Lépj kapcsolatba velünk

Életmód

Egy katolikus pap levele a New York Times-nak

Közzétéve

Martin Lasarte szalézi atya immár 35 éve misszionárius Afrikában. Az uruguay-i származású pap Angolában szolgál, és misszionáriusi munkája mellett sokszor és erőteljesen kinyilvánítja véleményét a katolicizmus helyzetéről és a vallásunkat érő támadásokról is. 2019-ben részt vett az Amazóniai Zsinaton, ahol a papi hivatásról beszélt.

Amikor 2020. szeptember 7-én a Vatikánban egy informális kerekasztal-beszélgetésen felszólalt, kifejtette, hogy véleménye szerint az elvilágiasodás nagyobb veszélyt jelent a katolikusok számára, mint az üldözések.

Noha Afrikában számos keresztény közösséget ér szinte nap mint nap erőszakos támadás, a Crux katolikus portál beszámolója szerint Lasarte atya a transzcendens dimenzió nélkül létező szekularizált nyugati társadalomban látja a legnagyobb veszélyt a kereszténységre. Úgy véli, hogy azokban a térségekben, ahol a keresztényeket üldözik, a hit mégis fejlődik és tud erősödni, a hagyományosan keresztény országokban azonban hanyatlás figyelhető meg, ami a globalizációs folyamatok miatt ki fog terjedni a világ egészére. „A nyugati elvilágiasodás erősödik, és ez kiöli a hitet. Nagyon el kéne gondolkodni a missziós munka jelentőségén” – mondta Lasarte atya.

2016 áprilisában különösen nagy visszhangot váltott ki az a nyílt levél, amelyet Lasarte atya küldött a New York Times című újságnak, a papokkal kapcsolatos pedofil botrányok médiatudósításai kapcsán. Az amerikai napilap közlésre és válaszra sem méltatta a levelet, amely aztán Argentinában jelenhetett meg, magas tetszési indexszel. A levelet pontos fordításban az alábbiakban közöljük.

Kedves újságíró testvérem!

Én csak egy egyszerű katolikus pap vagyok. Boldognak érzem magam a hivatásomban és büszke vagyok rá. Húsz éve élek Angolában misszionáriusként.

Sok sajtótermékben észrevettem, de az Önök újságjában különösen, hogy ismét felbukkantak azok a cikkek, amelyek a pedofil papokkal foglalkoznak, eléggé morbid szemmel, a múlt tévedéseit vizslatva életükben.

Az Egyesült Államokban a 70-es években ebben és ebben a városban, a 80-as években ezen és ezen az ausztráliai plébánián, és így tovább, egészen a legújabb példákig… Mindegyik eset elítélendő, ez bizonyos!

Egyes újságcikkek mérsékeltek és kiegyensúlyozottak. Mások túloznak, előítéleteket teremtenek, gyűlöletet szítanak. Magam is nagy fájdalmat érzek, ha arra az óriási rosszra gondolok, amit ezek az emberek okoztak, holott nekik Isten szeretete élő jeleinek kellene lenniük. Túl sok ártatlan lény életét szaggatják szét. Nincsenek szavak arra, hogy az ilyen cselekedeteket mentegessük. Ugyanakkor nincs kétség afelől, hogy az Egyház támogatja a gyengéket és a legelesettebbeket. Épp ezért a gyermeki méltóság védelmére és a megelőzésre irányuló intézkedések mindig abszolút elsőbbséget fognak élvezni.

Meglepődve tapasztalom viszont, hogy mennyire kevés híradás van arról a sokezer papról, aki feláldozza életét és a világ minden részében a teljes kimerülésig dolgozik a gazdag vagy szegény, elkényeztetett vagy hátrányos helyzetű gyermekek és fiatalok érdekében.

Ezért úgy gondolom, hogy a New York Times-t most sem fogja érdekelni, hogy:

Tucatjával szállítottam kiéhezett gyermekeket Cangumbe és Lwena (Angola) között a 2002-es háborúban aláaknázott utakon, mert a kormányzat nem tudta vállalni a feladatot, a nem-kormányzati szervezetek pedig nem kaptak ilyen felhatalmazást;

Tucatjával kellett halott gyermekeket eltemetnem, akik a háború elől menekülve haltak meg;

Egyedül Moxicóban többezer ember életét mentettük meg, ahol a 90.000 km2 területre eső egyetlen egészségügyi központban élelmiszert és vetőmagot osztottunk;

Oktatást és iskolákat tudtunk biztosítani több mint 110.000 gyermeknek az utóbbi 10 év folyamán;

Szintén nem ébreszt érdeklődést, hogy más papokkal együtt mintegy 15.000 olyan embernek kellett segítenünk a gerillatáborokban, akik letették a fegyvert, mivel a kormányzattól és az ENSZ-től csak nem érkezett meg a várt élelmiszer;

Minden bizonnyal az sem érdekes hír, hogy egy 75 éves pap, Roberto atya, még mindig járja Luanda utcáit, gondozza és egy befogadóotthonba viszi az utcán élő gyerekeket, hogy detoxikálják őket, mivel benzint nyelnek, hogy tűzokádó produkciójukkal keressék meg a betevő falatjukat;

A többszáz börtönlakó írás-olvasásra tanítása sem annyira fontos információ;

És ugyanígy fölösleges tudni arról, hogy más papok, mint például Stéphane atya, ifjúsági házakba fogadják be az otthonukból elmenekülő fiatalokat, akikkel rosszul bántak, verték vagy akár meg is erőszakolták őket;

Az sem sokkal érdekesebb, hogy a 80 esztendős Maiato atya szegényházakat látogat sorra, hogy vigasztalja a betegeket és a reményvesztetteket;

Mint ahogy az sem számít hírnek, hogy a világ 400.000 papjából és szerzeteséből mintegy 60.000 elhagyta országát és családját, hogy testvéreiket valamelyik lepratelepen, kórházban, menekülttáborban vagy árvaházban szolgálhassák;

Nem hír, ha boszorkánysággal vádolt gyerekeket vagy AIDS-ben elhunyt szülők árváit gondozzák;

Ha iskolákat és szakképző intézeteket szerveznek a legszegényebbeknek, esetleg befogadóközpontokat a szeropozitív embereknek stb.

Nem is szólva azokról, akik életüket a plébániákon és a missziókon töltik, és arra ösztönzik az embereket, hogy jobban éljenek és tudjanak szeretni;

Nem hír, hogy barátom, Marc-Aurèle atya, aki gyermekeket mentett az angolai háború idején, Kalulóból Dondóba szállította őket, és küldetését teljesítve a visszaúton gépfegyveresek agyonlőtték őt. Vagy hogy François testvér öt hitoktató hölggyel egy balesetben halt meg, amikor éppen az ország legelhagyatottabb vidékére mentek segítséget nyújtani;

Hogy Angolában misszionáriusok tucatjai haltak meg egészségügyi ellátás hiányában egy egyszerű maláriától;

Mások pedig aknára léptek, amikor híveiket látogatták (Kalulo temetőjében láthatók a régióba érkezett első papok síremlékei, egyikük sem volt 40 évesnél idősebb);

Senki nem vevő arra, hogy figyelemmel kövesse egy pap mindennapi munkáját, nehézségeit és örömeit, azt, ahogyan életét az általa szolgált közösség javára szenteli.

Az az igazság, hogy mi nem híreket akarunk gyártani, hanem csak a Jó Hírt akarjuk elvinni az emberekhez, azt a Hírt, amely csöndben terjedni kezdett Húsvét éjszakáján. Egy kidőlő fa több zajt csinál, mint ezer másik, amelyik növekedik.

Sokkal nagyobb a zaj, ha egy pap hibázik, mint azok esetében, akik életüket adják a szegényekért és a szűkölködőkért.

Nem szándékom itt védőbeszédet tartani az Egyház és a papok védelmében. Egy pap sem nem hős, sem nem idegbeteg. Egyszerűen csak egy normális ember, aki a maga emberi természetével Jézust próbálja követni, és neki akar szolgálni embertársain át. A papoknál is előfordul a nyomor, a szegénység, a labilis sérülékenység, épp úgy, mint minden emberi lény esetében, de ugyanúgy megvan a szépség és a nagyság, mint minden teremtményben.

Megszállottan, üldöző módjára kapaszkodni egy fájdalmas témába, szem elől veszítve a mű egészét – ez a katolikus papság számára szándékosan bántó karikatúrákat eredményez, amelyek engem sértenek.

Csak azt kérem tőled, újságíró barátom, hogy keresd az Igazságot, a Jót és a Szépséget. Akkor nemes úton tudsz előrelépni és fejlődni a hivatásodban.

Krisztusban,
Martin Lasarte atya, SDB- Societas Don Bosco

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

Francia-orosz szakos bölcsészdiplomával, német, angol nyelvvizsgával egész életemben a nemzetközi kapcsolatok terén dolgoztam. Néhány éve nyugdíjasként boldog nagymama vagyok. Nagyon szeretek fordítani, írni, tájékoztatni, ismereteket átadni.

Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű