Hogyan lehet erőteljes evangelizációs programot folytatni, ha az egyház állandóan üléseken van – legyen szó egyházmegyei, nemzeti, kontinentális vagy globális zsinatokról?
A The Catholic World Report jelentette meg az alábbi elemző cikket, amelyben George Weigel tesz fel fontos kérdéseket az evangelizációról és keresi rá a válaszokat. George Weigel a washingtoni Etikai és Közpolitikai Központ William E. Simon Katolikus Tanszékének vezetője, katolikus teológus, vezető közéleti értelmiségi az Amerikai Egyesült Államokban.
A bíborosi testület augusztus 29-30-án tartott „tájékoztató ülésén” jelentős egyetértés mutatkozott abban, hogy a katolicizmus elsődleges parancsoló szükségszerűsége a 21. században az evangelizáció – ez a konszenzus érthetően örömmel töltötte el e cikk íróját, a 2013-ban megjelent Evangelizáló Katolicizmus c. könyv szerzőjét. Ezen a konszenzuson belül azonban még vannak komoly, megoldásra váró kérdések. A mai katolikus világot áttekintve, és figyelembe véve az elmúlt évtized egyházi viharait, ha az evangelizáció szükségességéről szóló egyetértés eredményesen akar embereket Krisztushoz vonzani vagy visszavonzani, négy „mit kell tisztázni” kérdést és egy „mikor evangelizáljunk” kérdésre kell választ találni.
Az első kérdés krisztológiai: Tud-e az Egyház evangelizálni, ha nem Jézus Krisztust ajánlja Isten emberiségnek szóló önkinyilatkoztatásának döntő kifejeződéseként és a világ egyetlen megváltójaként? Ez volt az egyértelmű tanítása a katolikus egyháznak egészen Péter ApCsel 4,12-ben található prédikációjától kezdve a Dominus Iesus (Az Úr Jézus) deklarációig, amelyet a Hittani Kongregáció adott ki II. János Pál pápa tekintélyelvű jóváhagyásával a 2000-es Nagy Jubileum évében. Vajon ez a meggyőződés máig is a katolikus evangelizáció és katekézis alapja maradt? Ha igen, akkor hogyan kell az egyháznak értelmeznie a 2019-es Abu-Dzabi Nyilatkozatot, amelyet Ferenc pápa aláírt, és amely megerősíti, hogy a világ vallásainak „pluralitása” és „sokszínűsége” „Isten akarata”? Van itt esetleg feszültség, sőt akár ellentmondás, amely tisztázásra szorul?
A második kérdés egyháztani. Vajon a katolikus egyház egyetemes egyház-e, helyi egyházakban kifejeződve, vagy helyi egyházak laza szövetsége, amelyek mindegyikének saját tanbeli és erkölcsi „útja” van (hogy egy németországi kifejezést kölcsönözzünk)?
Erre az utóbbira példa a világanglikanizmus, méghozzá figyelmeztető példa, az anglikán közösség siralmas állapota okán, amely még arra is csak nehezen képes, hogy összehívja az őt alkotó tagok gyűlését. Ráadásul, amikor a helyi egyházak különböző evangéliumokat és különböző életmódokat hirdetnek, ez nem fokozza és súlyosbítja-e a 21. században az evangelizáció kihívásait? Mit ajánl az Egyház afrikai és ázsiai evangelizációs erőfeszítéseihez az intézményes német katolicizmus, amely elszántan igyekszik Woke Egyházként újra kitalálni magát? Hogyan evangelizálhatja újra az észak-atlanti világ poszt-keresztény részeit egy olyan új katolicizmusmodell, amelyet alig lehet megkülönböztetni a szekuláris progresszivizmustól? Mi történik az evangelizációval, ha az Egyház elveszíti kötődését az „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség” intéshez? (Ef 4,5)
A harmadik kérdés az erkölcsi élet felépítését érinti. Vajon az 1993-as Veritatis Splendor (Az igazság ragyogása) enciklika, amely megerősíti, hogy egyes cselekedetek önmagukban, önmaguktól „eredendően rosszak”, megfelelően határozza-e meg azt a bibliai és teológiai alapot, amelyen a katolikus erkölcsi tanítás nyugszik? Vagy pedig a katolikus egyház újabban azt az „arányosság” néven ismert erkölcsteológiai elméletet hirdeti, amely az erkölcsi életet olyan folytonos alkudozásként értelmezi, amelyben az egyén lelkiismerete a bizonytalan erkölcsi normák, a változó társadalmi standardok és a saját személyes szándékok között hányódik? Tud-e az Egyház evangelizálni akkor, ha nem tudja együttérzéssel, de egyben evangéliumi meggyőződéssel kijelenteni, hogy az igaz életnek ez az útja, nem pedig amaz, mert bizonyos cselekedetek egyszerűen helytelenek, és kész?
A negyedik kérdés a vatikáni diplomáciával kapcsolatos. Hogyan tud evangelizálni az Egyház, különösen a kereszténységgel szemben ellenséges kultúrákban és közösségekben, ha a Vatikán látszólag még a sajátjának a megvédésére sem hajlandó? A „párbeszéd útja”, amelyet Hongkongban és Kínában követ, vagy amelyet Oroszországgal, illetve a bűnös katolikusellenes üldözéséről nevezetes Kubával, Venezuelával és Nicaraguával folytatott, kevés pozitív eredményt produkált, ha egyáltalán hozott valamilyen eredményt. Milyen hatással van a jövőbeli evangelizációra, ha a Vatikán vonakodik attól, hogy nyilvánosan megvédje mind az egyes katolikusokat (mint a bebörtönzött Jimmy Lait Hongkongban és a szintén börtönbe vetett Rolando Álvarez püspököt Nicaraguában), mind az egyház intézményi szabadságát (mint a püspökök kinevezését Kínában)? Sikeres lehet-e az evangelizáció, ha az üldözőkkel való „párbeszédre” irányuló erőfeszítések elhallgattatják az Egyház prófétai hangját, amely elmondja az igazságot a világi hatalomnak?
Ami végül a „mikor” kérdést illeti, Rómában a múlt hónapban Rómában nem egy bíboros feltette a kérdést, hogyan lehet erőteljes evangelizációs programot folytatni, ha az Egyház állandóan ülésezik – legyen szó akár egyházmegyei, nemzeti, kontinentális vagy globális szinódusokról. Ferenc pápa „állandóan misszionáló” egyházát nem könnyű összeegyeztetni egy állandóan ülésező Egyházzal. És a megfontolt időbeosztás problémáját csak tovább bonyolítja, amikor a szóban forgó ülések abból a feltevésből indulnak ki, hogy a „paradigmaváltások” katolicizmusában nagyon kevés dolog állandó, de az is lehet, hogy semmi sem.
Evangelizáció kell, ez bizonyos, de milyen üzenettel és milyen eszközökkel?
Írta: George Weigel
Fordította: S.J.
Forrás: catholicworldreport.com
