fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Ezért nem vagyok tradicionalista

Közzétéve

Fotó: Ricardo Marajao/ Crux.

A hagyományok tisztelete nem egyenlő a megmerevedéssel, és a szinódusos út nem egyenlő a pozitív evangelizációval – állítja Thorsten Paprotny német katolikus filozófus, író.

Érdemes mindent alaposan, türelmesen elolvasni. Ha például XVI. Benedek emeritus pápa tartalmas műveit olvassuk, meglátjuk bennük az alapos, széleskörű és tapasztalatokon nyugvó irodalmi és filozófiai tudást. Nem egy olvasó esik bámulatba, amikor felfedezi, hogy Ratzinger professzor, a későbbi bíboros prefektus és pápa bátran idézi Friedrich Nietschét és a 19-20. századi kritikus társadalomelméleti gondolkodókat[1]. Nagy feltűnést keltett Jürgen Habermas-szal folytatott filozófiai-teológiai beszélgetésének. A filozófusokat és a teológusokat – sőt, néha a pápákat is – gyakran címkézik konzervatívnak, tradicionalistának vagy „zsinat előttieknek”. Főleg ez utóbbi csalhat mosolyt az arcunkra. Talán mindannyian „zsinat előttiek” vagyunk, hiszen ki tudja, hogy még életünkben vagy azután nem hívnak-e össze egy III. Vatikáni zsinatot. De ezen ne is gondolkodjunk.

Nem egy katolikus örül annak, hogy a hagyományok léteznek. A hagyomány melengeti a hívők szívét, a hagyományt gondozzák, ápolják. A hagyományokra kiváló példa lehet a Regensburgi Püspökség területén egész évben kiállított betlehem. A jászol evangéliumi jelenetekkel kísér el minket utunkon, az egész egyházi éven át. Olyan szellemi örökséget láthatunk itt, amelyhez – mint a legtöbben talán tudatában is vannak– személyes kapcsolatok fűznek minket. Ide tartozik a szülői házból származó betlehem a karácsonyfa alatt, a kereszt az íróasztalon, a rózsafüzér, amelyet még gyerekként adtak a kezünkbe és tanítottak meg vele imádkozni. Vagy ezek csak élettelen kegytárgyak lennének? Vajon ezek csak egy tradicionalista katolicizmus „kellékei”, amely elveszítette a jelennel való kapcsolatát? Talán olyan katolikus hit lenne a miénk, amely nem keresi az örömhír terjesztésének új útjait? Aki a jászolt nagyra becsüli, az vigyáz a Jézussal kapcsolatos élő hagyományra is, aki a hit középpontjában áll és az Egyház szíve. A hagyományok ápolása egyben azok értékként való megőrzését is jelenti. A hagyomány a történelemben gyökerezik, de a jelenre is hatással van. De ha valaki a hagyományokat ápolja, az még nem jelenti azt, hogy tradicionalista lenne.

De térjünk vissza a mába és a manapság szokásos skatulyákhoz. Számomra az okozza a legnagyobb gondot, hogy a szinódusi úthoz kapcsolódó törekvések nem az Egyház egységét és a lendületes, pozitív, valóban az Úr szelleme által vezetett evangelizációt célozzák, hanem az Egyházban már jelenlévő repedéseket mélyítik, és törést okoznak. Az Egyház a remény mozgalma, amely előre néz, és a bizalmat hordozza magában, hiszen a hívők hite szerint az Úr az Egyházat nem hagyja el, az erre tett ígérete továbbra is érvényes.

Úgy gondolom, hogy a tradicionalista katolikusok félnek a világtól, félnek a modern, de a posztmodern időktől is. A modernisták és a haladás hívei között is találhatók tradicionalisták, akik – és ezt legalábbis különösnek tartom – a II. Vatikáni Zsinat utáni időkből származó történelmi reform-menetrendet újra meg újra újdonságként állítják be. Ez számomra inkább tűnik tradicionalistának, persze lehetséges, hogy tévedek. Mind a konzervatív, mind a progresszív gondolkodású keresztények is tanulhatnának XVI. Benedektől, és legalább egyszer olvashatnák Max Horkheimert[2] is, akitől magam is sokat tanultam. Horkheimer 1952-ben Az Értelem fogalmáról c. írásában (Összegyűjtött művei, 7. kötet, Frankfurt/Main, 1985, 31) kifejtette, hogy „a hagyományokhoz történő menekülés” problematikus – és ebben teljesen igaza is van. Ha a katolikusok identitását tradicionalistának határoznám meg, akkor az Egyház sem lenne más, mint a nyugati kultúrtörténet múzeuma, de akár az UNESCO világörökségi listájára is fel lehetne venni. Ha viszont a katolikus jövőt az elmúlt időszakok megvédésében látom, akkor nem követem a pápák felhívását az evangelizációra, akár a ’70-es években született elgondolásokat fogom fel máig érvényesnek, akár az ú.n. zsinat előtti időszakért lelkesedem. „Mihelyt egy tradíciónak vagy egy értéknek […] saját magára kell hivatkoznia, mert semmi mással nem tudja magát igazolni, már el is veszítette az erejét.” – folytatja Horkheimer. Az Egyház egy dinamikus mozgalom, amely nem saját magára, saját struktúráira, dicsőséges múltjára és modern felfogásban született terveire hivatkozik, hanem Krisztusra. A hit bármely tradicionalizmusban merevvé válik és eltorzul.

Benedek pápa a székfoglaló homíliájában találó szavakkal jellemezte az élő hitet, amelyek most, 15 évvel később is képesek minket megérinteni:

„Mi, emberek, a szenvedés és a halál sós vizében, fény nélkül, a sötétség tengerében, egymástól elidegenedve élünk. Az evangélium hálója emel ki bennünket a halál vizéből Isten ragyogó fényére, a valódi életre. Krisztus követésében az emberhalászok küldetésének valóban az a lényege, hogy az embereket az elidegenedés sós tengeréből az élet földjére, Isten fényére mentse ki. Valóban azért vagyunk itt, hogy az embereknek megmutassuk Istent.”

Írta: Thorsten Paprotny / CNA

Fordította: Frick József


[1] Hegel, Marx és Freud (ford. megj.)

[2] Német társadalomfilozófus, az ú.n. Frankfurti iskola vezető teoretikusa (ford. megj.)

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű