Egy időben a keresztény művészetben négyszögletes glóriák is voltak

Kör alakú, keresztformájú, sőt háromszög alakú glóriák viszonylag gyakran fordulnak elő a keresztény ikonográfiában, de négyszögletesek?

Szentek ábrázolásánál a vallásos, epikus és mitikus ikonográfiában a különféle hagyományokban gyakran használták a glóriát (más néven dicsfényt). Sőt, egyes esetekben még arra is alkalmazták, hogy egy uralkodó vagy egy hős tekintélyére utaljanak vele. Homérosz gyakran leírta azt a csillogó, természetfeletti fényt, amelyet a csatákban a hősök feje körül látott.

Úgy tűnik, a keresztény művészet a 4. századtól kezdte ábrázolni a glóriákat. Eleinte csak Krisztus alakját övezte glória: vagy egy kereszt formájú dicsfény (tehát egy test körüli aureola, amelyben egy kereszt volt látható), vagy valamiféle sugárzó korona, olyan, mintha a nap sütne a feje mögött, a klasszikus Sol Invictus (Győzhetetlen Nap), a római Napisten képének mintájára. -összegzi az Aleteia cikke.

Később az Atya ábrázolásakor a glória néha háromszög alakú lett, hogy így jelképezze a Szentháromságot; a szentek képein viszont tipikusan kör alakú glóriát használtak, hasonlatosan Szűz Máriához (akinél a dicsfény később, a barokk művészetben egy tizenkét csillagból álló körré fejlődött) és a héber Biblia profétáihoz.

Van azonban néhány olyan dél-olaszországi kép, főleg a 6. századot követően, amelyek négyszögletes glóriát ábrázol. Ez tényleg eléggé szokatlan, és ennek a használatnak nagyon speciális okai vannak.

A négyszögletes glóriákat gyakran akkor használták, ha az ábrázolt személy, nevezetesen az adományozó, akinek köszönhetően az adott mű (pl. mozaik vagy templom) elkészülhetett, még életben volt. A legtöbb, négyszögletes glóriával övezett személy ténylegesen pápa vagy apát, aki megrendelte egy-egy templom vagy középület megépítését, vagy más, a liturgikus művészethez kapcsolódó tárgy elkészítését. A négyszögletes dicsfény ilyenkor nem egyéb, mint annak jelzése, hogy egy kortárs személyről van szó (amiből egyáltalán nem következik, hogy szükségszerűen szent lenne), akit meg kívánnak különböztetni a képen esetleg szintén feltűnő szentektől. Tulajdonképpen a négyszögletes forma a keresztény művészetben a földi létet, a Földet jelképezte (a négy égtájjal), szemben a körrel, amely a végtelen lét, következésképpen az örök élet jelképe volt.

A síkidomok mindegyikének megvolt a maga mélyebb spirituális jelentése, olvasható az Aleteia másik cikkében.

A körök, mint mondtuk, az örökkévalóságot jelképezték, és a mennybéli szentek glóriájánál, illetve az Örök Isten általános ábrázolásánál használták.

A háromszögeket gyakran a Szentháromság szimbólumaként használták. Az Atyaisten vizuális ábrázolásánál a dicsfény néha háromszög alakú volt.

A négyszögek a Földet jelképezték. A négy oldal miatt gyakran használták a négy evangélistával kapcsolatban is, akik a világ négy sarkába eljuttatták a négy evangéliumot.

Az ötszögeket – noha gyakran a középkori mágusok használták – először a keresztények alkalmazták, Krisztus öt sebének jelképeként.

Az ovális (mandula) alak (más néven a mandorla) gyakori jelkép volt a keleti ikonográfiában. A Jézus Krisztus mögötti, mandorla alakú, teljes magasságú dicsfény istenségének és dicsőségének ábrázolására szolgált.

Volt még egy népszerű geometriai elrendezés a keresztény művészetben, amelynek a latin neve quincunx volt. Magyarul ötös kötésként, ötös kötésű elrendezésként említik. Öt egyforma formát mutat, amely közül négy szimmetrikusan veszi körbe a középen elhelyezkedő ötödiket. Az alakzatot a trónuson ülő, középpontban elhelyezkedő Krisztusként és az őt körülvevő, az evangéliumot a Föld négy szegletében hirdető négy evangélistaként értelmezhetjük.

Quincunx alakzat