Ön mit gondol a vasárnapi reggelekről? Egy keresztény családban a vasárnap elsősorban nem csak egy pihenőnap az ügyes-bajos dolgok intézésére, leckeírásra, bevásárlásra, takarításra vagy éppen sportolásra. Ez a hét első napja, Isten tiszteletére szentelt nap. A családban ekkor uralkodik a legjobb légkör: ha voltak is viták, kibékülünk; ügyelünk arra, hogy aznap a házban ünnepi hangulat legyen, a ház legyen tiszta és egyszerűen díszített, mindenki kikészíti vasárnapi, tiszta ruháját. Televízió és mobiltelefon nélküli, finom ebéd – olykor egy-egy szegény vagy egyedülálló személy, vagy akár egy pap meghívásával – előzi meg az egészséges családi pihenést a családban (szieszta, eszmecsere, séta, film, látogatás, rendezkedés, barkácsolás, sport, uzsonna…); végül pedig egy családi ima zárja le az Úr napját az Isten szíve szerint élő családban!
De mi a helyzet az Úr napjával az egyházközségben? Többször is felteszem magamnak ezt a kérdést és minden lelkipásztornak is a martinique-i egyház 2020. évi ünnepe (ECCLESIA’M 2020) után!
Hogyan is néz ki „a fiai és lányai között élő Egyházban” egy összejövetel? Vajon találnak-e örömet, nyugalmat, lelki vigaszt, megnyugtató lelki táplálékot a szülők, a gyerekek, a közösségek, a papok, (igen ők is!), a magányosok, a fiatalok, a rendszeresen misére járók és azok, akik nem, az újonnan érkezők, az idelátogatók vagy az idősek, mindazok, akik ezen a napon összegyűlnek? Vajon azt érzik, hogy Isten és testvéreik szeretik és várják őket? Egyszóval boldogan megyünk szentmisére?
Örömmel fogadnak minket Isten házában? Ajánlunk-e tizenéveseknek szolgálatot, akár egészen kicsit is, ami megmutatja számukra, hogy szívesen látják őket? Van-e igeliturgia gyerekeknek? Elsőbbséget élveznek-e a családok (főleg ha a szülőknek, olykor egyedülálló édesanyáknak olyan kicsi gyermekeik vannak, akiket nehéz kordában tartani)? Láthatóvá teszik-e számukra, hogy szívesen fogadják őket, és hogy a közösség mindent megtesz azért, hogy jól érezzék magukat?
A különböző szolgálattevők és elöljárók úgy mutatkoznak-e, mint testvérek az Úrban, vagy mint a templom őrei; szolgálók-e vagy hangoskodó parancsnokok; a Bárány tanítványai-e vagy inkább biztonsági őrök? Mindig ugyanazokat a híveket látjuk a szolgálatban vagy meghívunk, megszólítunk akár más híveket is…?
A szentmise olyan időben kezdődik, amely a legelesettebbek számára is megfelel vagy az elöljáróknak megfelelő időpontban?
Tisztelik-e a liturgiát? Nem ejtjük-e túszul a híveket azzal, hogy ismeretlen énekekkel, szavakkal és szimbólumokkal terheljük túl őket? És a homília, a szentbeszéd vajon tápláló, nyugtató vagy inkább moralizáló, unalmas vagy éppen terjengős? A liturgia nem túl hosszú? Tisztelik-e a szent csendet, amely a belső imát és a dicsőítést teszi lehetővé?
Nem lehetne-e közvetlenül a liturgia megkezdése előtt vagy az elbocsátás után 15-20 percet adni azoknak, akik valamilyen karizmatikus dicséretet akarnak végezni, rózsafüzért, szentírásolvasást, tanítást, videót, tanúságtételt vagy csendes szentségimádást, azért, hogy felkészüljenek a testvéri összejövetelre vagy meghosszabbítsák azt? Nemde sokkal jobb ez, mint a szokásos csevegés vagy nyüzsgés a szent térben?
Másfelől, a templom előtti téren, miért ne lehetne barátilag időt szánni arra, hogy köszöntsük egymást, hogy váltsunk egy szót a pappal vagy egy elöljáróval, hogy jobban megismerjük egymást és ne hagyjuk, hogy szeretet nélkül távozzanak azok, akik leginkább egyedül vannak!?
Mindez nem katalógus, hanem csupán egy kérdés: Egyházközség, mit tettél az Úr napjával!?
Írta: + Fr David Macaire
Saint-Pierre et Fort-de-France érseke
Fordította: Hegedüs Katalin
Forrás: catholique.fr
