Lépj kapcsolatba velünk

Ferenc pápa

Ferenc pápa a krizmaszentelő misén: Az evangélium hirdetésével a kereszthordozás is együtt jár!

Közzétéve

A Szentatya április 1-jén délelőtt a Szent Péter-bazilikában szűk körben mutatta be a krizmaszentelési misét, amelyen arra biztatta a papokat, hogy ne lepődjenek meg, amikor nehézségekkel találkoznak, mert az evangéliumhirdetés öröme egyben mindig a mérgező, gáncsoló ellenség órája is.

Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

Azt láttuk az evangéliumban, hogy megváltoznak az Urat hallgató emberek érzelmei. A változás drámai, és rámutat, hogy az üldözés és kereszt mennyire szorosan kapcsolódik az evangélium hirdetéséhez. A Jézus száját elhagyó kegyelmi szavak által kiváltott csodálat nem sokáig tartott a názáreti emberek lelkében. Valaki ezt mormolta: „De hát ki ez, nem József fia?” (vö. Lk 4,22). Ezek a szavak alattomos „vírusként terjedtek”. Mindenki ezt kérdezgette: „De hát ki ez, nem József fia?”

Ez egyike azoknak a kétértelmű mondatoknak, amelyekből még bármi következhet. Használhatjuk öröm kifejezésére: „Milyen csodálatos, hogy ilyen egyszerű származású ember ilyen nagy tekintéllyel beszél!” De másvalaki megvetést is kifejezhet vele: „Ez meg honnan jött? Kinek képzeli magát?” Érdemes felfigyelnünk arra, hogy a mondat megismétlődik, amikor az apostolok pünkösd napján a Szentlélekkel eltelve elkezdik hirdetni az evangéliumot. Valaki azt mondja: „Akik itt beszélnek, hát nem mind galileaiak?” (ApCsel 2,7). És míg egyesek befogadják az Igét, mások részegnek gondolják őket.

Formálisan úgy tűnhet, hogy a mondat nyitott marad mindkét irányba, de ha figyelembe vesszük a következményeit, ebben a konkrét összefüggésben e szavakban csírájában már ott rejtőzött az erőszak, mely aztán elszabadult Jézus ellen.

Ez egy „húzómondat”, [1.] mint amikor azt mondja valaki: „Ez túl sok!”, és megtámadja a másikat, vagy faképnél hagyja.

Az Úr, aki néha csendben maradt, vagy átment a túlsó partra, ezúttal nem marad szótlan, hanem leleplezi azt a rosszindulatú logikát, amely egy egyszerű falusi szólásban rejtőzik. „Ezt a mondást szegezitek nekem: »Orvos, magadat gyógyítsd!« A nagy tetteket, amelyeket – mint hallottuk – Kafarnaumban végbevittél, vidd végbe itt, a hazádban is!” (Lk 4,23). „Magadat gyógyítsd!”

„Mentsd meg magadat!” Itt a méreg! Ugyanez a mondat követi az Urat a keresztig: „Megmentett másokat! Mentsd meg magadat” (Lk 23,35); „és ments meg minket is” – teszi hozzá a két rabló egyike (vö. Lk 23,39).

Az Úr, ahogy sosem, most sem folytat párbeszédet a gonosz lélekkel, csak a Szentírással válaszol. Illés és Elizeus prófétát sem fogadták el honfitársaik, egy föníciai özvegyasszony és egy szír leprás viszont igen: két idegen, két más vallású ember elfogadta. A tények célba találnak, és kiváltják a hatást, amelyet Simeon, a karizmatikus agg megjövendölt: Jézus az „ellentmondás jele” (szémeion antilegomenon) lesz (Lk 2,34). [2.]

Jézus szavának van ereje ahhoz, hogy napvilágra hozza, amit az ember a szívében hordoz, s ami általában keverék, például búza és konkoly keveréke. Ez pedig lelki küzdelemhez vezet. Aki látja az Úr túláradó irgalmának gesztusait, és hallgatja „boldogságait” s az evangélium „jaj nektek”-figyelmeztetéseit, az kénytelen megkülönböztetni és választani. Ebben az esetben szavát nem fogadják el, és a haragra gyulladt tömeg megpróbálja kioltani az életét. De még nem jött el az „óra”, és az Úr – ahogy az evangélium mondja – „áthaladt köztük, és eltávozott” (Lk 4,30).

Ez még nem az óra, de az a gyorsaság, amellyel elszabadul a vérszomjas düh és durvaság, s amely képes azon nyomban megölni az Urat, megmutatja, hogy mindig jelen van az ő órája. És ezt szeretném ma megosztani veletek, kedves papok: hogy az örömteli evangéliumhirdetés órája, s az üldöztetés és a kereszt órája együtt van jelen.

Az evangélium hirdetése mindig egy konkrét kereszt vállunkra vételéhez kapcsolódik. Az Ige szelíd fénye világosságot teremt a nyitott szívekben, de zavart és elutasítást vált ki azokban, amelyek nem azok. Ezt látjuk állandóan az evangéliumban.

A szántóföldön elvetett jó mag termést hoz – százszorosat, hatvanszorosat, harmincszorosat –, de felébreszti az ellenség irigységét is, aki megszállottan kezd konkolyt vetni az éjszaka folyamán (vö. Mt 13,24–30.36–43).

Az irgalmas apa gyengédsége ellenállhatatlanul vonzza a tékozló fiút, hogy hazatérjen, de kiváltja a báty felháborodását és haragját is (vö. Lk 15,11–32).

A szőlősgazda nagylelkűsége hálára indítja az utolsó órában felvett munkásokat, ugyanakkor keserű megjegyzéseket vált ki az elsőkből, akik megsértődnek azon, hogy gazdájuk jószívű (vö. Mt 20,1–16).

A bűnösökkel együtt étkező Jézus közelsége megnyer olyan szíveket, mint Zakeusé, Mátéé, a szamariai asszonyé…, de megvető érzéseket is kivált olyanokban, akik igaznak hiszik magukat.

Annak az embernek a nagylelkűsége, aki elküldi fiát, azt gondolva, hogy a szőlőbérlők tiszteletben tartják majd, ezzel szemben minden mértéket meghaladó kegyetlenséget idéz elő bennük: a gonoszság titkával állunk szemben, mely az Igaz megöléséhez vezet (vö. Mt 21,33–46).

Mindezek, kedves paptestvérek, megmutatják, hogy az örömhír hirdetése titokzatosan összekapcsolódik az üldöztetéssel és a kereszttel.

Loyolai Szent Ignác – amikor Jézus születését szemléli – bocsássatok meg ezért a hazai reklámért –, a születésről szóló szemlélődésben erről az evangéliumi igazságról beszél, amikor azt kéri, hogy nézzük és fontoljuk meg, mit csinál Szent József és a Szűzanya: „hogyan mennek az úton, és fáradoznak, hogy az Úr a legnagyobb szegénységben szülessék meg, majd annyi fáradalom, éhség, szomjúság, hőség és hideg, igazságtalanság és gyalázat után a kereszten haljon meg, és mindezt értem. Majd – teszi hozzá Ignác – magamra tekintve merítsek valamennyi lelki hasznot” (Lelkigyakorlatok, 116). Az Úr születésének öröme, a kereszt fájdalma, az üldöztetés.

Miről elmélkedhetünk, hogy hasznot merítsünk belőle papi életünk számára, amikor a keresztnek – az értetlenségnek, az elutasításnak, az üldözésnek – ezt a korai jelenlétét szemléljük az evangéliumi igehirdetés kezdetén és középpontjában?

Két gondolat jut eszembe.

Az első: nem okoz meglepetést annak megállapítása, hogy a kereszt jelen van az Úr életében szolgálata kezdetén, sőt már születése előtt. Már jelen van Mária első zavarában az angyali üdvözlet előtt; jelen van József álmatlanságában, amikor kötelességének érzi elhagyni jegyesét; jelen van Heródes üldözésében és a Szent Család által elszenvedett bajokban, melyek hasonlóak annak a sok családnak a szenvedéséhez, akiknek száműzetésbe kell menniük saját hazájukból.

Ez a valóság megnyit bennünket a „korábban” megélt kereszt titka előtt. Megérteti velünk, hogy a kereszt nem utólagos, nem alkalmi valóság, amelyet a dolgok véletlen együttállása hoz létre az Úr életében. Igaz, a történelem összes keresztre feszítettje úgy állítja elénk a keresztet, mintha az járulékos kár lenne, de nem így van: a kereszt nem a körülményektől függ.

Az emberiség nagy keresztjei és a mi – úgymond – kicsi keresztjeink nem a körülményektől függenek. Egyikünkké sem.

Miért vette vállára az Úr a keresztet teljes egészében? Miért vállalta el Jézus az egész kínszenvedést? Elfogadta barátai árulását és elhagyását az utolsó vacsorától kezdve, elfogadta a jogtalan letartóztatást, a gyorsított büntetőeljárást, az aránytalan büntetést, az egyszerűen gonosz és indokolatlan pofonokat és köpéseket… Ha a körülmények szabnák meg a kereszt üdvözítő hatalmát, akkor az Úr nem ölelt volna magához mindent. De amikor eljött az ő órája, az egész Keresztet átölelte. Mert a keresztben nincs kétértelműség! A kereszt nem alku tárgya.

A második gondolat a következő. Igaz, hogy valamennyi kereszt emberi állapotunk szerves része, korlátainkhoz és törékenységeinkhez kapcsolódik. De az is igaz, hogy abból, ami a keresztben történik, van valami, ami nem velejárója törékenységünknek, hanem a kígyó harapása, aki a megmarja a védtelen megfeszítettet, és megpróbálja megmérgezni és hiteltelenné tenni annak egész művét… Botránkozást kereső harapás – a botrányok korszakát éljük –, mozdulatlanná tenni akaró harapás, mely meddőnek és jelentéktelennek kíván feltüntetni a másoknak tett minden szolgálatot és a másokért szeretetből vállalt minden áldozatot.

A gonosz mérge, aki folytonosan ismételgeti: „Mentsd meg magadat!”

És ebben a kegyetlen és fájdalmas harapásban, mely halálos akar lenni, a végén megjelenik Isten diadala. Szent Maximus hitvalló megmutatta nekünk, hogy a megfeszített Jézussal a dolgok megfordultak: az Úr testét megharapva az ördög nem megmérgezte őt – benne csak végtelen szelídséget és az Atya akaratának való engedelmességet talált –, hanem ellenkezőleg, a kereszt horgára ráharapva az ördög lenyelte az Úr húsát, amely méreg volt számára, de ellenszer lett számunkra, mely semlegesíti a gonosz hatalmát. [3.]

Ezek a gondolatok, melyeket szerettem volna megosztani veletek. Kérjünk az Úrtól kegyelmet, hogy hasznot húzzunk ezekből a tanításokból: van kereszt az evangélium hirdetésében, igaz, de ez megmentő kereszt! Jézus vérével kibékített kereszt, mely Krisztus győzelmének erejével legyőzi a rosszat, és megszabadít bennünket a Gonosztól. Ha Jézussal együtt és hozzá hasonlóan elfogadjuk, már „az előtt”, hogy prédikálni indulnánk, lehetővé teszi számunkra, hogy felismerjük és elutasítsuk a botrány mérgét, amellyel az ördög megpróbál megmérgezni bennünket, amikor váratlanul kereszttel találkozunk életünkben.

„Mi azonban nem a meghátrálás emberei (hüposztolész) vagyunk” (Zsid 10,39) – mondja a Zsidóknak írt levél szerzője. „Mi azonban nem a meghátrálás emberei vagyunk”, ezt a tanácsot adja nekünk: ne botránkozzunk meg, mert Jézus sem botránkozott meg azon, hogy a szegények számára az üdvösségről hirdetett örömhíre nem szólhatott tisztán, hanem csak azok kiabálása és fenyegetőzése között, akik nem akarták hallani igéjét, vagy (moralista, klerikalista…) legalizmusra akarták azt lefokozni.

Ne botránkozzunk meg, mert Jézus sem botránkozott meg azon, hogy a betegeket gyógyítania és a rabságban szenvedőket felszabadítania olyan moralizáló, legalista, klerikális viták közepette kellett, amelyeket ő maga keltett, valahányszor jót tett.

Ne botránkozzunk meg, mert Jézus sem botránkozott meg azon, hogy olyan emberek között kellett visszaadnia a vakok látását, akik becsukták szemüket, hogy ne lássanak, vagy elfordították a fejüket.

Ne botránkozzunk meg, mert Jézus sem botránkozott meg azon, hogy prédikációja az Úr kegyelmi esztendejéről – mely év a történelem egésze – nyilvános botrányt okozott olyasmiben, ami ma legfeljebb egy megyei újság harmadik oldalára kerülhetne.

És ne botránkozzunk azon, hogy az evangélium hirdetése nem ékes beszédünktől, hanem a kereszt erejéből kapja hatékonyságát (vö. 1Kor 1,17).

Abból, ahogyan elfogadjuk a keresztet az evangélium – tetteinkkel, és ha szükséges, szavainkkal történő – hirdetése során, két dolog válik nyilvánvalóvá: hogy az evangélium által nekünk okozott szenvedések nem a miénk, hanem „a bennünk élő Krisztus szenvedései” (2Kor 1,5), és hogy „nem magunkat hirdetjük, hanem az Úr Krisztus Jézust”, és „mi szolgák vagyunk Jézusért” (2Kor 4,5).

Befejezésül egy emléket szeretnék megosztani veletek. Egyszer, életem egyik nagyon sötét időszakában, azt a kegyelmet kértem az Úrtól, hogy szabadítson ki egy emberpróbáló, nehéz helyzetből. Sötét időszak volt. Elmentem lelkigyakorlatot tartani néhány szerzetesnőnek, és az utolsó napon, ahogy annak idején szokás volt, meggyóntak. Jött egy nagyon öreg nővér, tiszta, sőt csillogó szemmel. Isten embere volt. Akkor arra éreztem vágyat, hogy kérjek tőle valamit magam számára, és azt mondtam neki: „Nővér, elégtételként imádkozzon értem, mert rászorulok egy kegyelemre. Kérje az Úrtól. És ha Ön kéri azt az Úrtól, akkor biztosan megadja majd nekem.” Csendet tartott, elég sokáig várt, mintha imádkozott volna, majd rám nézett, és így szólt: „Biztosan megadja az Úr Önnek a kegyelmet, de ne tévedjen: az ő isteni módján adja meg.” Ez nagyon jót tett nekem: azt hallani, hogy az Úr mindig megadja nekünk, amit kérünk, de ezt az ő isteni módján teszi. Ez a mód pedig magában foglalja a keresztet. Nem mazochizmusból, hanem szeretetből, a végsőkig elmenő szeretetből. [4.]

JEGYZETEK
[1.] Olyan szavak, mint amilyenekről egy spirituális mester, Claude Judde atya beszél; azon mondatok egyike, amelyek kísérik a döntéseinket és az „utolsó szót” tartalmazzák, azt a szót, amely a döntéshez vezet, és cselekvésre késztet egy embert vagy csoportot. Lásd: Claude Judde: Œuvres spirituelles II, 1883, Instruction sur la connaissance de soi même, 313–319, in Miguel Ángel Fiorito: Buscar y hallar la voluntad de Dios, Bs. As., Paulinas, 2000, 248 sk.
[2.] Az „antilegomenon” azt jelenti, hogy ellene beszélnek, egyesek jól, mások rosszul.
[3.] Vö. Centuria, 1, 8–13.
[4.] Vö. Homília a Szent Márta-házban, 2013. május 29.

Forrás: Magyar Kurír

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű