fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Család

Diakónusfeleségnek lenni

Közzétéve

Csillag Éva (katekéta) és férje Péter (állandó diakónus) - Fotó: Csillag család képtára

Amikor egy házas férfi meghívást kap a diakónusi hivatásra, az általa kimondott „igen”-hez egy másik „igen” is társul, mégpedig a feleségéé. Hogyan kísérik a „diakónusfeleségek” férjeiket ennek a hivatásnak során, hogyan élik ezt meg lelkükben? Két francia feleség történetét olvasva magam is ihletet kaptam arra, hogy megírjam történetemet és azt, amit nap mint nap átélek.

Nicolas és Aude Elzászban laknak. Tizenöt éve házasok, négy gyermekük van 4 és 14 éves kor között. Annak idején a pap egy plébániai ebéd során hozta szóba Nicolasnak a gondolatot, ami megindította útján, és visszhangra talált Aude-nál is. Nicolast 2020 szeptemberében szentelték diakónussá. Felesége igen hamar lelkesen részt vállalt a munkában.

A felkészülés, rákészülődés során fontosnak tartotta, hogy más feleségek tapasztalatairól is tájékozódjon. Azonban hamar a „saját lábára kívánt állni”, ki akarta alakítani a csak rájuk alkalmazható, saját hivatást és életformát. Meghallgatta más párok beszámolóit és vallomásait, de ügyelt arra, hogy megtalálja saját álláspontját, és a hallott nehézségek miatt ne kezdjen automatikusan aggódni. Megtanult nemet mondani, amikor erre van szükség, és megértette, hogy a napok bizony soha nem lesznek hosszabbak 24 óránál, mindig meg kell találni a prioritásokat, mind a családi, a plébániai és a szakmai életben. Eddig is tevékeny volt a plébánián a gyermekek hitoktatásában. Mostantól új szerepel vállalt: hallgatag szerep, de ő igen szívén viseli. Meghallgat mindenkit, beszélget a plébániához tartozó hölgyekkel, az iskolásgyermekek anyukáival problémáikról, a hit kérdéseiről, a katolikus feleségek és családanyák dolgairól. „Ha nem vált volna belőlem diakónusfeleség, ezek az igen értékes párbeszédek soha nem történtek volna meg. Nagyon mélyen érintenek, és minden nap látom növekedni a hitemet.”

Egy másik házaspár, Paule és Jean-Paul már 37 éve házas. Jean-Pault, aki korábban kertészként dolgozott, meglepetésként érte a diakónusi meghívás egyházmegyéje püspökétől. Paule-nak hosszabb utat kellett megjárnia: „Hagyományos, dél franciaországi nevelésem következtében természetesnek tartottam, hogy elfogadjam elhatározását, ellenkezés nélkül. Több lelkigyakorlaton vettünk részt együtt, és megértettem, hogy nekem is egy egészen személyes beleegyezést kell kimondanom, nem csupán egy férjem akaratába beletörődő „igent” – mondja Paule.

Paule a maga részéről nagyon értékesnek tartotta, hogy a diakonátust megelőző években alapos felkészítésben részesült. „Sok segítőnk volt: közeli rokonok, barátok, plébániai ismerősök, szerzetesek, akik lehetővé tették, hogy együtt tegyük meg az utat az elkötelezettség felé, amit együtt fogunk elvállalni. Voltak aggodalmaim azzal kapcsolatban, hogy egyedül megyek majd a szentmisére, férjem nélkül. Ez jelentéktelennek tűnik, de számomra valóságos fájdalom volt egyedül, gyermekeimmel menni a templomba, nem ülhetni mellette. Az Úr jóságos, mert végül minden misét kegyelemként élek át, egyesülök vele az imában, és végtelenül meghat, nem is tudok betelni vele, hogy láthatom beöltözve az oltárnál. Az én „igenem” a felszentelése napján valóságos „igen” volt, amit mintha fogóval húztak volna ki, de valóságos „igen” volt! És ma is az, nagyon meghat férjem elköteleződése. Neki és közös imádkozásainknak köszönhetően felfedeztem a zsoltárok szépségét, amiket fiatal koromban kevéssé ismertem.”

Aude gyermekei, akik még kicsik, igen gyakorlatias kérdéseket tettek fel apjuk felszentelésekor: „Mindig itthon lesz velünk? Pap lesz belőle?” A szülők válaszai nyomán nyugodtan tudták fogadni édesapjuk új elkötelezettségét. Paule és Jean-Paul gyermekei, akik már nagyok, szerettek volna tanúságot tenni a hitbeli példáról, amit szüleiktől kaptak fiatal korukban. Mindegyikük egy díszítő elemet rajzolt apjuk stólájához. „Ez megható és szimbolikus cselekedet volt – mondja Paule. – Gyermekeink elmondták azt is, milyen érzelmeket éltek át kiskorukban, amikor az esti imánál látták térdeplő édesapjukat. Ez a visszajelzés számomra megrendítő és megható volt. Felszentelésének napja felejthetetlen marad számomra. A négy utóbbi év valóban megnyitotta szívemet! Férjem lelke csodaszép, és engem is mind jobbá tesz.”

Csillag Péter állandó diakónus

De most inkább rátérnék a mi életünkre.

A mi esetünkben hosszú út vezetett el 2010. szeptember 5-éhez, ahhoz a naphoz, amikor Máriabesnyőn Beer Miklós püspök atya állandó diakónussá szentelte a férjemet, Csillag Pétert.

Isten hívása kedves, gyengéd és hosszan váró. Férjemmel más-más úton vezetett minket. Én hagyományosan katolikus nevelést kaptam, katolikus gimnáziumba jártam, Péter inkább keresőként vonzódott a templomok csendjéhez és kereste Istent.

A megtérést senki sem hagyhatja ki, akárhonnan is érkezik, azt a személyes Istenre találást, amikor egész lényemmel Istenhez fordulok, első helyre teszem Őt az életemben, és Jézus Krisztus személyes megváltóm és barátom. Hála Istennek, ez a nagy meghívás a személyes találkozásra az élő Istennel együtt és egyszerre történt meg Međugorjéban, ahol mi zarándokok ugyan nem látjuk a Szűzanyát, de az Ő jelenléte mindent körülleng, és ő egyfolytában csak a Fiára mutat: „Tegyétek meg, amit mond!” Ott minden Jézusra mutat, Róla szól.

Egy évtizeddel a diakónusszentelés előtt már lapszéli bejegyzések kerültek Peti Bibliájába, ahol már felbukkant a gondolat, megjelent a hívás. Aztán lassan, komótosan, ahogyan Peti karakteréhez illik, úgy formálódott, alakult át keresőből napi áldozóvá, az Egyházban szolgálattevővé.

Hat gyermekünk született Isten kegyelméből, próbáltuk velük is követni a međugorjei tanítást a házi oltárról, a közös családi imáról. Férjemben lassan érlelődött a diakónusi szolgálat gondolata, de a lassú érlelődés mellett ott volt az a szempont is, hogy amíg a gyerekek kicsik, addig nem akarta kivonni magát a családapaságból. Szinte megvárta, amíg megnőnek.

Csillag család

A szentelés ehhez a hosszú folyamathoz képest hirtelen történt. A közös imában együtt haladtunk ezen az úton, így nekem nagy boldogság volt a szép ünnep azon a Mária-kegyhelyen, amelyik nagyon kedves nekünk, de annak is üzenete van számunkra, hogy ez éppen ott történt.

Én úgy éreztem magam azon a napon, és azóta is minden nap, mintha most a házasság mellett még egy szentség kötne össze bennünket. Valóban, Peti szolgálataiban láthatatlanul vagy látható módon benne vagyok. Közösen is szolgálunk az Egyházban, külön-külön is, de az örömöket és a gondokat megosztjuk egymással, imában együtt hordozzuk a diakónus társakat, Peti feladatát a diakónusképzésben.

A már szinte felnőtt gyerekeinket azonban készületlenül érte a szentelés. Ők nem követték belülről azt a hosszú érlelődési folyamatot, amelynek gyümölcse volt a felszentelés. Ők azt mondogatták, hogy a férjem Papi és nem pap. Azóta eltelt 11 év, és ők is megbarátkoztak, vagy elfogadták, hogy a papájuk szívvel-lélekkel szolgálja az Egyházat, miközben nagyszerű apa és nagypapa.

Persze, a napnak ezután is csak 24 órája van, de Isten országát együtt építeni, Isten akaratát nap mint nap fürkészni, Jézus titokzatos testében a helyünket keresni és betölteni együtt, közösen, nagy kegyelem és kaland.

Unokákkal

Amikor az oltárt körülveszi a szolgálatot végző pap, a diakónus vagy nagyobb ünnepeken, mint most Húsvétkor, többen is, akolitusok, ministránsok, egész sokan, mindig megrendülten gyönyörködöm bennük, olyan szépek ezek a férfiak! Egy csodálatos erőforrása ez az Egyháznak, lám, életük erejében levő férfiak, akik amúgy inkább hiányoznak a hívő közösségből a nők és nénik számszerű többsége miatt, szóval ott vannak, hogy: „Ide a feladatot! Uram, engem küldj!”

Mint minden szolgálat, a diakónusi és a diakónusfeleségi szolgálat is áldozatokkal jár. Ez a krisztusi út. A kérdés mindig csak az, hogy szívesen meghozzuk-e az áldozatokat. Ez lehet sok hosszadalmas telefonbeszélgetés, a közös étkezésekről való késlekedés, vagy a távolmaradás a családi együttlétekről egy-egy szolgálat miatt. Úgy érzem, aránytévesztés lenne ezeket számba venni ahhoz a kegyelemhez képest, amit a felszenteltség ad.

Hálás vagyok Istennek a meghívásért és azért, hogy diakónusfeleség lehetek.

Kérem Mária lelkületét, aki kevés szóval, de a jászoltól a keresztig ott volt a Fia mellett és értette, érezte minden rezdülését, tanítását, örömét és fájdalmát.

Írta: Csillag Éva (Dr. Seidl Ambrusné fordítását felhasználva)

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű