fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Engedély az ölésre

Közzétéve

1989-ben jött ki egy híres James Bond film Timothy Daltonnal, aminek az volt a címe, hogy «Licence to Kill”. (Fordításban: Engedély az ölésre. Magyarul A magányos ügynök címmel játszották.)

Egy titkos ügynök «ölési engedélyt» kap, hogy tárgyalás nélkül kiirtsa azokat, akiket saját belátása szerint gonosztevőnek és a nemzetét veszélyeztető ellenségnek tart… Szélsőséges és önigazoló erőszakot látunk, amelyhez hozzászoktatott bennünket a mozi: a gonosznak a végén meg kell halnia!

Miért ez a cím? Azt tapasztaljuk, hogy van egy furcsa képességünk (és itt a keresztényekről, olykor a nagyon jó keresztényekről, sőt a «hivatalos» keresztényekről beszélek), éspedig az, hogy felmentjük magunkat a szeretet parancsa alól, hogy jó lelkiismerettel „lelőjünk” más embereket, gyakran a saját testvéreinket! Ismerjük csak be alázattal: mindannyiunkkal előfordul, hogy némi képmutató (és talán ördögtől való) élvezettel szégyen nélkül osztogatunk mindenféle (nyelvi) csapásokat, célozgatásokat, rágalmazásokat, álhíreket és sértéseket. Mintha átszakadna egy gát: nem féljük Istent, az „igaz hit védelmezőjének” jó lelkiismeretével felmentjük magunkat a szeretet parancsa alól, és megengedjük magunknak a gyűlölködést. Megfordítva, magam is átérzem sok keresztény embernek (vezetőknek vagy nem vezetőknek) a nagyfokú szenvedését, néha csüggedését, akiknek oly sok csapást kell elszenvedniük még a közösségen belül is.

De milyen esetekben gondolhatják Jézus tanítványai, az egyház képviselői, hogy engedélyük van az „ölésre”? Így védenék magukat az ellenségtől? Az ellenség kategóriába kell sorolnunk természetesen azokat, akik támadnak minket, de más felekezetű testvéreinket is, a más kultúrájú embereket, személyes ellenségeinket, azokat, akiket nem tudunk elviselni, vagy akiknek nem ugyanolyanok a politikai vagy lelkipásztori elképzeléseik… (Ez sok embert tesz ám ki!)

Így próbálnák megjavítani a «rossz életű» vagy rossz életűnek gondolt embereket? (Főleg, ha helytelen szexuális életről van szó, amelyet a nem megfelelő öltözék is kiemel.) (Nincs kegyelem a paráznáknak!)

Így mutatnák ki rosszallásukat a hívek, lelkipásztorok, családok vagy közösségek felé, akiket azért sújt botrány, mert az egyik tagjuk elbukott, vagy mert bűnös, csúnya szavak vagy viselkedések kerültek napvilágra róluk? (Úgy kell nekik!)

Vagy egy egyházi vezetővel szembeni csalódásból fakadna, aki felborítja a szokásokat, netán téved, vagy nem úgy csinálja a dolgokat «ahogyan kell», vagy inkább, ahogyan kellene? Különösen a pápára és a püspökökre gondolok, ha keresztbe tesznek a törekvéseinknek, vagy félreértéseket váltanak ki. (Egyszóval, amikor nem értünk egyet.)

Röviden, ki ítélheti meg, hogy egy ember vagy egy embercsoport, aki veszélyt jelent (vagy sem!) a hitre, az erkölcsre, a vallásra nézve, elveszti-e a jogát arra, hogy ne ítéljék el őt Jézus tanítványai, hogy tiszteljék, megbocsássanak neki és szeressék?

Jól tudjuk, hogy ez a felmentés a szeretet alól NINCS BENNE az evangéliumban. SOHA nincs megengedve, hogy többé már ne szeressük úgy felebarátunkat, mint önmagunkat, ahogyan Krisztus szeretett minket; NINCS semmiféle engedély arra, hogy mellőzzük az evangéliumok tanítását a jóindulatról (ez súlyos dolog!); NINCS jogunk feltételekhez kötni a szeretet parancsát (ez nagyon súlyos dolog!); és ZÉRÓ a jogosultság arra, hogy kivonjuk magunkat a boldogságok logikájából is (ez halálos!)!

Két bibliai szöveggel zárnám ezeket a gondolatokat:

“Adjatok és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is.” (Lk 6,38)

“Azért szeretjük az Istent, mert ő előbb szeretett minket. Ha valaki azt állítja, hogy:«Szeretem az Istent», de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert, aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát. Ezt a parancsot kaptuk tőle: aki Istent szereti, szeresse testvérét is.” (1Jn 4, 20-21)

Ki-ki értsen a szóból…!

Írta: David Macaire atya
Saint-Pierre és Fort-de-France érseke
Fordította: Hegedüs Katalin
Forrás: martinique.catholique.fr

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
1 Hozzászólás

1 Hozzászólás

  1. Stefi

    2022-07-23 at 15:54

    Ezért mondja , ” a teszavad , igen- igen , nem- nem , a többi ördögtől való!

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Reflexió

Egy másik egyház válik láthatóvá

Közzétéve

Szerző:

Többször is törekedtünk már arra, hogy tájékoztatást adjunk olvasóinknak a németországi Szinódusi Út folyamatról. Talán már a könyökükön is jön ki, hogy mit is akarnak a németországi reformerek, és az egyház melyik vezető személyisége fejezte ki ezzel kapcsolatos aggályait. Az év elején, a Szinódusi Út közgyűléséhez kapcsolódva, amely sok fontos kérdésben megszavazta a változtatási szándékot, megjelent egy elemzés, amely a „másik oldal” álláspontját tükrözi, a német reformerek szemszögéből érvel. Úgy gondoltuk, a kérdés teljesebb körbejárásához ezt a cikket is bemutatjuk. Az elemzés egyértelműen nem a Katolikus.ma szerkesztőségének álláspontját tükrözi.

Következzék tehát Lothar Bauerochse humán erőforrás szakember írása.

A németországi Szinódusi Út számos mélyreható reformot indított el. Ha ezeket mind megvalósítják, erőteljesen meg fog változni a katolikus egyház képe. Ez az út azonban fáradságos.

A szinódusi út, a katolikus egyház nagyszabású reformfolyamata fokozatosan kezd komollyá és lényegre törővé válni. A papoknak ne kelljen többé cölibátusban élniük, a nők is lehessenek papok, a homoszexualitás nem bűn. Azokat a mondatokat, amelyeket évszázadok óta kőbe vésettnek tartottunk, most a Szinódusi Út résztvevői teljes szabadsággal megkérdőjelezik és újrafogalmazzák.

Dokumentumokat fogadnak el 80 százalék körüli többséggel, amelyek olyan követeléseket tartalmaznak, amikről öt évvel ezelőtt sok katolikus még beszélni sem mert volna. Már nagyon sok minden történt eddig.

Ez azonban mindenképpen egy nagyon fáradságos út. A reformfolyamat egyidejűleg több fronton is küzd: a püspököket sarokba szorultak. És közülük egyre többen merik nyíltan és egyenesen kimondani, hogy számos kérdésben az egyház elvesztette minden szavahihetőségét. Hogy már alig lehet olyan embereket találni, akik – például papként – ezért az egyházért kiállnak.

A másik oldalon találjuk az elkötelezett hívőket, akik kétségbeesettek és dühösek az egyházukra az újabb és újabb visszaélések, a saját diszkriminációs tapasztalataik, a megmerevedett hatalmi rendszer miatt. Mindannyian arra várnak, hogy a katolikus egyház valóban megváltozzon.

A harmadik fronton sok olyan egyháztag van, akik belül már régen elfordultak, akiknek most már tényleg elegük van, és tömegesen lépnek ki az egyházból. Talán már feladták azt a reményt, hogy végül mégiscsak megmozdul a katolikus egyház.

Végül pedig ott van Róma. Noha a pápa maga írta elő az egyetemes katolikus egyház számára a “szinódusi folyamatot”, a frankfurti delegátusok a Vatikán képviselőjét csak aggályoskodó akadékoskodónak látják, aki óva int az egyházi parlamentarizmustól, és arra figyelmezteti a német katolikusokat, hogy ne tegyék kockára a pápával való egységüket.

Egyetlen szóval sem ismerik el, hogy itt az ország katolikusai válsággal néznek szembe, hogy azon fáradoznak, hogy felismerjék az idők szavát, és megpróbálnak a hitből kiindulva életképes válaszokat találni a 21. században élhető keresztény élethez. Nyilvánvaló, hogy Rómában mindenekelőtt a változástól félnek.

A hatalom újfajta szemlélete

De hát milyen eredményeket tud eddig felmutatni a Szinódusi Út? Az egyik az, hogy a küldöttek megvitattak és nagyon nagy többséggel elfogadtak néhány olyan alapszöveget, amelyek a konkrét reformcélokat világos pályára állítják.

Van ezek között egy olyan szöveg, amely azt írja le, milyen új módon kell a hatalom kérdését kezelni az egyházban. A hívek nagyobb fokú részvételéről, a hatalom ellenőrzéséről és időbeli korlátozásáról szól, és arról, hogy a püspököknek is kötelessége a rendszeres elszámolás.

Egy másik szöveg a nők egyházban betöltött szerepére vonatkozik. Mostanáig úgy tűnt, hogy a katolikus egyház kőkemény törvénye, hogy az egyházat csak férfiak vezethetik. Egy terjedelmes tanulmány most azt mutatja, hogy e mellett az álláspont mellett valójában egyetlen használható jó érv sem szól.

Éppen ezért ismételte meg a Szinódusi Út nagy többséggel a következő mondatot: Nem a nők papsághoz való hozzáférését kell megindokolni, hanem éppen ellenkezőleg, a nők kizárását.

A munkacsoportok még sok más reformprojektet is kidolgoztak, amelyeket a küldöttek támogattak. Ilyen például a homoszexuálisok megáldása, a cölibátus megszüntetése, módosítások az egyházi munkajogban. Ha ez mind megvalósul, az nagyon meg fogja változtatni az egyház belső és külső képét.

Az egyházi légkör erősen megváltozott

Tegyük hozzá, hogy nem lehet túlértékelni, máris milyen erősen megváltoztatta a Szinódusi Út az egyház belső légkörét. Sok püspök félt, amikor belevágott ebbe a projektbe, attól féltek, hogy összeütközésbe kerülnek a világiakkal. Időközben viszont mindenki örömmel tapasztalta meg, hogy mennyire termékenyek és kreatívak tudnak lenni a megbeszélések.

A Szinódusi Út teret ad mind az érveknek, mind az érzelmeknek. Akár az is megtörténhet, hogy egy püspöki nyilatkozat éles elutasítással találkozik. Végül aztán kibékülnek, hogy véghez tudják vinni az egyházban a szükséges változásokat.

Mindenesetre eddig mindig sikerült közös nevezőre jutniuk. Mert hát persze minden vitában jelen van a feszültség. Egyesek azt kérdezik, hogy vajon valóban elég radikálisak-e a tervezett változások, hogy a Szinódusi Út nem túlságosan is szelíd-e, ha tekintettel vagyunk a fazékban uralkodó nyomásra.

A szükséges többség gyakran nem vehető biztosra

Másfelől viszont ott van a kérdés, hogy a követelések alkalmasak-e arra, hogy konszenzus alakuljon ki körülöttük, megszerzik-e a szükséges többséget. Mindenekelőtt a püspökökre irányul a figyelem: támogatni fogják-e végül a ma forradalmiként ünnepelt reformjavaslatokat? A saját blokkoló kisebbségükkel mindent felboríthatnak. Ismét másoknak még mindig túlságosan rémisztő az egész vállalkozás.

Ez a harmadik szinódusi közgyűlés egyelőre fontos tartalmi irányvonalakat állított fel. És abban, ahogyan erről itt beszélnek, és ahogyan egymással birkóznak, megmutatkoznak egy olyan új, másfajta egyház csíralevelei, amely talán a 21. században is létezni tudna. Ha persze a végén nem jönnek ide kigyomlálni a római kertészek.

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: tagesschau.de

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

Korunk alapproblémája – az istentelenség

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Kath.net

Christoph Gaspari, a Vision 2000 című osztrák folyóirat kiadója és szerkesztője, a periodika mottójának megfelelően keresztény életvitelre bátorítja az olvasókat és orientációt kínál a keresztényeknek a Kath.net-en is átvett alábbi cikkében.

Napjaink erényei a félelemtől való mentesség, a biztos remény és az elkötelezettség

Ahhoz a generációhoz tartozom, amely tanúja volt a második világháború pusztítása utáni újraéledésnek, és osztozott abban a reményben, hogy a közgazdaságtan és a társadalomtudományok új módszerei jobb irányban változtatják a világot. Tényleg, ami az 1950-es évek végétől kezdve történt, az valóban lenyűgöző volt: az előző nemzedékek által elképzelhetetlennek tartott életszínvonal-emelkedés, a várható élettartam 10 évvel való növekedése, a semmihez sem hasonlítható technikai forradalom – gondoljunk csak a mindenre alkalmas mobiltelefonra -, világot behálózó utazások…

Nem csoda, hogy ez a sikertörténet bevésődött az emberek gondolkodásába. Az evolucionizmus mellett elkötelezett tudományba, a technika mindenhatóságába és az embernek a földi boldogság felé történő megállíthatatlan felemelkedésébe vetett hit kiszorította az egyház által hirdetett hitet arról, hogy Isten teremtett mindent és a végső beteljesedés csak a túlvilágon következik be. A védekező helyzetbe került egyházban eluralkodott a bizonytalanság. A virágzó Nyugaton a teológia egyre nagyobb részét sodorták el azok az irányzatok, miszerint a tanítást az olyannyira sikeres korszellemhez kell igazítani. Az egyháznak tekintettel kell lennie a társadalomtudományok eredményeire, és nem szabad figyelmen kívül hagynia az emberek életének realitásait – mondták.

Az eredmény pedig: a tanítás felhígulása, elbizonytalanodás a vallásos emberek körében és tömeges elfordulás a hitélettől. Mára az egyházhoz tartozás hagyományos formája nagyrészt megszűnt. A keresztelés, a bérmálás, a házasságkötés, a temetés – amennyiben még egyáltalán megünneplik őket – gyakran olyan rituálékká fajultak, amelyeket alig értenek, és amelyeknek egyáltalán nincs alakító hatásuk. Pusztán evilági eseményekké csökevényesedtek. Nem is olyan régen részt vettem egy elsőáldozási ünnepségen, amelyet bár szeretettel és sok fáradozással rendeztek meg, alig lehetett felismerni, hogy szent cselekményről van szó.

Ebben a környezetben az egyház olyan hasznos intézménynek próbál mutatkozni, amely vonzó szolgáltatásokat és megoldásokat kínál a jelen pillanat és az adott helyzet számára: jó idősgondozást, gondoskodást a megélhetésről, értékes fejlesztési projekteket a harmadik világ számára, a templomok és kolostorok költséges építészetének megőrzését, elkötelezettséget a környezet megóvása iránt… Nem vitatható: mindezek értékes szolgáltatások, amelyeket nyújtani kell. De hát nem ez az egyház küldetésének a lényege.

Márk evangéliumának végén ezt olvashatjuk: “Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek”. És mi ez az evangélium, mi ez az örömhír? Az, hogy Isten létezik, hogy emberré lett, hogy emberként megszületett 2000 évvel ezelőtt, kortársai között tanított és tevékenykedett, és korának hatalmasai között olyan nagy megbotránkozást keltett, hogy megölték. De itt még nem ér véget a történet. Új módon jelent meg tanítványainak, térhez és időhöz nem kötve, evett és ivott velük, és elküldte őket, hogy hirdessék: rajta keresztül vezet az út az igazán teljes élethez. A világnak tudnia kell, hogy Isten szeret minket, hogy keres bennünket, közel akar lenni hozzánk és segíteni akar nekünk már itt a földi világban. Mindenekelőtt azonban azt kell tudnunk, hogy Isten az embereket a földi halálon túli létre szánta, ahol “letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság…” (Jel 21,4)

Ez az üzenet, azaz hogy a halált legyőző Jézus Krisztus az Úr, az egyház igazi tőkéje. Különösen napjainkban van szükség arra, hogy hirdessük, most, hogy egyre jobban látszik, hogy az ember alkotta földi Paradicsom egyre kevésbé működik – és egyébként sem teszi igazán boldoggá az embereket. Sőt, világunk rendkívül veszélyeztetett, ahogyan ezt a közelmúlt fejleményei nagyon is világosan mutatják. Problémák, válságok vannak mindenütt, és alig van kilátás sikeres megoldásokra.

Most aztán igazán eljött az idő, hogy előbújjunk a rejtekhelyünkről, és Jézus Krisztust ajánljuk egyetlen reményként egy olyan világnak, amelyet istentelensége miatt pusztulás fenyeget. Igen, napjaink igazi problémája az istentelenség. Ebből következik, hogy az ember elveszíti életének távlatait, azt hiszi, hogy itt és most minden boldogságot ki kell használnia, és optimalizálnia kell életminőségét. Mihelyt aztán ezt a „minőséget” valódi problémák kezdik fenyegetni, ez a fajta élet értelmét veszti. Elvetik vagy eltörlik. Innen jön aztán az eutanáziára irányuló erősödő mozgalom – egy olyan fejlődés, amely örökre kizártnak tűnt a nácik kegyetlenkedései után.

Nekünk, keresztényeknek, az a feladatunk, hogy az istentelenséget korunk alapvető problémájaként lássuk. Csak annak felszámolásában és a Jézus Krisztushoz való odafordulásban van remény. Legalább nekünk, keresztényeknek kellene végre magunkban tudatosítanunk ezt, hogy elkezdjük levetkőzni kisebbrendűségi komplexusunkat és szégyenérzetünket Krisztushoz tartozásunk megvallásában.

Akkor látszik igazán, hogy ez mennyire sürgős, ha elolvassuk a legutóbbi medjugorjei üzenetet, amelynek bevezető szavai így hangzanak: „Drága gyermekeim, rátok nézek, és látom, hogy mennyire elveszettek vagytok. Ezért hívlak fel benneteket arra, hogy térjetek vissza Istenhez, térjetek vissza az imához…” Itt egy olyan tény fogalmazódik meg, amelyet hosszú távon az ember nem hagyhat figyelmen kívül: Isten nélkül, imádság nélkül az ember elveszett. Ennek világos kimondása nem vakbuzgó szenteskedés, hanem rámutatás az egyetlen észszerű túlélési stratégiára.

Ezt hirdeti a Szűzanya jó két évszázada, ahogyan erre rámutat egy interjúban Damien Sanchez, aki nemrégiben könyvet adott ki a Mária-jelenésekről. A La Salette-i jelenés (1846) óta a Szűzanya a Végső Dolgokról beszél. Megismétli azt a felhívást, hogy Istent tegyük életünkben az első helyre. Elvégre az evangéliumban is azt olvassuk: „Hisz nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5) – legalábbis semmi olyat, ami valóban életet ad!

Ezért legfőbb ideje, hogy úgy imádkozzunk, ahogyan az első keresztények tették: “Jöjj, Uram Jézus!” A 2008. november 12-i általános audiencián XVI. Benedek pápa a végső dolgok, a halál és a világvége témájával is foglalkozott beszédében. Akkor azt mondta: „Nyilván nem akarjuk, hogy most jöjjön el a világvége. Másrészt azonban akarjuk, hogy vége legyen ennek az igazságtalan világnak. Mi is azt akarjuk, hogy a világ alapvetően megváltozzon, hogy beköszönjön a szeretet civilizációja és eljöjjön az igazságosság, a béke világa, erőszak és éhezés nélkül. Ezt mind akarjuk. És hogyan történhetne ez Krisztus jelenléte nélkül? Krisztus jelenléte nélkül soha nem fog létezni igazán igazságos és megújult világ.”

Mi tehetnek a keresztények ebben a helyzetben? XVI. Benedek három alapvető hozzáállást javasol. Először is, a félelemtől való szabadságot, hiszen „senki sem erősebb Krisztusnál, mivel Ő az Atyával van, mivel velünk van”. Másodszor, „a reményt, amely biztonságot és bátorságot ad, hogy szembe tudjunk nézni a jövővel”. Végezetül pedig a világért vállalt felelősséget, hiszen „tehetségeket kaptunk, és feladatunk azon munkálkodni, hogy a világ megnyíljon Krisztus előtt és megújuljon”.

Ez azt jelenti, hogy legyen vége az egyház köldöknézésének, a katolikus kisebbrendűségi komplexusnak és annak, hogy az egyház a világról és az emberiségről alkotott, már kudarcot vallott képnek akarjon megfelelni… Az Apostolok cselekedeteiben húsvét után hallhattuk, hogyan kell a keresztényeknek fellépniük egy ellenséges környezetben. Minden évben újra megdöbbenek Péter szavain, amelyeket a korabeli hatalmasokhoz intézett, akik néhány héttel korábban megölték Krisztust: “Nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk”. Őt kellene utánoznunk.

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Kath.net

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

Ferenc pápa és Kirill pátriárka szeptemberi találkozójáról – reálisan

Közzétéve

Szerző:

Ferenc pápa és Kirill pátriárka - Fotó: Vatican Media

Nagyon valószínű, hogy nem fog sokkal több elhangozni a szeptemberi személyes találkozón, mint a márciusi zoom-beszélgetésükben.

A Kirill orosz pátriárkával való szeptemberi találkozó megszervezésével Ferenc pápának nyilvánvalóan két célja van: az ukrajnai béke, valamint a katolikus-ortodox kapcsolatok fejlődésének megbeszélése. Bár mindkét téma nagyon kívánatos és fontos, korántsem valószínű, hogy ez a beszélgetés majd jelentősen hozzájárul valamelyik megvalósításához.

Ferenc és Kirill utoljára 2016-ban találkoztak Havannában – a közvélemény szerint Vlagyimir Putyin orosz elnök áldását adta erre a találkozóra. A két egyházfő eredetileg idén az év első felében találkozott volna, de ez az ukrajnai háború miatt elmaradt. Ehelyett egy 40 perces Zoom-beszélgetést folytattak. Az elhalasztott személyes találkozóra a szeptember 14-15-i kazahsztáni vallásközi találkozó keretében kerül majd sor.

De vajon elősegíti-e majd a személyes találkozó a pápa kettős céljának megvalósítását? Kezdjük a háború befejezésével.

Júliusban egy spanyol nyelvű tévéinterjúban Ferenc kifejtette: tudatában van annak, hogy Moszkva és egész Oroszország pátriárkájának lehetőségei korlátozottak a békekötéssel kapcsolatban. Kirillről, Putyin ukrajnai politikájának hangos támogatójáról a pápa finoman azt mondta: „Nyilvánvaló, hogy szülőföldje szemszögéből alakítja ki véleményét” – vagyis orosz szemmel látja az eseményeket.

Ez jóval enyhébb megfogalmazás, mint a pápa májusi retorikája, amikor óva intette a pátriárkát attól, hogy „Putyin ministránsaként” szolgáljon. Ezt a szóhasználatot a moszkvai patriarchátus akkor „sajnálatosnak” nevezte. Ezúttal az olykor éles szavakat használó pápa csupán annyit mondott, hogy egyedül Isten ismeri az emberek erkölcsi felelősségét és azt, hogy mi van a „szívük mélyén”.

A maga részéről Kirill nem leplezte, hogy támogatja Putyin azon célkitűzését, hogy kiterjessze az orosz – vallási és politikai – hegemóniát Ukrajnára és a térség más részeire. Ukrajna nyugati támogatása szerinte „egy nagyszabású geopolitikai stratégia része, amelynek célja Oroszország meggyengítése”.

A pápa újra és újra kinyilvánította, hogy kész közbenjárni a vérontás befejezése érdekében, és kijelentette, hogy ennek érdekében kész Moszkvába és Kijevbe is elmenni. Mindezidáig azonban sem Putyin, sem Zelenszkij ukrán elnök sem ugrott rá az ajánlatra, noha a Vatikán az utóbbi időben egyre többet emleget egy akár küszöbön álló ukrajnai pápai látogatást.

Mindeközben gyakran hangzanak el olyan ukrán vélemények, amelyek bírálják Ferencet, mint leendő közvetítőt, amiért túlzásba viszi a kiegyensúlyozott pártatlanságot, és nem kritizálja Putyin agresszióját és az azt kísérő atrocitásokat.

Ehhez hasonlóan problematikus az a kérdés is, hogy vajon egy, a pápa és Kirill közti beszélgetés milyen hatással lesz a katolikus-ortodox kapcsolatokra.

Természetesen igaz, hogy a világ messze legnagyobb önálló ortodox egyházaként az orosz ortodox egyházat aligha lehet figyelmen kívül hagyni. Az orosz invázióra reagálva azonban néhány ukrán ortodox, aki Moszkva fennhatósága alá tartozott, elszakadt, és saját egyházat alapított. Eközben Kirill pátriárka és Konstantinápoly ökumenikus pátriárkája nyilvánosan összecsapásba került egymással. Nyilvánvaló, hogy ezt az ortodoxián belüli meglehetősen harsány konfliktust a legjobb az ortodoxokra bízni anélkül, hogy Róma püspöke beleavatkozna.

A márciusi Zoom-beszélgetésben – amint erről Ferenc pápa később beszámolt – Kirill „az első 20 percet azzal töltötte, hogy egy papírdarabot a kezében tartva felelolvasta a háború kiváltó okait”.

„Végighallgattam őt, és azt mondtam neki: „Erről semmit nem tudok. Testvérem, mi nem az állam papjai vagyunk, ezért ne a politika nyelvét használjuk, hanem Jézusét. Isten ugyanazon szent népének pásztorai vagyunk. Ezért keresnünk kell a béke útját, hogy abbamaradjon a fegyverek ropogása” – mondta a pápa.

Nagyon is lehetségesnek látszik tehát, hogy a szeptemberi találkozáskor a két férfi nem jut sokkal többre annál, mintsem hogy megismételje azt, amit márciusban mondtak. Remélem, hogy tévedek.

Russell Shaw (A szerző 1969 és 1987 között a Katolikus Püspökök Országos Konferenciájának/ Az Egyesült Államok Katolikus Konferenciájának közügyekért felelős titkára volt.)

Fordította: Kántorné Polonyi Anna
Forrás: catholicworldreport.com

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű