November 4-én Ferenc pápa a fokozódó járvány miatt újból az Apostoli Palotában, a hívők fizikai jelenléte nélkül volt kénytelen megtartani a szerdai általános kihallgatást. Az imádság témájának szentelt katekézissorozatának 13. alkalmát Jézusnak mint az ima tanítómesterének szentelte.
Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvérek, jó napot kívánok!
Sajnos a mai kihallgatásra vissza kellett térnünk a könyvtárba, hogy megvédjük magunkat a koronavírus-fertőzés ellen. Ez arra is tanít bennünket, hogy nagyon oda kell figyelnünk a hatóságok előírásaira, mind a politikai, mind az egészségügyi hatóságok előírásaira, hogy megvédjük magunkat ettől a járványtól.
Ajánljuk fel az Úrnak ezt a köztünk lévő távolságot, mindenki javára, és gondoljunk, gondoljunk sokat a betegekre, azokra, akik már mintegy „feleslegesként” kerülnek kórházba, gondoljunk az orvosokra, az ápolókra, az önkéntesekre és mindazokra, akik a betegekért dolgoznak ebben a pillanatban!
Életüket kockáztatják, de felebaráti szeretetből, hivatásukból fakadóan teszik. Imádkozzunk értük!
Nyilvános működése során Jézus állandóan az ima erejéhez folyamodik. Az evangéliumok beszámolnak arról, hogy elhagyatott helyekre vonul vissza imádkozni. Visszafogott és tapintatos megjegyzésekről van szó, melyek csak elképzelni engedik ezeket az imádságos párbeszédeket. Egyértelműen tanúskodnak azonban arról, hogy
Jézus akkor sem hanyagolta el az Atyával folytatott meghitt párbeszédet, amikor legtöbb idejét a szegényekkel és betegekkel töltötte. Minél jobban elmerült az emberek szükségleteiben, annál inkább szükségét érezte annak, hogy megpihenjen a szentháromságos közösségben,
hogy visszatérjen az Atyával és a Lélekkel való együttlétbe.
Jézus életében tehát van egy titok, rejtve az emberi szemek elől, mely mindennek az alapját jelenti. Jézus imája titokzatos valóság, melyből csak sejtünk valamit, de amely lehetővé teszi, hogy megfelelő perspektívában értelmezzük egész küldetését. Azokban a magányos órákban – hajnal előtt vagy éjszaka – Jézus elmerül az Atyával való meghitt együttlétben, vagyis abban a Szeretetben, amelyre minden lélek szomjazik. Ez derül ki nyilvános szolgálatának első napjaitól kezdve.
Szombaton például Kafarnaum városa „tábori kórházzá” változik: napnyugta után minden beteget Jézushoz visznek, ő pedig meggyógyítja őket. Hajnal előtt azonban Jézus eltűnik: elvonul egy magányos helyre, és imádkozik. Simon és a többiek keresik, amikor pedig megtalálják, azt mondják: „Mindenki téged keres!” Mit válaszol Jézus? „Más falvakba kell mennem prédikálni, hiszen ezért jöttem” (vö. Mk 1,35–38). Jézus mindig egy kicsit távolabb van, távolabb az Atyával való imádságban, távolabbi falvakba megy, távolabbi horizontokra figyel, hogy prédikálni menjen távolabbi népekhez.
Az imádság a kormánylapát, mely kijelöli Jézus útirányát. Küldetésének szakaszait nem a sikerek, nem az elfogadottság diktálja, de még nem is a „mindenki téged keres” csábító mondat. Jézus működését a kevésbé kényelmes út szabja meg, ez viszont engedelmeskedés az Atya sugalmazásának, melyet Jézus meghall és befogad magányos imájában.
A katekizmus kijelenti: „Jézus már akkor tanít imádkozni bennünket, amikor ő maga imádkozik” (KEK 2607.). Ezért Jézus példájából levezethetjük a keresztény ima néhány jellemzőjét.
Először is, az imának elsőbbsége van: ez a nap első vágya, olyasmi, amit hajnalban gyakorlunk, még mielőtt a világ felébredne. Az ima visszaadja a lelkét annak, ami különben lélegzet nélkül maradna. Félő, hogy egy ima nélkül megélt nap kellemetlen vagy unalmas élménnyé válik: minden, ami velünk történik, rosszul viselt, vak sorssá válhat számunkra. Ehelyett Jézus a valóság iránti engedelmességre, tehát a hallgatásra tanít. Az ima mindenekelőtt hallgatás és találkozás Istennel. Ekkor a napi nehézségek nem akadállyá válnak, hanem magától Istentől kapott felhívássá, hogy meghalljuk azt, aki előttünk áll, és hogy találkozzunk vele. Az élet megpróbáltatásai így alkalmakká válnak a hitben és szeretetben való növekedésre. A mindennapok megélése, beleértve a nehézségeket, a „hivatás” perspektíváját kapja. Az imának megvan az ereje ahhoz, hogy jóvá alakítsa azt, ami egyébként csapás lenne az életben!
Az imának megvan a képessége arra, hogy széles horizontot nyisson elménk előtt és kitágítsa szívünket!
Másodszor, az ima olyan művészet, amelyet kitartóan kell gyakorolni. Maga Jézus mondja nekünk: kopogjatok, kopogjatok, kopogjatok! Mindannyian képesek vagyunk epizodikus imákra, amelyek a pillanatnyi érzelmekből fakadnak; de Jézus egy más típusú imádságra tanít bennünket: olyanra, amely ismeri a fegyelmet, a gyakorlást, és amelyet beillesztünk életünk rendszeres keretei közé. Az állhatatos ima fokozatos átalakulást eredményez, megerősít a megpróbáltatások idején, megadja azt a kegyelmet, hogy annak támogatását élvezzük, aki mindig szeret és védelmez bennünket.
Jézus imájának egy további jellemzője a magány. Aki imádkozik, nem menekül a világtól, mégis az elhagyatott helyeket kedveli. Ott, a csendben, sok olyan hang felhangzik, amelyet rejtegetünk magunkban: a legelfojtottabb vágyak, a letagadni próbált igazságok és így tovább. A csendben mindenekelőtt Isten szólal meg. Minden embernek szüksége van egy önmagának fenntartott térre, ahol ápolhatja saját belső életét, ahol cselekedetei értelmet nyernek. Belső élet nélkül felszínessé, zaklatottá, szorongóvá válunk – mennyit árt nekünk a szorongás! Ezért az imához folyamodnunk. Belső élet nélkül menekülünk a valóság elől, és önmagunk elől is, menekülőben lévő férfiak és nők vagyunk!
Végül Jézus imája az a hely, ahol észleljük, hogy minden Istentől származik és hozzá tér vissza. Előfordul, hogy mi, emberek mindenek urának hisszük magunkat, vagy épp ellenkezőleg, elveszítjük minden önbecsülésünket, a ló egyik oldaláról a másikra esünk. Az ima segít megtalálni a megfelelő dimenziót, kapcsolatunkban Istennel, a mi Atyánkkal és az egész teremtett világgal. Végül Jézus imája ráhagyatkozás az Atyára, ahogy Jézus tette az olajfák hegyének kertjében, szorongó gyötrődésben: „Atyám, ha lehetséges…, de a te akaratod teljesüljön!” Ráhagyatkozás az Atyára. Olyan jó, amikor zaklatottak, egy kissé aggodalmaskodók vagyunk, és a Szentlélek belülről átalakít bennünket, és arra indít, hogy teljesen az Atyára hagyatkozzunk: „Atyám, legyen meg a te akaratod!”
Kedves testvérek!
Fedezzük fel újra az evangéliumban Jézus Krisztust mint az ima tanítómesterét, és járjunk az ő iskolájába!
Biztosítlak benneteket, hogy örömre és békére lelünk nála!
Forrás: Magyar Kurír
