fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Család

Ezt muszáj elolvasni: magvas gondolatok az idős szülőkről való gondoskodásról

Életfontosságú emlékeztető keresztény kötelességünkre

Közzétéve

Fotó: Shutterstock

A koronavírus-járvány sokak számára felért egy hangos ébresztővel – nem szükségképpen a saját életükre vonatkozóan, hanem a sérülékeny idősebb generációkéval kapcsolatban. Sokak számára akár egy év is eltelt úgy, hogy nem láthatták idősödő szüleiket vagy nagyszüleiket, mivel óvni akarták őket, vagy mert a korlátozások nem tették ezt lehetővé. Mások még mindig nem találkozhattak velük, megint másoknak pedig meg kellett élniük, hogy az idősek eltávoztak anélkül, hogy ők mellettük állhattak volna.

Jóllehet ez szívszaggató volt, de talán sok ember számára figyelmeztetésként szolgált arra, hogy milyen fontos dédelgetnünk időseinket, amíg még közöttünk vannak.

Ez az érzés fogalmazódik meg egy, a közösségi médiában is terjedő magvas üzenetben, amelyet a közelmúltban tett közzé Diane Bolton Corbett:

Ha a szülők megöregszenek…

Engedd őket idősödni éppolyan szeretettel, mint ahogyan ők engedtek téged felnőni…

engedd, hogy beszéljenek és századszorra is elmondják ugyanazt a történetet, ugyanakkora figyelemmel és érdeklődéssel hallgatva őket, mint amekkorával ők hallgatták meg a te történeteidet gyerekkorodban…

engedd érvényesülni őket, ahogyan ők is oly sokszor hagytak téged nyerni…

engedd, hogy örömüket leljék barátaikban, unokáikkal folytatott beszélgetéseikben…

engedd, hogy élvezzék életüket a tárgyaik között, amelyek oly sok éve körülveszik őket, mivel fájna nekik azt érezni, hogy életük részeit szakítod el tőlük….

engedd, hogy tévedjenek, mint ahogy te is oly sokszor tévedtél …

ENGEDD, HOGY ÉLJENEK, és próbáld meg boldoggá tenni őket az útjuk hátralévő részén, mint ahogy ők is kézen fogtak téged, amikor elindultál a te utadon!

„Tiszteld anyádat és apádat, hogy hosszú életű légy a Földön.”

A fenti idézet a Kivonulás könyvéből származik: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked.” (Kiv 20, 12)

A gondolatokból egy szó ötlik azonnal szembe: „engedd” – engedni és lehetővé tenni szüleinknek életük teljes megélését még akkor is, ha ehhez türelem és áldozat szükséges. Keresztényekként erre vagyunk elhivatva. Azzal, hogy szüleinket kiszolgáljuk és nekik boldogságot okozunk, Mennyei Atyánkat szolgáljuk.

Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Család

Befolyásolja-e házasságunkat az, hogy milyen volt az eredeti, születési családunk?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Egy házasságban a két születési család közötti különbségek megértése segít a házasoknak abban, hogy egymáshoz közelebb kerüljenek és egymást jobban megértsék.

Mennyire voltak szeretetteljesek az ön szülei a gyermekeikkel? Milyen módon mutatták ki szeretetüket? A házimunkákat szigorú rend szerint megszabva, vagy spontánabb módon, a család változó igényeinek megfelelően osztották ki? Az egymással való érintkezés formája, a konfliktusok megoldása, az a mód, ahogyan a szerepek elosztásra kerülnek a családon belül, mélyen gyökerező vonásai annak a családnak, amelyikben felnőttünk.

Eredeti, születési családunk, tehát az a család, amelyikben nevelkedtünk, egész életünkre szóló befolyással van ránk. A kutatók megállapítottak bizonyos „családi tényezőket”, amelyek minket egyéni családtagokká alakítanak és befolyásolják személyiségünket vagy azt a módot, ahogyan a jövővel szembesülünk.

Ezeknek a családi tényezőknek a feltárása segíthet abban, hogy világosan lássuk, milyen stílusú volt eredeti családunk, illetve meghatározhassuk a saját családi- és házaséletünkkel szemben kialakított elvárásainkat. Ezáltal könnyebb lesz az érintkezés házastársunkkal és jobbá válik a családi környezet.

Két család kapcsolódik, hogy abból egy újat alkossunk

Egy jegyespár, amelyik házasságra szándékozik lépni, szembekerül azzal a kihívással, hogy összeegyeztessen és egybefoglaljon két életet, és abból kiindulva „új” életet kezdjen. Még azok a párok is, akik évek óta együtt élnek, szembesülhetnek ezekkel a kérdésekkel.

Soha nem késő meggondolni, miért gondolunk és cselekszünk bizonyos módon. A szerelem olyan erő, amely arra sarkall minket, hogy megismerjük magunkat és változtassunk, javítva eddigi önmagunkon. Ezért minden párnak lehetőséget kellene kapnia, hogy életüknek erről a szakaszáról többet tudjon meg.

Talán azok az elvárások befolyásolnak minket a leginkább, amelyek még eredeti családunkban gyökereztek belénk. Egészen kis korunk óta megfigyeltük, hogyan hoztak szüleink döntéseket a családunkban, és milyen volt a többiek felé kapcsolataiknak a dinamikája. Ezek az elemek formázták életünket, elvárásainkat és magatartásunkat.

Kapcsolatunk feltérképezése

Felnőttként tudomásul kell vennünk, hogy mik a saját elvárásaink a saját családunkkal szemben. Térképezzük fel saját kapcsolatunkat, azt, hogy milyen módon végezzük el dolgainkat és mit remélünk. Lehet, hogy ezek az elvárások számunkra természetesnek tűnnek, de a párunk számára nem okvetlenül azok.

Ezeknek a különbségeknek vagy hasonlóságoknak a jobb megértése igen hasznos annak érdekében, hogy közelebb kerüljünk társunkhoz, többet tudjunk meg saját magunkról és a személyről, akit szeretünk. Arra ösztönöz, hogy elgondolkodjunk azon, mit is várunk el, és mit tudunk mi magunk hozzáadni a házasságunkhoz.

Jó ötlet, ha alkalmat keresünk egy jó beszélgetésre társunkkal e tárgyban. Találjunk rá alkalmas helyet, ahol semmi sem téríti el figyelmünket. Jelöljünk ki egy órát egy találkozóra, készítsünk egy csésze finom teát vagy kávét, és koncentráljunk pár percig, hogy minél többet tudjunk meg a másikról és kapcsolatunkról.

Tegyünk fel egymásnak kérdéseket, meséljünk történeteket, hallgassuk meg, mit mond a másik. Értékeljük ki a múltunkban látott magatartásokat és a megörökölt értékeket. Vitassuk meg, mit tartottak fontosnak a családjaink gyermekkorunkban.

Tíz családi tényező, tíz megvitatandó téma

1.   Érzelmi közelség: hogyan fejezik ki a család tagjai szeretetüket egymás iránt, hogyan segítik, támogatják egymást kölcsönösen?

2.   Érzelmi kifejezőkészség: Hogyan bátorítják a család tagjait abban, hogy nyíltan kifejezzék választásaikat és érzelmeiket?

3.   Konfliktusok: Hogyan kezelik a konfliktusokat? A családtagok nyíltan kifejezhetik-e haragjukat?

4.   Függetlenség: Mennyire bátorítják a családtagokat, hogy maguk hozzák meg döntéseiket és oldják meg saját problémáikat?

 5.  Siker: Mennyire ösztönzi a család az övéit, hogy a sikerre és a versengésre helyezzék a hangsúlyt az iskolában, a sportokban és a karrierben?

6.   Kultúra: A családot mennyire érdeklik a társadalmi, oktatási, szellemi és kulturális kérdések, és mennyire vesz részt ezekben?

7.   Szabadidő-eltöltés: Mennyire fontosak a család számára a sport- vagy szabadidős tevékenységek?

8.   Vallás: Milyen mértékben értékeli a család a vallásgyakorlást és az erkölcsi értékek elsajátítását?

9.   Szervezettség: Milyen fontosságot tulajdonít a család a tevékenységek megtervezettségének, a családi összejöveteleknek, az anyagiaknak, a családon belüli korlátoknak és felelősségeknek?

10.   Ellenőrzés: Hogyan gyakorolják a hatalmat és tekintélyt a családban: határozottan, szeretettel, ridegen, netán időnként hatalmaskodóan?

Mindenki személyesen értékelheti saját családját és jegyese vagy házastársa családját. Nem arról van szó, hogy megtaláljuk a dolgok elvégzésének legjobb vagy legrosszabb módját. A családok végül is a tőlük telhető legjobban cselekszenek, a helyzetük szerint, és a különböző dolgok másképpen működnek különböző személyeknél. A gyakorlat akkor hozza meg gyümölcsét, ha a pár szívesen vitat meg egy vagy több különbséget, és el tudja dönteni, hogy ez vajon nehézséget fog-e jelenteni a házasságukban vagy családjukban.

Sok pár elhatározza, hogy bizonyos dolgokat másképpen fog csinálni, mint ahogyan az az eredeti, születési családjukban szokás volt. Jó, ha megkérdezzük magunktól: Mi az, amit legjobban becsülök a jegyesem születési családjánál? Van-e valami, amit csodálok a saját családomnál, és amit tovább szeretnék vinni?

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Család

Elváltak, de azt választották, hogy hűségesek maradnak volt házastársukhoz

Közzétéve

Szerző:

Mivel a házassági kötelék a különélésen vagy a váláson túl is megmarad, az alábbiakban két elvált ember tanúságot tesz Krisztushoz és házastársukhoz való hűségéről. Fájdalmas és nehéz mód arra, hogyan válaszoljunk a szeretet hivatására, amit Isten mindannyiunknak kíván.

Bármilyen ellentmondásosnak is tűnik, Marie és François, bár mindketten elváltak, hűek akartak maradni házasságuk szentségéhez. Ez a vágy áramütésként érte őket. A szívük mélyén rejtőző vágy egy pap szavain keresztül tárult fel számukra.

Marie 62 éves. Két gyermek édesanyja, aki tíz évig volt házas, mielőtt 36 évesen elvált. Házasságára akkor kezdtek nehéz idők járni, amikor a fiaik megszülettek. „A férjem nem állt még készen arra, hogy vállalja az édesapai felelősséget. Válságról válságra bukdácsoltunk, próbáltunk változtatni saját magunkon, de ő nem volt hajlandó a hibát önmagában is keresni. A végén már fizikai erőszakot is elkövetett. Ezzel átlépett egy határt, és beadtam a válókeresetet.”

François, 60 éves, 36 éve nős (igen, a jelenidő használata számára itt fontos), és polgárilag húsz éve vált el. Három leány édesapja. Neki és felesége számára is nagyon fontos volt a munkájuk. Félretették Istent és csak a saját erejükre hagyatkoztak. És életük fokozatosan „a magány útjává vált”.

«A házasságban nem ketten, hanem hárman vagytok»

A fájdalmas helyzetek és az ebből fakadó válások fenekestül felforgatták életüket. Marie bevallotta, hogy már az öngyilkosság szélén állt, és csak 3 és 6 éves gyermeket tartották meg az életben. De megmaradt benne egy hatalmas kérdőjel az élet, a házasság és az őt ért megpróbáltatás értelméről. „Mit csináltam rosszul? Hol rontottuk el? A válaszok megtalálása minderre egyúttal a túlélés kérdése volt számomra, és így jutottam el Istenhez és ahhoz a meggyőződéshez, hogy Krisztus üdvözít”, magyarázta. Amikor Michel Martin-Prével atya Újrakezdeni az életet? Nyílt levél egy elváltnak (EdB, 1996) c. könyvét olvasta, egy mondat újabb távlatokat nyitott meg előtte: „Az atya azt írja: a házasságban nem ketten, hanem hárman vagytok. Megdöbbentem ezeken a szavakon. Nem voltam egyedül! Rájöttem, hogy Isten mindig jelen volt és számíthattam rá. Én, aki elképzelni sem tudtam, hogy egyedül, két gyerekkel és anyagi források nélkül folytassam az életet, nagy belső békét és az Úr hűségébe vetett bizalmat éreztem, mert ő mindig mellettem lesz.” François hasonlóképpen vall: „Krisztus ott volt a kezdetektől fogva, de én nem tudtam. Csak a válás kálváriája során fedeztem fel.”

Michel Martin-Prével atya, apa, nagyapa és pap* nagyon elkötelezett a nehéz helyzetben lévő párok mellett a Tóbiás és Sára közösségen és számos irodalmi művön keresztül. Elmondta az Aleteiának, hogy a házasság valóban három személyt köt össze: Istent, a férfit és a nőt. „Először jön a hűség az Úrhoz, aztán a másik félhez, aki bár megváltozott, de még mindig ugyanaz, Isten fiaként vagy lányaként. A válás után még megvan a házasság szentségének működő kegyelme, éppen annak felbonthatatlansága miatt.”

«Házas vagy»

Amikor François-t arra kérte a felesége, hogy fejezzék be közös életüket, ez volt maga az összeomlás. A válás után azon töprengett, milyen értelme lehet ennek a «mostantól más életnek». Ő, aki eltávolodott a vallásgyakorlástól, rendszeresen elkezdett szentmisére járni, és a szentgyónásban balzsamot talált sebeinek meggyógyítására, valamint kegyelmet is, hogy megbocsásson magának és feleségének. Egy napon egy pap ezt az egyszerű szót mondta neki: „Te házas vagy”. „Ez az ártalmatlannak tűnő mondat pontosan azt a valóságot tükrözte, amelyet a szívem mélyén hordoztam”, emlékszik vissza. „Lehetővé tette számomra, hogy megtaláljam életem értelmét. Meghívást kaptam a hűség, a megbocsátás és a remény útjára. Még a válás után is éltető és üdvözítő ereje van a házasság szentségének.”

A szeretet a válásban is lehetséges

„A válásban a szeretet megélésének egy nagyon is valóságos, noha ellentmondásos módja a hűség”, jegyzi meg Michel Martin-Prével atya. „Vajon nem felsőbbrendű-e az ellenség szeretete, mint a barátoké? Márpedig a válás végül ahhoz vezet, hogy azt szeretjük, aki ellenséggé vált.” Erről tesz ma tanúságot François. „A házasság szentségének kegyelméből még mindig tovább él közöttünk valami. Mindennek ellenére épít bennünket. Még ha a feleségem már nem is fogad el férjeként, én a feleségem javát keresem”, mondja. „A házasság szentsége továbbra is átalakítja a szívemet és szeretetre hív, de másképp, mint amit közös életünk során megtapasztaltunk.”

„Mivel a házassági kötelék a váláson túl is megmarad, nem az egyház törvénye miatt, hanem a szeretet természetes törvénye szerint, a házasság szentségi kegyelme gyengeségében és szegénységében hordozza ezt a szeretetet”, hangsúlyozza Michel Martin-Prével atya. „A szentség hatása még az elváláson túl is fennáll, és feléleszti a szeretetre való elhivatást. Szinte örökkévaló társak ők, akik egymásnak adták magukat és továbbra is felelősek maradnak a másik lelkéért.” A szívnek ezt a hozzáállását megkönnyíti az imádságos élet, az Eucharisztia vétele és egy testvéri közösség támogatása, mint például a Házasságot Támogató Szűzanya közösségéé, amely egybegyűjti a szentségi házasságot kötött, de válásuk miatt egyedül élő embereket.

„A házastársi hűség e tanúi hűségesek Istenhez, ahogyan Isten hűséges az emberhez annak elutasítása ellenére, és ahogyan Jézus is hűséges az Atyjához annak ellenére, hogy elhagyta az övéit”, jegyzi meg Michel Martin-Prével atya. Magukévá teszik Krisztus szavait: „Amit Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét” (Mt 19, 6).

Együtt a szülők

Ferenc pápa nagyon erős szavakat használ az elvált szülők gyermekeivel kapcsolatban az Amoris Laetitia-ban. Világosan megmutatja a helyes viselkedést: „Ne a gyerekek viseljék ennek a válásnak a súlyát! Ne használják őket túszként a másik házastárssal szemben! Úgy nőjenek fel, hogy hallják, ahogyan az anyukájuk jót mond az apukájukról, bár nincsenek együtt, és hogy az apukájuk szépen beszél az anyukájukról.” François-t mélyen megérintették volt feleségének ezen szavai: „Szerencsések a lányaink, hogy ilyen édesapjuk van”. Bárcsak minden elvált szülő közösen és ugyanolyan lelkesedéssel tudná vállalni gyermekei nevelését. Mert „az elvált szülők mindig fel vannak ruházva gyermekeik nevelésének és megszentelésének kegyelmével”, pontosítja Michel Martin-Prével atya. François még tovább megy: annak, hogy hűséges maradjon, egyik módja az, hogy szívére veszi az édesapai szerepét. „Azáltal, hogy felvállalom apaságomat, az anya szívéhez csatlakozom.”

A keresztneveket megváltoztattuk.

Fordította: Hegedüs Katalin
Forrás: Aleteia


* Az atya 32 évi házasság után megözvegyült. Három gyermek apja. Ezt követően szentelték pappá 2009-ben.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Család

„Mi van velem? Folyton gondolnom kell valakire, de ő nem a férjem!”

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Unsplash

Házastársunk van, mégis megtörténhet, hogy azt vesszük észre, megtetszett nekünk egy másik személy. Néha még kívánjuk is őt és azt gondoljuk, hogy beleszerettünk. A kétely belénk fészkeli magát és rág. Mit tegyünk, ha ez megtörténik velünk?

Felelősen vagyunk érzelmeinkért? Első pillanatban természetesen nem. Nehéz helyzetben, amikor helyt kellene állni, kedvünk volna gyáván menekülni. Agresszióra kedvünk volna heves kitöréssel válaszolni. Olyan személlyel szemben, aki különleges vonzerővel rendelkezik, rendkívül érzékenyek lehetünk és álmodozni kezdhetünk. Ilyen helyzetek előadódnak. Hevesek lehetnek, mint egy hullám, ami elborít. Máskor alig észlelhetőek és csak bizonyos idő elteltével érzünk valami különöset, ami megszállva tart. Ez pedig zavarba ejtő, mert nem ismerünk magunkra.

„Mi van velem?”

Ez a kérdés áruló jel. Kicseng belőle, hogy szakadás van akaratunk és az érzelem között, ami talán egészen a megszállottságig elsodor minket. Bennünk fészkel, de nem mi vagyunk. Legalábbis addig nem, amíg nem adjuk beleegyezésünket. Ez az a pillanat, amikor vissza kell emlékeznünk arra az igen egyszerű, de alapvető elvre, hogy a kísértés még nem bűn. Amíg nem adjuk beleegyezésünket (sem cselekedetben, sem gondolatban), addig hűek vagyunk, nem követünk el bűnt.

Arra a kérdésre: „Megbocsátható ez?” a válasz az, hogy nincs mit megbocsátani egy akaratunkon kívüli gondolaton vagy érzelmen. A szégyenkezésre („Én ezt visszataszítónak találom”) úgy kell válaszolni, mint Jézus: „Kívülről semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belőle származik, az teszi az embert tisztátalanná.” (Mk 7, 15). Hétköznapi valóságunkban azonban a dolgok ritkán ilyen egyszerűek és világosak. A kísértés egyszerű és tiszta elutasítása és a házasságtörésbe bukás között gyakran van egy kétértelmű, bizonytalan, többé-kevésbé elhúzódó szakasz. Ez a határozatlan időszak természetesen teret nyit a még rosszabb helyzetnek. Harcolni kell tehát, és először is radikálisan ki kell küszöbölni azt a kísértést, hogy „na lássuk, meddig lehet elmenni anélkül, hogy elbuknánk”. Az ellenállásnak világosnak kell lennie gondolatban és határozottnak az akarat terén, még akkor is, ha nem valami dicsőséges harc ez, nehezen bízunk a győzelemben, és időnként belénk nyilall a fájdalom, mert úgy tűnik, hogy soha nem lesz vége.

Egy kísértés, ami kérdéseket vet fel

Talán hangsúlyozni kell itt a bele nem egyezést. Lássunk világosan: a beleegyezés nem csupán annyi, hogy áttérünk a cselekvésre. Létezik egy gondolati beleegyezés is. A Hegyi beszédben Jézus egy igazságra hívja fel tanítványai figyelmét, ami nem csak külső megfelelés, egyezés, hanem belső valóság.

Ezek a gyarlóságok, ezek a tévútra vezető reakciók kérdéseket vetnek fel múltunkra vonatkozóan és jövőnkre nézve is. Úgy tűnik, váratlanul és megmagyarázhatatlanul bukkannak fel, vagy pedig külső körülmények keltik fel őket. De valóban olyan idegenek nekünk, mint ahogyan látszanak? Lehet, hogy összefüggenek valami meggondolatlansággal, az éberség és az óvatosság hiányával, régebbi vagy újabb elgyengüléseinkkel, amelyek nyomot hagytak bennünk és még erősebben sebezhetővé tesznek minket ilyen vagy más kísértések esetén. Ez a Szentlélek munkáját teszi szükségessé lelkünk legmélyén – egy megvilágosító, gyógyító és felszabadító munkát.

„A próbatétel alkalom a megújult elköteleződésre”

Másfelől ezek a zavaros, ingatag pillanatok arra kényszerítenek minket, hogy újra átgondoljuk választásainkat, elköteleződéseinket. Olyan dolgok, amik nyilvánvalónak és elfogadottnak látszottak, kérdésessé válnak. Ez talán annak jele, hogy nem voltak eléggé hitelesek vagy érettek. A megpróbáltatás alkalmat ad újbóli elköteleződésre, mely így minden bizonnyal alázatosabb, de radikálisabb és valódibb lesz. Valószínűleg ezért engedi az Úristen ezeket a veszélyes szakaszokat az életünkben. Ő kevésbé fél tőlük, mint mi.

Írta: Alain Bandelier atya
Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!
Hírdetés Adventi ráhangoló videós lelkigyakorlat

Népszerű