fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Tanítás

Érseki levél egy szegény testvérünkhöz

Közzétéve

Illusztráció - Fotó: Pexels

David Macaire érsek 2018. november 17-én elmondott szentbeszédét ajánljuk ma olvasóink figyelmébe. Igazi érdekesség ez a „levél”, amelyet a Martinique szigetén működő katolikus érsek, a híresen jó szónok fogalmazott. Martinique szigete évszázadokon át francia gyarmat volt, a Karib-tenger keleti térségében fekszik, és mintegy két budapestnyi területű. Jogi státuszát tekintve 1946 óta Franciaország egyik – úgynevezett tengerentúli – megyéje, amely pontosan ugyanúgy része az Európai Uniónak, mint Franciaország vagy Magyarország. Székhelye Fort-de-France. 1902. május 8-án itt játszódott le a század egyik legnagyobb természeti katasztrófája, a Mont Pelée nevű vulkán kitörése, amelyben teljesen elpusztult a sziget akkori legnagyobb városa, Saint-Pierre. A 30.000 lakosból 3 fő élte túl a tragédiát.

A sziget csaknem 400.000 fős, francia és kreol nyelvű lakosságának túlnyomó többsége (egyes források szerint 80, mások szerint 95%-a) katolikus vallású. Zömük afrikai származású. Az 5%-ra tehető fehér (európai) népesség főként francia származású. A Domonkos-rend (Ordo praedicatorum) honlapján található információk szerint a plébániák száma 47, a papoké 54.

A Fort-de-France-i Szent Lajos katedrális – Fotó: Wikipedia

David Macaire Párizs elővárosában, Nanterre-ben született 1969-ben. Szülei a gyermek négyhónapos korában költöztek Martinique-ra. 1994-ben lépett be a Domonkos-rendbe a Toulouse-i provinciában, és filozófiai, majd teológiai tanulmányait is Franciaországban végezte. 2011-ben szentelték pappá. Egészen 2014-ig különböző domonkos-rendi kolostorokban Dél-Franciaországban tevékenykedett. Ferenc pápa 2015. március 7-én szentelte fel a sziget egyetlen egyházmegyéje, Saint-Pierre és Fort-de-France érsekévé.

David Macaire érsek

Levél egy szegény testvérünkhöz

Kincs vagy!

Kedves testvérem,

A világ gyűlöli a szegénységet … és bizonyára téged is. Nem te választottad, hogy kevesebbed legyen, mint másoknak, hogy ilyen kevésből kelljen megélned, hogy ne legyen semmid. Ha megtehetnéd, és ha megtehetném, nem lennél szegény. Talán gyűlölöd a szegénységedet, és el kell ismerjük, nem vagy egyedül. A szegénységtől mindenki úgy menekül, mint a legrútabb szégyentől.

Régebben, amíg még nem kellett mindenért fizetni, a szegény ember még meg tudott élni, rosszabbul persze, mint mások, de velük! Volt az életének értelme, volt helye a társadalomban. Szegénynek lenni! Ez bizony mindig nehéz volt. Ma azonban rosszabb a helyzet: a szegény nem csupán szegény, hanem kirekesztett is, kitaszították a társadalomból, az iskolából, az ünneplésből, a boldogságból, röviden, az életből.

Minden megvásárolható és minden eladó… Az ételért fizetni kell. A fedelet a fejünk fölött pénzért adják. Az öltözködés nem olcsó. Az egészség sokba kerül. A biztonságot és a szabadságot meg kell venni. A közlekedés ára az egekben van. Ha szépek vagy erősek akarunk lenni, mélyen a zsebünkbe kell nyúlnunk. Az öröm a pénzből jön. A pihenés, az alvás, az ellazulás nincs ingyen. A szexualitást az kapja, aki a legtöbbet adja érte. A hírnév az anyagiakon alapul. Eurókkal biztosítjuk be magunkat, még az életünket is. Barátaink száma arányos a bankszámlánkkal. A kényelmet pénzben számolják. A kisbabákkal kereskednek. A terhesség bérelhető. Még a halál is kereskedés tárgya lett. Nem is szólva azokról, akik lelkeket akarnak megvásárolni vagy a papot akarják megvesztegetni, és odacsúsztatnak neki egy borítékot… A pénz kínálja mindazokat a kicsiny örömöket, amelyekből összeáll az úgynevezett abszolút boldogság. És mégis, ahogyan emelkedik az életszínvonal, úgy terjed egyre jobban a frusztráció, a félelem, az erőszak, a magányosság, a függőség, a depresszió és az öngyilkosság birodalma. És semmi sem tudja megállítani.

Az az igazság, hogy összekeverjük a nyomorúságot a szegénységgel. A nyomorúság baj. Nem Istentől származik. A bűntől való. A nyomorúság tűrhetetlen. Megfosztja az embert az élethez szükséges dolgoktól: az élelemtől, a fedéltől, a ruházattól, a test ápolásától, de a szeretettől is (következésképpen a szabadságtól és az igazságosságtól), a hálától, a tanulástól, a művelődéstől vagy a lélek szórakoztatásától… Egy olyan társadalom, amely gyermekeit nyomorban hagyja, és nem biztosítja nekik mindezeket, romlott, embertelen és a saját vesztébe rohan. Szegénynek lenni, az Evangélium értelmében, nem azt jelenti, hogy nélkülözzük a szükségeseket, hanem azt, hogy megvetjük a gazdagságot, a fényűzést, a pazarlást és a bőséget. Mindezek önzővé tesznek bennünket. Ha valaki gazdag, az abban az illúzióban él, hogy meg tud lenni mások nélkül és Isten nélkül; azt hiszi, hogy önmagát egyedül is biztonságba tudja helyezni, és magát a világ urának képzeli. Mindez annyira hamis! „Igen nagy hiábavalóság – mondja a Prédikátor -, igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!”

Szegény testvérem, neked és nekem azért kell küzdenünk, hogy megszűnjön a nyomorúság. Azon kell dolgoznunk, hogy véget érjen a fogyasztói társadalmak ideológiai gyarmatosítása. Túl sok fiatal áhítozik olyan életmódra, amely rosszabb, mint egy mítosz, és csak arra jó, hogy elnyomásban, nyomorúságban tartsa őket, álmegoldásokat kínálva álmaikhoz. Átkozott gazdagság!

Te, aki szegény vagy, gyere, segíts az elpolgárosodott Martinique-nak! A természeti csapások vagy a történelmi viszontagságok megtanítottak bennünket arra, hogy bizodalmunkat mindenekelőtt a Gondviselésbe és a szolidaritásba vessük. Mutasd meg nekünk a szolidaritás, az alázat, a természetközeli élet, a „jónapot” köszöntés, és főleg a hittel átitatott élet útját. Ahogyan Mária, Sion szegény leánya tette, vagy ahogyan Jézus, akinek nem volt hova lehajtania a fejét, tanúskodott a szegények hitéről, akik kiáltanak és akiket Isten meghallgat. Kedves szegény testvérem, te nem vagy gazdag, de te egy kincs vagy!

+ Fr David Macaire
Saint-Pierre és Fort-de-France érseke

Forrás: catholique.fr

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

Francia-orosz szakos bölcsészdiplomával, német, angol nyelvvizsgával egész életemben a nemzetközi kapcsolatok terén dolgoztam. Néhány éve nyugdíjasként boldog nagymama vagyok. Nagyon szeretek fordítani, írni, tájékoztatni, ismereteket átadni.

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Tanítás

Polak érsek: Az Egyház nem szupermarket, de még csak nem is egy civil szervezet

Közzétéve

Szerző:

„Az Egyház nem szupermarket, de nem is csak egy civil szervezet vagy pusztán egy karitatív intézmény. Az Egyháznak küldetése van, mégpedig az, hogy az evangéliumot és Jézust hozza el nekünk. Ez az Egyház lényege és ez minden egyházi közösség lényege is” – hangzott el Wojciech Polaknak, Gniezno érsekének és Lengyelország prímásának az április 30-án, a szamocini Szűz Mária-plébánia felszentelésének századik évfordulóján tartott ünnepi prédikációjában, majd az érsek egyetértően idézte Ferenc pápa szavait: “Ha megtörténne az, hogy az Egyház nem hordozza Jézust, akkor halott egyház lenne, hiszen az Egyház végül is nem önmagáért él. Mindegy, hogy valaki kicsi, nagy, gyenge vagy erős, aki Jézust hordozza, olyannak kell lennie, mint Máriának, aki a szíve alatt hordozta Jézust, és aki az angyali üzenet után elment Erzsébethez. Mária a mi IGEN-ünk édesanyja ebben az Egyházban, ő a mi IGEN-ünk édesanyja ebben a közösségben. Az ő IGEN-jét nekünk az életünkkel kell megismételni.”

“Az Egyház az hely, ahol, mint Mária is, azt hallgatjuk, amit az Isten számunkra az eseményeken keresztül mondani akar.” – folytatta az érsek. – „Készen kell állnunk és akarnunk kell, hogy meghalljuk az Isten hangját, és elfogadjuk azt, amit az Isten a számunkra mond. Nyitottnak kell lennünk azokra a távlatokra, amelyeket ő mutat meg nekünk. Észre kell vennünk azokat az utakat, amelyeken vezetni akar minket. Az egyik ilyen út manapság kétségtelenül a testvériség és a szolidaritás útja, a jóság, az igazság és az igazságosság iránti vágy. Akik az életüket nem a testvéri önzetlenség jegyében élik, azoknak olyan az életük, mint a kapzsi kereskedőé, aki mindig azt mérlegeli, hogy ha ad valamit, mit kap érte cserébe.”

A Lengyel Püspöki Konferencia honlapján olvasható homíliában az érsek Stefan Wyszyński bíboros (1901-1981) szavait is felidézte, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy „az evangélium és a kereszt nem pusztán egy emlékmű, az Egyház sem egy archívum, hanem jelenvaló élet. Ezért tartozunk mindannyian felelősséggel azért, hogy életünket az evangélium szellemében éljük, és hogy részt vegyünk az Egyház életében. Az evangéliumi szövegeket nem csak olvasmányként kellene használnunk, hanem a mindennapi életünket is az evangélium szavai szerint kellene élnünk.”

Fordította: Frick József
Forrás: Kath.net

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Tanítás

Krisztus feltámadása-e a történelem legjelentősebb eseménye?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Lancrey-Javal atya, a párizsi Könyörületes Szűz templom plébánosa magyarázza Húsvét vasárnapjának evangéliumát (Jn 20, 1-9). Krisztus feltámadása volt az az esemény, amely Isten szerető arcának felfedésével megváltoztatta az egész világot, de életünknek a Krisztussal való találkozás ad értelmet.

Egy nagyapa, sőt dédapa, akinek – hasonlóan a százhúsz éves Mózeshez – „szeme sem tört meg, frissessége megmaradt”, (MTörv 34, 7), a minap megkérdezte már felnőtt, 25-30 éves unokáitól, hogy mi volt az az esemény, amely (jelenleg) a leginkább kihatott az életükre? E megkeresztelt emberek közül egyikük sem válaszolta azt, hogy „a Feltámadás”, és ez bizony sajnálatos Húsvét napján. Mindnyájan a Covidot jelölték meg. Ugyanezt a kérdést tettem fel barátoknak a templom előtti téren. Két dologban állapodtak meg, egyforma hangsúllyal. Az egyik a New York-i ikertornyok elleni 2001. szeptember 11-i támadás. A látvány rémisztő és hihetetlen volt! Ugyan ki hitte volna, hogy a tornyoknak ütköző két repülőgép az összeomlásukat okozza? A másik, más módon megdöbbentő lökőhullám a mi amerikanizált európai generációink számára a berlini fal leomlása volt 1989. november 9-én.

A történelem során voltak még talán nagyobb visszhangot kiváltó események is: a jeruzsálemi templom két lerombolása: az első alkalommal Kr. e. 587-ben a babilóniaiak által, második alkalommal pedig Kr. u. 70-ben, amelynél már jelen voltak az első keresztények, akik visszaemlékeztek Jézusnak a templomot csodálókhoz intézett figyelmeztetésére:

„Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, nem hagynak követ kövön, mind lerombolják.”

(Lk 21, 6)

E szavak vezetik be az evangéliumban azt az apokaliptikus beszédet, amelyben Jézus bejelenti visszajövetelét a dicsőségben:

„Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik és megállhassatok az Emberfiának színe előtt.”

(Lk. 21, 36)

A Templom pusztulása elképzelhetetlen lelki megrázkódtatást okozott, annál is inkább, mivel az elsőt követte a babiloni fogság, míg a második után még ennél is szörnyűbb megpróbáltatás következett: Isten hallgatása. Egyetlen próféta sem szólt azóta Isten megbízásából, ami számunkra keresztények számára logikus, hiszen a Kinyilatkoztatás Jézus Krisztusban valósult meg: Ő jelenti a Kinyilatkoztatás teljességét azzal, hogy feltámadt és felment a mennybe, ahol az Atya jobbján ül.

Hogyan lehetséges tehát az, hogy Krisztus feltámadását nem annak látjuk, ami valójában, hogy nem tűnik számunkra még a történelem legfontosabb eseményénél is nagyobb horderejű történésnek: olyan eseménynek, amely értelmet ad a történelemnek, olyan eseménynek, amely még ma is aktuális és amelyet megjelenítünk minden egyes szentmisén?  Valóban feltámadt! A Feltámadás által válaszolható meg az emberiségnek a saját identitására, eredetére és céljára vonatkozó három kérdése: Kik vagyunk? Honnan jövünk? Hová tartunk? Húsvét napja ezekre más módon ad sokkal biztosabb válaszokat, mint Paul Gauguin képe, amely többé-kevésbé ugyanezt a címet viseli, de módosított sorrendben, hogy megfeleljen a Szentháromságnak. „Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová tartunk?” – ezt a címet adta Gauguin, aki tudta, hogy az Atyától jövünk, a Fiú testvérei vagyunk, és elfogadjuk a Lélek vezetését.

Kik vagyunk? Isten gyermekei, örökbefogadott fiai mindazok számára, akik hiszik, hogy Jézus Krisztus az Isten fia, az élet, teremtésünk és üdvösségünk szerzője. Honnan jövünk? A hazugság sötétségéből mindazok számára, akik látták a fényt, éppúgy, mint az a szent Mária Magdolna Húsvét napján, akit Jézus megszabadított démonjaitól. Hova tartunk? Az Atya házába, amelyhez Krisztus a kapu és az út. A Királyság kapuit annak a Krisztusnak a feltámadása és mennybemenetele nyitotta meg, aki a mennyország kulcsait, a bűnök megbocsátásának kulcsait egyházára bízta.

Találkozás Krisztussal

Krisztus feltámadása ad értelmet a történelemnek. Ez az esemény változtatta meg az egész világot azzal, hogy felfedte Krisztus szeretetének arcát, de életünk értelmét a Krisztussal való találkozás adja meg. Jézus az, akihez tanítványai eljönnek a sírhoz, ő az, az élő és feltámadt Jézus, aki megmutatja magát nekik, szenvedésének dicsőséges nyomait viselve. Kapcsolatunk Krisztussal szívünk tüze, Isten szeretetének tüze, amely lángol bennünk, mint az égő csipkebokor, anélkül, hogy felemésztene. „Ti szomjazók, gyertek a vizekre mind, és bár nincsen pénzetek, siessetek ide! Vegyetek ingyen gabonát és egyetek, vegyetek pénz nélkül bort és tejet.” (Iz 55, 1) „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket.” (Mt 11, 28)

Én vagyok a világ világossága, mondja Jézus. „A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban.” (Mt 5, 14-15) El voltunk veszve. Krisztus eljött, hogy teljes valónkban feltárja nekünk emberségünket és életünk értelmét: élni Isten szeretetéből, isteni, örökkévaló és legszentebb Háromságában. Minden alkalommal, amikor keresztet rajzolunk magunkra, a szeretetnek ez a kiáltása lángol bennünk: feltámadt! Azért, hogy Isten szeretetének tüzéből élhessünk.

Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Tanítás

Elitista nárcizmus – Korunk nagy betegsége

Közzétéve

Szerző:

Miért tűnik úgy, hogy politizálok? Mert valóban azt teszem. Úgy hívják ezt, hogy „működöm a rendszerben”. És a rendszer, amelytől országunk helyzete függ, az nagyrészt a politika. Ha a politika nem szól bele a hitembe, akkor majd én is távol tartom magam a politikától. Önök törvényessé akarják tenni a gyermekgyilkosságot? Akkor „Kezdődjék a műsor!”

Nos, ne értsenek félre. Természetesen Isten hatalma és mély hitünk az egyedüli hatalom, hogy legyőzzük a gonoszt. És én mindent megteszek, amit tudok, hogy szoros kapcsolatban maradjak Istennel, és mindent megteszek azért, hogy segítsek másoknak is ugyanígy tenni. IGEN, az imádsággal kell kezdenünk. De nem ám akármilyennel, hanem olyan imával, amely azt kiáltja Istennek: „Mi nagyon komolyan gondoljuk ezt!”

Nagy Szent Vazul így írt:

„Ha néha kértél és nem kaptál, az azért van, mert rosszul kértél, következetlenül, vagy túl könnyedén, vagy olyasmit kértél, ami nem lett volna neked jó, vagy azért, mert felhagytál a kéréssel.”

Ezért hiszek az Egyesült Államokban működő “Ima Hadtestben” és segédkezem annak vezetésében. Egyszerűen szólni kell Istenhez a lehető legnagyobb buzgósággal, hogy gyógyítsa meg országunkat (lásd Jónás és Ninive történetét).

Az imádságon kívül azonban van komoly „munka” itt a földön is, mégpedig a rendszeren belül. Számomra ez nem azt jelenti, hogy a választási irodákban dolgozom, vagy reklámtáblákat állítok. Számomra, úgy hiszem, azt jelenti, hogy kihívom a gonoszt, és mindent megteszek azért, hogy mindannyiunkat arra motiváljam, hogy „szavazzuk ki a gonoszt a hatalomból”.

Ezért akarok nagy erővel rávilágítani arra a legnagyobb gonoszságra, amellyel korunkban szembenézünk. Ez a gonosz minden gonoszak közül a legrégebbi, és a leginkább jellemző magára a Sátánra: a zavaros büszkeség, az önelégültség, vagy más szóval az elitista nárcizmus.

Elitista nárcizmus – önelégültség

Már kisgyermekkorban felfedezi az ember azt, amit én „játszótéri politikának” nevezek. Gyakran viccelődöm ezzel, amikor egy társadalmi eseményen csatlakozom a felnőttek egy csoportjához. Valami ilyesmit mondok: „a laza srácokkal akarok lógni”. Gyakorlatilag nincs olyan játszótér vagy iskolai aula, amely immunis lenne azoknak a fiataloknak a csoportjától, akik a „laza srácok” közé vágynak tartozni. És melyik gyermek ne tapasztalta volna meg egyszer-egyszer a kirekesztettség érzését, vagy azt, hogy kilóg a népszerűek csoportjából? Talán csak a népszerű gyerekek nem élték ezt át.

Ezzel azt akarom mondani, hogy a „játszótéri politika” annyira mindennapi, hogy sokan már természetesnek veszik, valami olyasminek, mint az „erősebbek fennmaradása”. Ez a fajta kirekesztés azonban sokaknál neurózishoz vezet.

Ugorjunk a gyerekkorból a felnőttkorba. Mindannyian tudjuk, hogy ugyanaz a játszma zajlik a felnőttek körében is, mint ami a gyermekkorban kialakult – csak másképp hívjuk: „elitista nárcizmus”. Túl sokan akarnak a népszerűek, a „bennfentesek” csoportjába tartozni.

Az ALPF Medical Research honlapja az „elitista nárcizmust” így írja le:

„ … ezek az egyének hamis képet alakítanak ki magukról, olyat, amely még tovább erősíti amúgy is felsőbbrendű énképüket, nem pedig olyat, amely kompenzálná a komoly kisebbségi érzésüket. A félelmük nem az, hogy alkalmatlannak találják őket, hanem hogy átlagosnak. Sokan annyira lenézik a hétköznapi embereket, hogy az már a szadista ember személyiségjegyeire utal. Míg az elitista nárcisztikus személy azt is élvezi, ha a hatalmát fitogtathatja, durván és exhibicionista módon kérkedhet intellektuális képességeivel is, vagy a felhalmozott javaiból adódó előjogaival. Sokféleképpen lehet agresszív magabiztosságtól felfuvalkodni. Ezek az egyének a legnevesebb iskolákba és egyetemekre járnak, exkluzív klubok tagjai, és csak a saját társadalmi osztályukkal barátkoznak.”

Én „Kennedy-katolikusként” nőttem fel. Abban az időben ez azt jelentette, hogy együtt éltünk a „munkásosztállyal”, lojálisak voltunk az országgal, hűségesek voltunk vallásgyakorlásunkban, figyeltünk a körülöttük élők szükségleteire, különösen a szegényekére. Nem sokkal később úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal. A Demokraták teljesen beleszerelmesedtek a „mi tudjuk, mi a legjobb mindenkinek” gondolatába, üldözték a háborúból visszatért katonákat, gonosznak állították be a rendőrséget: valami olyan szocializmust erőltettek, amelyben a „kormány a főnök”, és ahogy az évek múltak, észrevettem, hogyan manipulálják a szegényeket – főleg úgy, hogy teljes függőségben tartják őket – azért, hogy az elitista Demokraták hatalomban maradhassanak. Ez undorító!

Ez lassan átalakult az „öntelt elit ideológiájává”, amely kidobta a keresztény értékeket és az Alkotmányt, valahányszor csak ebből előnye származott. Igazságügyi ideológusok, akik „jobban tudják, mint mi, szánalmas kisemberek”, annyira „haladó” gondolkodásúak lettek, hogy elhitték, hogy haladnunk kell, és az elmúlt 49 évben 60 millió ártatlant meg kell ölnünk. Most pedig újra kell értelmeznünk a házasságot a civilizáció során először, sőt, felnőtt férfiak közösen használhatnák a mosdót kislányokkal. Mi pedig, a „köznép”, csak üljünk nyugodtan, és fogjuk be a szánkat, mert az elit „jobban tudja”, mert ők ugyebár „haladók”.

Ami nekik a „haladás”, azt mi „megtérésnek” nevezzük. A különbség annyi, hogy ők – elitista nárcizmusukban, önelégültségükben, magukat felsőbbrendűnek gondolva – túllépnek az Alkotmányon, sőt még Istenen is. Amikor mi „új életre emelkedünk”, meghajolunk Teremtőnk előtt… ezt hívjuk „megtérésnek”.

A Navarrai Biblia így kommentálja a Korintusiaknak írt első levelet:

„A lelki ember Isten kegyelméből újjászületett keresztény; a kegyelem növeli képességeit, hogy olyan tetteket hajtson végre, amelyek természetfölötti értékkel bírnak – a hit, a remény és a szeretet cselekedeteit. Az az ember, aki a kegyelem állapotában van, képes érzékelni az Isteni dolgokat, mert vele van a Lélek, a krisztusi értelem és a krisztusi magatartás „Nincs választásunk,” – tanítja Szent Josemaria Escriva – „csak két lehetséges módja van a földi életnek: vagy a természetfölötti szerint élünk, vagy úgy, ahogy az állatok. Ti és én csak Isten életét élhetjük, a természetfölöttit.” (Friends of God- Isten barátai) (Részlet a Church Militant Field Manual c. könyvből – Kézikönyv terepen dolgozó egyházi aktivistáknak)

A Sátán taktikája az, hogy belénk tölti a büszkeséget; ifjúkorunk játszótéri „nárcisztikus elitizmusát”. Vannak, akik képesek eljutni a „megtéréshez”, míg mások egész életen át beleragadnak ebbe a felsőbbrendű, fennhéjázó viselkedésbe.

Mindez pedig megfertőzte a valaha (jó értelemben vett) büszke „Kennedy katolikus” pártot. Ezt a harcot vívjuk ma. Ez a kígyó feje, amiért Miasszonyunkhoz könyörgünk, hogy eltapossa.

Írta: Richard Heilman atya
Fordította: Eiben Ingeborg
Forrás: Roman Catholic Man

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű