fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Múltidéző

Egyszerű papi történet a diktatúra éveiből

Közzétéve

Fotó: Alan Rudnick

Augusztus 23. – tíz éve ezen a napon emlékezik Európa a totalitárius diktatúrák áldozataira. Az emléknap ötlete egy 2008-ban, Prágában tartott konferencián merült föl először, majd az Európai Unió külügyminisztereinek 2011 júniusában, Luxemburgban tartott tanácskozásán Magyarország, Lengyelország és Litvánia közös kezdeményezésére az 1939-es Molotov-Ribbentrop paktum évfordulóját (augusztus 23.) a barna és vörös diktatúra áldozatainak emléknapjává nyilvánították. Az emléknap alkalmából egy fiatal katolikus pap meghurcolásának történetét elevenítjük föl levéltári források alapján.

„Egyszerű történet”, írtam a címben. Egyszerű, mert a kommunista diktatúra éveiben nem ritka sors az 1922-ben, Izsákon született Szabó Györgyé. A diktatúra éveiben meghurcolt vezető egyházi személyek (az 1949-ben életfogytiglani fegyházra ítélt Mindszenty József bíboros, az 1951-ben elítélt Grősz József kalocsai érsek, Endrédy Vendel zirci apát, az 1953-ben Hejcére száműzött Pétery József váci püspök, az 1957-ben ugyanoda deportált Badalik Bertalan veszprémi püspök, a kistarcsai internálótáborban elhunyt Boldog Meszlényi Zoltán püspök stb.) története többnyire közismert, de a hitükért, az egyház jogaiért kiálló „egyszerű” papok, hívek, mondjuk így: a névtelenek története – egy-két kivételtől eltekintve máig homályban maradt. Most egyetlen arcot emelek ki a homályból.

A Katolikus Lexikonból idézek egy szócikket:

„Szabó György (Izsák, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm., 1922. okt. 22. – Cegléd, 1967. dec. 20.: lelkész. – Vácott 1946: pappá szentelik, 1947: Tápióbicskén, majd Izsákon káplán. 1949-50 között a kistarcsai internálótábor rabja; aláírása megtalálható azoknak a papoknak névsorában, akik beírták nevüket rabtársuk, Nagy Tibor (1921-) szegedi apátkanonok breviáriumába. Rabtársa volt Ordass Lajos (1901-1978) evangélikus püspök. 1959. Szabadszálláson lelkész.”

Ennyi az életrajz, itt-ott téves adatokkal. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában külön dosszié őrzi Szabó György vizsgálati anyagait (ÁBTL 3.1.9. – V-036 Szabó György), ezek alapján írom meg vázlatosan meghurcoltatásának több éves történetét. Mert – a lexikon idézett szócikkével ellentétben – Szabó Györgyöt 1948. szeptember 30-án tartóztatta le az Államvédelmi Hatóság, börtönbüntetésre ítélték, 1950. június 9-én szabadult a váci börtönből, de még aznap az ÁVH a kistarcsai táborba hurcolta, s a fölellhető iratok szerint csak 1952-ben, szenteste napján léphetett ki a hírhedt internálótábor kapuján. De ne szaladjunk előre….

Szabó György a rendelkezésre álló adatok szerint Izsákon született 1922. október 22-én, iparos család gyermekeként; apjának kádárműhelye volt. 1951. október 22-én, a kistarcsai internálótáborban írott önéletrajza és más források szerint a négy elemit szülőhelyén végezte, a négy polgárit Dunapatajon, majd a gödöllői premontrei gimnáziumba járt, végül Kőbányán érettségizett. 1941-1946 között a váci Hittudományi Főiskolán tanult, s Vácott szentelték pappá 1946. július 16-án. Ez év szeptember 8-ig Pécelen, majd 1947. szeptember 6-ig Tápióbicskén volt segédlelkész. Ezután püspöke Mindszentre helyezte, ahol hitoktatóként dolgozott 1948. július 8-ig, utána a csongrádi plébániára került – itt tartóztatta le az Államvédelmi Hatóság Szentesi Osztálya szeptember utolsó napján.

Szabó György a vizsgálati anyagait tartalmazó dosszié szerint először 1947 novemberében került az ÁVH látókörébe. Az ekkor Mindszenten működő Szabó a fennmaradt kihallgatási jegyzőkönyvek szerint a cserkészcsapat összejövetelein „jobboldali újságból” olvasott föl cikkeket – az Új Ember című katolikus hetilap cikkeiről van szó! -, de a legfontosabb vád az volt ellene, hogy Mindszenty bíborosnak a katolikus hetilapban megjelent, Dinnyés Lajos miniszterelnöknek címzett leveléről tájékoztatta a cserkészeket. Szabó György 1947. november 11-én történt kihallgatásakor elmondta, hogy az Új Ember 1947. évi 45. számának egyik cikkét ismertette a Hám János cserkészcsapat szokásos összejövetelén – három nappal korábban. Sinkó Ferenc cikkéről van, amely a Páli Szent Vincéről elnevezett irgalmas nővérek munkájáról számolt be (Az irgalom háza az irgalomnélküli világban. Új Ember 1947. 45. sz., 9 p.). Szabó fölolvasta a többi cikk címét is, végül Mindszenty levelét, amely a lap 7. oldalán jelent meg. A levél miatt, amelyben a prímás az államvédelmi hatóság módszerei ellen tiltakozott, a lapszámot elkobozták, az Új Ember megjelenését pedig egy hónapra betiltották. Ne feledjük, ekkor még kisgazdapárti miniszterelnöke, koalíciós kormánya volt az országnak, de a valóságban a kommunisták diktáltak. Szabó elmondta, hogy a betiltásról csak november 10-én értesült, amikor a fővárosban járva felkereste a lap szerkesztőségét, az elkobzásról pedig kihallgatása során. Kérdésre válaszolva azt is elmondta, nem tudja, hol van az elkobzott lapszám, de ha megtalálja, beszolgáltatja „az erre vonatkozó BM. rendelet értelmében”.

Az 1947-es ügy elhalt, semmi nyoma, hogy Szabó György ellen eljárás indult volna.

Néhány hónappal később azonban már nem úszta meg; 1948 őszén az ÁVH letartóztatta.

1948. május 30-án, a mindszenti leányiskola udvarán ünnepséget tartottak anyák napja alkalmából. A rendezvényen felszólalt Szécsényi Istvánné, a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége nevet viselő kommunista szervezet járási titkára, s az egyházi iskolák tervbe vett államosításának az előnyeit ecsetelte. Érdemes megjegyezni, hogy az egyházi iskolák államosítását kimondó törvényt csak 1948. június 16-án szavazta meg az országgyűlés (amelynek elnöke akkoriban a kommunista Nagy Imre volt, akit napra pontosan tíz évvel később végeztek ki), tehát a törvény elfogadása előtt bárki szabadon mondhatott véleményt a törvénytervezetről. A katolikus püspöki kar is több körlevelet adott ki a készülő törvény ellen, hiszen az államosítás az egyház tanítói jogát támadta, tette lehetetlenné. Szabó György sem tett mást, tiltakozott.

Amikor Szécsényi Istvánné az anyák napi ünnepséghez nem illő témáról, az államosítási tervről beszélt, a túlságosan is egybecsengő tanúvallomási jegyzőkönyvek szerint Szabó György felállt, s arra kérte a jelenlévő keresztény szülőket és gyermekeket, hogy hagyják el az ünnepséget, így tiltakozva a beharangozott államosítási terv ellen. Az előadónak címezve pedig ezt mondta (idézet Szabó György kihallgatási jegyzőkönyvéből): „Ez ünneprontás! Aki hívő katolikus, az jöjjön utánam!” Szabó György beismerte, hogy föllépése nyomán a résztvevők egy része az államosítási terv ellen „tüntetett”, s azt is elismerte, hogy néhány nappal később az iskolában, egy beszélgetés során így fogalmazott: „Az iskolák államosítása után a vallást el akarják törölni, mert az a miniszter akarja most az iskolákat államosítani, aki tavaly a vallást akarta eltörölni.” (Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszterről van szó, aki az előző évben a hitoktatás fakultatívvá tételének ötletét vetette fel; Ortutay egyébként a szegedi piarista gimnáziumba járt, ott is érettségizett.)

A történtek után az ÁVH vizsgálatot indított. Először a Szabó Györgyöt támogatók közül vegzáltak néhány embert, majd Szabó György került célkeresztbe, akit akkor már a csongrádi plébániára helyeztek át. Az 1948. szeptember 30-án, Szentesen kelt ávós környezettanulmányban fölbukkan az 1947-es, előbb ismertetett történet, de az is vádként fogalmazódik meg, hogy az államosítási törvény előtt „ismételten felolvasta a templomban Mindszenthy (sic!) hercegprímás, illetve a katolikus püspöki kar által az iskolák államosítása ellen kibocsájtott pásztorleveleit”. A dokumentum szerint Csongrádra való áthelyezése után is a „fentiekhez hasonló magatartást tanúsít”. Az ugyanezen a napon kelt ávós jelentés szerint az anyák napi tüntetés „előre meg lett szervezve”, de erre vonatkozó bizonyítékokat a kommunista elkötelezettségű személyektől felvett tanúvallomási jegyzőkönyveken kívül „beszerezni nem lehetett”. Nem is kellett, bizonyíték nélkül is lehetett ítéletet hozni.

Szabó Györgyöt hónapokig tartották fogva, majd a szegedi népbíróság 1949. január 17-én négy év börtönre ítélte. Az indoklás szerint a pap a demokratikus államrend elleni gyűlöletre izgatott, mert azt állította, „hogy ha nem lesznek egyházi iskolák, akkor nem lesznek vallási oktatások sem”. Tudjuk, Szabó igazat mondott.

1949. június elsején a Népbíróságok Országos Tanácsa 1 év és 8 hónapi börtönre változtatta az ítéletet, mert – ellentétben az elsőfokú bírósággal – talált enyhítő körülményt, „felettes egyházi hatóságának állásfoglalása által való motiváltságát”. Vagyis a püspöki kar körlevelei „befolyásolták” a fiatal papot…..

Szabó György megkezdte börtönbüntetését. A vizsgálati dosszié adatai szerint több börtönben is megfordult, végül a váci Állambiztonsági Büntetőintézetből szabadult 1950. június 9-én. Pontosabban: szabadult is, meg nem is. A büntetőintézet által az említett napon kiállított igazolás szerint Szabó „szabadon bocsáttatott és a legrövidebb útvonalon át Izsákra utazik. Megérkezése után a helybeli államrendőrségen jelentkezni köteles.” Aláírta: Lehota István államvédelmi százados, intézetvezető. Ugyanezen a napon azonban egy másik dokumentumot is aláírt a hírhedt parancsnok, amelyben ez olvasható: „Szabó György szabaduló rabot közigazgatási eljárás lefolytatása véget (sic!) ezennel átadom.” A címzett: Államvédelmi Hatóság, Budapest. És valóban: Szabó György „a legrövidebb útvonalon” nem Izsákra utazott, hanem – nem önszántából – a hírhedt kistarcsai internálótáborba. Az ugyanezen a napon kelt ávós véghatározat szerint „eljárás alá vont személy ellensége a népi demokratikus rendszernek, ezért internálása szükséges”. A véghatározatot az ÁVH egyik közismert, magas rangú embere írta alá: Károlyi Márton alezredes. (Az 1911-ben Wigner Márton néven, zsidó család gyermekeként született Károlyi nevében visszaköszön szülővárosa, Nagykároly.) Szabó aláírta a végzést, fellebbezéssel nem élt (nem is lett volna értelme). Még aznap Kistarcsára szállították, ahol, mint ez köztudott, jogerős bírói ítélet nélkül tartották fogva a „népi demokrácia ellenségeit”.

A kistarcsai internálótábor udvara
A kistarcsai internálótábor

A fennmaradt dokumentumok szerint Kistarcsán Szabó „magatartásával kapcsolatban kifogás nem merült föl”. A dossziéban található egy 1952. július 24-én, Kistarcsán felvett gyanúsítási jegyzőkönyv. Hogy mivel gyanúsították a meghurcolt papot? Ugyanazzal, mint 1948-ban: izgatással, lázítással. A börtön után, a kistarcsai tábor borzalmas körülményei között Szabó György a jegyzőkönyv szerint ezt mondta: „Bűnösnek érzem magam, mert izgattam és lázítottam, a nép érdekeivel szembehelyezkedtem.” Másnap, 1952. július 25-én összefoglaló jelentés készült Szabó Györgyről, amelynek eredménye: „A felülvizsgálat megállapította, hogy Szabó György ellenséges beállítottságú személy, az esetleges szabadlábra helyezése a társadalomra veszélyes. A fentiek alapján javasoljuk Szabó Györgyöt a KÖMI-nek tartós munkára átadni.” A javaslatot jóváhagyta: Turcsányi József államvédelmi őrnagy (aki 1919-ben született Temesvárott, s 2008 tavaszán hunyt el Gárdonyban).

A KÖMI a mai olvasók többségének nem mond semmit. 1951 decemberében hozták létre a Közérdekű Munkák Igazgatóságát, így jött létre a „magyar Gulág”, a szovjet kényszermunka-táborok magyarországi megfelelője. A „népgazdaság érdeke” diktálta, hogy az elítélteket, internáltakat a szocializmus építésének szolgálatába állítsák…..

A Szabó Györgyre vonatkozó dokumentumokból nem tudjuk, milyen munkát végzett ezután. Csak egyetlen irat maradt fenn, egy nyilatkozat, amely minden bizonnyal szabadulása napján készült:

„Büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy az internálótáborban és a táborban levő személyekkel kapcsolatban tudomásomra jutott adatokat titokként megőrzöm. Tudomásul veszem azt, hogy az ezzel kapcsolatos adatok ’állami titkot’ képeznek.

A gépirat alján az aláírás: Szabó György.

Szabó György dossziéjának végén található egy 1955-ben kiállított személyi törzslap, rajta rossz minőségű fénykép, Szabó arca fölismerhetetlen. A letartóztatásakor, 1948. szeptember 30-án készült személyleírás szerint „zömök, kissé kövér”, „rekedt hangja van”, „előreálló felsőajak”, „egyenes orrélű”, „elálló kisfülű”, „arca kerek, széles homlok”, a szeme barna, a haja is barna, se bajusza, se szakálla. Ruházata letartóztatásakor: „Papi ruha, fekete reverenda, cugos félcipő, fekete felöltő, fekete kalap”. A dosszié végén található, 1965. június 21-én kelt feljegyzés szerint 1959. november másodikától állandó lakhelye: Ceglédbercel, Petőfi u. 3. Munkahelye: római katolikus plébánia, Ceglédbercel.

Kistarcsa, 1952. december 24.”

A dossziét 1968. január 10-én zárták le. Három héttel a 45 évesen elhunyt Szabó György halála után.

A dosszié névmutatójában csak két név szerepel. Az egyik Szabó Györgyé. Mellette kézírással: „meghalt 73. IX. 10.” Ez sem volt igaz, akárcsak az ellene fölhozott vádak.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

A Budapesti Piarista Gimnáziumban érettségiztem, a pesti bölcsészkaron szereztem diplomát. Szeretek erős mondatokban megkapaszkodni. A Balaton nagy festője, Egry József írta: "Néha az az érzésem, mintha értékeink egy részét igényünkkel együtt zálogházba tettük volna." Az elzálogosítás ellenében áll a jézusi parancs: "Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem nem; ami ezeknél több, a gonosztól van." (Mt. 5,37)

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Múltidéző

Költő és katolikus – 100 éve született Pilinszky János

Közzétéve

Szerző:

„Nem volt még magyar költő, aki ilyen kisszámú verssel így beírta volna magát igényes líránk legnagyobbjai közé” – írta Pilinszkyről az idősebb pályatárs és jóbarát, Németh László. A költő lírai életműve – verses meséit és műfordításait is beleértve – elfér egy harmadfélszáz oldalas kötetben. Halála után aztán kötetbe gyűjtötték publicisztikai írásait is, amelyek szerves részét képezik az életműnek: ma talán többet idéznek ezekből a jegyzetekből, mint a verseiből.

Pilinszky János 1921. november 27-én született Budapesten. „Bal tenyeremről azt mondják, hogy kusza, erőtlen vonalaival egy tehetségtelen elmebeteg és egy alvajáró bűnöző tenyere lehetne. A jobb tenyerem vonalai viszont rendezettek, és a tehetség ábráit mutatják” – olvassuk a halála után publikált, 1972-ben született önéletrajzi vázlatának elején. Az idézet jól rávilágít a költő belső kísértéseire, az embernek mint drámai lénynek Pilinszky által oly sokszor megfogalmazott kettősségére, s adalékot is nyújt vissza-visszatérő költői motívumainak (vesztőhely, hóhér stb.) magyarázatához is.

Gimnáziumi tanulmányait a budapesti Piarista Gimnáziumban végezte, diákkorában vesztette el édesapját. A kamasz Pilinszky édesanyja és nővérei között nőtt föl; sok időt töltött az egyik nagynénje által vezetett intézetben, ahol fiatalkorú prostituált lányokkal foglalkoztak az apácák. A nevelőintézet élményei a kései években jelennek meg költészetében (pl. B. I. kisasszony, Vázlat, Szabadulás); interjúiban, publicisztikai írásaiban többször is beszélt arról a nagynénjéről, aki gyerekkori sérülése miatt nem jutott túl a dadogáson: a vele való szoros kapcsolatból eredeztette költői nyelvének sokat emlegetett eszköztelenségét, szegénységét.

Első verse 1938-ban jelent meg az Élet című katolikus hetilapban, majd  a Vigilia, a Magyar Csillag, a Napkelet, a Diárium, az Ezüstkor és az Uj Idők közölte verseit – ezek többségét beválogatta első kötetébe.

1939-ben beiratkozott a jogtudományi karra, de hamarosan a bölcsészkar hallgatója lett. Művészettörténeti, irodalmi és nyelvészeti előadásokat hallgatott, s bár az abszolutóriumot megszerezte, diplomát nem szerzett.

1944 végén, az egyetemi tanulmányok befejezése után, behívták katonának. Alakulatával Németországba került, ott érte meg a háború végét. Hosszabb időt töltött Frankfurtban, csak 1945 végén tért haza; amit katonaként megtapasztalt, alapvetően meghatározta gondolkodását és költészetét.

Pilinszky nem volt lágerek lakója, csak szemtanú. A szemtanú tapasztalatai világszemléleti és ebből eredő esztétikai felismerésekkel jártak. A háború élménye kiszakította korábbi magányából: „Azt a didergő molekulát, aki voltam, belekényszerítette a nagy, rettenetes és testvéri masszába” – fogalmazott később. A háborús tapasztalatból ugyanakkor azt a felismerést is leszűrte, hogy „a művészet legfőbb tárgya a tragikum, a jóvátehetetlen. A múlt, a lezártság végleges közegében kell megtenni a művésznek az ’első, valódi, reménykeltő lépést’. Túl a humánumon s a legnemesebb szándékú pedagógián, ebben vélem fölfedezni a művészet eleve transzcendentális jellegét”. Sokszor idézték-idézik Adorno kijelentését: Auschwitz után nem lehet verset írni. Pilinszky épp az ellenkezőjét vallotta: számára a táborok megszűntével beállott csönd a legfőbb realitás. Ahogy Ars poetica helyett című írásában fogalmazott: ami történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és szent, amennyiben megtörtént. A művészetben a múlt is megváltódhat, vallja Pilinszky, s vitába szállva Albert Camus Dosztojevszkij-értelmezésével azzal haladja meg az abszurd gondolkodást, hogy a világ képtelenségének felismerésén túl annak vállalásában jelöli meg a művész igazi feladatát.

1946-ban jelenik meg első, vékony kötete: a Trapéz és korlát, amelyet a kritika elismeréssel fogad; a következő évben megkapja a Baumgarten-díjat. Aztán beköszönt a diktatúra, ő is kiszorult az irodalmi életből. 1957-ben került az Új Ember szerkesztőségébe, s élete végéig rendszeresen jelentek meg írásai a katolikus hetilapban. Ezekre az írásokra később még visszatérünk.

A hosszú, kényszerű hallgatás után 1957-ben jelent meg új kötete: az Aranymadár Pilinszky verses meséit tartalmazza. Aztán 1959-ben megjelenik Harmadnapon című kötete, amely nemcsak új verseit tartalmazta, hanem az első kötet anyagát is. 112 oldalon az addigi költői termés – a kötetben a híres, hosszú vers, az Apokrif. Újabb öt év, megjelenik a Rekviem című karcsú kötet: huszonegy vers (három új költemény kivételével mindegyik megjelent a Harmadnapon című kötetben), a címadó filmnovella, s a Sötét mennyország című költői oratórium (később KZ-oratórium néven jelenik meg újra). A hatvanas évek a lírai apály időszaka, az ezekből az évekből fennmaradt naplótöredékek, vázlatok a meditáció időszakának dokumentumai. Ebben az időszakban vált nyitottabbá a világra. Az elsők között tudósít a nagy lengyel rendező, Jerzy Grotowski színházáról, ekkor fedezi föl magának a huszadik század különös misztikusát, Simone Weil-t, akiről VI. Pál pápa is elragadtatással szólt. 1970-ben jelenik meg Nagyvárosi ikonok címmel összegyűjtött verseinek gyűjteménye: a vékony kötet közel egy tucat új verset tartalmaz, emellett két esztétikai írást, s a KZ-oratóriumot. Aztán megtörténik a fordulat a költő pályáján. Rövid idő alatt kötetnyi új vers születik – a Szálkák című könyv 1972-ben jelenik meg, majd két évvel később napvilágot lát a Végkifejlet című kötet. Élete utolsó évtizedében sokat és sokfélét ír, esszét, drámát, publicisztikát, az Önéletrajzaim címmel tervezett könyvből azonban csak részletek készülnek el. Az 1976-ban megjelent Kráter című gyűjteményes kötet után új verskötet már nem születik. Negyven évvel ezelőtt, 1981. május 27-én hunyt el szívrohamban.

*

Pilinszky költői pályáját alapvetően két korszakra lehet osztani. Az első kötet élménykörei: a József Attila-i világárvaság, az emberi kapcsolatok drámaisága, s az Isten hiányának, pontosabban: Isten megnyilatkozása hiányának keserű tapasztalata. „Én nem kívántam megszületni /a semmi szült és szoptatott, / szeress sötéten és kegyetlen, / mint halottját az itthagyott” – olvassuk a Tilos csillagon című versben. A Halak a hálóban az emberközti kapcsolatok drámai lenyomata, a Te győzz le című költemény végén pedig elsőként fogalmazódik meg a „komor, sötét mennyország” képe. Ebben a világban a negatívum uralkodik: a semmi, a hiány, az idegen partok, a „fakó panasz”. A kérdésekre nem érkezik válasz, a világméretűvé növesztett magány fölé sötét mennyország boltozódik.

A második, 1959-ben megjelent kötetben megjelenik a lágervilág élményköre, elég csak a Francia fogoly, a Frankfurt, a Ravensbrücki passió című versekre utalni. Bár a „sötét mennyország” uralja ezeket a verseket is, mégis érezhető elmozdulás a költői világképben. A kérdésekre ugyan nem érkezik válasz („idegen egeid alól / valaha is kiásol?” – kérdi a megszólított Istent a Panasz c. versben), mégis felbukkan a történelem végpontjának reménye, az egység az Atyában. Az Apokrif c. költemény végén olvassuk: „Látja Isten, hogy állok a napon”. Az Apokrif egyszerre Isten jelenlétének megtapasztalása, s a hazatalálás bizonyítéka. Ekkoriban fogalmazódik meg eltéveszthetetlen hangsúllyal Pilinszkyben a tények és a valóság közötti különbségtétel, ezért hivatkozik oly sokszor R. M. Rilke híres kijelentésére: Isten a valóság maga, de ezt a valóságot a tények eltakarják. Pilinszky költői világában a „sötét mennyország” lassan világosodni kezd, s bár egyre kevesebb verse születik, a meditáció évei új költői korszakot előlegeznek.

A hetvenes években megjelent Pilinszky-kötetek közel 150 verssel gyarapították az életművet. Az új költői korszakban azonban nem a mennyiségi gyarapodás a fontos („nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem hogy íveljen” – válaszolta egyszer a költői termékenységet firtató kérdésre), hanem a poétikai változás. A hetvenes évek versei az élőbeszéd hangján szólalnak meg: töredékek benyomását keltő, sokszor egyszerű kijelentéseket sorjázó szabadversek. „Minden jó, amit megérdemeltünk” – olvassuk például a Marhabélyeg c. versben. Másfajta létszemlélet uralja ezeket a verseket, mint az első korszakban, s ennek a szemléletnek az alakulását jól nyomon lehet követni a szerző publicisztikai írásaiban. Pilinszky sokat foglalkozik Dosztojevszkijjel, A Karamazov testvérek c. regény kapcsán született írásaiból külön kötetet lehetne összeállítani. Ezek a szövegek, valamint S. Weil-kommentárjai rögzítik az versek szemléleti hátterét (nem véletlen, hogy egyes versek részletei szinte szó szerint fellelhetők a prózai írások szövetében). Pilinszky „mozdulatlan elkötelezettségről” beszél, Aljosa alakjában az alázat tökéletes megvalósulását fedezi fel; a világ képtelenségének elfogadásán és felvállalásán túl a „mindannyian egyek vagyunk” felismerését is hordozzák a második költői korszak versei. A hetvenes évek költészete tehát – talán suta megfogalmazással – költészeten túli költészet, a Szálkák c. kötettel kezdődő korszak versei a Pilinszky által megtapasztalt kegyelem rovásai.

*

Térjünk vissza néhány mondat erejéig a költő publicisztikai írásaira. Egykori jóbarátja, lelkiatyja és életművének talán legalaposabb ismerője, Jelenits István piarista atya mesélte el, hogyan lett a költő az ötvenes évek végén az Uj Ember című katolikus hetilap munkatársa. Mivel Pilinszkyt katolikus költőként könyvelték el, a kultúra irányítói úgy gondolták, katolikus lapnál a helye. A költő kezdetben a kiadóhivatalban dolgozott, majd idővel kiderült, hogy az elvontnak tartott lírikus a nagyközönség számára is „fogyasztható” írásokat is le tud tenni az asztalra – így kapcsolódott be lassan a szerkesztőség munkájába. Minden második héten kellett írást leadnia: a témát maga választhatta meg, s ezzel a szabadsággal, a kötetlen alkotás lehetőségével élve hozta létre Pilinszky azt a publicisztikai életművet, amely rövid jegyzetekből épülő folyamatos gyónásként, egy töprengő lélek vallomásaként is olvasható. Németh László „gyöngyszemek”-nek nevezte ezeket a szövegeket, s kérte a költőt, rendezze kötetbe az írásokat. Tény, az első cikkválogatás csak a költő halála után jelent meg a Vigília gondozásában, Jelenits atya szerkesztésében (Szög és olaj).

Akármiről írt Pilinszky – valamelyik bibliai passzusról, egy új filmről, az elsőáldozókról – mindig személyes jegyzet született a tolla alatt. Nyomon követte a világ történéseit, de nem a tárgy uralkodott rajta, hanem fordítva. Pilinszky jegyzetei egy lélek figyelmének tájait, egy misztikus lírikus és ember belső alakulását rajzolják elénk. Pilinszky – erről többször is vallott – irodalmunk egyik nagy hiányának nevezte, hogy alapjában nem vallomásirodalom. Ő pedig arra törekedett, hogy ebbe a hiányba belépjen, megteremtse azt az irodalmat, amely nem a tények világáról, nem a Másikról mond ítéletet, hanem az „evangéliumi esztétika” szellemében a szeretetet sugározza kifelé. Hiszen – ahogy fogalmazott – mindannyian egyek vagyunk. Pilinszky jegyzeteiből tehát egy figyelem naplója bontakozik ki, s ennek a naplónak van néhány kiemelendő csomópontja.

Több cikkében is foglalkozott művészetelmélettel, azzal, amit ő „evangéliumi esztétikának” keresztelt el. Egyik 1961-es írásában olvassuk:

„A keresztény művész nem mesteri ábrázolója kíván lenni hősének, hanem felebarátja, s nem szerencséje, hanem veresége óráiban akar legközelebb férkőzni hozzá. A klasszikus művész maszkot visel, a keresztény mezítelen; a klasszikus művész mester, a keresztény szamaritánus.”

[Pilinszky: Tűnődés az „evangéliumi esztétikáról”. Új Ember, 1961. december 3. 3. p.]

Az ítélkezés szellemét utasítja el ezekben a szavakban a költő, amikor a művészetbe belopja az alázat szellemét. Az alázat ugyanis „nemhogy az ítélkezést, de még a panaszt sem ismeri” – írta egyik kései jegyzetében [Levél az egységről. Új Ember, 1979. szeptember 2. 3. p.] Az „evangéliumi esztétika” a művészetben „a szeretet reneszánszát ígéri”, annak a tevékeny szeretetnek a reneszánszát, amely nem vár viszonzást, amely „kész akár a vereségre is, hisz helye és ideje az Istenben van”.

Pilinszky jegyzeteinek kulcsszavai ezek lehetnek: bűn, ítélkezés, szeretet. Akár művészetről van, szó, akár nem – a jegyzetíró Isten és ember kapcsolatát boncolgatja oly módon, hogy a valláson kívülálló olvasót is töprengésre késztethetik. A hatvanas évek elején született egyik írásában [Magány, Magányosan, Egyedül. Új Ember, 1962. május 6. 3. p.] például arról beszél, hogy az az ember, aki a külsőségeket, a „kinti ingereket” hajszolja, elveszti belső fogékonyságát, elmulasztja a befelé fordulást – s ezzel elveszti a világra való nyitottságát. Ez az ember az igazán magányos, mondja, ellentétben a szenttel, aki a befelé fordulásával éppen az emberek iránti tökéletes nyitottságot teremti meg. Ez utóbbi csak formálisan magány: teremtő magány ez, amely éppen abban a tapasztalatban nyeri el értelmét, hogy mindannyian egyek vagyunk. Az evangélium legfőbb törvénye a szeretet, mondja Pilinszky, s fölteszi a kérdést:

„Van-e súlyosabb annál, mint amikor valakinek az élő szeretet néz a szeme közé? És van-e tisztítóbb és nevelőbb a szeretet pillantásánál?”

[Pilinszky: Szeretet és gyűlölet. Új Ember, 1964. október 4. 1. p.]

A Könyörgés a csalókért című, már halála utána megjelent írásában olvassuk: „A nagy bűnök tisztítóak, akár a villanyszék.” Pilinszky sokszor írt-beszélt a tettét megszenvedő bűnösről, aki „bárány és győztes áldozat” – ellentétben azzal, aki a bűnét „sumákolva” követi el. Az a bűnös, aki szembesül a tettével, s megszenvedi azt, mint például Raszkolnyikov, bocsánatot nyer, így lesz győztes áldozat. Mert legyőzi magában a bűnt.

Pilinszky jegyzetei tanítanak: a szeretet apologétája volt ezekben a „gyöngyszemek”-ben. A figyelem naplója Isten jelenlétét és üzenetét nyomozza a világban, s a Szent Pál megénekelte önzetlen szeretetre figyelmeztet, de a szövegek megformáltsága, a tűpontos figyelem az írástudók felelősségére is ráeszméltet. Pilinszky számára a legfontosabb a tett a leplezetlen, mezítelen vallomás. A szóval nem lehet visszaélni. Korábban említett, halála után megjelent írásában így fogalmaz:

„A bűnt, a csalást értem. De a csalást a szavakban? /…/ Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimul, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol.”

[Pilinszky: Könyörgés a csalókért. Élet és Irodalom, 1981. június 6. 5. p.]

*

Néhány óra, s belépünk az új egyházi évbe. Beköszön advent első vasárnapja. Prohászka püspök írta: „Míg meg nem halunk, életünk az Advent jegyében áll.” Aztán úgy folytatta, hogy az advent a homály, hiszen „az élet útjai a másik világba homályos utak”; az advent várakozás; s az advent az üdvözítő Istenbe vetett hit és remény. A nagy püspök szerint az advent lelke nem passzív, hanem „agilis, sürgető lélek, ’öltsétek fel Krisztust’, hirdeti”. Bízvást mondható, Pilinszky János – aki önmagát így határozta meg: „költő és katolikus” – „adventi költő” volt. Advent küszöbén a költő egyik ideillő írásának rövid részletét idézzük:

„Mi, keresztények, ma még benne élünk a megtestesülés évadában. Ez arra kötelez bennünket, hogy földi életünket, s magát a világot is egyre mélyebb és gyengédebb szeretettel, mint az Istenbe való beöltözés eszközét éljük át, a teremtő és a megtestesült Isten művét követve. Mert egyedül így ölthetjük magunkra azt a Krisztust – kinek végső eljöveteléről az evangélium beszél – s aki végül is nem más, mint a tiszta szeretet.”

[Pilinszky: Advent. Új Ember, 1967. november 26. 1. p.]

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Múltidéző

Nemzeti eszme, keresztény erkölcs, testvériség és szeretet – ez a keresztény Magyarország…

Közzétéve

Szerző:

A képen Csernoch János beszél, balra Horthy Miklós. (megjelent: Tolnai Világlapja, 1919. november 29.)

1919. november 16-án vonult be Budapestre a Nemzeti Hadsereg élén Horthy Miklós fővezér. A főváros népe szinte egy emberként várta ezt a vasárnapot, a két forradalom zűrzavara, a vörös terrorra következő román megszállás után a jogfolytonosság helyreállításának nyitányát. Az alábbiakban a korszak két jelentős, liberális napilapjának az írásai alapján idézzük fel ezt az eseményt, s Magyarország utolsó királykoronázó hercegprímásának beszédét.

Az Ujság című liberális napilap (szerkesztői Ágai Béla és a jeles író, Kóbor Tamás) a bevonulás napján vezércikkben köszöntötte a fővezért, akit három és fél hónappal később a nemzet akarata a kormányzói székbe emelt:

„Ha komolyan kételkedett valaki Budapest magyar voltában, látva a hatást, amit Horthy bevonulása kelt, le fog tenni kétségéről. Ha nem célja a ráfogása, örülni fog, hogy csalódott. Horthy bevonul s magyarrá válik még a közömbös is. Ezt meg lehet érezni. Forrt az utca Károlyi Mihály előtt is, forrt a kommunisták boszorkányüstje körül is, de oly igazán, oly szívesen, oly lelke szerint az éljen nem lobogott ki a lelkekből, mint most, amikor Horthy bevonul.

Érezze át mindenki, hogy itt lüktet a magyar nemzet életere a Horthy seregében. Ezzel az érckészlettel mindent meg lehet menteni. Horthy Miklós és serege a nemzeté és nem párté, nem politizál, hanem rendelkezésére áll a magyar kormánynak. Szálljon magába a politika és érezze át a rettentő felelősséget. Nem mindegy, hogy ezt a nagyszerű nemzeti erőt hogyan használják föl. Igenis, olyan erősség, amilyen senki másnak nincsen. Ez az erősség okos, lelkiismeretes kormány rendelkezése alatt meg tudja menteni az országot. Elvakult, könnyelmű politika pedig el tudja veszejteni ezt a gyönyörű utolsó sarját is a magyar léleknek.

Horthy bevonul…

A nemzet életét hozza. Idehaza becsüljük meg, erősítsük, hogy erősödjünk tőle s vigyázzunk reá. A polgári Magyarországnak méltónak kell lennie Horthy harcos Magyarországához.”

[Horthy bevonul. Az Ujság 1919. november 16., 1. o.]

A bevonulás után két nappal (hétfőn ugyanis nem jelentek meg a lapok, akkor a vasárnap valóban vasárnap volt, tehát az Úr megszentelt napja) részletes beszámoló olvasható a Nemzeti Hadsereg budapesti fogadtatásáról. Az Ujság állandó, címoldali rovatának címe: Rovások. Köztudott, Kóbor Tamás írta ezeket a szövegeket. Részlet a november 18-án megjelent Rovásokból:

„Ha bűnösnek mondja Budapestet Horthy, hajtsuk le fejünket abban a tudatban, hogy bűnünktől megtisztultunk. Az atya korholása ez, mely a kemény szóban már a feloldást is megadja. Hogy ne volnának bűneink? Valóban Budapest volt az ország vezetője, s ahova értünk ezen az úton, mondhatjuk-e, hogy jó helyre értünk? Legfölebb azt, hogy nem ezt akartuk, nem így gondoltuk. Hogy rabjai voltunk az erőszaknak, hogy meglapultunk fegyvertelenül a fegyveresek előtt, hogy a nyomorult kenyérért cselédsort vállaltunk, – helyes volt-e? Legfölebb mentegetődzhetünk, az első rabságba a nemzeti eszme képét öltő csalás csábított bennünket, s mire kiábrándultunk, már a másik erőszak gúzsba kötött. Nem, a szemrehányást épp úgy kell fogadnunk, mint a bizalmat, hogy ezentúl jobbak, erősebbek, bátrabbak és önfeláldozóbbak leszünk. Hogy lehettünk volna, mutatja Horthy és serege, akik voltak jobbak. Hogy ezentúl leszünk, azt a keserves lecke mellett megkönnyíti nekünk a Horthy példája és segítsége.

‘A magyar nemzeti hadsereg zászlói alatt egyesüljön a magyar nemzet egyetlen testvéri szövetségbe’. A magyar hadvezér mellett a magyar főpap hirdeti a nemzeti eszmét és a keresztény erkölcs tartalmát, a testvériséget és a szeretetet. Ez az a keresztény Magyarország, melynek ellenzője nincs és nem lehet. Csernoch János, Magyarország bíboros hercegprímása, az ő oltári magasságában szintén nem politizál, de szól a politikusokhoz. Az eszme, az igazság a fő – az út mindig csak hozzájuk vezethet. Gyönyörű, szent és magyar vasárnap! Zord téli szelek szárnyán a világosságot árasztotta erre a szegény, megtépett, tévelygő országra.”

[Rovások. Az Ujság 1919. november 18., 1. o.]

A szintén liberális Budapesti Hírlap vasárnapi száma ugyancsak vezércikkben köszöntötte a nemzet hadseregét és annak fővezérét. A főszerkesztő, Rákosi Jenő ezekkel a szavakkal zárta írását:

„Mint Csaba vezér hadsorai, úgy jönnek s mint Árpád honfoglalói állanak az új honalapítás munkájába. Hozzák Szent István keresztjét, Botond csillagos buzogányát, megdöngetni a megsanyargatott magyarság nevében Európa kapuit; hozzák Lehel kürtjét, melynek hangjaitól megremegnek Jerikó falai: de hozniok kell lelkükben és karukban Könyves Kálmán király bölcsességét, tudománytiszteletét és humanizmusát, Mátyás király igazságosságát; ekkor lesznek ők méltó utódai a történelmi magyar koszorús vitézeknek, dicsőségük örökösei, szegény, tépett, rnegcsúfolt és megalázott, kifosztott és kálváriájának végére még mindig nem ért hazánk utolsó reménye.

Üdvözlet vitéz fiainknak, üdvözlet vezérüknek. Döngő lépésük e megtántorodott főváros kövezetén verje föl a visszhangot minden magyar szívben, mely hazája feltámadásáért dobog és új életéért minden áldozatra kész.”

[Nemzeti hadsereg. Budapesti Hirlap, 1919. november 16., 2. o.]

Két nappal később, a keddi lapszám vezércikkében szintén Rákosi Jenő méltatta a fővezért:

„Sem pártok, sem kormányok eddig el nem bírták helyzetünk emberfölötti súlyát. Ideje, hogy forradalmi bonyodalmaink kuszált csomójába a katona vágja bele tiszta kardját. Horthy Miklóst oly nemzetség adta az országnak, melyben a polgári becsület, a magyar hazafiság, a katonai erkölcs, az igazságosság családi hagyomány volt. Ezek azok az erények, melyek nélkül ma Magyarországon segíteni nem lehet. Mindünkben van valami ezekből. De mindnyájan együttvéve nem érünk ma annyit, mint EGY ember, akiben e tulajdonságok vannak együtt. És ha ez az ember fizikai hatalommal is rendelkezik, amely bálványozza őt: akkor ha nem tud is segíteni a jelen nehéz nyomorúságain, de a jövőbe nyíló kapunak aranykulcsa az ő kezében van.”

[Horthy kardja. Budapesti Hírlap, 1919. november 18. 2. o.]

A bevonulás napján délelőtt, az Országház előtt, Tormay Cécile író adta át a fővezérnek a magyar asszonyok zászlóját, de előtte „misét kezdett pontifikálni a bíbornok hercegprímás az alkalmi oltárnál”, s „a mise különböző részleteinél a tüzérség többször dísztüzet adott” – olvassuk a Budapesti Hírlapban. A mise után a magyar asszonyok zászlóját Csernoch János hercegprímás, Petry Elek református, Raffay Sándor evangélikus püspök és Józan Miklós unitárius esperes áldotta meg. Csernoch János rövid beszéde:

„Isten áldása legyen e zászlón és mindazokon, akik azt a jog és igazság védelmére, a keresztény Magyarország oltalmára bátran és holtig elszántan követik. Sugározzék e zászlóról büszke öntudat, törhetetlen kötelességérzés, hit és bizalom minden magvar katona szívébe. Tekintsen e zászlóra minden magyar polgár mélységes tisztelettel, mint a magyar nemzet erejének, bátorságos békéjének, szeplőtlen becsületének és hősiességének szent szimbólumára. A magyar nemzeti hadsereg zászlói alatt egyesüljön a magyar nemzet egyetlen testvéri szövetségbe. A szeretet legyen közöttünk az uralkodó törvény és az új szövetségnek ezen új törvénye uralkodjék az egész keresztény világon. Ahol elhagyják a szeretet törvényét, ahol elhagyják az igazságot és a jogot, ott ez a zászló, mint a magyar nemzet lobogó haragja, szálljon reá a bűnös makacsságra. Isten angyalai vezessék ezt a zászlót békés és diadalmas utakon. Lássák meg mindnyájan, akik kínos szenvedések, keserű megpróbáltatások és szörnyű megaláztatások után, epedő vággyal és égő sóvárgással várják a dicsőségesen föltámadó keresztény Magyarországot. Úgy legyen!”

[Budapesti Hírlap 1919. november 18., 5. o.]

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Múltidéző

Wyszynski bíboros utolsó beszélgetése barátjával, II. János Pállal

Közzétéve

Szerző:

Ha meg akarjuk ragadni a lengyelországi vallásszabadságért folytatott harc nagy alakjának, a szeptember 12-én boldoggá avatott Wyszynski bíborosnak belső titkos énjét, ezt a II. János Pálhoz fűződő barátsága megható módon felfedi nekünk. Nem sokkal a halála előtt a pápával folytatott beszélgetése lesz ennek a kivételes kapcsolatnak a kiteljesedése.

Wyszynski bíboros boldoggá avatási szertartása, amelyet egy időben celebráltak Roza Czacka anyáéval idén szeptember 12-én, vasárnap Varsóban, sok lengyel számára emblematikus. Lengyelország prímása, akit XII. Piusz 1952-ben nevezett ki bíborosnak, hős a kommunista rezsim idején a hazájában a vallásszabadságért folytatott küzdelem hőse. A II. János Pált megválasztó, 1978. október 16-i konklávé során is kulcsszerepet játszott: az ő támogatása és tanácsa nélkül Karol Wojtyla valószínűleg nem fogadta volna el, hogy pápa legyen belőle.

1978. október 22-én a pápaavatási misén egy híres jelenet szimbolizálja kivételes barátságukat: Wyszynski letérdel, a pápa kezet csókol neki, majd a karjaiba borul.

II. János Pál kezet csókol Wyszynski bíborosnak az 1978. október 22-i pápaavatási mise során. AP/East News

«Ők természetesen a lengyel Egyház történetének meghatározó párosa voltak: a két ember vállvetve harcolt évtizedeken keresztül a kommunista hatalom ellen. De a kapcsolatuk más okokból kifolyólag is különleges volt», fejti ki az Aleteia-nak Marek Zajac, a Kwiatki Wyszynskiego (Wyszynski virágoskertje) című, a boldoggá avatott bíborosról szóló életrajzi könyv szerzője.

Az ő meglátása szerint a két ember két teljesen különböző személyiséggel bírt; más volt a vérmérsékletük, a társadalmi hovatartozásuk, és ott volt a generációs különbség is. Ennek ellenére spirituális és egyben emberi barátságuk megrendítő volt. Az egyikük nagyon is az Egyház hercege, a másik a kenuját nevezte ki oltárnak, hogy misét celebráljon …

Lengyelország prímása Karol Wojtyla bíborossal az 1970-es években. – Fotó: Instytut Prymasowski Stefana Kardynała Wyszyńskiego

„Képzeljék el ezt a kimagasló karizmával rendelkező két óriást. Az ilyen kapcsolatokban általában igen nehezen fér meg az egyik a másikkal. Ám Wyszynski és Wojtyla soha nem rivalizált egymással. Szavak nélkül megértették egymást. Mindegyik tökéletesen tudott koncentrálni arra, amiért ő volt felelős, és háttérben maradni, amikor a másik dolgát kellett támogatni. A két lengyel prelátust egyesítő kapocs a mély, spirituális és hiteles barátság volt. Mindig azzal a meghökkentő kölcsönös tiszteletadással, amelyre jellemző volt, hogy a két ember a végsőkig magázódott egymás közt”, magyarázza az életrajzíró.

Szerinte a Lengyelország prímása és II. János Pál közti viszony az apa-fiú kapcsolathoz hasonlítható. Ennek lényege pedig a legutolsó telefonbeszélgetésük során teljesedik ki, három nappal Wyszynski bíboros halála előtt.

A két barát utolsó beszélgetése

1981. május 25-ét írunk. II. János Pál élet és halál közt lebeg a római Gemelli klinikán az 1981. május 13-i gyilkossági kísérlet után. Wyszynski rákbeteg, Varsóban haldoklik. A két barát közti beszélgetés csak telefonon lehetséges. De Lengyelország prímása képtelen fölkelni az ágyból. Így hát a szobájáig kell vezetni a telefonzsinórt. Nehezen lélegzik, akadozva buknak ki a száján a szavak, melyeket a prelátushoz közelállók följegyeznek:

«Szentatya, Atya, nagyon gyenge vagyok… Köszönöm a rózsafüzérét, mely vigaszt nyújt számomra.… Atya…. Egyek vagyunk a szenvedésben… Imádkozzunk egymásért. A Szent Szűz Mária összeköt minket… Benne van minden reményünk… Atyám, a lábait csókolom… Áldjon meg engem… Atyám, atyám, áldjon meg engem még egyszer. Ámen. Ámen. Ámen.»

A prímás tudja, hogy közel a halála órája, és hogy ez az utolsó beszélgetése a barátjával. Amit nem tud, az az, hogy II. János Pál túl fogja élni a merényletet.

Wyszynski bíboros II. János Pál mellett a pápa 1979. júniusi lengyelországi utazása során

Wyszynski három nappal később, 1981. május 28-án meghal. II. János Pál a kórházi szobájából vesz részt a temetésen, melyet Varsóban a Győzelem terén tartanak meg, ahol ő maga is bemutatta 1979. június 2-án a történelem lapjaira bekerülő miséjét. Azon a híres napon, amikor a Pápa homíliájában elhangzó felhívás életre keltette a Solidarnosc (Szolidaritás) nemzeti lendületét: «Ne féljetek!». Barátja, Wyszynski bíboros ott állt közvetlenül mellette. Mint mindig.

Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!
Hírdetés Adventi ráhangoló videós lelkigyakorlat

Népszerű