1989-ben jött ki egy híres James Bond film Timothy Daltonnal, aminek az volt a címe, hogy «Licence to Kill”. (Fordításban: Engedély az ölésre. Magyarul A magányos ügynök címmel játszották.)
Egy titkos ügynök «ölési engedélyt» kap, hogy tárgyalás nélkül kiirtsa azokat, akiket saját belátása szerint gonosztevőnek és a nemzetét veszélyeztető ellenségnek tart… Szélsőséges és önigazoló erőszakot látunk, amelyhez hozzászoktatott bennünket a mozi: a gonosznak a végén meg kell halnia!
Miért ez a cím? Azt tapasztaljuk, hogy van egy furcsa képességünk (és itt a keresztényekről, olykor a nagyon jó keresztényekről, sőt a «hivatalos» keresztényekről beszélek), éspedig az, hogy felmentjük magunkat a szeretet parancsa alól, hogy jó lelkiismerettel „lelőjünk” más embereket, gyakran a saját testvéreinket! Ismerjük csak be alázattal: mindannyiunkkal előfordul, hogy némi képmutató (és talán ördögtől való) élvezettel szégyen nélkül osztogatunk mindenféle (nyelvi) csapásokat, célozgatásokat, rágalmazásokat, álhíreket és sértéseket. Mintha átszakadna egy gát: nem féljük Istent, az „igaz hit védelmezőjének” jó lelkiismeretével felmentjük magunkat a szeretet parancsa alól, és megengedjük magunknak a gyűlölködést. Megfordítva, magam is átérzem sok keresztény embernek (vezetőknek vagy nem vezetőknek) a nagyfokú szenvedését, néha csüggedését, akiknek oly sok csapást kell elszenvedniük még a közösségen belül is.
De milyen esetekben gondolhatják Jézus tanítványai, az egyház képviselői, hogy engedélyük van az „ölésre”? Így védenék magukat az ellenségtől? Az ellenség kategóriába kell sorolnunk természetesen azokat, akik támadnak minket, de más felekezetű testvéreinket is, a más kultúrájú embereket, személyes ellenségeinket, azokat, akiket nem tudunk elviselni, vagy akiknek nem ugyanolyanok a politikai vagy lelkipásztori elképzeléseik… (Ez sok embert tesz ám ki!)
Így próbálnák megjavítani a «rossz életű» vagy rossz életűnek gondolt embereket? (Főleg, ha helytelen szexuális életről van szó, amelyet a nem megfelelő öltözék is kiemel.) (Nincs kegyelem a paráznáknak!)
Így mutatnák ki rosszallásukat a hívek, lelkipásztorok, családok vagy közösségek felé, akiket azért sújt botrány, mert az egyik tagjuk elbukott, vagy mert bűnös, csúnya szavak vagy viselkedések kerültek napvilágra róluk? (Úgy kell nekik!)
Vagy egy egyházi vezetővel szembeni csalódásból fakadna, aki felborítja a szokásokat, netán téved, vagy nem úgy csinálja a dolgokat «ahogyan kell», vagy inkább, ahogyan kellene? Különösen a pápára és a püspökökre gondolok, ha keresztbe tesznek a törekvéseinknek, vagy félreértéseket váltanak ki. (Egyszóval, amikor nem értünk egyet.)
Röviden, ki ítélheti meg, hogy egy ember vagy egy embercsoport, aki veszélyt jelent (vagy sem!) a hitre, az erkölcsre, a vallásra nézve, elveszti-e a jogát arra, hogy ne ítéljék el őt Jézus tanítványai, hogy tiszteljék, megbocsássanak neki és szeressék?
Jól tudjuk, hogy ez a felmentés a szeretet alól NINCS BENNE az evangéliumban. SOHA nincs megengedve, hogy többé már ne szeressük úgy felebarátunkat, mint önmagunkat, ahogyan Krisztus szeretett minket; NINCS semmiféle engedély arra, hogy mellőzzük az evangéliumok tanítását a jóindulatról (ez súlyos dolog!); NINCS jogunk feltételekhez kötni a szeretet parancsát (ez nagyon súlyos dolog!); és ZÉRÓ a jogosultság arra, hogy kivonjuk magunkat a boldogságok logikájából is (ez halálos!)!
Két bibliai szöveggel zárnám ezeket a gondolatokat:
„Adjatok és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is.” (Lk 6,38)
„Azért szeretjük az Istent, mert ő előbb szeretett minket. Ha valaki azt állítja, hogy:«Szeretem az Istent», de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert, aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát. Ezt a parancsot kaptuk tőle: aki Istent szereti, szeresse testvérét is.” (1Jn 4, 20-21)
Ki-ki értsen a szóból…!
Írta: David Macaire atya
Saint-Pierre és Fort-de-France érseke
Fordította: Hegedüs Katalin
Forrás: martinique.catholique.fr
