fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Csillagok útján, avagy más úton hazafelé… – Gondolatok a 2022-es ökumenikus imanyolcad kapcsán

Közzétéve

A MEÖT tagegyházai közös istentisztelete a Deák téri evangélikus templomban

Kik voltak a bölcsek?

Nem tudjuk sem azt, hogy hányan voltak, sem azt, hogy mi volt a nevük. Még azt sem, hogy férfiak vagy nők voltak-e. A hagyomány hamar nevet adott nekik. Eleinte a három ajándék magasztosult szimbólummá. John Hildesheim, kármelita szerzetes, a 14 században írta le először a bölcsek históriáját. Ő 5.-6. századi legendákra alapoz.

Beda Venerabilis, angol szerzetes, az angol történetírás atyja, a középkorban az akkor ismert három földrész képviselőit köszöntötte bennük, a Párizsban őrzött kódex nyomán, amely először említi hármuk nevét: Melchior, Gathaspa, Bithisarea. Ebből alakult ki a Gáspár Menyhért és Boldizsár közkedvelt elnevezés. A 6. században keletkezett mozaikon, a ravennai székesegyházban (ahol Theodóra császárnő palástjának szegélyén hímzett formában tűnnek fel), már szintén hárman vannak.

A vatikáni múzeumban is őriznek egy szarkofágot, amelyen két napkeleti bölcs van kőből kifaragva. A lateráni múzeum egyik festményén már hárman szerepelnek, de olyan kép is van, amelyen nyolcan. A keleti hagyományok 12 bölcset is említenek.  A hagyomány szerint Nagy Konstantin édesanyja, Szent Ilona császárnő a negyedik században megtalálta a Szentföldön a bölcsek csontjait, és Konstantinápolyba vitette. A csontok később Milánóba kerültek, majd nagy ünnepélyességgel Rőtszakállú Frigyes, német-római császár innen vitette Kölnbe, 1164-ben.

A kölni dómban őrzött arany borítású díszes ereklyetartó a legnagyobb ilyen kegytárgy a világon. Tudósok három ember csontját találták benne, Krisztus korából, egy idős, egy középkorú és egy fiatal férfi csontereklyéit, valamint korabeli pénzeket és szövetdarabokat. A maronita és örmény keresztények más néven tisztelik ezeket a csillagász-csillagjós tudós embereket.

Más úton mentek haza…

Köznapi értelemben, ami más, az eltér a megszokottól. Ha új utat próbálsz ki, új benyomásokkal gazdagodsz, kilépsz a komfortzónádból, új arcokkal találkozol, új tapasztalatokra teszel szert. Ha legyőzöd az ellenállást a kényelmes rutinnal szemben, cserébe élményekkel telítődsz. Eleinte pusztán a kíváncsiság hajt, sok minden bizonytalan, aztán tétje lesz, később pedig hozadéka. Függ a körülményektől is, de mindenképp a te döntésed. Ha nem kell, hogy nagyon hazasiess, szívesen kipróbálsz egy másik útvonalat, ahol még nem jártál, s lehet, hogy közben új csodákat vélsz felfedezni. Talán kerülőútnak tűnik, mégsem érzed a fáradságot, mert leköt a sok meglepetés. Pedig hazafelé a rövidebb úton szoktál járni…

Nem adtad fel régi értékrendedet, az otthon, ahonnan eljöttél ugyanaz marad. De az élményt követően mégis más lesz a rálátásod, a hozzáállásod, a kitérő a javadra vált. A régi utat is már másképp közelíted meg. Lehet, hogy a túlélés kényszerített, hiszen a régi módszerek, a jól bevált megoldások nem működnek, az eddigi rendszer elavult, miközben a törvény szelleme, az igazság ugyanaz. Lehet, hogy belefáradtál a régi mókuskerékbe, és lépsz. Nem akarod veszélybe sodorni magad, de nem félsz a szokatlantól, és inkább az lesz a kérdés, meg tudod-e szokni az újat. Az lelkesít, hogy utána úgyis hazatérsz, még akkor is, ha ez csak egy kivételes eset volt…

A bölcsek azért mentek más úton haza, mert a régi út veszélyes lett volna. Kiderült, hogy Heródes kelepcét állított nekik. Bűnrészesek lettek volna abban, amire a király készült. Megölte volna a Messiást. Nem a kíváncsiságuk vitte másfelé, hanem hallgattak a belső hangra. A belső GPS azt mondta, hogy az eddigi hivatalos út azzal a kockázattal jár, hogy feladják Jézus hollétét. Árulókká váltak volna. Nem akartak besúgók lenni. A más úton járással a régi is felértékelődik.

Vannak sorsdöntő pillanatok életünkben, amelyek más útra kényszerítenek. Egy örömteli esemény, egy élmény, egy drámai helyzet, egy konfliktus olykor térdre kényszerít. Akarva akaratlan elhatározzuk, hogy ez így nem mehet tovább. Valami megváltozott, valamit megváltoztatott bennünk. A manapság divatos másság hamis csengésű toleranciájával, viszonylagosságával szemben, ha Istennel találkoztunk, ebben az élményben mostantól csak ez a járható út, még ha nehéz is. Mert a belső hang olyan elemi erővel tör fel és súg nekünk, ami minden külső, racionális, haszonelvű érvet félreseper az útjából.

Isten útjai kifürkészhetetlenek.

És mégis azokon kell járnunk, ha vele akarunk lenni. Mert Isten sosem nyugszik bele tévedéseinkbe, a bűn által vetett csapdáinkba. Abból van kiút. Onnan van tovább. És a mindenható leleményességével megtalálja az utat hozzánk is, mert ki akar szabadítani az örök halál csapdájából.  Ezért dob felénk újabb és újabb mentőövet, lasszót, ha úgy tetszik. Hogy kapaszkodjunk bele. Álljunk fel, ha elestünk. Ne időzzünk túl sokat a nosztalgiával, ne merengjünk a ’mi lett volna ha’ buta kérdésen, ne sirassuk azt, ami már elveszett. Ő ad mást, szebbet és jobbat, csak vegyük fel a felénk dobott kesztyűjét, és menjünk vele tovább.[1] Balog Zoltán református püspök példája is megerősíti ezt. Gyermekkorában nem lelkesítette a tudat, hogy lelkész az édesapja. Lelkészhiány volt akkoriban, a 70 es években, ideálisnak tűnt, hogy 21 évesen már kenyérbe kerülhet, szinte predestinálva volt erre.  Voltak, akik el sem jutottak a hivatásig, csak sodorta őket a rendszer. A gimnáziumi osztályban 32-en voltak, közülük 16-nak lelkész volt az apja. Sok lelkészgyerekből lett lelkész. Ő nem akart egy ilyen kitaposott úton járni. Lázadozott. Aztán egyszer társaival fogadásból a szomszédos pártház előtt elénekelték a székely himnuszt, így az igazgató ijedtében ki is csapta őket, hogy a munkásőrök nehogy gyanút fogjanak. Aztán megengedték, hogy leérettségizzen, de be kellett volna állni a sorkatonai szolgálatba. Szeretett ugyan tanulni, szinte elitista volt: azt gondolta, minél tanultabb egy ember, annál erkölcsösebb, kifinomultabb, annál rendesebb, jobb-aztán kiderült, hogy ez nem igaz. Hite is volt, de kamaszként úgy gondolkodott. hogy egy kicsit most szabadságra menne Istentől. Magától értetődő, hogy van Isten, csak most egy kicsit hagyjon békén. Ez a lázadás része volt. Egy évet dolgozott a diósgyőri gépgyárban, még Bibliákat is csempészett Ukrajnába egy kirándulás alkalmából. Időközben megjelentek a nyugati naiv, baloldali keresztények Németországból és Hollandiából, hogy tanulmányozzák a keleti szocializmus újdonságát. Jöttek ösztöndíjjal tanulni, magyar nyelven Debrecenbe a református teológiára. Egyikükbe, egy lányba bele is szeretett s el is vette feleségül. Az állambiztonságiak mindkettőjüket kémnek tekintették. Őt meg kicsapták a teológiáról. Csak zokogott a Bocskai-szobor előtt a Kálvin-téren tehetetlenségében.  Egy paplány szavai jutottak eszébe: reformátusnak lenni nem a ruha, hanem az a bőröd. Nem lehet levetni.  Délután meg jelentkeznie kellett katonának. A tiszt már magkapta az infót róla, s kíváncsian várta, ki az a legény, akit ennyire utálnak a papok. Aztán azt kérdezte: Tudja mit, én meg utálom a papokat. Menjen ki az NDK-ba, és ráütötte a pecsétet az engedélyére. A németországi távollét alatt megszületett a gyermekük, de Zoltán hazajött, és szolgálni akart a ref. egyházban. A püspöke hallani sem akart róla. „Amíg én itt vagyok, ebben az egyházmegyében nem leszel lelkész.” – mondta. És akkor bosszúból arra gondolt, akkor leszek a katolikusoknál diakónus. Amúgy is sokat szidtatok, most rajtatok is bosszút állok. Felment Pestre, megjelent egy katolikus szeretetszolgálatnál, amelyet apácák vezettek. Azt mondta a főnöknő, jöjjön vissza akkor, ha már nem bosszúból akar itt dolgozni, hanem szeretetből. Egy hét múlva visszament, s elküldték Püspökszentlászlóra, egy szociális otthonba, ahol tizenkét szerzetesrendből voltak apácák, vagy harmincan, s volt köztük még egy jezsuita és egy ferences barát is. Zoltán lett a fűtő, a vécé-pucoló, a sofőr, a kertész, a karbantartó. Kapott egy égre nyíló szobát. Télen olyan nyugalom volt ott, hogy amikor egyszer kopogtattak az ajtón, s ő kinyitotta, az őzek álltak ott s várták a s kenyeret… Aztán Pozsgay Imre idejében a pesti püspök mégis csak felvette egyházi szolgálatba, mert szerette az ifjú csikókat, egyfajta ellenzéki kört gyúrt belőlük, majdhogynem „háziasította”, és engedte, hogy érvényesüljenek. Befejezte németországi tanulmányait, hazajárt vizsgázni, s végül magyar diplomát kapott, ő lett Pest környékén öt falu református lelkésze. Ilyen úttalan utak az Istené, ha az ember felismeri s együttműködik vele…

A keresztény felekezetek is más-más utakat jártak/járnak, miközben Isten felé tartanak. De észre kell venniük egymást, és ha lehet egymást is támogatniuk kell. Nincs más út csak az Isten útja, énekelték az István a királyban… Én vagyok az út, az igazság és az élet – mondja Krisztus urunk…

Hazatértek

Nem elfutottak, nem eltávolodtak Istentől, hiszen őt keresték, és a tudományukon keresztül találták meg. Mi a keresés fáradtságát is megspóroljuk, nem nézünk fel a csillagokba, hogy tájékozódjunk, hanem babrálunk a mobilunkon, hadd mutassa már a dzsípieszt. El sem indulunk, kutatni sem akarjuk a könyvekben, csak írunk egy emilt a barátunknak: ’dobj egy linket’, s akkor meg van oldva. Már se vásárolni, se kirándulni nem megyünk, hanem a számítógép mellől, az ágyban, pizsamában, csipszet ropogtatva „letöltjük”… És elfelejtünk gondolkodni, értelmezni, megérteni a dolgok, jelenségek, események folyását, nem lesz antennánk „venni” Isten jelzéseit. A bölcsek meg kockáztattak. Vették a fáradságot, keresték a nagy királyt. Meg tudták különböztetni és össze tudták egyeztetni a szív és az ész hangját. Hazatértek, mert otthon volt szükség rájuk.

Hazatértek, hogy otthon hirdessék az örömhírt. Hogy a tudományt az istenélménnyel megerősítsék. Nem attól bölcsek, hogy sokat tanultak, jól értesültek, összeköttetéseik voltak, vagy pragmatikusan és olcsóbban megúszták. Az istenfélelem a bölcsesség kezdete – írja a Biblia.

Az értelmiség felelőssége is ez. Mert nem mindegy, mire használjuk a tudásunkat. Elolvadunk a nagy fejlődéstől és életszínvonaltól, amelyet mára elértünk, de hirtelen félni kezdtünk, hogy ez nem fenntartható, és szemünk láttára pukkad szét a lufi. Egy internetes kommentező gondolatsorát felhasználva írtam egy kis történetet, mely rávilágít erre.

Volt egyszer egy Édenkert, amelyen a sátán irigykedve nézte az ember boldogságát. Odament a Teremtőhöz, s azt mondta neki:szereted te az embert? Isten azt mondta: – igen! De ha kiderül, hogy az ember jobban szeret engem, mint téged akkor is fogod szeretni? – kérdezte a sátán. – Az lehetetlen! – mondta az Isten. Te csupa rosszat akarsz az embernek, én csupa jót! Hát hogy szerethetne téged jobban, mint engem? – Kössünk fogadást, mondta a sátán, ha engem választ, akkor a kezemre adod őt! Legyen – mondta az Isten. Odament a sátán az emberhez és azt mondta: – Jobb világot fogsz te magad köré építeni, mint, amit az Isten alkotott köréd… Itt a gyümölcs, amit a tudás fájáról szedtél, ezzel megépítheted a saját világodat. Nem kell ide Isten. A nevem Luciferius, ami annyit tesz fényhozó! Hiába lett világosság, ha nincs fény… Én hozom a fényt, a tudást. Azon nyomban megette az ember a gyümölcsöt, és fény gyúlt a fejében, mert azonnal beugrott neki a robbanómotor, az atomenergia a mikrochip, az űrhajó, a digitális korszak. És elkezdett kacagni az édenkerten: –mi ez a szánalmas szemétdomb?… Hát elmegyek, építek felhőkarcolókat, repülőket, hajókat, gyárakat, robot-masinákat, ahol mindenem meglesz, ami itt nincs… Mit nekem vacakolni itt, a kerítésen belül? És elkezdett az ember fulladozni a levegőtől, hányni a víztől, rákosodni az ételtől, számítógépe vírusos lett, bankkártyáját meghekkelték, okos telefonját lehallgatták, és akkor jött rá, hogy a tudás, ami neki van azt a gonosztól kapta!

A bölcsekben volt merészség, hogy új utakat keressenek hazafelé, de Isten akaratával összhangban. Volt bátorságuk, szembemenni az aktuális hatalommal, az igazságért. Hallgattak a lelkiismeret parancsára, és más utat választottak, mint a hivatalos. Mert azzal megölné szívében is az Istent. Szembementek a divatos korszellemmel. Úgy lettek innovatívak, hogy a(z eddig meg)járt útról se mondtak le, de azért az új utakat is bejárták, hogy az otthon maradtakat Isten akaratára rávezessék. Nem pusztán kalandvágy ez, nem az érdekek, vagy a gazdasági kihívások kényszerítenek minket sem, hanem Jézus szavai szerint az idők jelei… Amelyeket a Szentlélek megvilágosító erejénél fürkésznünk kell.

/…/

Jó lenne nekünk is hazatérnünk a nemzetbe, az egyházba. Elég kitérőt, elgondolkodni valót nyújtott ez a két év globális karantén. Térjünk haza ezzel az új tapasztalattal Jézus Krisztushoz, aki megváltott, megtartott és az üdvösségre akar vezetni minket. Ő is hazatért az egyiptomi menekülés után. Názáretben növekedett szülei környezetében, bölcsességben és kedvességben

Vezessen mindnyájunkat a bölcsek csillaga: haza, hogy megtaláljuk életünk célját.


[1] Lásd in: Mélység és magasság, Kairosz Bp. 2006, Miért hiszek sorozat 25. kötet (Balog Zoltán lelkész életvallomása, Dunamelléki református püspök, a magyarországi reformátusok zsinati elnöke, 6 évig az Emberi Erőforrások minisztere is volt, neki köszönhető a vidéki lelkészek állami segélye és a nagypéntek ünnepnappá nyilvánítása Magyarországon)

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

peterpater.com | Római katolikus pap, a marosvásárhelyi Szent Imre templom plébánosa. Önéletrajza itt olvasható.

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Reflexió

Telt évek – 50 éves a marosvásárhelyi Szent Imre templom

Közzétéve

50 évvel ezelőtt 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. A templom a főtéren lebontott ferences templom utódaként, az új negyed hívő közösségének készült -ezzel kapcsolatban Márton Áron püspök levele itt olvasható. A továbbiakban Sebestyén Péter atya megemlékező írását olvashatják.

Közel két nemzedéknyi idő telt el. Akik ma ötvenévesek, életük majdnem felét még a dicső szocializmusban élték. Van tehát összehasonlítási alapjuk. Van élettapasztalatuk. Kijutott nekik már mindenből. Európának ebben a felében ugyan a 68’-as, és az azt követő nemzedéke katona volt és pionír, de már nem éltette az elvtársakat, nem akart kommunizmusban élni, mert a felnőtteken látta, hogy a rendszer mit művelt.

Kivette ugyan részét a sorban állásból, a gyertyafénynél olvasásból, a fizikai munkából, az üres polcú üzletekből, az egypártrendszerből, a besúgás és állampárti erőszak miatti félelemből, de ugyanakkor örökölt is szüleitől egy stabil értékrendet, egy biztos keresztény-nemzeti összetartást, hitet, erkölcsiséget. Megtanulta megbecsülni a sok munkával megkeresett mindennapi kenyeret, népi hagyományaink és egyházias hitünk, ünnepeink össze- és megtartó erejét is megtapasztalva. A mai ötvenévesek akkor sem éltek nagy lábon, és talán a szűk keretek is edzést adtak a későbbiekre. Téglát-téglára rakva építkeztek, saját erőből, összefogásból, kitartással. Nem hitelből, nem pazarolva. Úri huncutságokra kevésbé voltak kaphatók.

Nehezen épültek akkorban a templomok, az iskolák, a kórházak. Magántulajdonról nem nagyon is lehetett szó. Ami volt, azt is elrekvirálta az állam. Kollektivizálással, a kulákok padlásának lesöprésével, a beszolgáltatásokkal, az erőltetett államosítással alig maradt jussa a vallási közösségeknek is. A templomépítés is ritkaságszámba ment. De ahol volt, ott a templom menedék, oázis és otthon volt egyszerre. Ott még az elvtársak is letérdeltek.

Marosvásárhely katolikus magyarsága is szorítóba került, mert az ateista kor műszaki kádereinek, az akkoriban divatos, nagy terekkel operáló szocreál igényeinek a Lázár Ödön-park, valamint a ferencesek kolostora és temploma is útjában állt. Zavarta a kilátást.  

Cserét ajánlottak fel Márton Áron püspöknek, ígérve, hogy az Ady-negyedben, az egyre terebélyesedő nyugati városrészben a Munkás-mozit átalakítják és az állami sofőriskola mellett telket biztosítanak. A nagy püspök nem bízott nagyon az elvtársakban, így az 1968. május 4-én az állami hatóságokkal aláírt protokollban kikötötte, hogy garanciákat kér. Ezek között szerepelnek az új papi kinevezések engedélyezései, a torony műemlékként való meghagyása és állami gondozása, valamint az is, hogy addig nem bonthatják le a régi templomot, míg az újat fel nem szentelik, és át nem adják az egyház használatára. Így aztán a kolostort ugyan már lebontották 1971-ben, de a templom lebontásához csak 1972 májusa után foghattak hozzá. 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal (N.B. Az ő szentelésének is 50 éve az idén, 1972. február 13. Róma, VI. Pál pápa) segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. Az új templom kapujában Léstyán Ferenc akkori főesperes-plébános fogadta a főpásztort, és többek között ezeket mondta:

„Nagyméltóságú Püspök Úr! Ritka és rendkívüli esemény hozta közénk, marosvásárhelyi hívei közé. Ritka esemény, mert katolikus templomot Marosvásárhelyen 1750. október 4-én szenteltek utoljára. Rendkívüli azért, mert ezért a templomért, a templom körzetében létesített plébániáért két évszázadot meghaladó múltra tekintő templomot áldoztunk föl.” Majd a Bibliai Aggeus próféta alakját idézte, aki azzal vigasztalta népét, hogy nagyobb lesz az új templom dicsősége az elsőnél, mert látni fogja a messiási idők békességét… Beszédének végén pedig bizakodásának adott hangot: „Bár megértenék híveink, mily roppant nagy érték forog kockán, amikor a lélek üdvéért Jézus saját testének templomát kész feláldozni, hogy újat nyithasson azok számára, akik távol esnek az atyai háztól.”

Márton Áron püspököt ábrázoló üvegablak a Szent Imre templomban

Ennek a templomszentelésnek az 50. évfordulóját ünnepli nemsokára hívő közösségünk, és ad hálát az Úrnak érte.

A templom és a hozzá tartózó Plébánia szolgálatára akkor több mint 3000 lelket bízott a püspök. Az akkori ferences közösség egészen 2006-ig látta el lelkipásztori szolgálatát. Azóta a rend a plébániát az Főegyházmegye gondjaira bízta.

Orgonakoncerttel, szentségimádással, ifjúsági szentmisével, archív fotó-kiállítással, népdalénekléssel, jubilánsok megáldásával, történelmi vetélkedővel, emléktábla avatással, „ferences városnéző”-túrával emlékezünk az 50 évvel ezelőtti eseményekre, köszönjük meg Isten áldását, köszöntjük ötven éves templomunkat és közösségünket.

Az ötven a Biblia szerint a teljesség száma.

Az ószövetségi zsidóság a hagyomány szerint 49 évig vándorolt a pusztában, mígnem az 50. évben elértek a Sínai-hegy lábához, ahol Isten a tíz szóban, a tíz erkölcsi parancsban kinyilatkoztatta magát, mintegy jutalmul hűségükért, kitartásukért. Ő adta a szabadulást, ő jutalmaz meg a pusztai vándorlás vállalásáért is. Ábrahámról azt tartja az írás: „mikor betöltötte napjait”… Nem azt írja, hogy megöregedett. Az évek száma, számolása azt is jelenti, hogy megtöltjük életünk napjait, éveit tartalommal, örömmel, munkával, áldozattal. Azzal, hogy számoljuk, számon tartjuk, azt is jelezzük, hogy minden percét fontosnak tartjuk. Értékessé tesszük az időt, amely folyik, telik, de amellyel megéri jól sáfárkodni. Hogy legyenek tele az éveink, legyen tele csordultig életünk Isten kegyelmével. A jubileum, a jóbel év, az 50-ik év megállásra késztette a Biblia emberét. Megfújták a kos szarvából készült kürtöt (jóbel), a földeket pihenni hagyták, a rabszolgákat felszabadították, az adósságokat elengedték – elérkezett az Úr kegyelmi esztendeje. Urunk feltámadása után is 50. napra ünnepeljük a Pünkösdöt, a Szentlélek eljövetelét.

Erre való ez a jubileum is. Megállunk, összegzünk, értékelünk és erőt gyűjtünk a következő feladatokhoz. Töltsük meg hát mi is éveinket, hogy teli legyenek élettel. Mint ahogy őseink is tették, és örökségüket ránk hagyták, hogy éltessük és továbbadjuk. A négynapos ünnepségsorozatunk egyfajta Lélek-hívás, könyörgés a mindent betöltő, életerőnket megsokszorozó Lélekért. Erre hívunk ezúton is minden jó szándékú hívőt, érdeklődőt, kicsit és nagyot. Adjunk hálát az Úrnak az Ő jóságáért, fürödjünk meg ingyenes szeretetében, öltözzünk bele kegyelmébe, örvendjünk hálás szívvel áldásainak, melyekkel, mint földi-szellemi-lelki jókkal elhalmozott minket.

Csak így lesz erőnk győzni, tovább haladni az üdvösség útján.

Deo gratias!


Az évfordulóra az alábbi ünnepségsorozattal készül a plébánia:

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

A közömbösség bűne

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Benoist de Sinety atya, a Lille központjában található St Eubert plébánia plébánosa szerint azért a csendért, amely az abortuszhelyzet súlyosbodását és a migránsok sorsát övezi, a közömbösség bűnét okolhatjuk. A testvérünkre vigyázás azzal kezdődik, hogy észrevesszük, ha bajba került.

Van-e mód arra, hogy ne szokjunk hozzá a közönyhöz? Nemrégiben a francia Nemzetgyűlés elfogadta azt a törvényjavaslatot, miszerint az abortusz megszabott határideje kitolható. 79-en szavaztak mellette: az érdektelenségre vall, hogy ilyen alacsony többség elég az elfogadáshoz. Igen, 2021 januárjában a Szenátus visszadobta ezt a törvényt, amelyet pedig már megszavaztak a képviselők. Igen, valószínűleg megint visszadobja, és magas helyeken azt ígérik nekünk, hogy ez is „megy a levesbe”. Ám semmiben sem lehetünk biztosak: a jövő dolgában az előrejelzők gyakran tévednek! De akkor is: nem zavarba ejtő, hogy ez a kérdés, miszerint lehetséges-e vagy sem kiterjeszteni egy ilyen határidőt 12-ről 14 hétre, csak igen keveseket késztet vitára?

Nem történik semmi

Odáig jutottunk volna, hogy már hozzászoktunk ahhoz, hogy az abortusz egy normális helyzet, és a tragédia, amelyet okoz, nem hat már senkire? Annyira érzéketlenek lettünk, hogy nem borzadunk el attól, hogy a 14. hétre a kicsi ember annyira kifejlődött már édesanyja méhében, hogy szét kell zúzni a koponyacsontját, hogy elérjük a célunkat? De nem, nem történik semmi…

Cipruson a pápa szava hangja mindenkit emlékeztetett arra a kötelességre, hogy fel kell lázadni a migránsoknak szánt sors ellen: már hozzászoktunk ahhoz, hogy nap, mint nap halljuk, hogy egyesek meghaltak, mások eltűntek. Csónakok süllyednek el, itt nálunk Franciaországban csecsemők alszanak a szabad ég alatt, és sátrakat hasogatnak fel, hogy használhatatlanok legyenek télvíz idején… Embereket vetnek meg és rekesztenek ki, a legszörnyűbb bűnökkel vádolják, az egyik hivatalból a másikba lökdösik őket, míg valaki méltóztatik foglalkozni velük. De nem, semmi sem történik…

A gyógyulás elutasítása

Mindez megszokássá vált, a közömbösség bűnévé. Széttárt karokkal, látható megoldás nélkül elnézünk másfelé, remélve, hogy mindez elmúlik. Kicsit úgy, mint az egyszeri ember, aki tudja, hogy nincs pénz a számláján, és inkább nem bontja fel a bankjától érkezett leveleket, vagy mint a beteg, aki megsejti, hogy veszélyes daganat alakult ki nála, de nem megy el semmilyen vizsgálatra, nehogy kiderüljön. Azt hisszük, ezzel megvédjük magunkat, de csak azt érjük el, hogy gyorsabban halunk meg. Ugyanis ha nem akarjuk felismerni azt, ami rossz, ami miatt erkölcsileg és emberileg szegénységi bizonyítványt állítunk ki magunkról, arra ítéljük magunkat, hogy nem tudunk belőle kigyógyulni.

De leginkább az fenyegeti kollektív és személyes üdvözülésünket, hogy azt gondoljuk, ilyen viselkedés mellett is Jézus tanítványai lehetünk. Számos jó okot találunk arra, hogy ne kiáltsunk, ne tiltakozzunk vagy ne cselekedjünk, az uralkodó «egykedvűségbe» menekülve. «Mit tehetek én róla?» «Egy fecske nem csinál nyarat!» Telve jószándékkal, mégis megannyiszor átvesszük Káin szavait «Talán őrzője vagyok a testvéremnek?»

Ott, ahol vagyunk

Könnyű ráfogni a világméretű problémákra és a nehéz időkre, hogy ölbe tett kézzel ülünk. Senki nem várja el tőlünk, hogy megoldjuk a háború és béke, az éhínség vagy a javak elosztásának kérdéseit világszinten. És ezen nem változtat az a tény sem, hogy az ebben illetékesek nem végzik mindig megfelelően a munkájukat. De elvárható tőlünk, hogy ott, ahol vagyunk, ahol élünk, körülöttünk, a mi szintünkön, foglalkozzunk a béke és a háború, az elosztás és a befogadás kérdésével. És ebben a várakozási időben az, Aki ezt kéri tőlünk, biztosít bennünket arról, hogy Ő a mi oldalunkon áll, erőt és képességet ad ahhoz, hogy mindezt véghez is vigyük.

Lehet vajon, hogy ennek a Lélek elleni jól ismert véteknek, ami az Evangéliumban is szóba kerül, valami köze van ahhoz, hogy hozzászoktunk a gonoszhoz, nyugodt közönnyel fogadjuk, hogy munkálkodik bennünk, és meg vagyunk győződve arról, hogy nem tehetünk másként?

Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

Az igazi világjárvány

Közzétéve

Szerző:

A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa terjed. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés.

Nemrég megfigyelhettük, ahogy egy újabb járvány alakul ki körülöttünk csendben és titokban, miközben a koronavírus szinte teljesen eluralkodott rajtunk. Mert bizony nem csak ez utóbbi járvány van jelen, hanem az önzés, a hatalomvágy vírusa is, amely a lehető legrosszabb arcát mutatja. A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés. Lesz-e valaha is olyan igazolás, amely megerősíti, hogy már átestünk ezen a víruson, és immunisak vagyunk? Hogy beoltattuk magunkat ez ellen a vírus ellen, és ezért már semmi sem fenyeget minket? Keressük-e egyáltalán ennek a vírusnak a gyógymódját, mivel úgy tűnik, hogy minden korábbi gyógymód kudarcot vallott?

Nemrég találtam egy idézetet Don Boscótól, amely ugyan elég régi, mégis tökéletesen ráillik a mai helyzetünkre:

“A lélek betegségei legalább annyi kezelést kívánnak, mint a testé.”

És valóban, kétségtelenül a beteg lélekből ered, ha az ember ember ellen támad. Ahogy a Covid is szerényen és csak helyben kezdődött, úgy a nagy háborúk is kicsiben kezdődnek, mégpedig az emberi szívben:

„A szívből törnek elő a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás. Ezek szennyezik be az embert. Az, hogy mosatlan kézzel eszik, nem szennyezi be az embert.”

(Mt 15,19-20)

Mennyire aktuálisak ma is az evangélium e szavai! Milyen folyamatosan elhanyagoljuk a szívünket… még az elmúlt hónapokban is, amikor olyannyira a testi egészségünkre koncentráltunk, közben pedig az üdvösségünk a háttérbe szorult, és közülünk alig valaki vette észre, hogy a gyűlölet járványa mennyire terjed. A testi nyomorúságtól való puszta félelmünkből nemcsak hogy kerültük a templomot és a gyóntatószéket, de egyenesen be is zártuk őket, megkurtítottuk a másokkal való kapcsolatainkat, az ismerőseinktől talán teljesen el is szakadtunk, mert a test épségét helyeztük minden egyéb fölé, ami pedig addig oly értékes volt számunkra. A világjárvány nagyon is kimutatta a hitünk állapotát, és hogy milyen gyorsan hajlandóak vagyunk lemondani az igaz életről is a földi “életünkért” cserébe.

Néha tényleg maszkot kellene viselnünk. De nem a másoktól, hanem az önmagunktól való védelem érdekében. Hogy ne mondjunk ki olyan szavakat, amelyek másoknak fájdalmat okoznak. Mert

„ami kimegy az emberből, az teszi tisztátalanná az embert”.

(Mk 7,20)

Szerencsénkre azonban a megelőzésre létezik gyógyszer, és súlyos esetben is van elég gyógymód a lélek betegségei ellen.

Olyan oltásra van szükségünk, amely szeretettel tölti tele a szívünket, és immunissá tesz minket minden kísértéssel szemben. Mindennapi vitaminokra van szükségünk az Istennel való jó és szilárd kapcsolat, az imádság, az Eucharisztia, a Szentírás formájában, hogy minden külső hatással szemben fel legyünk vértezve, és hogy a járvány idején új reményt tudjunk vinni a magukba zárkózó embertársainknak. A béke egy mosollyal kezdődik, mondta Teréz anya, a háború pedig a tisztátalan szívből ered. Néha el sem tudjuk képzelni, hogy milyen mértékben függhet egy másik ember, egy egész nép, de akár az egész világ sorsa a szívünktől.

Fordította: Frick József
Forrás: kath.net

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű