Lépj kapcsolatba velünk

Család

Felkészülés a házasságra: a szeretet képességének nyitogatása

Közzétéve

Érték, élet, minta. Egy férfi és egy nő életre szóló kalandja, ajándéka, kihívása, örömeinek forrása, játéka, küzdelme. Egyszóval: élet.

Közreadjuk Szénégető Istvánnal a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség Családpasztorációs Központjának vezetőjével készített interjúnkat, melyben főleg házaspárokkal végzett szolgálata gyakorlati szempontjait osztja meg olvasóinkkal.

 

– A katolikus egyházban, az esküvő előtt a jegyesek felkészítőn vesznek részt… Marosvásárhelyen éppen te vagy egyik szervezője a jegyeskurzusnak. Ez fontos része a családpasztorációnak?

– Valóban, egyházunkban a családpasztoráció a házasságra való felkészüléssel, felkészítéssel kezdődik. A házasságot nem elég egy felemelő szertartás keretében megkötni, egyre inkább szükség van házasságra és családi életre való felkészülésre is. Ez azt jelenti, hogy az egyházi közösségekben lelkészek, papok, szakemberek (pl. szociálpedagógusok, pszihológusok, orvosok) és házaspárok alkothatnak egy olyan munkacsoportot, akik a szerelmes, együtt járó, az udvarlás vagy a jegyesség időszakában levő fiatalokat megszólítják és evangéliumi tanítás, de főleg párbeszéd, személyes és csoportos beszélgetések vagy strukturált gyakorlatok, játékok formájában közvetítik és emberi közelségbe hozzák az isteni szeretetet. Egy pénzügyi döntés előtt akár hónapokon át fontolgatjuk a lehetőségeket. Ugyan miért ne szánnánk elegendő időt a legfontosabb emberi kapcsolat megalapozására?

– És –úgyszólván– kötelező az ilyen felkészítőkön való részvétel?

– Nem. Erre nem kötelezhető senki sem. A világegyházban azonban, és immár közel egy évtizede néhány erdélyi városban is (mint pl. Gyergyószentmiklóson, Kézdivásárhelyen, Marosvásárhelyen) olyan nagyszerű jegyes felkészítő tevékenység folyik, hogy szívesen és örömmel jelentkeznek a fiatalok az ilyen kurzusokra. Tény, hogy a Családpasztorációs Direktórium előírja: „Szükségesnek tartjuk, hogy nagyobb figyelemmel viseltessünk a jegyesek pasztorációja iránt. Ne korlátozzuk csakis arra az időszakra, amely közvetlenül megelőzi a házasságot, hanem legyünk képesek a házasságra készülőkkel együtt a jegyességnek minden percét értékelni… Nagyon fontos –folytatja a dokumentum– hogy felkínáljunk számukra egy teljes és részletes belső vándorlást. Tehát egy igazi és hiteles hitbeli zarándoklást, amely valóságosan segíti a fiatalokat. Főleg abban, hogy jegyességük a valódi gazdagodás, az egymás iránt érzett felelősség időszaka lehessen, amikor megismerhetik és összegyűjthetik magukban a keresztény házasság egész szépségét” (CSP. 44. 48). Hát ha ezt az ajánlást mi, lelkipásztorok, papok és nevelők megszívleljük, akkor érezni fogunk egy sürgetést, hogy ne hagyjuk teljesen magukra a párkereső, az egymásba fülig szerelmes tizenéveseket, készek legyünk támogatni az együtt járó vagy a már házasságra komolyan készülő fiatalokat. Az ő nyelvükön, az ő stílusukban, sms és email nyelvezettel akár megsejtessük velük az Isten róluk és kapcsolatukról megálmodott tervét, és válaszolni tudjunk amúgy elég gyakran felmerülő kérdéseikre. Mint pl. tizenéveseknél: ki lehet az én párom? Honnan tudhatom, hogy társam a nagy Ő, hogy Őt szánta az Isten jövendőbeli házastársamul? Ki illő hozzám? Mi lesz, ha elmúlik a szerelem? Vajon milyen lesz, ha összeházasodunk? Hogyan oldjuk meg konfliktusainkat? Meddig hallgassunk szüleinkre, miben dönthetünk önállóan?

– István, bocsáss meg, de amikor az ember szerelemről, udvarlásról vagy jegyességről beszél, valami olyasmire gondol, ami kizárólag a két főszereplő magánügye… Tényleg van igény manapság a fiatalokban az ilyen feltárulkozásra? Megosztják párkapcsolatuk nehézségeit, felteszik kérdéseiket? 

– Minden barátság, szerelem, párkapcsolat egyedi. Az érzések: a meghittség, a gyöngédség, a kölcsönös vonzalom, a szerelem intenzitása, a romantika színe és skálája egy fiú és egy lány egészen személyes szférája, –ahogy te is mondtad– a két főszereplő magánügye. Mi azonban azt is hisszük, és az egyház is azt vallja, hogy az életnek ez egy megismételhetetlen szakasza, a kegyelem ideje, amikor az Úr a két fiatal életében közreműködik, átalakítva kettejük kölcsönös szerelmét olyan igazi szeretetté, amelyet egymásnak és másoknak ajándékozva rátalálnak az igazi boldogságra és az élet legvégső értelmére. Az együtt járásnak, randevúzásnak nem csupán az a célja, hogy rátaláljunk valakire, akivel barátkozhatunk és akivel mély érzéseket oszthatunk meg –eddig a természet ösztönös rendje szerint, spontánul és jelentősebb támogatás nélkül is eljut a fiatalok többsége–, hanem hogy kifejlődjön bennünk a szeretet képessége. A szülők mellett itt jut nagy szerephez az egyház, a lelkipásztor és a nevelő. A szeretet fogalmának bibliai értelmezése szerint a szeretet nem romantikus érzés, hanem aktív törődés a másik ember jólétével és boldogságával. De a szeretetnek ezt a formáját csak úgy lehet megtanulni, ha ebben elfogadunk támaszt és külső segítséget. A spontán és műkedvelő jellegű, zárt szerelmi kapcsolatokban gyakran van intimitás, azonban hiányzik egymás mélyebb ismerete-elfogadása és az elköteleződés, következésképpen a feszültségekkel teli kapcsolatot szakítással kénytelenek lezárni.

Családpasztorációs lelkészként a tapasztalatom éppen az, hogy a tizenévesek és a házasságra készülők egyaránt szívesen nyílnak meg ilyen kérdésekben is, ha nem erőltetjük a témát, baráti hangulatot tudunk teremteni számukra és megvan a kölcsönös bizalom. És hálásak is, mert a bőrükön érzik mi a különbség a szerelemnek vélt felületes barátság és az igazi keresztény szerelem között.

– Ennek felismerése, és egyáltalán az igazi kölcsönös szeretet megtanulása és gyakorlása a párkapcsolatban időigényes. Mennyi idő szükséges egymás alapos megismeréséhez?

Véleményem szerint legalább egy év, nem számítva a jegyesség időszakát. De nem tartom irreálisnak a két-három évet sem… Tudjuk jól, hogy Isten meghatározta az idejét minden tevékenységnek a nap alatt (Prédikátor 3,1). Ha legalább egy évig tart az udvarlás, nagyjából bepillantást nyerhetünk életének minden szakaszába, beleértve az ünnepeket, a szünidőket, a tanulással vagy munkával töltött hónapokat. Így megláthatjuk, hogyan tudunk kölcsönösen igazodni egymás életrendjéhez, ami rendkívül sokat segíthet annak eldöntésében, hogy mennyire illünk össze valójában és örömmel, szabadsággal éljük-e meg a szeretetet. Igaz, ismerek olyan boldog házaspárokat is, akik a megismerkedést követően hamar összeházasodtak, sikerük véleményem szerint jellembeli érettségüknek tulajdonítható.

(Folytatása következik.)


Szénégető István

1972. december 24-én született Sepsiszentgyörgyön. 1998. június 21-én szenteltek pappá Gyulafehérváron, 12 társával együtt. A Római Lateráni Egyetem, II. János Pál Intézetében tanult tovább családpasztorációra szakosodván. 2002 szeptembere óta Marosvásárhelyen él, a Szent Család templom plébánosa. A Gyulafehérvári Főegyházmegye Pasztorális Bizottság család munkacsoportjának  papi vezetője, a Katolikus.ma portál mentora.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Ha tetszett ez a cikk oszd meg te is...

Keresztény médiaszakember, a Katolikus.ma alapító-főszerkesztője. Meggyőződése, hogy az evangéliumnak helye van a multimediális térben (is), mert a megélt istenkapcsolatot, szeretetet, örömöt terjeszteni kell az emberek között. Lásd még a Mt 5,13-at.

Olvasás folytatása
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Család

Élet a családi asztal körül (1.) – Ki vagy mi uralja a te asztalodat?

Közzétéve

Szerző:

A családi asztalnál megült együttlétek összekovácsolhatják a családot. - Fotó: Shutterstock

Fogyasztói társadalmunkban a családi étkezések többnyire véletlenszerűekké váltak. Egyre gyorsabban élünk, egyre felületesebbek leszünk, ha valami tetszik, gyorsan nyomunk egy „lájkot” és megyünk tovább. Ha beletörődünk ebbe, és nem próbáljuk visszafordítani a folyamatot, a családi kapcsolataink építésére fordítható értékes időt veszítjük el.

Egy asztal attól lesz családi, hogy közösséget teremt. A családi asztalon ott kell lennie a testi erőt, életet adó egészséges, tápláló ételnek, de a közös étkezés befejezése után is lehet összetartó szerepe a különleges berendezési tárgynak: jól meghatározott helye lehet a játékoknak, a jó beszélgetéseknek. A bútorkészítés ősi foglalkozásának a magyar megjelölése az „asztalos” kifejezés, amely arra utal, hogy igen fontos bútordarabról van szó.

A családi asztal körül kialakuló kötődések a valahová tartozás érzését mélyítik el a családtagokban, gyermekekben, segítenek a szociális készségek fejlesztésében és önbizalom fejlesztésében. Ezért a családi étkezések nem válhatnak csupán a napi kötelező táplálékbevitel díszleteivé, a „faljál valamit és rohanj tovább” otthoni változataivá.

A tapasztalat azt mutatja, hogy ahonnan kiszorulnak a családi asztalok, ott a képernyők kerülnek a figyelem középpontjába, némely háztartásban a nappali mellett a hálószobákban, sőt még az ebédlőben, a konyhában is szorítanak helyet a tévének, hogy lehetőleg egy perc nyugta se legyen a családnak az információáradattól.

A készülékeink – ha hagyjuk – képesek uralni a családi kapcsolatainkat. A közös étkezésekre amúgy is nehéz „begyűjteni” a családtagokat, de néha még a tányér fölött is a képernyőre bámul az asztaltársaság. Ezért, ha élvezni akarjuk a nemcsak asztali örömöket ígérő családi együttlétek áldásait, kapcsoljuk ki a „varázsdobozt”!

Jézus Krisztus életének kiemelkedő pillanatai voltak azok, amikor „asztalhoz ült” a barátaival, bár abban a korban inkább leheveredtek az asztal körül a vendégek. Az első csodáját egy lakodalmi asztaltársaság szeme láttára tette, az Atya által ígért örök boldogságot ünnepi vacsorához hasonlította, a kenyeret és bort választotta, hogy nekünk adja magát az Oltáriszentségben.

Fontos, hogy a családi étkezéseink az imádság helyei is legyenek! A családi ima egyik leggyakoribb formája épp az étkezés előtti vagy utáni ima és hálaadás. Pedig majdnem biztos, hogy sem a mi, sem a gyermekeink generációja nem tapasztalt valódi éhséget, szinte magától értetődőnek tartjuk, hogy naponta többször is a bőségesen megterített asztal mellé ülhetünk.

„Aligha kérhetjük őszintén: »mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma«, amikor az éléskamrában egyhavi élelmet halmozunk föl.”

– figyelmeztet az imádságról szóló könyvében Philip Yancey amerikai keresztény író.

Ennek ellenére nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mennyire kiváltságosak vagyunk, és tudjuk ezért dicsőíteni és áldani Teremtőnket, minden jónak a forrását.

A 2001. szeptember 11-i new yorki terrortámadás után a ledőlt ikertornyok romjai alatt egy súlyosan sérült édesapa a családjára gondolt. Utolsó emléke róluk az aznapi közös étkezés, az indulás előtti reggeli volt. Békességet adott annak a tudata, hogy ha nem is éli túl a katasztrófát, de a felesége, a gyermekei a családi étkezés emlékével együtt gondolnak majd rá. Az édesapát később sikerült kimenteni a romok alól. Néhány év múlva az egyik fia egy újságcikkben arra emlékezett, hogy épp a családi asztalhoz kötődő együttlétek kovácsolták egységbe a családjukat, annyira hogy a bajban hittel, egy szívvel, egy akarattal tudtak Istenhez kiáltani az édesapjukért.

A mi gyermekeinknek milyen emlékeik vannak a családi asztal kapcsán?

(folytatjuk)

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Ha tetszett ez a cikk oszd meg te is...
Olvasás folytatása

Család

Legyen még több játékosság a házasságunkban! – TESZT

Közzétéve

Szerző:

Játékos házaspár - Fotó: klublu /Fotolia

A játékosság nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek számára is nélkülözhetetlen. Ha jelen van a házasságunkban, olyan fontos „vitaminokkal” látja el a párkapcsolatunkat, mint a kíváncsiság, a humor, a türelem és az alkalmazkodóképesség.

„Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt.”

– talán ez a világ egyik legismertebb első mondata, amellyel egy regényt elindítottak. Joseph Heller, a „22-es csapdája” című nagy sikerű szatirikus történelmi regény írója talán nem is sejtette, hogy híres mondata lesz az egyik leggyakrabban idézett meghatározás a hirtelen lecsapó, mindent elsöprő szerelemre. Arról azonban már jóval kevesebbet beszélnek, írnak és értekeznek, hogy hogyan lehetne ezt a csodás pillanatot a lehető leghosszabb ideig fenntartani, esetleg újra meg újra átélni – a házasságban is.

A kíváncsiság a köztünk vibráló szerelem ébren tartásának, az új dolgokra való nyitottságunknak egyik fontos kelléke. Ha a házasfelek már nem érdeklődnek egymás iránt, és azt hiszik, hogy már mindent tudnak a másikról, lassan elveszítik egymást. Kapcsolatuk megszokottá és unalmassá válik és egy idő után már egy másikkal, máshol kezdik keresni a frissességet, a felpörgető élményeket.

A humorérzék a mindennapi összezörrenések, csüggedések és csalódások leküzdésében segít a pároknak, máskülönben ezek a lassan ható „mérgek” kiszívják a kapcsolat erejét. Ha tudunk nevetni a saját hibáinkon, könnyebben túltesszük magunkat társunk hibáin, tökéletlenségein is, sokkal megbocsátóbbak, irgalmasabbak leszünk. Egy kis humor a házasságunk nagy összezördüléseit, a kötelékeinket megerősítő élményekké alakíthatja.

Párkapcsolataink játékos, vidám pillanatai emlékezetünkben a pozitív élmények „tartályába” kerülnek, és könnyen előidézhetőkké válnak a nehéz, megterhelő időszakok idején. Ma is szívesen olvassunk bele azokba a szerelmeslevelekbe, amelyek közös életünk kezdetén születtek, és ugyancsak bizsergető érzésekkel jár házasságunk első, „fészekrakó” hónapjainak felidézése. Ezek a „mi” életérzést erősítő visszatérések az „első szeretethez”… Ma is azok a legszebb pillanataink, amikor tudunk felszabadultan nevetni a hétköznapjaink egy-egy fonákságán, vagy amikor egymás torkának ugorhatnánk, de nem tesszük, hanem inkább kifigurázzuk a helyzetet.

Illusztráció – Fotó: mercatornet.com

A nyitott szemmel való álmodozás, a pajkos képzelődés lehet a játékosságnak az a formája, amelynek leginkább a gyermekek a mesterei. Sajnos ez a színfolt is már alig-alig azonosítható a „nagyon komoly” és „földhözragadt” házasságokban. Mi lenne, ha időnként azon is törnénk a fejünket, hogy milyen új és főként romantikus randevú-ötletekkel tudnánk felfrissíteni házasságunk levegőjét?

A játékosság a szerelmi életünkre is hatással lehet, és ez esetben nem a szexuális játékokra gondoltam. A jól megszervezett, vagy időnként véletlenszerűen alakuló közös szórakozás, együtt lazítás úgy fűz össze bennünket, hogy fogékonyabbá vállunk a szeretetre, és ennek a hangulata átterjed a hálószobánkra is.

Ha ideje volt az elgondolkodásnak, akkor itt az ideje a felmérésnek, de főként a döntéseknek: akarunk-e még több játékosságot engedni a házasságunkba?  

 

Mennyire játékos a párkapcsolatotok?

 

Válaszlehetőségek:

1 napja (5 pont), 2-5 napja (4 pont), 6-12 napja (3 pont), több mint két hete (2 pont), több hónapja (1), már nem is emlékszem rá (0)

  1. Mikor nevettetek együtt utoljára?
  2. Mikor volt az utolsó randevútok, közös sétátok, amikor csak egymásra figyeltetek?
  3. Mennyi idő telt el azóta, hogy valami újjal próbálkoztatok a szerelmi életetekben?
  4. Mikor lepted meg utoljára a párodat valami szokatlan ajándékkal, figyelmességgel?
  5. Mikor voltál igazán kíváncsi arra, hogy a társad mit gondol egy téma kapcsán?
  6. Mikor sikerült legutoljára olyan – páros életetekkel, házasságotokkal kapcsolatos – kellemes emléket, szép pillanatot elraktározni, amelyre később is szeretnél visszaemlékezni?
  7. Mikor volt utoljára, amikor felszabadultan hancúroztatok és szeretgettétek egymást?
  8. Mennyi ideje annak, hogy napközben a társadról álmodoztál, és alig vártad már, hogy találkozhassatok?
  9. Mikor daloltatok vagy táncoltatok együtt utoljára?
  10. Mikor volt az utolsó alkalom, amikor egy szabadidős tevékenységben együtt voltatok?

 

Minden 15 pont alatti eredmény, jelentős „játékosság-deficitet” jelent. Ideje tenni azért, hogy még több vidámságnak, játékosságnak, hancúrozásnak adjatok helyet a párkapcsolatotokban, házasságotokban! 

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Ha tetszett ez a cikk oszd meg te is...
Olvasás folytatása

Család

Csaba testvér véleménye a családot érintő népszavazásról

Közzétéve

Szerző:

Csaba testvér - Fotó: echotv.hu

Böjte Csaba ferences szerzetes a Maszolnak a család fogalma kapcsán elmondta: szerelem tanösvény kialakításán dolgozik annak apropóján, hogy Petőfi Sándor Erdély területén lett szerelmes Szendrey Júliába. „Kilencállomásos tanösvényben próbálom megfogalmazni az ismerkedés, az önismeret, a szerelem, az együtt járás és barátság, házasság, nászút, gyermekvállalás stációit. Ennek a szerelemútnak – amely Nagyváradtól Koltóig tart – első állomásán mindig arról szoktam beszélni, hogy meg kell határozni: „ki vagyok én?”. Isten szent ajándéka vagyok, ugye, mert a Szentírás is úgy fogalmaz „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta oda érte”. A huszonegyedik században, én úgy látom, nagyon sokan identitáskrízissel küzdenek: de mindannyian Isten ajándékai vagyunk, egy simogatás, egy jó szó” – vélte a ferences atya, aki szerint az ember azért van a világon, hogy embertársainak, de különösen a családban egy valakinek áldásává váljon, boldoggá tegye őt.

A másik fontos dolog Böjte Csaba szerint az, hogy az ember megkeresse a belőle hiányzó részt, a társát. „Sokat lehet tévedni, de az Isten a Szentírásban is azt mondja: hogy a férfi elhagyja a családját és ragaszkodik feleségéhez, és vele egy test és lélek lesz. Tehát a Szentírás egyértelműen azt mondja, hogy a házasság férfi és nő között köttetik” – hangsúlyozta. Hozzátette: fontos az is, hogy a társak egymást, a másik vágyait és céljait megismerjék. A házasság és a gyermekvállalás ilyen tekintetben a beteljesedés – vélekedett.

„Isten nem egy fapados megoldást akar adni egy fiatalnak, ahol nincsenek meg ezek a lépések, nincs meg igazából a kiteljesedés. Mert az egy társas önzés. De ha ezeket az ember szépen végigjárja, akkor az maga a business class-on való utazás” – foglalta össze a házasságról és családról kialakított elképzelését. „Logikus, hogy én is leadok egy szavazatot a referendumon” – mondta Böjte Csaba, aki szerint az első számú társadalmi prioritás a családi életre való felkészítés kéne hogy legyen, hiszen ennek hiányából „rengeteg fájdalom és szomorúság” adódik. „Mennyi válás, mennyi veszekedés és árva gyermek van. Ennél sokkal több pénzt is elköltenék a referendumra, ha ezzel helyre lehetne ezt hozni” – summázott.

„Én a gyermekeimnek mindig mondom, hogy ha az állomásban valaki leül és egy újságpapírról kolbászt eszik, akkor ettől a Jóistennek biztos, hogy nem fog az agyvize felfőni. De én azt gondolom, hogy az a normális, ha meg van terítve az asztal, párolog a finom húsleves, megfogjuk egymás kezét, együtt eszünk, és hálát adunk a Mindenhatónak, családként ebédelünk. És ahogy a táplálkozásnak megvan a kultúrája, úgy a családalapításnak, szerelemnek és házasságnak is megvan a maga kultúrája” – vélte a ferences atya, aki szerint a referendum erre szeretne valamilyen módon „rávilágítani”. „Sokan mondják, hogy a család, a házasság krízisben van. De ha én kimegyek a sípályára és ott valaki elesik, akkor nem a sízés van krízisben, mert a sízés önmagában egy csodálatos dolog – repülés ég és föld között –, egy álom, de ezt meg kell tanulni. Ugyanígy a családról is azt gondolom, hogy egy csodálatos dolog, de azt is meg kell tanulni” – következtetett a ferences atya.

Hozzátette: ha kevesebb munkája lesz gyermekvédelmi szakemberként, mert kevesebb árva gyermek és szétvert család lesz, akkor a társadalom, a család nyert a referendum nyomán. „Ha kevesebb lesz a magányos és szenvedő szingli, akkor már önmagában is sokat nyert a társadalom. Ezzel a témával mindenképp kell foglalkozni, de úgy gondolom, nem csak a politikusoknak, hanem a közembereknek, a pedagógusoknak és orvosoknak is” – tette hozzá végezetül.

maszol.ro

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Ha tetszett ez a cikk oszd meg te is...
Olvasás folytatása

Népszerű