Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Élményküszöb – házszentelési tapasztalatok

Közzétéve

Egerszék, 2018. január 9. Fejér István kántor felírja az ajtó szemöldökfájára az évszámot és a bibliai napkeleti bölcsek, Gáspár, Menyhért és Boldizsár nevének kezdõbetûit a Hargita megyei Egerszéken tartott házszentelésen 2018. január 8-án. MTI Fotó: Veres Nándor

Házszentelési élményeimnek se szeri se száma. Elég, ha csak olyanokra szorítkozom, mint a „fogadjuk, csak nem magát”, „bezzeg a szomszédnál több, mint negyedórát töltött”, „pongyolában vagyok, túl korán jöttek” -, de akad olyan is, hogy  „nincsenek itthon, Madagaszkáron vannak”, és… az Alpokbeli sízésről, no meg az élményfürdők telítettségéről már nem is ejtenék szót.  Azok ugyanis rég le voltak foglalva.

Rosszkor voltam náluk.

A vakációs élményprogramokat már előbb beütemezték. Vízkereszt időpontja már nem megfelelő. Jobb lenne, ha nyáron lenne. Az egyház útjában áll a fejlődésnek. A házszentelés már nem (közösségi) élmény. Nem éri el az ingerküszöböt, amiért érdemes lenne a papnak ajtót nyitni. Nem veheti fel a versenyt az óceán és a pálmafák hangulatával. Már nem dobja fel úgy a résztvevőket, mint mondjuk egy sósvizes pancsikolás koktéllal és hangulatzenével. Inkább unalmas, mint érdekes.

Ma már mindenütt, mindenben, mindenhol élményt keresünk: a színházi előadástól a kulináris élvezetekig, a bevásárlástól a világhálós böngészésig, a szelfifotózástól az állásinterjún átélt pozitív jelölt-élménnyel bezárólag, még egy foghúzásnál is erre hajtunk. Ne adj’Isten egy mosogatás is csak akkor jöhet szóba, ha a mosogatószer buborékja rózsaillatú és szív alakú. Ellenkező esetben hadd rohadjon a kagylóban a mosatlan. Modern, digitális emberünk számára ugyanis az élmény csak pozitív töltésű lehet. Csak azt keresi, ami elbűvöli, elkápráztatja. A megszokottban, a hétköznapiban már nem találja meg. Eme élménykeresésében egyre önzőbbé vált, elidegenedett. Fura módon a fájdalom elviselése, a hiány megtapasztalása, a magány átélése, egy kapcsolati krízis megszenvedése, az út végigjárása, hogy a csúcson kitárulhasson a panoráma – nos, ez nem jelent élményt. Csoda-e, hogy nem képes elmélyülni az élményben? Nem is ismeri. Amit ő élménynek tart, az inkább önbecsapás, illúzió. Beteges hedonizmus.

Mintha az élményt önmagában, célként hajszolnánk. Mintha nem tudnánk, hogy az élmény az áldozatnak, a kitartásnak, a következetes, hűséges  „kulimunkának” csupán az eredménye, gyümölcse. Róla nem lehet leválasztani azt, ami vele jár, ami hozzá tartozik. Ami nélkül nincs élmény. Bármennyi pénzünk is legyen. Az eukarisztikus találkozás páratlan, táborhegyi élményét is csak az tapasztalhatja meg, akinek kellően “rázós” volt az út a gyónáson keresztül…

Nekem annak idején a templomi közösségben elénekelt ünnepi Te Deum is legalább akkora istenélmény volt, mint édesanyám haldoklása. Ahogyan fogtam a kezét és együtt imádkoztunk, aztán ahogyan már lassan nem kezdtem érezni, hogy szorítja a kezem, ahogy szépen, örökre elszenderült. De élmény volt az izzasztó kapálás szintúgy, mint a családi éneklések vagy az almástészta illata  a vasárnapi ebéd mellett.

Szociológusok és közgazdászok szerint már rég meghaladtuk a szolgáltatói társadalmat. Ma élményekre vágyunk. Pénzünket is élményekre szeretnénk átváltani, s azt aztán minden mennyiségben. Legyen élmény a fogyasztás, a tanulás, a munka, a kultúra, a turizmus, a vásárlás, az autóvezetés,  a szórakozás. Nagyon sokan, már a magukat hívő embernek tartók is élményt vadásznak a templomban, az egyházi közösségekben, az Istennel való kapcsolatukban még inkább.  Nem köti le őket a csend, az imádság, a magasztos ének, a mennyei liturgia, a közösségi áhitat sodró ereje. Ez nekik uncsi. Kevés. Nem ad elég adrenalint… Többre vágynak. Mint a drogos, kinek emelni kell az adagját, másképp már nem szédül. Élmény(s élvezet)fogyasztó társadalmunkban már a karosszékből 3D-ben ömlik ránk az élményzuhatag, ki sem kell mozdulnunk a házból, hogy ízeket, szagokat, látványokat habzsoljunk. Nem sajnálunk sem időt, sem pénzt, hogy az extrábbnál extrább  életérzéseket megkaparinthassuk, és magunkba tömjük, mint valami feneketlen kútba. A hargitai vagy sinaiai sízést messze felülmúlja az osztrák hegyek fensége, a csíksomlyói kegyhely szellemét helyből übereli a medjugorje-i Mária-szobor, a Mária-út zarándokfáradalmainak élménye meg sem közelíti a Szent Jakab útjáét, a pünkösdi búcsú tömegélménye össze sem hasonlítható az Ezerszékelyleányéval vagy egy kolozsvári fesztivál koncertélményével.

Házszentelős ministránsok egy része Sebestyén Péter atyával

Élménykereső és élményfogyasztó társadalmunk eme új jelensége a vallásos élményt, a közösségben megélt istenélményt is átértékeli. Szakemberek szerint – nemcsak a falusi turizmusban – az élményhajhászó vendég   általában két csoportba sorolható. Van, akit kényeztetni kell, és van, aki azt akarja, hogy békén hagyják.

Gyanítom, hogy korunk vallásos embere már nem elégszik meg azzal, hogy a templomi-vallásos élmények „csiklandozzák”, netán kényeztessék. Leginkább azt szeretné, hogy Isten is hagyja őt békén, majd szól, ha élményre lenne szüksége.

Akkor meg elcsodálkozik, hogy Isten hallgat…

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

peterpater.com | Római katolikus pap, a marosvásárhelyi Szent Imre templom plébánosa. Önéletrajza itt olvasható.

Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hírdetés Élő szentmise közvetítések

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű