Lépj kapcsolatba velünk

Család

Felkészülés a házasságra: a szeretet képességének nyitogatása

Közzétéve

Érték, élet, minta. Egy férfi és egy nő életre szóló kalandja, ajándéka, kihívása, örömeinek forrása, játéka, küzdelme. Egyszóval: élet.

Közreadjuk Szénégető Istvánnal a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség Családpasztorációs Központjának vezetőjével készített interjúnkat, melyben főleg házaspárokkal végzett szolgálata gyakorlati szempontjait osztja meg olvasóinkkal.

 

– A katolikus egyházban, az esküvő előtt a jegyesek felkészítőn vesznek részt… Marosvásárhelyen éppen te vagy egyik szervezője a jegyeskurzusnak. Ez fontos része a családpasztorációnak?

– Valóban, egyházunkban a családpasztoráció a házasságra való felkészüléssel, felkészítéssel kezdődik. A házasságot nem elég egy felemelő szertartás keretében megkötni, egyre inkább szükség van házasságra és családi életre való felkészülésre is. Ez azt jelenti, hogy az egyházi közösségekben lelkészek, papok, szakemberek (pl. szociálpedagógusok, pszihológusok, orvosok) és házaspárok alkothatnak egy olyan munkacsoportot, akik a szerelmes, együtt járó, az udvarlás vagy a jegyesség időszakában levő fiatalokat megszólítják és evangéliumi tanítás, de főleg párbeszéd, személyes és csoportos beszélgetések vagy strukturált gyakorlatok, játékok formájában közvetítik és emberi közelségbe hozzák az isteni szeretetet. Egy pénzügyi döntés előtt akár hónapokon át fontolgatjuk a lehetőségeket. Ugyan miért ne szánnánk elegendő időt a legfontosabb emberi kapcsolat megalapozására?

– És –úgyszólván– kötelező az ilyen felkészítőkön való részvétel?

– Nem. Erre nem kötelezhető senki sem. A világegyházban azonban, és immár közel egy évtizede néhány erdélyi városban is (mint pl. Gyergyószentmiklóson, Kézdivásárhelyen, Marosvásárhelyen) olyan nagyszerű jegyes felkészítő tevékenység folyik, hogy szívesen és örömmel jelentkeznek a fiatalok az ilyen kurzusokra. Tény, hogy a Családpasztorációs Direktórium előírja: „Szükségesnek tartjuk, hogy nagyobb figyelemmel viseltessünk a jegyesek pasztorációja iránt. Ne korlátozzuk csakis arra az időszakra, amely közvetlenül megelőzi a házasságot, hanem legyünk képesek a házasságra készülőkkel együtt a jegyességnek minden percét értékelni… Nagyon fontos –folytatja a dokumentum– hogy felkínáljunk számukra egy teljes és részletes belső vándorlást. Tehát egy igazi és hiteles hitbeli zarándoklást, amely valóságosan segíti a fiatalokat. Főleg abban, hogy jegyességük a valódi gazdagodás, az egymás iránt érzett felelősség időszaka lehessen, amikor megismerhetik és összegyűjthetik magukban a keresztény házasság egész szépségét” (CSP. 44. 48). Hát ha ezt az ajánlást mi, lelkipásztorok, papok és nevelők megszívleljük, akkor érezni fogunk egy sürgetést, hogy ne hagyjuk teljesen magukra a párkereső, az egymásba fülig szerelmes tizenéveseket, készek legyünk támogatni az együtt járó vagy a már házasságra komolyan készülő fiatalokat. Az ő nyelvükön, az ő stílusukban, sms és email nyelvezettel akár megsejtessük velük az Isten róluk és kapcsolatukról megálmodott tervét, és válaszolni tudjunk amúgy elég gyakran felmerülő kérdéseikre. Mint pl. tizenéveseknél: ki lehet az én párom? Honnan tudhatom, hogy társam a nagy Ő, hogy Őt szánta az Isten jövendőbeli házastársamul? Ki illő hozzám? Mi lesz, ha elmúlik a szerelem? Vajon milyen lesz, ha összeházasodunk? Hogyan oldjuk meg konfliktusainkat? Meddig hallgassunk szüleinkre, miben dönthetünk önállóan?

– István, bocsáss meg, de amikor az ember szerelemről, udvarlásról vagy jegyességről beszél, valami olyasmire gondol, ami kizárólag a két főszereplő magánügye… Tényleg van igény manapság a fiatalokban az ilyen feltárulkozásra? Megosztják párkapcsolatuk nehézségeit, felteszik kérdéseiket? 

– Minden barátság, szerelem, párkapcsolat egyedi. Az érzések: a meghittség, a gyöngédség, a kölcsönös vonzalom, a szerelem intenzitása, a romantika színe és skálája egy fiú és egy lány egészen személyes szférája, –ahogy te is mondtad– a két főszereplő magánügye. Mi azonban azt is hisszük, és az egyház is azt vallja, hogy az életnek ez egy megismételhetetlen szakasza, a kegyelem ideje, amikor az Úr a két fiatal életében közreműködik, átalakítva kettejük kölcsönös szerelmét olyan igazi szeretetté, amelyet egymásnak és másoknak ajándékozva rátalálnak az igazi boldogságra és az élet legvégső értelmére. Az együtt járásnak, randevúzásnak nem csupán az a célja, hogy rátaláljunk valakire, akivel barátkozhatunk és akivel mély érzéseket oszthatunk meg –eddig a természet ösztönös rendje szerint, spontánul és jelentősebb támogatás nélkül is eljut a fiatalok többsége–, hanem hogy kifejlődjön bennünk a szeretet képessége. A szülők mellett itt jut nagy szerephez az egyház, a lelkipásztor és a nevelő. A szeretet fogalmának bibliai értelmezése szerint a szeretet nem romantikus érzés, hanem aktív törődés a másik ember jólétével és boldogságával. De a szeretetnek ezt a formáját csak úgy lehet megtanulni, ha ebben elfogadunk támaszt és külső segítséget. A spontán és műkedvelő jellegű, zárt szerelmi kapcsolatokban gyakran van intimitás, azonban hiányzik egymás mélyebb ismerete-elfogadása és az elköteleződés, következésképpen a feszültségekkel teli kapcsolatot szakítással kénytelenek lezárni.

Családpasztorációs lelkészként a tapasztalatom éppen az, hogy a tizenévesek és a házasságra készülők egyaránt szívesen nyílnak meg ilyen kérdésekben is, ha nem erőltetjük a témát, baráti hangulatot tudunk teremteni számukra és megvan a kölcsönös bizalom. És hálásak is, mert a bőrükön érzik mi a különbség a szerelemnek vélt felületes barátság és az igazi keresztény szerelem között.

– Ennek felismerése, és egyáltalán az igazi kölcsönös szeretet megtanulása és gyakorlása a párkapcsolatban időigényes. Mennyi idő szükséges egymás alapos megismeréséhez?

Véleményem szerint legalább egy év, nem számítva a jegyesség időszakát. De nem tartom irreálisnak a két-három évet sem… Tudjuk jól, hogy Isten meghatározta az idejét minden tevékenységnek a nap alatt (Prédikátor 3,1). Ha legalább egy évig tart az udvarlás, nagyjából bepillantást nyerhetünk életének minden szakaszába, beleértve az ünnepeket, a szünidőket, a tanulással vagy munkával töltött hónapokat. Így megláthatjuk, hogyan tudunk kölcsönösen igazodni egymás életrendjéhez, ami rendkívül sokat segíthet annak eldöntésében, hogy mennyire illünk össze valójában és örömmel, szabadsággal éljük-e meg a szeretetet. Igaz, ismerek olyan boldog házaspárokat is, akik a megismerkedést követően hamar összeházasodtak, sikerük véleményem szerint jellembeli érettségüknek tulajdonítható.

(Folytatása következik.)


Szénégető István

1972. december 24-én született Sepsiszentgyörgyön. 1998. június 21-én szenteltek pappá Gyulafehérváron, 12 társával együtt. A Római Lateráni Egyetem, II. János Pál Intézetében tanult tovább családpasztorációra szakosodván. 2002 szeptembere óta Marosvásárhelyen él, a Szent Család templom plébánosa. A Gyulafehérvári Főegyházmegye Pasztorális Bizottság család munkacsoportjának  papi vezetője, a Katolikus.ma portál mentora.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

Keresztény médiaszakember, a Katolikus.ma alapító-főszerkesztője. Meggyőződése, hogy az evangéliumnak helye van a multimediális térben (is), mert a megélt istenkapcsolatot, szeretetet, örömöt terjeszteni kell az emberek között. Lásd még a Mt 5,13-at.

Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű