fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Interjú

Egységre törekedni nem más, mint komolyan venni az Evangéliumot – Interjú Orova Csaba teológussal

Közzétéve

Javában zajlik az ökumenikus imahét. Ennek kapcsán kérdeztük Orova Csabát, aki dogmatikai és lelkiségi tárgyak mellett ökumenikus teológiát oktat a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola tanársegédjeként. Doktori disszertációját a tekintély kérdéséről írja az ortodox – katolikus párbeszédben.

– Tanár úr! Ferenc pápa törekszik az egyházak közötti szakadékok áthidalására, megbékélést, közeledést ösztönöz. Ennek tükrében mi a felekezetek közötti ökumené üzenete az egyszerű ember számára?

Ferenc pápa egyszerre tagja Isten népének, ekként részese folyamatoknak, ugyanakkor tanítóként a Katolikus Egyház elé áll, és bizonyos szempontokat felerősít az Egyház hagyományából: például arra bátorít bennünket, hogy viszonozzuk Isten irgalmasságát a kapcsolatainkban, nyitott szemmel vegyünk részt a társadalomban. A keresztény egységtörekvések kapcsán egyértelműen a megtérést helyezi középpontba. Nem feltétlenül a gyakorlati erőfeszítések növelését sürgeti, vagy a teológiai gondolkodás felgyorsítását, hanem azt, hogy amennyiben a keresztény ember igazán keresztény, azaz valóban Krisztus evangéliumának levegőjében él, akkor a másfelekezetű keresztény embert magától értetődően testvérének ismerje fel. A pápa ilyen végtelenül egyszerű lelkiségi alapon áll, én ezt érzékelem. E hang egyébként teljesen egybecseng a II. Vatikáni Zsinat tanításával: nincs igazi ökumenizmus a szív megtérése nélkül.

– Sikerül megvalósítani a II. Vatikáni Zsinat tükrében az ökumenét? Mivel lehet mérni, ha egyáltalán, a megvalósult eredményeket?

A Zsinat óta eltelt bő 50 év eredményeit mérhetjük az azt megelőző 50 évhez, s akkor igen sok okunk van a hálaadásra. A másikra gyakran már nem félelmetes vagy lesajnálható ellenfélként tekintünk; már nem tilos belépni egymás templomába, hanem egyenesen ajánlott, hogy imádkozzunk együtt; sokkal több közös gyakorlati feladatot vállalunk; pontosabban ismerjük egymás tanítását. Az eredményeket persze mérhetjük az elvárásainkhoz is, ebben az esetben inkább bűnbánatra van okunk a másikról alkotott hamis képek őrizgetése, az ismerkedés elmulasztott lehetőségei miatt, a gyakran csak felszínes helyi együttműködések miatt. Végső soron pedig megint az Evangélium jelent számunkra mércét, ami előtt ki-ki személyesen áll meg, függetlenül attól, hogy 2019-ben él, 1517-ben, 1054-ben vagy 451-ben, esetleg éppen együtt vacsorázik Krisztussal. Ugyanaz a mérce.

– E héten zajlik az ökumenikus imahét. Felekezetek képviselői, lelkipásztorok, papok találkoznak. Visszanéztem a Pécsi Püspökség videóarchívumában fellelhető anyagokat, amelyekben a hívek úgy nyilatkoznak, hogy számukra ez nagyon szép alkalom arra, hogy megérezzék: egy az Isten, és van egyfajta átjárhatóság az egyházak, felekezetek között. Egy évben egy hét, amikor találkoznak az egyházak képviselői és a hívek, a másik 51 héten azonban mintha nem történne semmi. Ön hogy látja ezt a helyzetet? 

Megint két válaszom van. Ha az elmúlt 50-60 évet nézzük, akkor több nagy teológiai áttörést és az egyházak köztudatát, sőt a tágabb nyilvánosságot is lelkesítő gesztust látunk, majd mintha lassulás következne. Ezt sokan „ökumenikus télnek” nevezik. Én is úgy látom, hogy talán elakadtunk a hóban: új teológiai meglátások kevéssé inspirálják ma az egységkeresést, a történelmi gesztusokhoz pedig mintha már hozzászoktunk volna. Ez a szomorkás, deficites oldala a helyzetünknek. Ebben azonban nem lehet mást hibáztatni, csak a saját lustaságunkat, a kreativitásunk hiányát, a bátortalanságunkat.

Van azonban jó hírem is. Érdemes végiggondolni: egyetlen emberi lélek sem képes arra, hogy tartósan érzelmi lángolásban éljen, vagy huzamosan új és új információkat fogadjon be, vagy mindig csak új emberekkel ismerkedjen. Ahogy mi magunk sem vagyunk erre képesek, úgy a közösségünk, az Egyház sem képes folyamatosan lázas állapotban létezni. A Lélek fiatalon tartja az Egyházat, de nem rendez mindig tűzijátékot számára. A Lélek folyton indítja az Egyházat, de most másféle vitorlába tudjuk fogni a szelét. Azt hiszem, annak van itt az ideje, hogy a korábban, a Zsinatot követő lángoló időszakban szerzett belátásokat hagyjuk leülepedni – ugyancsak a Szentlélek erőterében. Ez azt jelenti, hogy kezdjük el ezeket végre valóban feldolgozni, megérteni, hogy a mi katolikus, vagy református, evangélikus, ortodox stb. identitásunk részei. Kesergés helyett bűnbánatra van szükség, azután pedig reményteli munkára, az elmélyítés munkájára. Épp, mint egy személy fejlődésében: a nagy megtéréseinkben, a drámai fordulatainkkor kapott hitnek a mindennapjainkban kell hatnia.

Teológiai szinten rengeteg a tennivaló, ahogy lelkipásztori téren is. A teológusok felelőssége az, hogy az eddigi hivatalos párbeszédek eredményeit, illetve a nagy elődök munkáját beépítsük a gondolkodásunkba és a képzésünkbe. A lelkipásztorok és munkatársaik felelőssége az, hogy megteremtsék a valódi találkozás lehetőségeit, az ökumenikus imahéten túl. Valójában annyira nem nehéz megszervezni egy ökumenikus imakört vagy bibliakört településenként. Valójában annyira nem nehéz nyaranként közös hittantáborokat, gyerektáborokat szervezni. Talán még az erőforrásokkal is jobban lehetne gazdálkodni. Az effélékhez bátorság, munka és kreativitás kell, meg az evangélium becsületes olvasása, s feltétlenül kinek-kinek a saját egyháza tanításában való eligazodás – hiszen az egyházak elvben már elkötelezték magukat az egység útján.

 

– Megjelentek olyan hangok a közösségi médiában, hogy akkor kerül előtérbe az ökumenizmus, amikor gyenge az Egyház. Ön hogy látja ezt?

Az a gyanúm, hogy keresztényként van ma egy olyan kísértésünk – vagy akár örök kísértésünk, hiszen Jézus is szembesül vele –, hogy az emberi kapcsolatokról, a személyes meg a közösségek közötti kapcsolatokról pusztán a birtoklás szempontjából, másképp szólva, mint az erő és az ellenerő kapcsolatáról gondolkodjunk. Ez egy politikai perspektíva, és nem azonos a keresztény látásmóddal. A keresztény ember ráébred arra, hogy Isten hatalmához képest minden más hatalom, minden erő relatív, viszonylagos. Az én erőm is, a másiké is.

Az ökumenikus törekvések csak ebből a saját magunkat féltő nézőpontból függnek össze a Katolikus Egyház gyengeségével vagy erejével. Az Egyház azonban nem az enyém vagy a tiéd, hanem Krisztusé, s mi az ő Testének vagyunk tagjai. A Kolosszeieknek írt levélben és a Galatákhoz írt levélben is azt olvassuk: ahhoz képest, hogy az egyetlen keresztség által Krisztusban vagyunk, a társadalmi státuszunk (hogy szolgák vagyunk vagy szabadok), az etnikai vagy kulturális hovatartozásunk (korabeli nyelven: hogy zsidók, görögök, barbárok vagy szkíták vagyunk), még a nemünk is viszonylagos. Ezek a természetes meghatározottságaink nem tűnnek el, nem is kell eltűnniük, de csak Krisztusban nyerik el a valódi, a teremtésben kapott értelmüket, benne gyógyulnak meg. Az erő-ellenerő politikai nézőpontjából ez szokatlan, kényelmetlen, akár veszélyes is lehet, de a keresztény ember azt a szabadságot kapja Krisztusban, hogy a másik emberre mindenekelőtt Isten teremtményeként tekintsen, a másfelekezetű keresztény emberben pedig testvért lásson – akivel persze jó sok vitája és rendeznivalója van. Számomra erről is szól a mostani imahét ószövetségi mottója: „az igazságra és csakis az igazságra törekedj”. Egy keresztény ember fülében ott visszhangzik e felszólítás újszövetségi folytatása: Krisztus az út, az igazság és az élet.

Érdemes meggondolni: az egyetlen valódi Erő hív meg magához minden embert. Az Egyház küldetése az, hogy erről hitelesen tanúskodjon a földi élet minden szegletében, csak erre kapott hatalmat. Mindenkivel, aki keresztségben részesült és valóban el is kötelezte magát a Krisztus-követés útján, osztozunk ebben a küldetésben. Jelentős vitáink, nézeteltéréseink, akár komoly feszültségeink is lehetnek abban például, hogy e küldetést hogyan kell megvalósítani, vagy, hogy mit jelent az Eucharisztia a Krisztus-követő ember számára, de nem tagadhatjuk le, hogy azonos úton járunk, útitársak vagyunk, felelősek vagyunk egymásért.

– Kell félni attól, hogy a mi liturgiánk, eucharisztikus kincsünk elvész vagy feloldódik az ökumenében? Több blog is ilyen hangulatot kelt az ökumené, az interkommunió kapcsán. 

Muszáj újra és újra beszélnünk arról, hogy ki mit ért meg abból, mit él át akkor, amikor az Eucharisztiában részesül. Az erről való beszéd sok évszázados szókincsét és összefüggéseit nem szabad eldobni, de az sem megengedett, hogy ezeket azonosnak tekintsük magával az Eucharisztiával. Abban pedig egyáltalán nem vagyok biztos, hogy 2019-ben minden katolikus testvérem pontosan a nagy középkori szentségtani összefüggésekben éli meg az Eucharisztiát, ahogy evangélikus testvéreink látásmódja sem feltétlenül a 16. századét tükrözi. Nagy kérdés, hogy tudunk-e beszédbe elegyedni egymással a tapasztalatainkról és kérdéseinkről. A teológusok régóta teszik ezt, lelkipásztorok helyenként szintén, fontos lépés lenne, hogy ezek nyomán megtegyék az érett hitre vágyó felnőtt hívek is. Az ettől való félelem olyan, mintha Krisztustól félnénk.

Van például egy régi, 1982-es közös, ökumenikus szövegünk, a Limai Dokumentum, amely a keresztségről, az Eucharisztiáról meg a lelkészi szolgálatról szól. A mai napig megdöbbentő, szemnyitogató katolikusként olvasni az Eucharisztiáról szóló szakaszt: miként tudta ezt a szöveget aláírni egy metodista, egy baptista, egy református testvérem, nem beszélve az evangélikusokról és az ortodoxokról, akik természetesen aláírták? E dokumentum persze nem oldja meg az egész kérdéskört, nem elégséges teológiai alap ahhoz, hogy közösen részesüljünk az Eucharisztiából, de felszabadító tudni, hogy a benne foglaltakat közösen hisszük. Azt mondanám, hogy nem félni kell, hanem ki-ki a saját egyházában menjen, és megtisztult lélekkel vegye magához az eucharisztikus kenyeret és bort, és próbálja valahogy meg is érteni. Ebben egymás segítségére tudunk lenni, s ebből lassanként közös megértés, talán közös nyelv születik, s egyszer közös részesülés. A Biblia közös tanulmányozása például már régóta tart, sok gyümölcsöt hozott, pedig annak is igen nagy tétje van. Nem félteni kell tehát magunkat, hanem segítséget kérni a másiktól és segítségére lenni a másik kereszténynek.

A félelem, az identitásunk féltése természetes emberi működés, de azért konkrétan János első levelében azt olvassuk, hogy a szeretetben nincs félelem. Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy ahhoz képest, hogy Krisztusban Isten gyermekei vagyunk, vagyis ez az identitásunk középpontja, szóval ehhez képest túl sok mindentől már nem kellene félnünk – még a haláltól való félelmünk is gyógyulhat. Ha hagyjuk, hogy a félelem sodorjon bennünket, és nem hagyjuk magunkat az Evangéliumtól sodortatni, akkor nem az egyetlen valódi reményt éljük bele a világba keresztényként, hanem kétségbeesetten kapaszkodunk emberi fogódzókba. Lehet, hogy a keresztények közötti egység hiánya ebben gyökerezik. A valódi ökumené messze nem idealizmus: egységre törekedni nem más, mint komolyan venni az Evangéliumot.

via: Pécsi Egyházmegye

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

Keresztény médiaszakember, a Katolikus.ma alapító-főszerkesztője. Meggyőződése, hogy az evangéliumnak helye van a multimediális térben (is), mert a megélt istenkapcsolatot, szeretetet, örömöt terjeszteni kell az emberek között. Lásd még a Mt 5,13-at.

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Interjú

Szent Péter, a remény jele a bűnösöknek

Közzétéve

Szerző:

Szent Péter Michael Pacher festményén (1435–1498), Belvedere Museum of Vienna - Fotó: Adam Jan Figel / Shutterstock

Egyszerű halász volt, Jézus mégis Pétert választotta, hogy Egyházának feje legyen. Állandóan csatároztak benne elkötelezettsége és kétségei, becsvágya és gyöngeségei, személye egyszerre rejtély és evidencia. ”Péter nélkül nincsen egység”, fejti ki az Aleteiának Christophe Dickès történész, aki nemrégiben adta ki „Szent Péter, a rejtély és nyilvánvalóság” c. könyvét.

Jézus után a leggyakrabban említett személy az Újszövetségben. Pétert, ezt az egyszerű galileai halászt választotta ki Jézus, hogy Egyházának feje legyen. „Három alkalommal látjuk Pétert, amint megbízást kap és háromszor nincsen a helyzet magaslatán” magyarázza Aleteiának Christophe Dickès történész, aki nemrégiben adta ki Szent Péter, a rejtély és a nyilvánvalóság c. művét. „Nos, annak ellenére, hogy Péter nem volt a helyzet magaslatán a három megbízáskor, Jézus mégis rábízza Egyházát! Itt találhatjuk magának az Egyház történetének összefoglalását: nagyságát és főként hiányosságait, sőt hibáit. Számunkra ez rejtély…”

Aleteia: Mit képvisel Szent Péter a keresztények számára?

Christophe Dickés: Péter elsősorban az Egyház történetének első vezéralakja. Ezért mondják, hogy ő az első pápa, még akkor is, ha a pappa kifejezés görögül jóval később, a IV. században jelenik meg. Abban az időben ez a kifejezés nem volt Róma püspökének fenntartva. Sokkal később, VII. Gergely pápa reformjai idejében, a XI. században lett a pápa elnevezés kizárólagosan fenntartva a római pápának. Tény, hogy elég keveset tudunk Péterről: emlékszünk tagadására, ügyetlenségeire, Jézusnak feltett kérdéseire, és ez körülbelül minden. Az volt a vágyam, hogy művemmel fellebbentsem a fátylat az igazságról, erről az emberről, akit 154 esetben említ az Újszövetség. Ami kevés a történész számára, de sok az Evangéliumok és az Apostolok Cselekedetei esetében. Valójában Péter a leggyakrabban említett személy Jézus után.

Egyszerű halász volt, aki nem arra született, hogy elfoglalja az első helyet…

Valóban – és én arra törekszem könyvemben, hogy megmutassam, hogy Péter olyan ember volt, mint a többiek. Jézus választhatott volna egy nagy főpapot, katonát, vagy valakit, aki olyan, mint Keresztelő Szent János. Nem, ő egy egyszerű galileai halászembert választott, aki messze lakott Jeruzsálemtől. Azt mondanánk manapság: egy „vidékit”. Műveltsége csekély volt, olyan mesterséget űzött, ami elterjedt volt: halászatot kis közösségben. Hajója volt az egyetlen vagyontárgya, de valóságos befektetés abban a korban, alapos felszereléssel: horgászbotok, rövid és hosszú hálók, amelyek különböző technikák szerinti munkát tettek lehetővé, amit egyébként az evangéliumok is említenek. Ez az egyike azoknak a részleteknek, amik a legjobban megdöbbentettek: az evangéliumok leírják az akkori halászok technikáit. Ennek alapján kutatásokat végeztem ezen a területen, és igyekeztem megérteni, mit is jelentett halásznak lenni az I. századi Palesztinában.

Minden ember, akár hívő, akár nem, hallotta már ezt a mondatot: „Te Péter vagy, erre a sziklára építem Egyházamat” (Mt 16, 18) Mit mond ez róla és az Egyházról?

Ezeket a szavakat Máté Evangéliumából idézzük. Jézus az Egyházát Péterre bízza Fülöp Cezáreája környékén. Az Evangélium lényeges pontjáról van itt szó, még ha nem is feledkezünk meg Lukács evangéliumáról, ahol Jézus azt mondja Péternek, hogy erősítse testvéreit a hitben. Ez olyan részlet, amihez hozzá lehet illeszteni János evangéliumának utolsó fejezetét, amikor Jézus kéri, hogy legeltesse juhait. Három ízben láthatjuk, hogy Péter megbízást kap és három ízben nincsen a helyzet magaslatán. Máténál Jézus alighogy rábízta Egyházát, így szól hozzá: „Távozz tőlem, sátán!”. Lukácsnál Krisztus kijelenti Péternek, hogy imádkozott érte, hogy hite ne fogyatkozzék meg. Jánosnál Péter megvallja, hogy szereti Jézust, de barátként: nincs szó feltétel nélküli szeretetről. Mégis, annak ellenére, hogy Péter három alkalommal nem volt a helyzet magaslatán, Jézus rábízza az Egyházát! Láthatjuk itt magának az Egyház történetének összefoglalását: nagyságát, de főként hiányosságait és hibáit. Számunkra ez rejtély…

Azt mondja, hogy Péter evidencia. Miért?

Mert Péter nélkül nincsen egység. Mi sok mindent szemére vethetünk Péternek, első sorban háromszoros tagadását, de Péter nélkül csak széthúzás van. Vegyük csak Szent János utolsó fejezetét, melynek során Jézus Péterre bízza juhait. Tudjuk, hogy ezt a fejezetet a jánosi közösség írta, akiket megszomorított vezetőjük halála. Ekkor megértik, hogy az egyetlen megoldás számukra Péter közösségéhez „kapcsolódni”. Meg is teszik, az egységre való nyilvánvaló törekvés jegyében.

Hogyan vált Péter az apostolok „vezetőjévé”?

Péter nem „tukmálta magát rájuk” vezetőként. Ez személyiségének egyik vonása, amit megtalálunk az Evangéliumban és az Apostolok Cselekedeteiben. Nem követeli ki magának az első helyet. Azt írom, hogy tudatában van gyengeségeinek, így nincsenek személyes követelései, sem ambíciói. Egyébként, ő maga nem is írt evangéliumot. Fabre atya úgy magyarázza ezt, hogy ezáltal „egy lépéssel félreállt”. Nem akar középpontban lenni. És mégis, ő a vezér és az apostolok szóvivője. És ami a legfontosabb, ő az első az apostolok közül, aki hitet tesz Fülöp Cezáreájában. Ugyancsak ő az, aki ügyetlen módon kardot ránt az Olajfák kertjében, aki elsőnek lép be Jézus sírjába, vagy magához ragadja a szót Pünkösd után. Szintén ő az, aki először keresztel meg egy pogányt.

Hogyan került Jeruzsálemből Rómába?

Kevés dolgot tudunk Péter jelenlétéről Rómában. Azonban egyetlen komoly történész sem vitatja, hogy ott halt meg. Viták inkább arról folynak, hányszor járt Péter a birodalom fővárosában: egyesek szerint egyszer ment volna oda fel. Mások úgy vélik, mint Minnerath érsek, hogy több alkalommal járt volna ott. Nehéz az ilyen kérdés eldöntése, források hiányában. Még halálának éve is vitatott. Magam részéről azt gondolom, hogy Néró alatt végezték ki, a hírhedett római tűzvészt követően 64-ben. A történet nem dicsőséges: a keresztény közösség, mint Keleten, megosztott lett. Római Szent Kelemen, azaz az I. század végi I. Kelemen pápa szerint a hajthatatlan zsidó-keresztény irányzat jelentette fel Pétert a hatóságoknál. Ez a leghihetőbb feltevés. A hagyomány szerint Pétert fejjel lefelé feszítették keresztre. Ténylegesen az apokrif evangéliumok említenek ilyen kivégzést.

Miért társítják Pétert és Pált?

Sajnos elég gyakran választják őket külön Szent Pál szavai miatt: Péter állítólag a zsidók megkeresztelését tartotta fenn magának, Pál pedig a pogányokét. De Szent Lukács, az Apostolok cselekedeteinek szerzője, rámutat a péteri üzenet egyetemes voltára. Egyébként, ha az első századok keresztényeinek azt mondta volna valaki, hogy külön kell választani Pétert és Pált, értetlenül bámultak volna rá. A teljes korabeli keresztény ikonográfiában észlelhetjük a két személy társítását: ezt nevezik apostoli egyetértésnek. Ábrázolták Pétert amint az új törvényt veszi át Jézus kezéből, Pál szeme előtt és Pál tanúságával, ezt nevezik Traditio Legis-nek (a törvény tanúsága). A régi római Szent Péter bazilika apszisa, amely Nagy Konstantin császár alatt épült és II. Gyula pápa idejében, a XVI. század elején bontották le, Jézust a két apostoltól körülvéve ábrázolja.

Azt mondják a pápáról, hogy „Szent Péter utóda”. Miért?

Ferenc pápa nem volt XVI. Benedek pápa utóda, és Benedek maga sem utódként követte II. János Pál pápát. Nem. Ezen pápák mindegyike Szent Péter utóda volt. Ez jelenti a péteri hatalmat, amely az Apostolok Cselekedeteiben leírt hagyomány szerint adódik át, kézrátétellel.  A protestánsok számára csak egy pápa volt: Péter. A katolikusok számára ez az utódlás ebben az apostoli hagyományban él, ami egyszerre érvényes a püspökökre, az apostolok követőire és magára a pápára is, Péter utódjára.

Péterrel kapcsolatban mi a keresztények reménye?

Ez lényegbe vágó. Az Apostolok Cselekedeteiben Péter Krisztussal azonosul. Számunkra könnyű Péterrel magával azonosulni: hibáival, gyengeségeivel, félelmeivel, de hitével, lendületével, lelkesedésével is. Amint ezt olyan jól írja Alexia Vidot újságírónő, néha a Tábor hegy magaslatán éljük meg az imádást, majd le kell onnan szállnunk és újra fel kell vennünk kicsinyes életünket a kis szokásainkkal és kisebb-nagyobb gyengeségeinkkel. Péter – ahogyan a jeruzsálemi bibliai iskola kutatói is mondják – az evangéliumi üzenet középpontjában van, mert bocsánatot és isteni irgalmat nyer tagadása után. Nem a remény jele ez minden bűnös számára? Nem véletlen, hogy Péter levelében arra kér, vegyük tudomásul a bennünk élő reményt.

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Interjú

Müller bíboros: Ferenc pápa minden tekintélyét latba vetette Ukrajnáért

Közzétéve

Szerző:

Müller bíboros - Fotó: Daniel Ibanez / CNA Deutsch

Müller bíboros: “Medycában voltam, az ukrán határtól tíz méter távolságra. Megdöbbentő és szívbemarkoló volt látni, hogyan özönlenek százával az édesanyák a gyermekeikkel együtt Lengyelországba.”

Oroszország és Ukrajna Mária Szeplőtelen Szívének történő felajánlásával “Ferenc pápa minden lelki és erkölcsi tekintélyét latba vetette, hogy a békét szolgálja és a jó győzelmét segítse”. Erről beszél Gerhard Müller bíboros, a Hittani Kongregáció emeritus prefektusa. A bíboros Lengyelországban vett részt a felajánláson, az ukrán határ közelében, és a kath.net-nek adott interjúban nagyobb összefüggésbe helyezi a helyszínen szerzett friss benyomásait.

kath.net: Bíboros úr, ön ott volt a lengyel-ukrán határon. Mik a benyomásai?

Müller bíboros: Adam Szal przemyśli érsekkel és elődjével, Jósef Michalikkal tíz méterre voltam Medycán az ukrán határtól. Megrázó és szívbemarkoló volt látnom, ahogyan anyák százai gyermekeikkel Lengyelországba özönlöttek, miközben az a gondolat járt az eszemben, hogy egy lelkiismeretlen diktátor okozta mindezt a szenvedést, és jóakarattal meg lehetett volna akadályozni.

Másrészt nagyon meghatódtam a lengyelek végtelen készségessége láttán, ahogyan befogadják az üldözötteket és az otthontalanokat, ahogyan egy első korty vizet adjanak nekik, és ellátják őket mindennel, amire szükségük van. Már most 2,5 millió befogadott ukrán van Lengyelországban.

Már a háború előtt is élt itt kétmillió ukrán, akiket szívesen fogadtak, noha a brüsszeli és strasbourgi érzéketlen bürokraták és keresztényellenes ideológusok Európa-szerte kíméletlen hecckampányt folytattak Lengyelország ellen, idegengyűlölőnek kiáltották ki, és „szeretetmegvonással”, azaz a pénzügyi támogatások megvonásával fenyegették őket, ha nem akarják átvenni az olyan új európai “értékeket”, mint a gyermekek és az idősek meggyilkolása (abortusz és eutanázia), valamint a korai szexualizáción, a nemi ideológián és a nemi csonkításon keresztül történő gyermekbántalmazás.

Hála Istennek, Lengyelországban erős a hit, amely a humanista (természeti) és a keresztény (kegyelmi) emberképet teszi a társadalom és az állam pillérévé. Az egyházi intézmények (Caritas, plébániák, egyházmegyék) jól tudnak együttműködni az önkormányzati és állami hatóságokkal. Medycán találkoztam a polgármesterrel, aki napi 18 órán át megállás nélkül talpon van a menekültekért, és a legteljesebb összhangban dolgozik együtt a Przemyśli Főegyházmegye Caritas igazgatójával.

kath.net: Az ukrajnai Lvivbe megérkezett a “Meg nem született gyermekek hangja” nevű harang. Amikor Ferenc pápa a Szent Péter téren 2021.október 27-én felszentelte ezt az életvédő harangot, kevesen jósolták volna, hogy alig néhány hónappal később ennek a harangnak a leendő otthona egy ilyen brutális háborúnak lesz kiszolgáltatva. Mit gondol az életpárti elkötelezettségről a jelenlegi ukrajnai fejlemények tükrében?

Müller bíboros: Sajnos, az ukrajnai nagy szegénységet a gazdag “nyugatiak” brutálisan kihasználták. Nőket vásároltak béranyáknak, és használati örömre, pénzért, mint árucikket szereztek gyerekeket. Kijev volt a béranyaság világfővárosa, ahol évente 2500 gyermek „került piacra”. Ezért lett az életvédő harangszó egyfajta ébresztő kiáltás a gyermekek és a nők mint édesanyák életéért és méltóságáért.

Most ehhez jött még Putyin brutális háborúja, amely eddig tízezrek életébe került, testben és lélekben megcsonkította őket, és milliókat fosztott meg otthonuktól és lakásuktól. Teljesen érthetetlen a számomra, hogy Putyin és segítői, akik magukat ortodox hitű keresztényeknek tartják, hogyan akarnak ezért Isten ítélőszéke előtt felelni. Az isteni parancs szerint a moszkvai pátriárkának kellene Putyin lelkére beszélnie, és szembesítenie őt az örök kárhozattal, amely minden gyilkosra vár, ha nem tér meg. Saját népét és talán még önmagát is be tudja csapni a propagandájával, de Istent nem, aki belelát a szívekbe, és minden egyes embert megjutalmaz a jóért és megbüntet a rosszért, “amit földi életében tett”. (1 Kor 5:10).

kath.net: Utazása során Ön meglátogatta az Ulma család emlékművét a przemyśli főegyházmegyében. 1944-ben a nácik hidegvérrel lelőtték a szülőket, Jozef és Wiktoria Ulmát, mert segítettek a menekülő zsidóknak. Meghalt négy kisfiuk és két kislányuk is, akiknek az életkora 18 hónap és 7 év között volt, valamint a meg nem született gyermekük, akivel az anya előrehaladott áldott állapotban volt. Boldoggá avatási eljárásuk folyamatban van. Önre nagy hatással volt ennek a családnak a tanúságtétele – lát összefüggést a jelenlegi segítő szándékkal?

Müller bíboros: Igen, feltűnő a mai helyzettel való hasonlóság, még akkor is, ha a történelmi körülmények egészen mások voltak. Az üldözött embertársainkon való segítségnyújtásról van szó, anélkül, hogy félnénk azoktól a veszélyektől, amelyek a saját életünket, jó hírnevünket és biztonságunkat fenyegetik. Arról van szó, hogy védelmükbe vegyük őket a hatalommal rendelkezők gyilkos rosszindulatától. Sztálin és Hitler keresztényellenes ateisták voltak, de Putyin kereszténynek adja ki magát, még akkor is, ha a cezaropápista hagyomány szerint alárendeli az egyházat az államérdeknek. De mint misére járó megkeresztelt keresztény tudja, hogy a gyilkosok és más súlyos gonosztevők nem örökölhetik Isten országát. (1 Kor 10; Jel 22,15). Ide tartoznak a bálványimádók is, akik embereket áldoznak fel bálványozott nemzetük (vagy más relatív értékek) oltárán.

kath.net: Ön Ferenc pápa szándékával összhangban Lengyelországból vett részt Oroszország és Ukrajna felajánlásán Mária Szeplőtelen Szívének. Mit szólnak az emberek Lengyelországban ehhez a felajánláshoz? És Ön személyesen, hogyan minősíti ezt a spirituális eseményt?

Müller bíboros: Igen, még a háború kitörése előtt meghívást kaptam a Przemyśl melletti Lezajsk kolostor védőszentjének megünneplésére, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén. De aztán időszerű lett, hogy ezt összekössem Ukrajna és Oroszország felajánlásával Mária Szeplőtelen Szívének. A gyülekezettel együtt mondtuk el a kegykép előtt a Szentatya által megfogalmazott felajánlási imádságot. A híveket nagyon megérintette, mert szinte mindegyikük személyesen foglalkozik menekült nőkkel és gyermekekkel.

Egy valódi találkozás egészen más, mint amikor csak virtuálisan látja az ember a nyomorúságot a televízióban. A politikusok, diplomaták és médiaszakemberek már elérték az emberileg lehetséges cselekvés határait a katonai erőszak kitörésével szemben.

Itt csak az ima segíthet, mert “csak annak sikerülhet még megállítani a fejünk fölött lebegő kardot, aki imádkozik” (Reinhold Schneider). És csak az találja meg a helyes utakat a politikában, az üzleti életben, a tudományban, az igazságszolgáltatásban és a társadalomban, csak az tudja mindenki javára megvalósítani őket, aki imádkozik és megnyitja lelkiismeretét Isten parancsolatainak.

Ferenc pápa minden lelki és erkölcsi tekintélyét latba vetette, hogy a békét szolgálja, és győzelemhez segítse a jót. Ez messze meghaladja a vatikáni diplomácia lehetőségeit, amelyre semmiképpen sem szabad leszűkíteni a péteri szolgálatot.

Róma primátusa természetfeletti eredetű, ezzel szemben a pápai diplomácia csak az emberi lehetőségek határain belül mozog, még akkor is, ha keresztény szempontból érvényesíti azt az erkölcsi elvet, amely a politikában a jó irányába akarja terelni a “hatalom akarását”.

Fotó: Müller bíboros Lezajskban/Lengyelország

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: kath.net

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Interjú

Jézus Krisztus Szupersztár – A városmajoriak közelgő előadása

Közzétéve

Szerző:

Vajon mit kezdenének az emberek, ha a mai felgyorsult, túlhajszolt életünkbe, a közösségi média és a celebek világába jönne el közénk valaki, aki egy új, másféle, mindezektől a felszínes dolgoktól távoli életmódot mutat? Meghallanánk-e a szavát, követnénk-e őt? Vagy – akárcsak 2000 évvel ezelőtt – ismét csak kereszthalállal végződne a történet?

Ezekre a kérdésekre keresték a választ a Városmajori Plébánia fiataljai, amikor úgy döntöttek, színpadra állítják Andrew Lloyd Webber és Tim Rice nagy sikerű, töretlenül népszerű rockoperáját, a Jézus Krisztus Szupersztárt. A zenés színház történetének egyik legjelentősebb darabját láthatja most újra a közönség április 8-án este és 10-én, Virágvasárnap délután a Körösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központban.

Van valaki, aki nem látta színpadon vagy filmen ezt az immár 50 éve világhírű rockmusicalt? Van, aki ne ismerné legalább néhány dallamát? Az 1971-ben keletkezett darab Jézus utolsó napjait mutatja be Júdás szemszögéből. Magyarországon is számos alkalommal tűzték műsorra, egy első, néhány hónap után betiltott 1972-es előadás-sorozat után 1986-ban, a szegedi Dóm téren, a székesegyház előtt került először színpadra. Az előadás előkészületeiről, a mű kiválasztásról és a felkészülésről kérdeztük dr. Mihálffy Imrét, a Városmajori Jézus Szíve plébániatemplom világi képviselőtestületének elnökét (aki a darabban Kaiafást játssza).

Katolikus.ma: Kérem, mutassák be a városmajori plébániatemplom katolikus közösségét. Mekkora? Milyen területeken, milyen formákban, hogyan tevékenykednek?

Dr. Mihálffy Imre

Dr. Mihálffy Imre: A Városmajori plébánia, ahogy a neve is sejteti, a Városmajor környékének területét, tehát Budapesten a XII. kerület déli részét foglalja magában a Martinovics-heggyel, részben átnyúlva az I. és a II. kerületbe is. Miután megszületett a döntés az új plébánia alapításáról, megkezdődött az építkezés a főváros által adományozott telken és a hívek adakozásának köszönhetően Csernoch János hercegprímás 1925-ben felszentelte az Árkay Aladár tervei alapján megépült templomot, melynek első plébánosa Kriegs-Au Emil, a templom építésének feladatával is megbízott atya lett. A felépült templom azonban- Istennek hála – hamarosan szűknek bizonyult, és megkezdődött egy nagyobb épület tervezése. Árkay Aladár halála után a munkálatokat fia, Bertalan fejezte be. Az 1932. július 29-i alapkőletételt követően 1933. Pünkösd vasárnapján Serédi Jusztinián hercegprímás már fel is szentelhette az új, nagyobb templomot. (Ekkoriban kapta a deszakralizálást követően a Kistemplom a Prohászka Ottokár Közösségi Ház nevet, bár a mai napig elsősorban Kistemplomként emlegetjük.) Természetesen a belső tér díszítésének munkálatai még jelentős időt vettek igénybe, de a kor számos jelentős művészének (Aba Novák Vilmos, Pátzay Pál, Sztehlo Lili, Zala György, Molnár C. Pál és mások) alkotásai egyedülálló művészeti értékké tették. A rövidesen kitörő háború megakasztotta ezt a lendületes fejlődést. A templom építése ugyan befejeződött, de a plébánia már nem készült el. A Budapest ellen 1942. szeptember 5-én lezajlott támadásban egy bomba éppen a harangtorony és a templom közé esett. Szerencsére az épületek szerkezetében nem tett kárt, de a Sztehlo Lili által addigra elkészített 6 üvegablakot a légnyomás teljesen elpusztította. Az épület burkolatát képező kőlapok jelentős része is lehullott a falakról, a sekrestye beomlott. A helyrehozatal anyagilag komoly megterhelést jelentett, de az üvegablakok pótlását néhány éve sikerült befejeznünk.

Ezek között a fizikai keretek között épült fel és működik plébániánk közössége, amely több pilléren nyugszik. Plébániánk élén évtizedekig Lambert Zoltán atya állt, 2020 nyara óta pedig Forgács Alajos plébános úr vezeti a közösséget. A liturgiát hosszú évek óta segíti a jól felkészült és népes ministránscsapat. A rendszerváltás után újraindult a cserkészet, és a korábban működő fiúcsapat mellett megalakult a lányok csapata is. Utánpótlásukat elsősorban a plébánia területén működő Pannonia Sacra Katolikus Általános Iskolából nyerik, de máshonnan is csatlakoznak gyerekek. A cserkészet igen népszerűnek mondható a Városmajorban. Sok egykori cserkészvezető pedig mára szülőként vállal tevékeny részt plébániánk életében.

A plébánia közösségi életét több civil szervezet is segíti. A programok szervezését és lebonyolítását elsősorban a Városmajori Katolikus Egyesület, míg a forrásteremtést a Városmajori Márton Áron Alapítvány végzi. Az Árkay Aladár Alapítvány kifejezetten a templomok fenntartásának, a Zrínyi Miklós Alapítvány pedig a cserkészéletnek a segítésére jött létre.

Hogyan vállalkoztak egy rockmusical előadására? Óriási feladat, igazán nagy fába vágták a fejszéjüket! Ehhez nem elegendő például egy szavalóversenyen elért jó helyezés… Tartottak már korábban is ilyen jellegű – vagy akár prózai – előadásokat? Hogyan pattant ki a szikra?

A plébánián mindig is jól szervezett és aktív ifjúsági élet folyt. Egyesületünk is ifjúsági egyesületként jött létre 1990-ben, majd az alapítók élethelyzetének (és életkorának) változásával és az új tagok csatlakozásával került ki nevéből a korosztályra utaló jelző. Nem véletlenül említem az alapítás dátumát. A 30 éves jubileum ünneplése kapcsán indult meg a gondolkodás, hogy ezt a jeles évfordulót hogyan tudnánk méltó módon megülni. A musical bemutatásának ötlete Varga Balázstól, cserkészcsapatunk oszlopos tagjától származik. Ő jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar-dráma szakos hallgatója. Jelentősebb amatőr színjátszói múlttal rendelkezik, és egy időben Színművészeti Egyetem rendezés szaka érdekelte nagyon. Balázs rendezte 2019-ben a hagyományos karácsonyi pásztorjátékot a templomunkban. Ekkor érett meg benne az elhatározás, hogy egy nagyobb szabású darabot is szeretne plébániai keretek között színpadra állítani.

Kik a szereplők, ki a rendező, kik a színpadra állítás többi felelősei?

Balázs legelőször Réti Katival osztotta meg az ötletét, aki szintén plébániánk aktív tagja. Kettesben gondolták végig, melyik szerepre kit látnának alkalmasnak. Ők végezték a szereplőválogatás mellett a háttérben segédkező stáb összeállítását is. Mindegyikünket személyesen ismerik, így el tudták dönteni, hogy az egyes darabbeli karakterek megformálásához ki rendelkezik a megfelelő hangi, illetve színészi adottságokkal. A felkérés személyesen történt, nem volt a profi világból ismert casting. Ugyanígy a plébánia tagjai között néztek körbe a háttérben segédkezők kapcsán: így a jelmezek és díszletek tervezésétől a sminkig, a grafikától a kommunikációig lényegében mindent belső erőforrásokból oldottunk meg.

A Városmajor első kántora és karnagya egyébként Bárdos Lajos volt, az ő leszármazottai közül ma is többen közösségünkbe tartoznak. Az éneklés, a zene fontos szerepet kap a plébánia életében, így – bár hasonló jellegű produkcióra még nem volt tudtommal példa nálunk – mindenki nagy örömmel fogadta a kezdeményezést, és azonnal örömmel állt mellé.

Kik profik és kik nem hivatásosok? Ők mivel foglalkoznak a mindennapjaikban?

A szereplők jelentős része a plébániai ifjúság és a cserkészcsapat köreiből verbuválódott. Komoly bázis még a Réti Kati vezette 4Akkord Showkórus, amelyben plébániánk fiataljai közül is sokan énekelnek. A szereplőgárda és a kórus tehát jellemzően középiskolás és huszonéves fiatalokból áll, zömmel középiskolások vagy egyetemisták, néhányan pályakezdők, ám senki sem profi zenész. Igen változatos munkákat űznek „civil életükben”, van köztük jogász, élelmiszermérnök, matematikus, gyógytornász, gépészmérnök, pszichológus… Néhány szerepben „régebb óta fiatalok” is feltűnnek: Jézus szerepében Rahner Mártont láthatjuk, aki civilben jogász. Egyesületünk elnöke, Semsey Gábor (aki egyébként egyetemi oktató) Júdást játssza, jómagam pedig Kaiafást alakítom. Mária Magdolna szerepében Gelley Veronika látható.

Fiataljaink számára az éneklés egyébként nem okoz gondot: sokan jártak közülük a Pannonia Sacrába. Ebben az iskolában – bár nem zenei általános – évtizedek óta rendkívül színvonalas zenei nevelés folyik. Blazsek Andrea tanárnőnek hála, az éneklés és zenetanulás természetes része a gyerekek életének, Andrea néni életre szólóan megszeretteti velük a muzsikát. Az onnan kikerülő fiatalok sokan ma is akár több kórusnak is tagjai. Örvendetesen sok a zeneszerető ember a plébánián, a Bárdos-féle zenei örökségnek köszönhetően is. Adódott tehát az ünnepi alkalom, az alkalmas hangok, a vallásos téma, és a darab fiatalos megközelítésmódjának a szerencsés együttállása, és ami a legfőbb: Balázs óriási elhivatottsága, motiváltsága és tenni akarása. Így a döntés – mondhatni – könnyen megszületett.

A darab rendezője Varga Balázs, zenei rendezője Réti Katalin, a dramaturg Tankó Zita. Balázs és Zita egyetemisták, Kati énektanár, így az amatőrök közt ő az egyetlen profi. Mindenki, aki a produkcióban részt vesz, önkéntes alapon teszi ezt, fizetséget senki nem kap a munkájáért.

Milyen körülmények között tudtak dolgozni? Hol próbáltak? Mennyi ideje tartanak a próbák, milyen gyakorisággal találkoztak?

Ahogy említettem, a darab bemutatását eredetileg a Városmajori Katolikus Egyesület 30 éves évfordulójára, tehát 2020 nyarára terveztük. 2020 elején megtörtént a szereplők felkérése, és elindultak az első próbák. Március közepéig hetente jöttünk össze próbálni. Sajnos azonban a Covid-járvány keresztülhúzta terveinket, és sokáig bizonytalanságban voltunk, hogy a bemutató mikor valósulhat meg, ha egyáltalán sikerül.

A helyzet 2021 őszén látszott jobbra fordulni. Felcsillant a remény, hogy a személyes találkozások elől elhárulnak az akadályok, és végre hozzáláthatunk a munkához. Az előkészületeket követően megindult az intenzív próbafolyamat, amely azóta is gőzerővel folyik, némileg megváltozott összetételű csapattal. A kezdeti heti egyszeri alkalmaktól a végére heti három, esetenként négyszeri találkozásokig nőtt az intenzitás. A plébánia rendelkezésünkre bocsájtotta a Prohászka Ottokár Közösségi Házat (a volt Kistemplomot), a próbák jelentős része itt zajlott-zajlik. Az előadások közeledtével azonban már a helyszínen, a Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központban is tartunk próbákat.

A színpadra állítás, a jelmezek, a díszletek, a terembérlet bizonyára nem ingyen pottyantak az egyesület ölébe. Hogyan lehetett előteremteni a forrásokat?

A Városmajori Katolikus Egyesület és a Márton Áron Alapítvány intenzív pályázati tevékenységet folytatnak, az anyagi fedezet előteremtését elsősorban nekik köszönhetjük. Tekintettel a jubileumi alkalomra, sikerült külön forrásokat is megmozgatnunk. Például megkerestük a térség országgyűlési képviselőjét is. Így a Nemzeti Együttműködési Alap és az Emberi Erőforrások Minisztériumának segítsége mellett a Miniszterelnökség támogatására is számíthatunk. Természetesen a jegyértékesítésből származó bevétel sem elhanyagolható. Örömmel mondom ki, hogy mindkét előadás telt házzal megy majd, sőt vannak várólisták is. Külön köszönetemet szeretném kifejezni azoknak a kedves nézőinknek, akik támogatói jegy vásárlásával anyagilag is segítik a produkció megvalósulását.

Végezetül a legfontosabb kérdés. Mivel gazdagította Önöket a közös munka? Nem arra gondolok, hogy a közönségnek majd milyen öröme lesz az előadásban, hiszen ezt az örömet nézőként mindenki ismeri. Hanem arra, amit a próbák, a felkészülés, a közös cél adott lélekben, érzelemben személy szerint Önöknek, illetve a szereplő és résztvevő gárdának, sőt, tágabb értelemben az egész városmajori közösségnek.

Bámulatra méltó és magával ragadó az az óriási lendület, következetesség és céltudatosság, mindemellett alázat, ahogyan Balázs és Kati a teljes próbafolyamaton végigvezetnek bennünket, és ahogy összeforrott csapattá kovácsolják a társaságot. Olyan mennyiségű időt, energiát, hitet, szeretetet és odafigyelést áldoztak a produkcióra, ami a mai világban igencsak példaértékű. A Covid alatti kényszerű bezártságot és elszigeteltséget követően különösen is nagy ajándékként éljük meg mindannyian, hogy közösen dolgozhatunk egy nagyszerű célért. Bennem pedig mindez erősíti azt a reményt is, hogy az előadás a járvány után újrainduló plébániai közösségi életnek is nagy lendületet adhat.

Engem minden próbán magával ragad és meghat az az áldozatkészség, ahogy a résztvevők – szereplők és a stáb egyaránt – ehhez a munkához hozzáállnak. Mindenki teljes erővel, önként és lelkesen teszi oda magát, ami lenyűgöző. Pedig – ahogy említettem – igen sok időt vett igénybe a készülődés, mégsem volt senki számára kérdés a részvétel. Hétről-hétre, napról-napra nő bennünk az izgalom bizsergése, érezzük, hogy itt valami nagyszerű jön létre, aminek részesei lehetünk. Ahogy átéljük a szerepeinket, egyre jobban bele tudunk helyezkedni a történetbe, és ma, a XXI. században újra átéljük azt, ami kétezer éve történt. Újra és újra kérdéseket teszünk fel magunknak, újraértelmezünk egyes mozzanatokat, és válaszokat találunk. Ahogyan a címszerepet megformáló Rahner Márton mondta egy interjúban: neki egyedül nem könnyű belehelyezkednie a karakterébe, őt a színpadon a többiek teszik Jézussá, velük, az ő játékuknak is köszönhetően formálódik át, és éli meg a szerepét.

Remélem, hogy ebben az átélésben tudunk minden kedves nézőnek segíteni, és így a Virágvasárnapi és az azt megelőző pénteki előadással hozzájárulhatunk a húsvéti készülethez.

Nagyon szépen köszönjük a sokoldalú, részletes tájékoztatást, és sok sikert és örömet kívánunk a hétvégi előadásokhoz.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű