Csendes járvány: a magány

Minél több katolikustól hallok erről a tapasztalatról, annál inkább az az érzésem támad, hogy egy csendes járvánnyal, a magány csendes járványával állunk szemben.

Ott van a fiatalokban, akik azért menekülnek szexfüggőségbe, mert félnek a valódi emberektől, akik összetörhetik a szívüket.

Ott van a házastársakban, akik nem kommunikálnak egymással fájdalmaik és sebeik miatt, és mert ismétlődően úgy érzik, hogy a másiktól elszigetelten élnek.

Ott van abban a férfiban, aki soha nem kötődött mélyen férfibarátokhoz, legfeljebb csak a sporttal kapcsolatos vagy más felszínes kérdésekben, amelyek nem igazán számítanak.

Ott van abban a nőben, aki nem talált más olyan nőkre, akikkel együtt lehetne gyönge nő, mert úgy gondolja, hogy ő ennek nem felel meg.

Ott van a papban, akit a plébániáján néhányan piedesztálra emelnek (amikor szemtől szemben vannak vele), hogy aztán darabokra szedjék, hiszen a modern kultúrában senki sem bízik meg egy papban.

Ott van abban a fiatal felnőttben, aki úgy érzi, hogy már minden barátja házasságot kötött, kivéve őt.

Ott van abban a családban, amelyik nagy reményekkel csatlakozik az új plébániához, de aztán senki nem törődik velük, nem vonják be őket a beszélgetésekbe, nem köszöntik őket, és ezért aztán egyszerűen feladják.

Ott van abban a szenvedélyfüggőben, aki kábítószerbe, alkoholba, szerencsejátékba, videojátékokba, közösségi médiába menekül.

Ott van azokban, akik mentális betegséggel küzdenek, és úgy érzik, teljesen egyedül vannak és senki sem érti meg fájdalmukat.

Ott van az idősebbekben, akiknek már nincs kihez szólniuk és nincs kivel megosztaniuk a gondolataikat, mert olyan sok családtagot és barátot veszítettek el.

Ott van az otthonainkban, a munkahelyeinken és az egyházközségeinkben.

Fel kell ismerjük ezt a magányt, ezt az elszigeteltséget, és tennünk kell valamit ellene, ha jobb tanítványai akarunk lenni Jézusnak, és azt akarjuk, hogy az Egyház megújuljon.

A magányos katolikusok léte annak a jele, hogy az egyházból (helyi szinten) hiányzik az igazi közösség. A kereszténység nem arra való, hogy egyedül éljük meg! Ez annyit tesz, hogy újra meg kell tanulnunk, mit jelent barátságot, közösséget és kapcsolatokat találni egymással. Ezek nélkül nem vagyunk teljesek, mivel egymással kell élnünk az életet, erre vagyunk hivatva.

„Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket.”

(Jn 15, 12)

A járvány azért csendes, mert kevesen beszélnek róla, és az benne a szomorú, hogy ugyan kivel is beszélnének róla. És igen, járvány, nagyrészt azért, mert semmi érdemlegeset nem teszünk ellene. Kevés katolikus plébánia teremt valóban közösséget (természetesen vannak kivételek).

A tények tények, és világosan látszik, hogy a katolikus egyház nagyrészt olyan kultúrát szőtt, amelyben a barátság, a közösség és az értelmes kapcsolatok meglehetősen feledésbe merültek. Hagytuk, hogy az „aktivitások”, a programszervezések, a rendezvénylátogatások, a nagy csoportokban való összejövetelek helyettesítsék azt, amire szükségünk van: az igazi barátságot. Nincs ezekkel a dolgokkal semmi baj, de önmagukban, önmaguktól nem tudnak értelmes kapcsolatokat teremteni. Évtizedekkel ezelőtt, még azelőtt, hogy az emberek ilyen gyakran költözködtek volna és a városi területek név nélkülivé váltak volna, az intézményesült egyházközségnek könnyebb dolga volt a közösség kialakításában. A közösség jobban a szomszédságra épült, és az emberek jobban kötődtek egymáshoz. Ismerték a szomszédaikat és azokat, akik mellettük ültek a misén. Ez ma már nem így van.

Sok oka van annak, hogy ez megtörténhetett. Az egyik ok az „én és Jézus” mozgalom, amely amerikai kultúránk része. Ez az eszme, amely hosszú ideje része az amerikai protestantizmusnak, beszivárgott a katolikus egyházba is. Igen, nekünk valóban személyes kapcsolatot kell kialakítanunk Jézussal. De amint erről korábban már írtam, kapcsolatban kell lennünk az ő Egyházával is! Mindkettőre szükségünk van: a „Jézus és én” kapcsolatra és a „Te és én” kapcsolatra is. A probléma az, hogy ha az egyik kapcsolatot kihagyjuk, akkor kimaradunk valamiből. Jézus nélkül mindenből kimaradunk, közösség nélkül pedig kimaradunk Jézus teljességéből és abból, hogy milyen is a szeretet itt ezen a földön.

A magányt nem szabad normaként elfogadni. Lelki tünetei közé tartozik a fásultság, a kétségbeesés és a lelki elhagyatottság.

„Könnyű szeretni a távol levő embereket. Nem mindig könnyű szeretni azokat, akik folyton itt vannak körülöttünk. Könnyebb adni egy csésze rizst az éhség enyhítésére, mint valaki olyannak a magányán és a fájdalmán enyhíteni, akit mi a saját otthonunkban sem szeretünk. Hozzátok be az otthonotokba a szeretetet, mert ez az a hely, ahonnan az egymás iránti szeretetünknek ki kell indulnia.”

Kalkuttai Szent Teréz

Akár frissíthetnénk is ezt az idézetet, amely így hangzana egy modern amerikai ember számára: „Könnyebb reagálni egy posztra, amit valaki a világ másik feléről küldött a közösségi médiában, mint meghallgatni egy jó barátot, akinek arra lenne szüksége, hogy meghívd magadhoz.”

Megelégedtünk egy engedékeny-fajta kereszténységgel, amely nem ráz fel minket, nem állít kihívások elé, és nem késztet bennünket növekedésre. Persze, léteznek időszakonkénti konferenciák vagy lelkigyakorlatok az igazán elkötelezett katolikusok számára. A kiscsoportok száma is egyre nő. De mindezekkel együtt is kevesen vannak, akik valóban tudják, mit jelent elszámoltathatónak lenni, igazat mondani, együtt imádkozni, egymásnak elmondani (és a gyónásban is megvallani) bűneinket, növekedni a szentségben, és missziós területeken tevékenykedni. Ilyennek kellene lennie valójában a keresztény közösségnek. Többre kellene késztessen bennünket!

Mit tegyünk hát ezért?

Először is, ha magányos vagy, ismerned kell saját értékedet. Szeretnek téged. Értékes vagy. Méltó vagy. Megváltott vagy. Nem vagy árva. Egy olyan Atya gyermeke vagy, aki végtelenül szeret téged. Soha ne felejtsd el ezeket az igazságokat. Gondolj rájuk, amikor leülsz. Imádkozz velük. Elmélkedj róluk. Engedd, hogy ismét (vagy most először) tájékoztassák a szívedet arról, hogy ki is vagy igazából. Ne higgyél a hazugságoknak.

Másodszor, ha ismersz olyanokat, akik magányosak, és elhitték ezeket a hazugságokat, akkor emlékeztesd őket az értékükre. Törődj velük. Kezdj el kezdeményezni a kapcsolatban. Építs barátságot, majd mélyítsd el. Mutass példát arra, hogy mi lehet a barátság, a kapcsolat, a valaki mellett állás és a közösség – mert a legtöbb embernek nincs igazán tapasztalata ezekről a dolgokról.

Harmadszor, itt az ideje, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat. Az átlagember gyűlöli a magányt. Nem arra gondolok, hogy valaki egyedül van, hanem arra az érzésre, hogy teljesen egyedül van és el is különül (érzelmileg, lelkileg stb.) másoktól. Nos, ha ez ellen tenni akarunk valamit, akár magunkért, akár másokért, akkor itt az ideje, hogy feszengjünk és vállaljunk némi kockázatot. Olyan kockázatot, mint hogy például sebezhetőségünk ellenére vezető szerepet vállalunk, meghívjuk az embereket a Jézussal és velünk való kapcsolat elmélyítésére, vagy vállaljuk, hogy lesznek olyanok, akik nem úgy válaszolnak hívásunkra, ahogyan szeretnénk.

Negyedszer, ha valódi közösséget akarunk építeni – olyant, amely segíthet a magány legyőzésében -, akkor a kapcsolatainkban erre szándékosan törekednünk kell. Nem maradhatnak éppen csak felszínesek, ugyanakkor nem is ugorhatunk fejest a mély témákba anélkül, hogy türelemmel végig ne haladnánk egymás megismerésének útján, a bizalom kiépítésén, a kiszolgáltatottság megosztásán, az intimitáson, végül az egymással szembeni elszámoltathatóságon. Mindez időigényes, és kell hozzá megfelelő elképzelés arról, hogy hová is tartunk. Mi tehát a stratégiánk és hogyan akarjuk használni? Ha kidolgozásához segítségre van szükségünk, akkor nézzünk Jézusra. Ő sok időt töltött az emberekkel, fejlesztette a kapcsolatokat, másokat kihívások elé állított, elszámoltatta őket, hagyta, hogy elbukjanak, megbocsátott nekik, valódi lehetőségeket adott nekik mások szolgálatára stb. Nekünk is ugyanezt kell tennünk.

Ne feledjük, hogy a végső céljaink a következők:

 -A mennybe jutás,

 -A szentté válás,

 -Isten dicsőítése,

 -Másokat is a mennybe vinni magunkkal.

„Barát nélkül nem lehetsz érdemes ember, s ha Jézus nem lesz mindenkinél kedvesebb barátod, nagyon szomorú és elhagyatott leszel. Fonákul jársz tehát el, ha valaki másban bízol vagy örvendezel. Inkább azt kell választanunk, hogy az egész világ forduljon ellenünk, mint hogy Jézust megsértsük. Így hát mind között, aki kedves neked, Jézus legyen a legkedvesebb. Mindenkit Jézusért szeress, Jézust pedig önmagáért. Egyedül Jézus az, akit különös szeretettel kell szeretnünk, őt minden barátunknál jobbnak, hívebbnek ismerjük. Őérte, őbenne mind barátaid, mind ellenségeid legyenek kedvesek neked. Imádkozz értük mindnyájukért, hogy őt megismerjék és szeressék.” (Kempis Tamás, Krisztus követése, II. könyv 8.)

Írta: Marcel LeJeune, a Catholic Missionary Disciples elnöke és alapítója
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: catholicmissionarydisciples.com