Lépj kapcsolatba velünk

Család

Élet a családi asztal körül (1.) – Ki vagy mi uralja a te asztalodat?

Közzétéve

A családi asztalnál megült együttlétek összekovácsolhatják a családot. - Fotó: Shutterstock

Fogyasztói társadalmunkban a családi étkezések többnyire véletlenszerűekké váltak. Egyre gyorsabban élünk, egyre felületesebbek leszünk, ha valami tetszik, gyorsan nyomunk egy „lájkot” és megyünk tovább. Ha beletörődünk ebbe, és nem próbáljuk visszafordítani a folyamatot, a családi kapcsolataink építésére fordítható értékes időt veszítjük el.

Egy asztal attól lesz családi, hogy közösséget teremt. A családi asztalon ott kell lennie a testi erőt, életet adó egészséges, tápláló ételnek, de a közös étkezés befejezése után is lehet összetartó szerepe a különleges berendezési tárgynak: jól meghatározott helye lehet a játékoknak, a jó beszélgetéseknek. A bútorkészítés ősi foglalkozásának a magyar megjelölése az „asztalos” kifejezés, amely arra utal, hogy igen fontos bútordarabról van szó.

A családi asztal körül kialakuló kötődések a valahová tartozás érzését mélyítik el a családtagokban, gyermekekben, segítenek a szociális készségek fejlesztésében és önbizalom fejlesztésében. Ezért a családi étkezések nem válhatnak csupán a napi kötelező táplálékbevitel díszleteivé, a „faljál valamit és rohanj tovább” otthoni változataivá.

A tapasztalat azt mutatja, hogy ahonnan kiszorulnak a családi asztalok, ott a képernyők kerülnek a figyelem középpontjába, némely háztartásban a nappali mellett a hálószobákban, sőt még az ebédlőben, a konyhában is szorítanak helyet a tévének, hogy lehetőleg egy perc nyugta se legyen a családnak az információáradattól.

A készülékeink – ha hagyjuk – képesek uralni a családi kapcsolatainkat. A közös étkezésekre amúgy is nehéz „begyűjteni” a családtagokat, de néha még a tányér fölött is a képernyőre bámul az asztaltársaság. Ezért, ha élvezni akarjuk a nemcsak asztali örömöket ígérő családi együttlétek áldásait, kapcsoljuk ki a „varázsdobozt”!

Jézus Krisztus életének kiemelkedő pillanatai voltak azok, amikor „asztalhoz ült” a barátaival, bár abban a korban inkább leheveredtek az asztal körül a vendégek. Az első csodáját egy lakodalmi asztaltársaság szeme láttára tette, az Atya által ígért örök boldogságot ünnepi vacsorához hasonlította, a kenyeret és bort választotta, hogy nekünk adja magát az Oltáriszentségben.

Fontos, hogy a családi étkezéseink az imádság helyei is legyenek! A családi ima egyik leggyakoribb formája épp az étkezés előtti vagy utáni ima és hálaadás. Pedig majdnem biztos, hogy sem a mi, sem a gyermekeink generációja nem tapasztalt valódi éhséget, szinte magától értetődőnek tartjuk, hogy naponta többször is a bőségesen megterített asztal mellé ülhetünk.

„Aligha kérhetjük őszintén: »mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma«, amikor az éléskamrában egyhavi élelmet halmozunk föl.”

– figyelmeztet az imádságról szóló könyvében Philip Yancey amerikai keresztény író.

Ennek ellenére nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mennyire kiváltságosak vagyunk, és tudjuk ezért dicsőíteni és áldani Teremtőnket, minden jónak a forrását.

A 2001. szeptember 11-i new yorki terrortámadás után a ledőlt ikertornyok romjai alatt egy súlyosan sérült édesapa a családjára gondolt. Utolsó emléke róluk az aznapi közös étkezés, az indulás előtti reggeli volt. Békességet adott annak a tudata, hogy ha nem is éli túl a katasztrófát, de a felesége, a gyermekei a családi étkezés emlékével együtt gondolnak majd rá. Az édesapát később sikerült kimenteni a romok alól. Néhány év múlva az egyik fia egy újságcikkben arra emlékezett, hogy épp a családi asztalhoz kötődő együttlétek kovácsolták egységbe a családjukat, annyira hogy a bajban hittel, egy szívvel, egy akarattal tudtak Istenhez kiáltani az édesapjukért.

A mi gyermekeinknek milyen emlékeik vannak a családi asztal kapcsán?

(folytatjuk)

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Kertész Tibor vagyok, Kézdivásárhelyen élek feleségemmel és három gyermekünkkel. A Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye Családpasztorációs Központjának munkatársaként dolgozom az erdélyi, székelyföldi családok szolgálatában.

Család

Lagzi helyett szegény gyerekeknek terített asztalt egy katolikus házaspár

Közzétéve

A szóban forgó házaspár - Fotó: Rezacomigo | Instagram

„Úgy döntöttünk, hogy azokat etetjük, akiknek igazán szükségük van rá.”

Minden szép volt. Minden részlet úgy alakult, ahogy a menyasszony és a vőlegény megálmodta. Ana Paula Meriguete és Victor Ribeiro katolikus templomban esküdtek, a gratulációkat pedig az azt követő összejövetelen fogadták. Az igazi ünneplés ám nem ez volt, hanem ami a fogadás után következett: egy tipikus esküvői lagzi helyett a fiatal pár úgy döntött, hogy megvendégeli a környék szegény sorsú gyerekeit és azok családját Guarapari tengerparti városban, amely Brazília Espírito Santo megyéjében található. 160 vendég volt a partin.

„Mi úgy döntöttünk, hogy azokat etetjük, akik igazán rászorulnak, mert a mi családunk rendelkezik azzal, amire szüksége van,” mondta a vőlegény, akinek a hagyományos lagzi gondolata nem jelent nagy értelmet a sok szükséget szenvedő mellett. „Nincsen semmi baj az esküvői lagzival; méltó ünnep, de mi nem akartuk megtartani.” – nyilatkozta a brazil Estadão újságnak a férj, aki testnevelő tanár.

Az ifjú pár, akik a plébánia kórusában is énekelnek elmondták, hogy a szegények megvendégelésének ötletét egy népszerű brazil himnusz ihlette „A Királyságomnak sok mondanivalója van”, amely gyakran elhangzik az áldozás alatt. A második szakasz szövege így hangzik:

„Hogy ha meg akarod tartani a vacsorámat,

ne hívd meg barátaidat, testvéredet és másokat.

Menj ki az utcákra és keresd meg azokat,

Akik nem tudják neked visszafizetni,

És a te cselekedeteidről megemlékezik az Isten.”

Ezek a szavak természetesen egyenesen az Evangéliumból származnak (Lukács 14: 12-14).

Victor Ribeiro és Ana Paula Meriguete – Fotó: Rezacomigo | Instagram

A menyasszony és a vőlegény egyedül akarta finanszírozni az ünnepséget. A barátaik és a családjuk azonban segíteni akartak. Ez volt csak a kezdet; pénzbeli adományok és önkéntes munkafelajánlások özönlötték el őket. A szolidaritás hálózattá nőtt, és az étkezést egy professzionális vendéglátó cég ingyenesen felajánlotta.

A pár Instagram oldalán @rezacomigo, Victor a következőt írta: „Ez a fotó (szerk.: a címlapkép) összegzi a lényeget, partnerségünket, szeretetünket, és azt, hogy kik vagyunk valójában! Gyengék, bűnösök, akiknek szükségük van Istenre, de akik tisztában vannak az Isten irgalmával. Mi mindig jó barátok leszünk és vigyázni fogunk egymásra, különös tekintettel mindegyikünk lelki életére, és ma jobban, mint valaha partnerként, hűséges barátként, akik együtt járnak a szentség útján, az ég felé vezető úton! Egy dolog biztos: soha se add fel az álmaidat, de soha ne felejtsd el Istenre bízni Szűz Mária kezein keresztül. Egy anya soha nem hagyja védtelenül gyerekét!”

Forrás: Aleteia, Estadão

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Család

Azt hittem, hogy: pedig, dehogy! – szeretet két felvonásban

Közzétéve

Illusztráció - Fotó: The Herald-Mail

Farsang farkán, a Házasság Hetének végén történeteket olvasok. Épp Bruno Ferrero[1] van soron. Beleolvasztva mindennapjainkba továbbpörgetem esszenciájukat, és meglepő következtetések, tanulságok szűrődnek le belőlük. Adva van egy család, két házastárs, vagy egy hivatásszerűen „összezárt” közösség, esetleg „csak” egy sima párkapcsolat, ahol évek telnek el együtt, egymásra utalva a közös fedél alatt. Már azt hinnénk, ki-(meg)ismertük egymás rigolyáit, kipuhatoltuk természetét, hazulról hozott szokásait, és megtanultunk elnézőnek lenni iránta. A kölcsönös bizalom, a megbocsátás, az ’egyfelé húzzuk a szekeret’-elv összecsiszolt, mert együtt könnyebb a család terhét cipelni, így több az örömünk, a bánat megosztható, a fájdalom elviselhetőbb, szeretni kötelesség, és egyébként is: így szép ez az életre szóló kaland. Közben évek, évtizedek telnek el, és a (meg)szokás hatalma is nagy úr lesz, a figyelem is csökken, kialakul a ’nekem jó így’ érzés, rutinossá válnak a mozdulatok, gesztusok, már egy pillantásból értjük egymást, minek változtatni, vagy erőltetni a változást, főleg magunkon. Hisz a másik így is elfogad, úgy jó ő is nekünk, ahogy van. És el kell jönnie jobb esetben az esüstlakodalomnak, vagy a boldoggáavatásnak, nemritkán pedig a mennykőnek kell belecsapnia, hogy észrevegyük: a szeretett társam egy titok. És nekem eszem ágában sem volt megfejteni őt. Még csak meg sem próbáltam. Talán egy nem várt helyzet, fájdalmas élmény deríti ki: bizony mekkora hős, szent mellett éltük ki a magunk laza természetességét, jottányit sem mozdítva, hogy talán neki is könnyebb legyen. Mekkora türelem kellett neki hozzám, fel sem fogni. Pedig sokszor elég lenne egy zsebkendőnyi figyelem, beleérzés, vagy a másik által nyújtott tükör, hogy észrevegyük magunkat, és jobban szeressünk.

Első felvonás: Jenő és Joli

Jenő és Joli lelkesen beszélgettek, amikor jenő egy pillanatra elhallgatott, elővett egy fehér zsebkendőt a nadrágzsebéből. Kihajtogatta, majd kifújta az orrát. Joli zavartalanul beszélt tovább. Néhány erőteljes fújás után, az élek mentén gondosan visszahajtogatta a zsebkendőt, míg végül eredeti formájába nem került, majd visszatette a zsebébe.

Mikor ismét Jolira nézett, az asszony elnémult. Tátott szájjal nézett Jenőre. Nem hitt a szemének, s ezt tekintete is elárulta.

  • Valami baj van? – pillantott oda kérdőn Jenő.
  • Mindig ugyanígy visszahajtod a zsebkendődet, miután kifújtad az orrod?
  • Igen, de mi a baj ezzel?
  • Hát csak az, hogy huszonöt éve vagyok a feleséged, de sosem vettem észre, hogy orrfújás után visszahajtogatod a zsebkendődet.
  • És?
  • Csak annyi, hogy mikor ruhát mosok, és megtalálom a zsebedben a szépen hajtogatott zsebkendőt, azt hiszem nem is használtad, ezért mosás nélkül visszateszem a fiókba.

Erre Jenőnek esett le az álla. Néhány perc múlva felkiáltott:

  • Most már értem, miért kellett annyit vesződnöm a szemüvegem törölgetésével!…

Második felvonás: Kis Szent Teréz „boldogsága”

Kis Szent Teréz nagyon ellenszenvesnek találta egyik nővértársát, akit anélkül, hogy megnevezett volna, ekképpen írt le: „Van a közösségben egy nővér, akinek megvan az az adottsága, hogy mindenben visszatetszik nekem; a szokásai, a szava, egész lénye nagyon kellemetlen hatással vannak rám.” Ahelyett, hogy kerülte volna, Teréz állandóan kereste őt, és úgy bánt vele, mintha ő lenne az, akit a legjobban szeret. Ez olyan jól sikerült, hogy a nővér egy nap megkérdezte: „Lenne olyan szíves, és mondaná meg, hogy mi az, ami annyira vonzza énfelém? Valahányszor csak rám néz, mindig mosolyogni látom. „

Teréz halála után, mikor a boldoggáavatási eljárás során tanúskodni hívták az ellenszenves nővért, ő elégedetten így szólt: „Ami engem illet, annyit elmondhatok, hogy élete során igazán boldoggá tettem.”

Csak tizenhárom évvel később tudta meg, hogy ő volt az a legkevésbé rokonszenves nővér, akit Teréz az írásaiban megemlít.

A káplán vallotta be neki az igazságot, végső elkeseredettségében…

***

Szent az, aki átengedi magán a fényt.

***

Mennyi titok van még a másikban: testvér, rokon, barát, házastárs, munkatárs, – amire még nem leltünk rá. Legyünk kíváncsiak, mi rejtőzik még benne. Ne szokjuk meg a jót. Legyen az inkább ajándék. Legyen bennünk készség a gyermeki rácsodálkozásra, a folytonos meglepődésre. Megfordíthatjuk az ellenérzések irányát is: még jobban szerethetjük őt. Tehetünk azért, hogy előcsalogassuk belőle a rejtett jót. Feltörve a héjat, meg fogunk lepődni. Magunkon is. Érdemes hát keresni, megnyílni előtte, lehetőleg még most, hogy ne vigye a sírba titkait, hanem minket gazdagítson velük.

Kincs, amiért hálásabbak leszünk.

In. Bruno Ferrero: ELÉRKEZETT A HAJNAL, Don Bosco Kiadó, Bp. 2015.

peterpater.com

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Család

Ima Házasság hetére

Közzétéve

Mennyei Atyánk!

Könyörülj rajtunk, segítségedre szorulunk! Nem álltathatjuk magunkat tovább, be kell vallanunk, nem tudunk élni ajándékaiddal. Elrontjuk magunk körül a világot. Pusztítjuk a földet, mérgezzük vizeinket, szennyezzük a levegőt. De elrontjuk legdrágább, legszentebb kapcsolatunkat: a házasságot, /a családot/ is.

Pedig Te a férfi és nő szerelmét arra méltattad, hogy példázza Krisztus mindent felülmúló szeretetét.  – Mi viszont, bár ismerjük a férfi és nő vonzalmának édességét, megfosztjuk magunkat az életre szóló hűség boldogságától, az egymásra hangolódás harmóniájától, a halálnál erősebb kötelék biztonságától, a bizalom és ragaszkodás erejétől. Lemondtunk mindarról az áldásról, amelyek – akaratod szerint – teljessé teszik a szerelem ajándékát. Visszájára fordítjuk a jót. Szenvedünk, fájdalmat okozunk egymásnak, magunknak. Önzésünkkel eljátsszuk gyermekeink reménységét, hitüket a szépben, az emberhez méltó jövőben.

Megváltásod hatalmas erejére szorulunk. Bocsánatodat, irgalmadat kérjük. A Szentlélek újjá teremtő munkájával formálj minket igaz-ember képünkre – Krisztus hasonlatosságára.

Segíts, hisz rajtunk keresztül újulhat meg a világ: családunk, otthonunk, társadalmunk, hazánk.

Ámen

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Népszerű