A világ most a vészleállás helyzetében van. Pierre Alain Lejeune atya, a Bordeaux-i püspökség papja arról elmélkedik, hogy vajon mi lesz majd „utána”, amikor a világ újra beindul. Mire fog hasonlítani akkor az életünk? Olvassuk el Lejeune atya gondolatébresztő szavait.
És akkor minden leállt….
Ez a rettenetesen vágtató világ, ez a világ, amelyről mindannyian tudtuk, hogy a vesztébe rohan, de senki nem találta rajta a vészfék kallantyúját, ez a gigantikus gépezet most hirtelen, egyik pillanatról a másikra leállt. Méghozzá egy egészen piciny lény, egy szabad szemmel láthatatlan parazita miatt, egy semmi kis vírus miatt… Micsoda ironikus helyzet! Lám, itt vagyunk, arra kényszerülünk, hogy ki se tegyük a lábunkat és ne csináljunk semmit. De mi lesz utána? Mi lesz, amikor legyőzzük a gonosz kicsi lényt és a világ újra beindul? Mire fog hasonlítani majdani életünk?
Utána? Majd eszünkbe jut, hogy hogyan is éltünk a hosszú bezártságban, és úgy döntünk, hogy legyen a hétnek egy napja, amikor nem dolgozunk. Hiszen rájöttünk, milyen jó a megállás; lesz egy hosszú napunk, amikor megízlelhetjük az idő múlását és élvezhetjük a többi embert, akivel együtt vagyunk. És ezt majd vasárnapnak nevezzük.
Utána? Azok, akik egy fedél alatt laknak, legalább heti három estét együtt fognak tölteni, játszanak majd, beszélgetnek, egymással törődnek és felhívják a nagypapát is, aki a város másik végében lakik egyedül, vagy a távol élő unokatestvéreket. És ezt elnevezzük majd családnak.
Utána? Beleírjuk majd az Alkotmányba, hogy nem lehet mindent megvenni. Hogy különbséget kell tenni a szükséglet és a szeszély, a kívánság és a sóvárgás között, hogy egy fának időre van szüksége ahhoz, hogy megnőjön, és az az idő, amihez idő kell, jó dolog. Hogy az ember soha nem volt, és soha nem is lesz mindenható, és hogy ez a korlát, ez a lényének legmélyét képező törékenység igazából áldás, mert mindenféle szeretetnek ez a feltétele, az alapja. És ennek majd a bölcsesség elnevezést adjuk.
Utána? Minden nap tapsolni fogunk. Nem csak este 8 órakor tapsolunk majd az egészségügyi szakembereknek, hanem reggel 6-kor a kukásoknak, 7-kor a postásoknak, 8-kor a pékeknek, 9-kor az autóbuszsofőröknek, 10-kor a választott képviselőknek és így tovább. Igen, választott képviselőket írtam, mert ez alatt a hosszú pusztai bolyongás alatt majd felfedezzük a Köz és a Közjó szolgálatának, az odaadásnak az értelmét. Megtapsoljuk mindazokat, akik akármilyen formában embertársaiknak tesznek szolgálatot. És ezt hálának fogjuk nevezni.
Utána? Úgy határozunk majd, hogy nem fogunk dühöngeni, ha sorba kell állnunk az üzletben, hanem arra használjuk ezt az időt, hogy beszélgessünk azokkal, akik hozzánk hasonlóan a sorukra várnak. Mert felfedezzük, hogy az idő nem a miénk, hogy Az, aki az időt nekünk adta, nem kért érte semmi fizetséget, és tényleg, az idő nem pénz! Az idő adomány, amit el kell fogadnunk, és minden perc egy külön kiélvezendő ajándék. Ezt pedig majd türelemnek fogjuk hívni.
Utána? Úgy határozhatunk, hogy a hosszú megpróbáltatás során a szomszédok között alakult virtuális WhatsApp csoportokat igazi csoportokká alakítjuk. Együtt vacsorázunk majd, beszélgetünk, kölcsönösen segítjük egymást a bevásárlásoknál vagy abban, hogy ki vigye el a gyerekeket az iskolába. Ennek majd a testvériség nevet adjuk.
Utána? Nevetni fogunk, ha arra gondolunk, hogy korábban a saját magunk által létrehozott, emberi életeket szétmorzsoló, a Földet letaroló despotikus pénzügyi gépezet rabszolgái voltunk. Mindennek a középpontjába az Embert állítjuk vissza, mert egyetlen életet sem szabad valamilyen rendszer nevében feláldozni. És ezt igazságosságnak fogjuk nevezni.
Utána? Emlékezni fogunk arra, hogy ez a vírus úgy terjedt közöttünk, hogy nem volt tekintettel bőrszínünkre, kultúránkra, jövedelmi szintünkre vagy vallásunkra. Egyedül az számított, hogy mindannyian az emberi nemhez tartozunk. Hogy mindannyian emberek vagyunk. Ebből pedig azt tanultuk meg, hogy ha képesek vagyunk a legrosszabb dolog átadására, akkor képesek vagyunk a legjobbat is átadni. Egyszerűen azért, mert emberek vagyunk. És ezt emberségnek fogjuk hívni.
Utána? Otthonainkban, családjainkban sok szék marad üresen, és megsiratjuk azokat, akik nem érték meg ezt az „utána” jövő időszakot. De amit átéltünk, az annyira fájdalmas és annyira erős lesz, hogy fel fogjuk fedezni a köztünk élő kapcsolatokat, ezt a közösséget, amely erősebb, mint a földrajzi távolság. És tudni fogjuk, hogy ennek a kapcsolatnak nem számít a távolság, nem számít az idő, és erősebb a halálnál. És ezt a kapcsolatot, amely összeköti az utcának az egyik és a másik oldalát, a halálnak és az életnek az egyik és másik oldalát, ezt a kapcsolatot Istennek nevezzük majd.
Utána? Utána minden másként lesz, mint előtte volt, de ahhoz, hogy megéljük ezt az időt, át kell jussunk a jelenen. El kell fogadjuk ezt a bennünk lejátszódó elmúlást, ezt a fizikai halálnál sokkal inkább megviselő halált. Mert nincs feltámadás szenvedés nélkül, nincs élet, amely nem ismerné a halált, nincs igazi béke a bennünk élő gyűlölet legyőzése nélkül, nincs öröm anélkül, hogy a bánatot át ne éltük volna. Arra viszont, hogy megnevezzük ezt a most, a megpróbáltatások közepette bennünk zajló lassú átalakulást, ezt a vajúdást, nos, arra nincsen szó.
Forrás: pierrealainlejeune.wixsite.com
Fordította: Solymosi Judit
