Lépj kapcsolatba velünk

Ferenc pápa

Ferenc pápa homíliája az Isteni Irgalmasság vasárnapján: Fogadjuk be az Isteni Irgalmasságot, a világ üdvösségét

Közzétéve

Április 19-én, az Isteni Irgalmasság vasárnapján a Szentatya a Vatikánhoz közeli Santo Spirito in Sassia-templomban mutatott be szentmisét. Ebben a templomban van felállítva az irgalmas Jézusnak az a festménye (reprodukció), amely Szent Fausztina nővér leírása alapján készült.

Ferenc pápa teljes homíliáját közreadjuk, magyar fordításban.

Múlt vasárnap a Mester feltámadását ünnepeltük, ma pedig a tanítvány feltámadásának vagyunk tanúi. Eltelt egy hét, melyet a tanítványok, annak ellenére, hogy látták a feltámadt Jézust, félelemben töltöttek, „zárt ajtók mögött” (Jn 20,26), és még az egyetlen hiányzót, Tamást sem tudták meggyőzni a feltámadásról. Mit csinál Jézus e félelembe burkolózó hitetlenség láttán? Visszatér, felveszi ugyanazt a helyzetet, megáll középen, a tanítványok „körében”, és megismétli ugyanazt a köszöntést: „Béke veletek!” (Jn 20,19.26). Újrakezdi az elejétől. A tanítvány feltámadása itt kezdődik, ebből a hűséges és türelmes irgalomból, amikor felfedezzük, hogy Isten sosem fárad bele abba, hogy kinyújtsa kezét, hogy felemeljen eleséseinkből. Azt akarja, hogy így lássuk: nem parancsoló úrként, akivel rendeznünk kell számláinkat, hanem édesapánkként, aki mindig felemel bennünket. Az életben bizonytalanul haladunk előre, mint a kisgyermek, aki járni tanul, de elesik; tesz néhány lépést, de ismét elesik; elesik és újra elesik, édesapja pedig mindannyiszor felemeli.

A kéz, mely mindig felemel bennünket, az irgalom: Isten tudja, hogy irgalom nélkül a padlón maradunk, hogy a járáshoz rászorulunk arra, hogy talpra állítsanak bennünket.

Te viszont ellene vetheted: „De én mindig el fogok esni!” Az Úr tudja ezt, és mindig készen áll arra, hogy felemeljen téged. Ő nem azt akarja, hogy folytonosan eleséseinkre gondoljunk, hanem hogy rá nézzünk, aki az elesésekben felemelendő gyermekeket, a nyomorúságokban irgalmassággal szeretendő gyermekeket lát. Ma ebben a templomban, mely az irgalmasság kegyhelyévé vált Rómában, azon a vasárnapon, amelyet húsz évvel ezelőtt Szent II. János Pál pápa az isteni irgalmasságnak szentelt, fogadjuk bizalommal ezt az üzenetet! Szent Fausztinának Jézus ezt mondta: „Én vagyok maga a szeretet és az irgalmasság; nincs olyan nyomorúság, mely vetekedhetne irgalmasságommal” (Napló, 1937. szeptember 14.). Egyszer aztán Szent Fausztina elégedetten mondta Jézusnak, hogy egész életét felajánlotta neki, mindenét, amije csak volt. Jézus válasza azonban egészen megdöbbentette: „Nem ajánlottad fel nekem azt, ami valójában a tiéd.” Mit tartott meg magának ez a szent nővér? Jézus „kedvesen mondta neki: »Leányom, add nekem nyomorúságodat«” (1937. október 10.). Mi is megkérdezhetjük magunktól:

„Vajon odaadtam nyomorúságomat az Úrnak? Megmutattam neki eleséseimet, hogy felemeljen engem?”

Vagy van valami, amit még magamban tartok? Egy bűn, egy lelkiismeret-furdalás a múlt miatt, egy belül hordott sérülés, egy neheztelés valakire, egy gondolat egy adott személyről… Az Úr arra vár, hogy hozzá vigyük nyomorúságainkat, hogy felfedeztesse velünk irgalmát.

Térjünk vissza a tanítványokhoz. Elhagyták az Urat kínszenvedésében, és bűnösnek érezték magukat. De Jézus, amikor találkozik velük, nem tart nekik hosszú prédikációkat. Nekik, akik sebzettek voltak belül, a sebeit mutatja meg. Tamás megérintheti őket, és felfedezi a szeretetet, felfedezi, mennyit szenvedett érte Jézus, akit ő magára hagyott. Azokban a sebekben Isten gyengéd közelségét érinti kezével. Tamás, aki késve érkezett, amikor befogadja az irgalmat, megelőzi a többi tanítványt: nemcsak a feltámadásban, hanem Isten határtalan szeretetében is hisz. És a legegyszerűbb és legszebb hitvallást teszi: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28). Itt láthatjuk a tanítvány feltámadását: akkor megy végbe, amikor törékeny és sebzett embersége belép Jézuséba. Itt feloldódnak a kétségek, itt Isten „én Istenem”-mé lesz, itt az ember újra elkezdi elfogadni önmagát és szeretni saját életét.

Kedves testvérek, a mostani megpróbáltatásban, Tamáshoz hasonlóan, félelmeinkkel és kétségeinkkel, mi is gyengének érezzük magunkat. Szükségünk van az Úrra, aki gyengeségeinken túl kitörölhetetlen szépséget lát bennünk.

Vele újra értékesnek fedezzük fel magunkat gyengeségeinkben. Felfedezzük, hogy olyanok vagyunk, mint a gyönyörű kristályok, egyszerre törékenyek és értékesek.

És ha, mint a kristály, áttetszők vagyunk előtte, akkor az ő fénye, az irgalom fénye felragyog bennünk és rajtunk keresztül a világban. Itt az indok arra, hogy – amint Péter levele fogalmazott – „örvendezzünk, jóllehet egy darabig […] különféle megpróbáltatások érnek bennünket” (1Pét 1,6).

Az isteni irgalmasság mai ünnepén a legszebb híradás a később érkezett tanítványon keresztül zajlik. Csak ő hiányzott, Tamás. De az Úr megvárta. Az irgalmasság nem hagyja magára, aki lemaradt. Most, amikor a világjárványból való lassú és fáradságos újrakezdésre gondolunk, épp ez a veszély fenyegethet: elfeledkezni arról, aki lemaradt. Fennáll a veszély, hogy egy még rosszabb vírus támad meg bennünket, a közömbös önzőségé. Ennek a vírusnak az átadása azzal a gondolattal kezdődik, hogy az élet akkor lesz jobb, ha nekem jobb lesz, hogy akkor lesz minden rendben, ha számomra rendben mennek a dolgok. Innen indulunk, és odáig mehetünk, hogy válogatunk az emberek között, leselejtezzük a szegényeket, feláldozzuk a lemaradókat a haladás oltárán.

Ez a világjárvány azonban emlékeztet bennünket arra, hogy nincsenek különbségek és határok a szenvedők között. Mindannyian törékenyek, mindannyian egyformák, mindannyian értékesek vagyunk.

Ami körülöttünk zajlik, felrázza bensőnket: ideje eltávolítani az egyenlőtlenségeket, helyrehozni az igazságtalanságot, amely az egész emberiség egészségét aláássa! Tanuljunk a korai keresztény közösségtől, melyet Az apostolok cselekedeteinek könyve mutat be. Ez a közösség irgalmat kapott és irgalommal élt: „A hívőknek mindenük közös volt. Vagyonukat és javaikat eladták, és a kapott pénzt szétosztották, ahogy kinek-kinek éppen szüksége volt rá” (ApCsel 2,44–45). Ez nem ideológia, ez kereszténység.

Abban a közösségben, Jézus feltámadása után, csak egy maradt le, és a többiek megvárták. Manapság az ellenkezője látszik: az emberiségnek egy kis része előrement, míg a többség lemaradt. És bárki mondhatja: „Ezek összetett problémák, nem nekem kell a rászorulókkal törődnöm, másoknak kell gondolniuk rájuk!” Szent Fausztina, Jézussal való találkozása után, ezt írta: „Egy szenvedő lélekben a megfeszített Jézust kell látnunk, nem egy élősködőt, nem egy terhet. [Uram], te lehetőséget adsz nekünk az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlására, és mi gyakorolhatjuk a helyes megítélést” (Napló, 1937. szeptember 6.). Maga azonban egy nap arról panaszkodott Jézusnak, hogy mivel irgalmasságot gyakorol, naivnak tartják. Azt mondta: „Uram, gyakran visszaélnek jóságommal.” Jézus válasza: „Nem számít, leányom, ne törődj vele, te légy mindig irgalmas mindenkivel” (1937. december 24.). Mindenkivel: ne csak saját érdekeinkre, ne csak a részleges érdekekre gondoljunk!

Ezt a megpróbáltatást tartsuk kedvező alkalomnak arra, hogy mindenki holnapját készítsük, senkit sem leselejtezve, mindenkiét! Mert egyben látás nélkül senkinek sem lesz jövője.

Ma Jézus fegyvertelen és lefegyverző szeretete feltámasztja a tanítvány szívét. Mi is, akárcsak Tamás apostol, fogadjuk be az irgalmat, a világ üdvösségét! És gyakoroljunk irgalmat a gyengébbekkel: csak így építhetünk új világot!

Forrás: Magyar Kurír

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű