Lépj kapcsolatba velünk

Ferenc pápa

Ferenc pápa hamvazószerdán: Térjünk vissza Istenhez, hogy visszataláljunk az örömhöz!

Közzétéve

Fotó: Vatican Media

Február 17-én, hamvazószerdán mondott homíliájában a Szentatya a nagyböjtöt mint visszautat mutatta be: a nagyböjt visszatérés az Atyához, visszatérés Jézushoz, visszatérés a Szentlélekhez, életünk helyes irányához, az örömhöz.

Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Megkezdjük nagyböjti utunkat. Ez az út Joel próféta szavaival kezdődik, melyek jelzik a követendő irányt. Elhangzik egy hívás Isten szívéből, aki tárt karokkal és vágyakozó szemekkel könyörög nekünk: „Térjetek vissza hozzám teljes szívetekből” (Jo 2,12). Térjetek vissza hozzám! A nagyböjt visszaút Istenhez. Hányszor mondtuk neki elfoglaltan vagy közömbösen: „Uram, majd később jövök hozzád, várj csak… Ma nem tudok, de holnap majd elkezdek imádkozni és tenni valamit másokért.” És így telik egyik nap a másik után. Most Isten a szívünkhöz szól.

Az életben mindig lesznek teendőink és kifogásaink, de, testvéreim, ma van itt az ideje annak, hogy visszatérjünk Istenhez!

Térjetek vissza hozzám – mondja – teljes szívetekből! A nagyböjt olyan út, amely egész életünket, egész lényünket igénybe veszi. Itt az ideje, hogy felülvizsgáljuk, milyen utakon járunk, hogy megtaláljuk a hazafelé vezető utat, hogy újra felfedezzük az Istennel való alapvető kapcsolatot, melytől minden függ.

A nagyböjt nem rendkívüli tettek gyűjtögetése, hanem annak megvizsgálása, merre tart a szívünk. Ez a nagyböjt központi kérdése: merre tart a szívem?

Kérdezzük meg magunktól: merre visz életem GPS-e, Isten felé vagy magam felé? Azért élek, hogy az Úr kedvében járjak, vagy hogy az emberek észrevegyenek, dicsérjenek, előnyben részesítsenek, első helyre tegyenek…? Vajon nem „táncoló” szívem van-e, mely egy lépést előre tesz, aztán egyet hátra, egy kicsit szereti az Urat és egy kicsit a világot, vagy szilárdan áll a szívem Istenben? Jól elvagyok a képmutatásaimmal, vagy küzdök, hogy megszabadítsam szívemet a rabságban tartó kétszínűségektől és hamisságoktól?

A nagyböjt útja kivándorlás a szolgaságból a szabadságba. A nagyböjt negyven napja arra a negyven évre utal, amikor Isten népe a pusztában vándorolt, hogy visszatérjen hazájába. De milyen nehéz volt elhagynia Egyiptomot!

Sokkal nehezebb volt elhagynia az Isten népe szívében, a belül lakozó Egyiptomot, mint elhagynia Egyiptom földjét…

Nagyon nehéz elhagyni Egyiptomot… Az út során mindig megkísértette, hogy visszasírja az ottani finom hagymát, hogy visszaforduljon, hogy a múlt emlékeihez kötődjön, bálványokhoz ragaszkodjon. Velünk is ez történik: az Istenhez való visszatérést akadályozzák egészségtelen ragaszkodásaink, gátolja a bűnös szokások csábító csapdája, a pénz és a látszat hamis biztonsága, az áldozatszerep bénító bánkódása. A járáshoz le kell leplezni ezeket a tévképzeteket!

Feltehetjük a kérdést: hogyan haladhatunk hát az Istenhez vezető úton? Ebben segítségünkre lehetnek azok a visszautak, amelyekről Isten igéje beszámol nekünk.

Tekintsünk a tékozló fiúra, és megértjük, hogy számunkra is eljött az ideje, hogy visszatérjünk az Atyához. Ahogyan az a fiú, mi is elfelejtettük az otthon illatát, értékes kincseket pazaroltunk el limlomért, s végül kezünk üres maradt, szívünk pedig elégedetlen.

Elestünk: gyermekek vagyunk, akik folytonosan elesnek, olyanok vagyunk, mint a kisgyermekek, akik próbálnak járni, de a földre huppannak, és apjuknak kell minden alkalommal felsegíteni őket.

Mindig az Atya megbocsátása állít talpra bennünket: Isten bocsánata, a gyónás az első lépés a visszaúton. A gyónást említettem – nyomatékosan kérem a gyóntatókat: atyák legyetek, ne ostorozzátok, hanem öleljétek az embereket!

Aztán vissza kell térnünk Jézushoz, úgy kell tennünk, mint az a gyógyult leprás, aki visszatért, hogy köszönetet mondjon neki. Tízen nyertek gyógyulást, de ő volt az egyedüli, aki üdvösséget is nyert, amiért visszatért Jézushoz (vö. Lk 17,12–19). Mindannyiunknak vannak lelki betegségei, egyedül nem tudunk kigyógyulni belőlük; mindannyiunkban vannak mélyen gyökerező rossz szokások, egyedül nem tudjuk kiirtani őket; mindannyiunkban működnek bénító félelmek, egyedül nem tudjuk legyőzni őket. Utánoznunk kell azt a leprást, aki visszatért Jézushoz, és lábához vetette magát.

Jézus gyógyítására van szükségünk, elé kell tárnunk sebeinket, és azt kell mondanunk neki: „Jézusom, itt vagyok előtted, bűneimmel, nyomorúságaimmal.

Te vagy az orvos, te meg tudsz szabadítani engem. Gyógyítsd meg szívemet! Gyógyíts meg leprámból!”

Isten igéje tehát arra biztat bennünket, hogy térjünk vissza az Atyához, térjünk vissza Jézushoz, és azt is kéri, hogy térjünk vissza a Szentlélekhez.

A fejünkön lévő hamu emlékeztet arra, hogy por vagyunk, és a porba térünk vissza. Ám erre a porra, mely mi vagyunk, Isten ráfújta az élet Leheletét.

Így tehát nem élhetünk a por kergetésével, a ma létező, de holnap tovatűnő dolgok utáni futkosással. Térjünk vissza a Lélekhez, az Életadóhoz, a Tűzhöz, mely feltámaszt hamvainkból, a Tűzhöz, mely szeretni tanít bennünket! Mindig por maradunk, de ahogy egy liturgikus himnusz mondja, szerelmes por. Térjünk vissza a Szentlélekhez való imádkozáshoz, fedezzük fel újra a dicsőítés tüzét, mely elégeti a panaszkodás és lemondás hamvait.

Testvérek, ez a visszautunk Istenhez csak azért lehetséges, mert már megvalósult az ő odaútja hozzánk. Másképp nem lenne lehetséges! Mielőtt mi hozzá mennénk, ő már lejött hozzánk. Megelőzött bennünket, elénk jött. Értünk mélyebbre ereszkedett, mint amit el tudtunk képzelni: bűnné tette önmagát, halállá lett. Erre emlékeztetett bennünket Szent Pál: „Isten azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk” (2Kor 5,21). Annak érdekében, hogy ne hagyjon egyedül és elkísérjen bennünket utunkon, leszállt bűnünkbe és halálunkba, megérintette a bűnt, megérintette halálunkat. És akkor utunk nem más, mint hogy hagyjuk, hogy kézen fogjon bennünket.

Az Atya, aki visszatérésre biztat bennünket, az, aki elhagyja otthonát, hogy eljöjjön megkeresni bennünket; az Úr, aki meggyógyít bennünket, az, aki hagyja magát megsebesíteni a kereszten; a Lélek, aki segít megváltoztatni életünket, az, aki erősen s mégis gyengéden ráfúj porunkra.

Halljuk az apostol könyörgését: „Hagyjátok magatokat kiengesztelni Istennel!” (2Kor 5,20). Hagyjátok magatokat kiengesztelni: az út nem a saját erőfeszítésünktől függ. Senki sem tud kiengesztelődni Istennel a maga erejéből, nem lehetséges! A szív megtérése, az ezt kifejező tettekkel és gyakorlatokkal, csak akkor lehetséges, ha Isten cselekvésének elsőbbségéből indul ki. Nem képességeink vagy fitogtatott érdemeink, hanem az ő befogadásra váró kegyelme teszi lehetővé, hogy visszatérjünk hozzá. A kegyelem ment meg bennünket, az üdvösség tiszta kegyelem, tiszta ingyenesség! Jézus világosan megmondta az evangéliumban: igazzá nem az emberek szeme előtt gyakorolt igazságosság tesz bennünket, hanem az Atyával való őszinte kapcsolat. Az Istenhez való visszatérés kezdete annak elismerése, hogy szükségünk van rá, hogy rászorulunk az ő irgalmára, rászorulunk az ő kegyelmére. Ez a helyes út, az alázat útja. Én minek érzem magam: rászorulónak vagy önelégültnek?

Ma lehajtjuk fejünket, hogy hamut szórjanak rá. A nagyböjt után még jobban lehajlunk, hogy megmossuk testvéreink lábát. A nagyböjt alázatos leereszkedés magunkba és másokhoz.

Annak megértése, hogy az üdvösség nem kaptatás a dicsőségért, hanem leereszkedés szeretetből. Kicsinnyé válás. Ezen az úton, hogy ne tévesszük el az irányt, álljunk meg Jézus keresztje, Isten szótlan tanítószéke előtt. Mindennap nézzük sebeit, melyeket magával vitt a mennybe, és mindennap az Atya elé tárja őket közbenjáró imájában! Mindennap nézzük sebeit! Sebhelyeiben felismerjük ürességünket, hiányosságainkat, a bűn sebeit, az ütéseket, melyek fájdalmat okoztak nekünk. Mégis épp ott látjuk, hogy Isten nem ujjal mutogat felénk, hanem kitárja előttünk karjait! Sebei értünk vannak nyitva, és e sebek által nyertünk gyógyulást (vö. 1Pt 2,25; Iz 53,5). Csókoljuk meg őket, és megértjük, hogy Isten az ő végtelen irgalmával éppen ott, az élet legfájdalmasabb pontjain vár ránk. Mert ott, ahol a legsebezhetőbbek vagyunk, ahol a legjobban szégyenkezünk, ott jött elénk. És most, hogy elénk jött, arra hív bennünket, hogy térjünk vissza hozzá, hogy újra átérezzük annak örömét, hogy ő szeret bennünket!

Forrás: Magyar Kurír

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű