Április 28-án délelőtt a Szentatya az imádság egyik formájáról, a meditációról tartotta katekézisét, mely 31. része az imádságról szóló katekézissorozatának. Az elcsendesedés emberi igénye és hasznossága mellett a keresztény elmélkedés sajátosságát a Szentlélek vezető szerepében és a Jézussal való találkozásban ragadja meg.
Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ma az imádságnak arról a formájáról beszélünk, amelyet meditációnak, elmélkedésnek nevezünk. A keresztény ember számára „elmélkedni” annyit jelent, mint szintézisre törekedni: azt jelenti, hogy a kinyilatkoztatás nagy „könyve” elé helyezzük magunkat, hogy megpróbáljuk azt magunkévá, teljesen magunkévá tenni. És a keresztény, miután befogadta Isten igéjét, nem tartja azt magába zárva, mert ennek az igének találkoznia kell „egy másik könyvvel”, amelyet a katekizmus „az élet könyvének” nevez (vö. Katolikus Egyház katekizmusa, 2706). Ezt próbáljuk tenni minden alkalommal, amikor az igéről elmélkedünk.
A meditáció gyakorlata nagy figyelmet kapott az elmúlt években. Nem csak a keresztények beszélnek róla: a világ szinte minden vallásában létezik meditációs gyakorlat. De olyan emberek között is széles körben elterjedt tevékenység, akiknek nem vallásos az életfelfogásuk. Mindannyiunknak szüksége van arra, hogy meditáljunk, elgondolkodjunk, rátaláljunk önmagunkra – ez egy emberi dinamika.
Különösen a felőrlő nyugati világban keresik az emberek a meditációt, mert az magas gátat jelent a mindennapi stresszel és a mindenütt jelenlévő ürességgel szemben. Itt van tehát az a kép, hogy fiatalok és felnőttek ülnek elmélyülve, csendben, félig lehunyt szemmel… Feltehetjük a kérdést: mit csinálnak ezek az emberek? Meditálnak. Ez olyan jelenség, amelyre jóindulattal kell tekintenünk: nem arra teremttettünk ugyanis, hogy lóssunk-fussunk; van egy belső életünk, amelyet nem lehet állandóan lábbal taposni. A meditáció tehát mindenkinek a szüksége.
A meditációt ahhoz hasonlíthatnánk, mint amikor megállunk és nagy levegőt veszünk az életben.
De rájövünk, hogy ez a szó, ha keresztény kontextusban használjuk, olyan sajátosságot kap, amelyet nem szabad eltörölnünk. Az elmélkedés szükséges emberi dimenzió, de a keresztény kontextusban az elmélkedés ennél tovább megy: olyan dimenzió, amelyet nem szabad eltörölnünk. A nagy ajtó, amelyen a megkeresztelt ember imája áthalad – emlékeztetünk még egyszer –, Jézus Krisztus. A keresztény ember számára a meditáció Jézus Krisztus ajtaján keresztül lép be. A meditáció gyakorlata is ezt az utat követi. És a keresztény, amikor imádkozik, nem arra törekszik, hogy önmagát teljesen átlássa, nem önmaga legmélyét próbálja feltárni. Ez jogos, de a keresztény valami mást keres. A keresztény ember imája mindenekelőtt a Másikkal, a nagybetűs Másikkal való találkozás: az Istennel való transzcendens találkozás. Ha az imatapasztalat belső békét, önuralmat ad, vagy segít felismerni a követendő utat – ezek az eredmények úgymond a keresztény ima kegyelmének járulékos hatásai. A keresztény ima ugyanis Jézussal való találkozás, vagyis meditálni annyit jelent, mint Jézus elé menni a Szentírás egy-egy mondatától vagy szavától vezérelve.
A „meditáció” kifejezésnek a történelem során különböző jelentései voltak. A kereszténységen belül is különböző spirituális tapasztalatokra utal. Mindazonáltal lehetséges néhány közös vonást találni, és ebben ismét segítségünkre van a katekizmus, amely így fogalmaz: „Az elmélkedésnek annyi módszere van, amennyi a lelki mesterek száma. […] A módszer azonban csak útmutató; a lényeg az, hogy a Szentlélekkel együtt haladjunk az imádság egyetlen útján, aki Jézus Krisztus” (KEK 2707). És itt szóba kerül egy útitárs, aki vezet bennünket: a Szentlélek.
Keresztény meditáció nem lehetséges a Szentlélek nélkül. Ő az, aki elvezet minket a Jézussal való találkozáshoz.
Jézus azt mondta nekünk: „Elküldöm nektek a Szentlelket. Ő majd tanít benneteket és magyarázatot ad nektek.” A meditáció terén is a Szentlélek a vezetőnk, ő segít, hogy fejlődjünk a Jézus Krisztussal való találkozásban. A keresztény meditációnak tehát számos módszere létezik: egyesek nagyon letisztultak, mások tagoltabbak; egyesek az intellektuális dimenziót hangsúlyozzák, mások inkább az affektív és érzelmi dimenziót. Ezek módszerek. Mindegyik fontos, és mindegyiket érdemes gyakorolni, amennyiben segítenek abban, hogy a hittapasztalat a személy teljes aktusává váljon: nemcsak az elme, hanem az egész személy imádkozik, és nemcsak az érzelem, hanem a teljes személy imádkozik. A régiek azt mondták, hogy az imádság szerve a szív, és ezzel magyarázták, hogy középpontjából, a szívéből kiindulva az egész ember lép kapcsolatba Istennel, és nem csak egyes képességei. Ezért mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a módszer út, nem pedig cél: az imádság bármely módszere, ha keresztény akar lenni, része annak a sequela Christinek, amely hitünk lényege. A meditáció módszerei olyan utak, amelyeket követnünk kell ahhoz, hogy eljuthassunk a Jézussal való találkozáshoz, de ha megállunk az úton, és csak az utat nézzük, sosem találunk rá Jézusra. Az utat istenítjük, pedig
az út csak eszköz arra, hogy Jézushoz vezessen bennünket.
A katekizmus pontosít: „Az elmélkedés működésbe hozza a gondolkodást, a képzeletet, a lélek érzéseit és vágyait. Ez az összeszedettség szükséges a meggyőződéses hitbeli elmélyüléshez, a szív megtéréséhez és a Krisztust követő akarat erősödéséhez. A keresztény imádság elsődlegesen »Krisztus misztériumairól« elmélkedik” (KEK 2708).
Itt van tehát a keresztény ima kegyelme: Krisztus nincs messze, hanem mindig kapcsolatban áll velünk. Istenemberi személyének nincs olyan aspektusa, amely ne válhatna számunkra az üdvösség és a boldogság helyévé. Az imádság kegyelme által Jézus földi életének minden pillanata velünk egykorúvá válhat a Szentléleknek köszönhetően, aki vezetőnk. De ti jól tudjátok, hogy a Szentlélek vezetése nélkül nem tudunk imádkozni. Ő az, aki vezet bennünket! És a Szentléleknek köszönhetően mi is jelen vagyunk a Jordán folyónál, amikor Jézus vízbe merül, hogy megkeresztelkedjen. Mi is vendégek vagyunk a kánai menyegzőn, amikor Jézus a legjobb bort adja a hitvesek boldogságára. Más szóval, a Szentlélek az, aki összeköt bennünket Krisztus életének eme misztériumaival, mert Jézus szemlélése során az ima tapasztalata segít, hogy még jobban egyesüljünk vele. Mi is csodálkozva látjuk a Mester által végbevitt ezernyi gyógyulást. Vegyük kézbe az evangéliumot, elmélkedjünk az evangélium ezen misztériumain, és a Lélek vezet majd bennünket, hogy ott jelen legyünk! És az imában – amikor imádkozunk – mindannyian olyanok vagyunk, mint a megtisztított leprás, a vak Bartimeus, aki visszanyeri látását, Lázár, aki kijön a sírból… Az imádságban mi is meggyógyulunk, ahogy a vak Bartimeus meggyógyult, vagy a másik, a leprás… Mi is feltámadunk, ahogy Lázár feltámadt, mert
a Szentlélek által vezetett elmélkedő ima segít, hogy újra átéljük Krisztus életének eme misztériumait, hogy találkozzunk Krisztussal,
és hogy a vakkal együtt mondjuk: „Uram, könyörülj rajtam! Könyörülj rajtam!” „Mit akarsz?” „Látni, belépni abba a párbeszédbe.” A keresztény meditáció a Lélek vezetésével abban segít bennünket, hogy párbeszédet folytassunk Jézussal. Az evangéliumnak nincs olyan oldala, amelyen ne lenne helyünk. Az elmélkedés számunkra, keresztények számára a Jézussal való találkozás egyik módja. És így, csak így jutunk el ahhoz, hogy rátaláljunk önmagunkra.
A meditáció nem önmagunk körül forgás, nem: Jézushoz megyünk, Jézus kegyelme által találkozunk önmagunkkal, általa gyógyulunk, támadunk fel és erősödünk meg.
Találkozunk Jézussal, aki mindenki megmentője, az enyém is, mégpedig a Szentlélek vezetésének köszönhetően.
Forrás: Magyar Kurír
