Lépj kapcsolatba velünk

Család

Felkészülés a házasságra: összeillünk?

Közzétéve

Érték, élet, minta. Egy férfi és egy nő életre szóló kalandja, ajándéka, kihívása, örömeinek forrása, játéka, küzdelme. Egyszóval: élet.

Közreadjuk Szénégető Istvánnal a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség Családpasztorációs Központjának vezetőjével készített interjúnkat, melyben főleg házaspárokkal végzett szolgálata gyakorlati szempontjait osztja meg olvasóinkkal.

 

Az előző részben a házasságra való előkészületről beszéltél. Azt mondtad, az Egyház is törekszik arra, hogy a fiatalokat jól fölkészítse eljövendő feladataikra… Miként tud az Egyház az egymásba szerelmes fiataloknak a segítségére lenni?

– A katolikus egyház családi élettel foglalkozó, Familiaris Consortio c. dokumentumában ez áll: „Az Egyháznak jobb és bőségesebb házassági előkészítésről kell gondoskodnia, hogy amennyire lehetséges, elhárítsa azokat a nehézségeket, amelyek sok házaspárt terhelnek, s hogy egyre nagyobb számban jöhessenek létre boldog házasságok” (Familiaris Consortio, N.66).

Egy alkalommal felkértek, hogy –munkatársaimmal– tartsak előadást és foglalkozást tizenkettedikeseknek a következő témában: Hogyan válasszunk társat? A beszélgetést a következő kérdéssel indítottam: „Milyen tulajdonságokkal rendelkezzen az a személy, akit társul választanál?” Ilyen válaszokat kaptam: legyen határozott fellépésű… legyen vonzó… legyen kedves és figyelmes… legyenek ambíciói… legyen szellemes, szórakoztatató… szeresse a sportot. „Nagyszerű lista, én is kedvelem az ilyen embereket – jegyeztem meg. Mégis azt kell mondanom, hogy bár egy ideje foglalkozom házassági tanácsadással, de még soha nem találkoztam egyetlen házaspárral sem, akik azért akarnának elválni, mert egyikük nem elég szellemes vagy szórakoztató, vagy valamelyikük nem bizonyult elég határozottnak vagy nem voltak ambíciói. Olyanokkal találkoztam, akik a következőkre hivatkoztak: Mindenben a feleségemé az utolsó szó… Vagy: A férjem igazából nem vesz számításba, sohasem hallgat meg. Vagy: Mindig konfliktusba keveredünk, folyton veszekszünk, és állandó feszültségben kell élnünk, mert képtelenek vagyunk valamit normálisan megbeszélni… Vagy: A férjem képtelen az érzelmi kapcsolatteremtésre, nem érdeklik az érzéseim”.

Hirtelen nagy csend támadt és igen meghitt beszélgetés alakult ki közöttünk. Megbeszéltük az általuk összeállított listát az ideális partner tulajdonságairól, de hamar egyetértettünk abban is, nem élhetünk mindig a szerelem szépséges álomvilágában, nem helyes egyedül az érzelmekre, múló szenvedélyre vagy irreális elvárásokra építeni egy kapcsolatot. Megrendítő volt az a felismerés, amit ők maguk fogalmaztak meg: ahhoz, hogy egy kapcsolat, mint a házasság is, tartós és boldogító legyen, szükséges a kapcsolat tudatos és folyamatos ápolása. Az udvarlás ideje alatt egy fiú és egy lány nem tudja, hogy később összeházasodnak-e. Ehhez meg kell ismerniük egymást. Meg kell figyelniük egymás jellemét, egymás erősségeit és gyengeségeit, és azt is látniuk kell, hogyan illenek össze, vagyis közelebb kell kerülniük egymáshoz.

Hát ennek a tapasztalatnak a fényében én úgy látom, hogy az Egyház sokat tehet annak érdekében, hogy a közösségeinkbe járó fiatalok ezt felismerjék. Hogy egy felszínes kapcsolatból elindulhassanak a valóság: saját maguk és egymás jobb megismerése útján. Nem utolsó sorban azzal, hogy elkezdenek imádkozni együtt és egymásért is. Az ima igen nagy ajándék, úgy is mondhatnám lényeges kötőerő a szerelmesek számára. Az ima által szívünkbe költözhet a béke, egymás megértésének és elfogadásának képessége.

– A Teremtés Könyve szerint Ádám mellé Isten hozzáillő segítőtársat rendel. Az udvarlás idején a szerelmesek gyakran felteszik a kérdést, vajon összeillünk, képesek leszünk hosszú, boldog kapcsolatra, vajon egymásnak teremtett minket az Isten? Mit válaszolnál erre a kérdésre?

– Nagyon jó ez a kérdés! Mert számtalanszor feltették már fiatalok. Én azt szoktam mondani, hogy három dolognak legalább közösnek kell lennie. A legtöbben olyan társat keresnek, akivel 1. közös az érdeklődési kör, 2. közösek a célok, 3. közös az értékrend.

A közös érdeklődési kör (pl. hogy mindketten szeretnek hegyet mászni, zenélni vagy gyerekekkel foglalkozni) lehetővé teszi, hogy több időt töltsenek felszabadultan és örömmel együtt, ezáltal is kibontakoztatva saját személyiségüket és kapcsolatuk elmélyülhet. Semmi esetre sem arról van szó, hogy csak közös hobbink lehet, de feltétlenül jobb esélyekkel indulunk, ha vannak közös értelmes időtöltéseink. Hiszen végül is azért kötünk valakivel házasságot, hogy minél több időt együtt legyünk vele.

A másik a közös cél. Céljaink nagyjából azonosak kell legyenek. Ha valakivel komolyabb kapcsolatba szeretnék lenni, világos képet kell kapnom arról, hogy milyen irányba is haladunk, és mérlegelni kell, hogy partnerünk is arrafelé tart-e. Ha például szociális munkásnak készülünk, hogy minél több emberen segíthessünk, a tengerparti luxusvilla feltehetően nem szerepel a megvalósítandó álmaink között, vagy ha valaki tudományos karrierről vagy éppen egy hét gyerekes nagycsaládról álmodik, jövendőbelinknek tudnia kell, hogy milyen vágyak és célok mozgatnak és együtt kell mérlegelni, hogy ezek megvalósítására készek-e együtt indulni örömmel és szeretettel?

A harmadik a közös értékek. Az udvarlás időszaka arra is kell hogy szolgáljon, hogy a szerelmesek megismerjék, ki mit tart igazi értéknek. Hogyan gondolkodik Istenről, családról, munkáról és a hétköznapi életünket alkotó legfontosabb összetevőkről. A hasonló értékrend segíti a kapcsolat elmélyülését, az eltérő értékrend folyamatos konfliktus forrása lehet.

Ezen kívül, hogy mennyire összeillő egy fiú és egy lány, az is fontos kérdés, miként tudják kezelni a nemi hovatartozásból adódó, vagy más jellembeli különbözőségeiket, vagyis hogyan kommunikálnak, hogyan képesek megbocsátani és újra kezdeni. De ígérem, hogy egy következő részben erre még visszatérünk.

Olvasás folytatása
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Család

Családként a plébánián (IV.)

Közzétéve

Családnap a Remeteszegi Plébánián, Marosvásárhely - Fotó: Facebook

– Családbarát templom és liturgia. A család együtt imádkozik. Az ima nemcsak komoly, csendes felnőttek privilégiuma. Lehet az ágyban egy beteg nagyszülő, és lehet a szobában szaladgáló kisgyermek is. Legalább néha, ha összekapcsolódunk közös imában, ez felmelegíti szívünket és titkos szálak ölelése kapcsol egybe minket. Ha a templomhoz és szentmiséhez szoknak a gyermekek, a maguk módján találkozni fognak az élő Istennel. Ezt pedig nem fogják elveszíteni soha! Ahol megoldható, az a járható út, hogy a lelkipásztorral közösen szülők és hitoktatók, beszéljenek arról, miként lehet a szentmiséhez közel hozni, abba belekapcsolni (nem mindig, de legalább néha, mondjuk havonta) a gyermekeket is. Család-e gyermek nélkül a család? Van-e jövője egy plébániának, ha nem látunk benne vidám lurkókat, játszadozó gyermekeket, nem hallunk benne zsivajt és lármát? Néha nehéz megtalálni a középutat és egyensúlyt: szentmisére hívni és bekapcsolni minél több gyermeket és szülőt, ugyanakkor méltósággal igét hirdetni, áldozatot bemutatni… Jó lenne megismerni, bemutatni megvalósult, konkrét példákat, ahol ezt egy-egy közösség már évek óta bevezette és gyakorolja… Tanuljunk egymástól!

– Megtalálni helyem a közösségben. A családban szerepeknek is kell lenniük. Apa, anya, gyermekek. Szülők, nagyszülők, testvérek, stb. A fennmaradáshoz, napi működéshez, jó hangulathoz és közérzethez mindenkinek jut egy-egy konkrét feladat, felelősség. Nem hárulhat minden mondjuk csak az apára… A plébánián ugyanígy. A „csecsemő” lelkületűek (ezek sokszor felnőttek is), azt várják, hogy gondoskodjanak róluk, „anya mindjárt jön és ad tejet”. Ezek az elvárások azonban sokszor nem teljesülnek be, így néha emberek kiábrándulnak saját lelkipásztorukból, plébániájukból… A „kamasz” lelkületűeknek szűk a tér, rugdalóznak, forradalmat, újításokat akarnak. Ötleteik vannak, ezeket általában mondják is. A „felnőtt” keresztények párbeszédben állnak lelki vezetőjükkel és egymással, párbeszédben szűrik le és tűzik ki a közös célokat, közösen munkálkodnak érte, tudván, hogy egységben az erő. Kezdeményeznek, de ha kell, türelmesen engedni tudnak a közös jó érdekében. Megérezték, meggyőződtek: „Jobb egy dolgot kevésbé tökéletesen véghezvinni együtt, mint azt megvalósítani, egyedül”.

– Házaspárok és családok pasztorációja. A család fennmaradásának és jó közérzetének feltétele, hogy gondozzuk és ápoljuk azt. Házasság- és család ápolás. Minél több egészséges, harmonikus családja van egy plébánia közösségnek, annál inkább válik családiassá a nagy közösség is. Ebben nagy segítséget nyújt a családlátogatás, a családok közösségei és csoportjainak támogatása egy plébánián. Sokszor egy-egy ilyen csoport megszervez egy plébániai családnapot, ahol az egész közösség egyetlen családként ünnepel.

Olvasás folytatása

Család

Családként a plébánián (III.)

Közzétéve

Remeteszegi Plébánia, Marosvásárhely, Fotó: Csatlós Ferenc Róbert

– Együtt-lenni. Az a családi közösség élhető, ahová jó hazamenni, benne lenni, mert együtt lenni jó. Megtanultuk a közeledés-távolódás dinamikáját. Ideje van a csendes magánynak, ideje van a családi együtt létnek. Ha egy plébánián lehetőséget teremtünk együtt lenni, ennek gyümölcsei hamar megmutatkoznak: az emberek megismerik egymást, közösbe teszik mindazt, amit a hétköznapokban élnek, kapcsolatok születnek, „identifikálódnak”, azaz azonosulnak saját plébániájukkal, felelősséget és feladatot vállalnak benne. A plébánia az „együtt lenni jó” élettere. Megtanuljuk egymás nyelvét, igazodunk és alkalmazkodunk egymáshoz, megsebezzük egymást, de kiengesztelődünk. Beszélgetünk, tanulunk, elmélyülünk a keresztény életben, dolgozunk, imádkozunk, játszunk, kirándulunk: együtt! Egyszóval: kapcsolatba kerülünk az élettel, egymással. Ha mindez nem képeződik le a plébániára, a plébánia nem lesz otthonos és családias. A család fennmaradásának titka: az együttlét, a közösség megtartó ereje.

– A testvéries kapcsolatok megélésétől. Nemrég egy plébánián járt egyik testvérünk, ő mesélte: ahogy a kapun belépett, meglepődött, mert kedvesen ráköszöntek. Látták, hogy idegen. Megszólították, behívták, hellyel kínálták. Mondta, hogy ő valamit intézni jött. „Ettől függetlenül –mondták- hozhatunk azért egy kávét, teát, nem?” – és rámosolyogtak. Ez egy alapvető emberi magatartás. A kereszténységgel való találkozás kapuja is. Tanítani kéne. Odafordulás… megszólítás… ráfigyelés… befogadás… megvendégelés… párbeszéd… Utána jöhet az „ügyintézés”. A templom, a plébánia lehet annak helye ezen a földön, ahol azért figyelnek rám, mert létezem, személy vagyok. És nem azért, mert valamit kérek/nyújtok/elintézek/”csinálok”. Ezt nevezhetjük nyugodtan a szeretet civilizációjának.

– Éltető kapcsolat lelkipásztorunkkal. A családban a szülőkre hárul a családi élet vezetése, a nevelés felelőssége. Ezen belül a férjnek, édesapának családfői tisztség jut. Családfő, de nem főnöke a családnak. Hanem az egésznek egy része, mégis gondoskodó fenntartója. Jelenlétével és munkájával szolgálja a rábízottakat, akiket szeret. Ugyanígy a plébánián. Szükséges a papságban kapott szentség méltóságának kijáró tisztelet, de még szükségesebb a lelkipásztorral, mint emberrel való kapcsolat. Minél közvetlenebb, őszintébb, annál családiasabbá válik plébániánk. Segíteni kell őt, mint vezetőt. Támogatni kell, mint érző lényt. Fontos a baráti, testvéri hang megtalálása. Fontos, hogy tudjuk, ő az egész családnak, az egész plébániának lelkipásztora, nemcsak miénk, nemcsak egyeseké, nem sajátíthatjuk ki. Ha kezdeményezünk valamit a közösség életében, legyünk folyamatos egységben és párbeszédben vele. Mint egy családban… Esetleg, adott ponton tudni kell, hogy ő dönt. Ferenc pápa szava: a pásztort segíteni kell, hogy haladjon nyája élén, hogy vezessen minket. Segíteni kell, hogy legyen nyája között, középen, hogy érezze a bárányok szagát, hallja hangjukat. Segíteni kell, hogy hátul is legyen, hogy biztatni tudja a leszakadókat, lemaradókat. Sokat segít, ha meglátogatjuk. Ha beteg, gondoskodunk róla. Ha elhívjuk sétára, közös sportra, egy családi ünnepre, közös étkezésre. Ha érzékeltetjük, hogy nincs egyedül. Együtt, közösen formáljuk plébániánk életét és ebben számíthatunk egymásra.

Olvasás folytatása

Család

Családként a plébánián (II.)

Közzétéve

Fotó: Boldog Özséb Római Katolikus Plébánia, Kézdivásárhely

VI. Pál pápa úgy látta, hogy a plébánia a hívek testvéri és családi közössége, találkozási helye. És elsősorban mindenkinek saját plébániáján kell otthonra lelnie: „A plébánia a hívek otthona, a lélek és reménység háza, ahol találkoznunk és egyesülnünk lehet a mi Urunk, Jézus Krisztussal. Ha valaki tehát kérdezi: hol vár rám az Úr, ahol rendszeresen találkozóra hív engem? A válasz egyszerű: az én plébániámon! Ez a kegyelem és isteni jelenlét biztos pontja. És ez érvényes minden korosztályra: a kisgyermek, a kamasz, a felnőtt, a házas vagy családos, egyedülálló, idős vagy beteg. Minden életállapot és hivatás itt találjon otthonra, itt találja meg az igazságot, az Üdvözítő megtestesült misztériumát és ez kell életre váljon mindnyájunkban” (1964. március 8-án elhangzott beszédéből). „A plébánia a testvérek igazi családja, a hitnek iskolája, az imádkozók egybehangzó kórusa, az egyetlen kenyér asztala, a keresztény élet erényeinek és a szeretet edzőszobája, az egység első és igazi megtapasztalásának színtere” (1972. január 30-i beszédéből).

Micsoda reményteljes szavak. De mitől lesz ilyen családias plébániánk? Attól, hogy kölcsönhatásba hozzuk a család és plébánia valóságát. A házasság adja az életet, növeli fel az életet, a család ölén tanulja meg az ember, mit jelent az elfogadás, a kibontakozás, a növekedés, az igazságosság, a becsületesség, a tisztesség. Ezen értékek nélkül, nem tud létezni a plébánia, az Egyház, se a társadalom. Aki a házasságot mellőzi, idejemúltnak tekinti, az a nemzet és a jövő ellen szól, a társadalmat lazítja fel és teszi életképtelenné. A házasság szentségére épülő keresztény család képe segíthet plébániáink családiassá formálásában.

Mitől lesz családbaráttá plébániánk?

Egy-két gondolat, ami most nekem eszembe jutott és fontosnak tartok.

– A családias környezettől. Ahogy a családi életben is az első lépés a lakásunk széppé, otthonossá tétele, ugyanígy a plébánián is. Meg van az ideje a csukott ajtóknak is, de lehet üzenete a nyitott kapuknak is. Ha már messziről látszik, hogy szép az udvar, kellemes a környezet, az emberek többsége szívesen lép be. Több plébánia udvara családbarát. Padok vannak, szép zöld sövény, virágok. Adott esetben játszótér. Könnyű így megérteni, hogy bizony igaz lehet a mondás: a gyermekek hozzák el szüleiket, a felnőtteket a templomba, az Egyházba. És maga az épület, az iroda is lehet barátságos elrendezésű, családias. Természetes fény, elegendő ülőhely.  Falon a képek: csak a múltból üzennek (szentek, itt szolgált lelkipásztorok) vagy e mellett más is? Esetleg egy mindenkit megszólító ige, természeti táj, virágok, arcok…

– Otthon lenni otthon. Egy családi ház sokszor az apa nevére van íratva. Hivatalosan az övé. Mégsem mondhatja, hogy a család többi része itt csak vendég. Valójában akkor működik jól a család lelki egészsége, ha benne mindenki igazán otthon van. Ugyanígy a plébánián. Többször érdemes tudatosítani, hogy a plébánia ugyan a lelkipásztor lakását is magába foglalja, és valóban meg kell lennie a saját személyes életterének, ahol teljesen otthonosan érzi magát. De a plébánia mindenki másé is, közös otthonunk. Jó, ha vannak kialakítva kis sarkok, szoba vagy terem, ahol minden korosztály otthonosan mozog, azonosul a hellyel és felelősséget is érez iránta. Nemcsak bejáró vendég, aki fogyaszt, fizet és hazamegy. Hanem családtag, aki ha kell épít, együtt dolgozik velünk, takarít vagy éppen havat seper. Hozzáadja a maga részét, tudását, karizmáját. Jelszó: együtt, közösen.

Olvasás folytatása

Népszerű