Lépj kapcsolatba velünk

Ferenc pápa

Ferenc pápa katekézise: Arcok és szívek vagyunk, Isten egyenként, név szerint ismer bennünket!

Közzétéve

Fotó: Vatican Media

A Szentatya október 14-én folytatta az imádságról szóló katekézisét a VI. Pál-csarnokban tartott általános kihallgatás keretében. Úgy mutatta be a Zsoltárok könyvét, mint amelyben hús-vér imádkozó emberek imáit találjuk, és amely megtanít bennünket is imádkozni.

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó napot kívánok!

A Bibliát olvasva állandóan különféle imákkal találkozunk. De a Szentírásban találunk egy egész könyvet is, amely csak imából áll, és ez a könyv számtalan imádkozó ember hazájává, edzőtermévé és otthonává lett. Ez a Zsoltárok könyve. Százötven zsoltár, melyek arra szolgálnak, hogy imádkozzuk őket.

A bölcsességi könyvekhez tartozik, mert az Istennel folytatott párbeszéd tapasztalata alapján az „imádkozni tudást” adja tovább. A zsoltárokban megtalálhatjuk az összes emberi érzést: az életünket átszövő örömöket, fájdalmakat, kétségeket, reményeket és keserűségeket. A katekizmus azt írja, hogy mindegyik zsoltár „annyira józan, hogy őszintén imádkozhatja bármilyen körülmények között és bármely korban élő ember” (KKK 2588). A zsoltárok olvasásával és újraolvasásával megtanuljuk az imádság nyelvét. Az Atyaisten ugyanis Lelkével ihlette őket Dávid király és más imádkozó emberek szívében, hogy megtanítsanak minden férfit és nőt arra, hogyan dicsérjék őt, hogyan mondjanak köszönetet neki, hogyan kérleljék, hogyan szólítgassák örömben és fájdalomban, és hogyan beszéljék el tetteinek és törvényének csodáit. Összefoglalva: a zsoltárok Isten szavának részét képezik, melyeket mi, emberek arra használunk, hogy beszéljünk Vele.

Ebben a könyvben nem találunk fellegekben járó embereket, nem találunk felhőkanalozókat, olyanokat, akik esztétikai vagy elidegenítő tapasztalattal tévesztik össze az imát.

A zsoltárok nem íróasztalnál született szövegek; hanem szólongatások, gyakran drámaiak, melyek eleven létezésünkből fakadnak fel. Ahhoz, hogy imádkozni tudjuk őket, elegendő annak lennünk, amik vagyunk.

Nem szabad elfelejtenünk: ahhoz, hogy jól imádkozzunk, úgy kell imádkoznunk, amilyenek vagyunk, nem sminkelve! Az imádkozáshoz nem kell előtte tetszetősre kenegetnünk a lelkünket! „Uram, én ilyen vagyok”, lépjünk az Úr elé úgy, ahogy vagyunk, együtt a szép dolgokkal, de a csúnya dolgokkal is, melyeket senki sem ismer, de mi, lelkünk mélyén ismerünk. A zsoltárokban hús-vér imádkozó emberek hangját halljuk, akiknek élete, mint mindenkié, nehézségekkel, gyötrelmekkel, bizonytalansággal van tele. A zsoltáros egyáltalán nem tagadja ezt a szenvedést: tudja, hogy az élethez tartozik. A zsoltárokban azonban a szenvedés kérdéssé alakul. A szenvedésből eljutunk a kérdésig.

A sok kérdés között van egy, amely megválaszolatlan marad, mint egy szüntelen kiáltás, mely az egész könyvön át visszhangzik, itt is, ott is felhangzik. Ezt a kérdést sokszor ismételjük: „Meddig, Uram? Meddig?” Minden fájdalom szabadulásért könyörög, minden könny vigasztalásért esedezik, minden seb gyógyulásra vár, minden rágalom felmentő határozatra. „Meddig kell még szenvednem, Uram? Hallgass meg, Uram!” Hányszor imádkoztunk így? Hányszor mondtuk, hogy: „Meddig még? Elég már, Uram!” Azáltal, hogy a zsoltárok állandóan ilyen kérdéseket tesznek fel, megtanítanak minket arra, hogy ne törődjünk bele a fájdalomba, és emlékeztetnek, hogy az élet nem nyert üdvösséget, ha nem nyert gyógyulást.

Az ember léte csak egy lehelet, élete röpke pillanat, de az imádkozó tudja, hogy értékes Isten szemében, s ezért van értelme kiáltani.

Ez fontos! Amikor imádkozunk, azért tesszük, mert tudjuk, hogy értékesek vagyunk Isten szemében. Ez a Szentlélek kegyelme, aki belülről felébreszti bennünk annak tudatát, hogy értékesek vagyunk Isten szemében. Ezáltal kapunk indíttatást arra, hogy imádkozzunk.

A zsoltárimák erről a kiáltásról tanúskodnak: többszörös kiáltás ez, mert az életben a fájdalom ezernyi formát ölt, a betegségnek, a gyűlöletnek, a háborúnak, az üldöztetésnek, a bizalmatlanságnak… a nevét viseli. A legnagyobb „botrányig”, a halál botrányáig. A halál az ember legképtelenebb ellenségeként jelenik meg a Zsoltárok könyvében: melyik bűncselekmény érdemel ilyen kegyetlen büntetést, mely megsemmisüléssel és véget éréssel jár? A zsoltárokat imádkozó arra kéri Istent, hogy lépjen közbe ott, ahol minden emberi erőfeszítés hiábavalónak bizonyul. Ez a magyarázata annak, hogy az ima már önmagában is út az megmeneküléshez, az üdvösséghez, és a kezdete annak.

Mindenki szenved ezen a világon: akár hisz Istenben, akár elutasítja őt. A Zsoltárok könyvében azonban a fájdalom kapcsolattá, viszonnyá válik: segélykiáltás, mely halló fülekre vár. Nem maradhat értelmetlen, cél nélküli. Az általunk elszenvedett fájdalmak sem lehetnek csak egy egyetemes törvény konkrét esetei: azok mindig „az én” könnyeim. Gondoljatok erre: a könnyek nem egyetemesek, hanem „az én” könnyeim.

Mindenkinek megvannak a maga könnyei. „Az én” könnyeim és „az én” fájdalmaim arra késztetnek, hogy folytassam az imát.

„Az én” könnyeimről van szó, melyeket még soha senki nem ontott ki előttem. Igen, sokan sírtak, sokan. De „az én” könnyeim az enyémek, „az én” fájdalmam az enyém, „az én” szenvedésem az enyém.

Mielőtt beléptem a terembe, találkoztam annak a comói egyházmegyés papnak a szüleivel, akit meggyilkoltak; akkor ölték meg, amikor épp másokat szolgált, másokon segített. Azoknak a szülőknek a könnyei „az ő” könnyeik, és mindketten tudják, mennyit szenvedtek, amikor megtudták, hogy fiuk életét adta a szegények szolgálatában. Amikor meg akarunk vigasztalni valakit, nem találunk szavakat. Miért? Mert nem érünk el az ő fájdalmáig, mert „az ő” fájdalma az övé, „az ő” könnyei az övéi. Ugyanez érvényes ránk is: „az én” fájdalmam az enyém, „az én” könnyeim az enyémek, és ezekkel a könnyekkel, ezzel a fájdalommal fordulok az Úrhoz.

Az emberek minden fájdalma szent Isten számára. Az 56. zsoltárban így imádkozik az ember: „Te számon tartod kóborló lépteimet. Gyűjtsd könnyeimet tömlődbe! Talán nincsenek feljegyezve könyvedben?” (Zsolt 56,9). Isten előtt nem vagyunk idegenek vagy puszta számok. Arcok és szívek vagyunk, ő egyenként, név szerint ismer bennünket!

A zsoltárokban a hívő választ talál. Tudja, hogy ha minden emberi ajtó bezárul, Isten ajtaja akkor is nyitva van. Ha az egész világ elmarasztaló ítéletet hoz, Istennél akkor is van menekvés.

„Az Úr hall”: nemritkán elég ezt tudni az imában. A problémák nem mindig oldódnak meg. Aki imádkozik, nem kerget illúziókat: tudja, hogy e földi élet számos kérdése megoldatlan marad, kiút nélkül; a szenvedés továbbra is kísér bennünket, és ha túl is vagyunk egy csatán, újabbak várnak ránk. Ha azonban tudjuk, hogy az Úr meghallgatta, amit mondtunk, akkor minden elviselhetőbbé válik.

A legrosszabb dolog, ami történhet, az, ha elhagyatottságtól szenvedünk, ha azt érezzük, hogy megfeledkeztek rólunk. Ettől ment meg az ima bennünket.

Mert előfordulhat, sőt gyakran előfordulhat, hogy nem értjük Isten terveit, de kiáltásaink nem ragadnak idelenn: felszállnak őhozzá, akinek atyai szíve van, és aki maga is sír minden fiáért és lányáét, aki szenved, és aki meghal. Hadd mondjak valamit: a nehéz pillanatokban jót tesz nekem, ha Jézus könnyeire gondolok, amikor Jeruzsálemre nézve sírt, amikor Lázár sírja előtt sírt. Isten értem sírt, Isten sír, sír fájdalmaink miatt. Mert Isten azért akart emberré válni – mondta egy spirituális író –, hogy sírni tudjon. Ha arra gondolok, hogy Jézus sír velem a fájdalomban, az vigasztalás számomra: segít előrelépni. Ha kapcsolatban maradunk vele, az élet nem kímél meg minket a szenvedéstől, de életünk megnyílik a jó nagy horizontjára, és beteljesedése felé halad tovább! Bátorság, folytassuk az imát! Jézus mindig mellettünk áll!

Forrás: Magyar Kurír

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű