fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Ferenc pápa

Ferenc pápa katekézise: Az ima segít helyes perspektívában látni életünk eseményeit!

Közzétéve

Fotó: Vatican Media

November 4-én Ferenc pápa a fokozódó járvány miatt újból az Apostoli Palotában, a hívők fizikai jelenléte nélkül volt kénytelen megtartani a szerdai általános kihallgatást. Az imádság témájának szentelt katekézissorozatának 13. alkalmát Jézusnak mint az ima tanítómesterének szentelte.

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó napot kívánok!

Sajnos a mai kihallgatásra vissza kellett térnünk a könyvtárba, hogy megvédjük magunkat a koronavírus-fertőzés ellen. Ez arra is tanít bennünket, hogy nagyon oda kell figyelnünk a hatóságok előírásaira, mind a politikai, mind az egészségügyi hatóságok előírásaira, hogy megvédjük magunkat ettől a járványtól.

Ajánljuk fel az Úrnak ezt a köztünk lévő távolságot, mindenki javára, és gondoljunk, gondoljunk sokat a betegekre, azokra, akik már mintegy „feleslegesként” kerülnek kórházba, gondoljunk az orvosokra, az ápolókra, az önkéntesekre és mindazokra, akik a betegekért dolgoznak ebben a pillanatban!

Életüket kockáztatják, de felebaráti szeretetből, hivatásukból fakadóan teszik. Imádkozzunk értük!

Nyilvános működése során Jézus állandóan az ima erejéhez folyamodik. Az evangéliumok beszámolnak arról, hogy elhagyatott helyekre vonul vissza imádkozni. Visszafogott és tapintatos megjegyzésekről van szó, melyek csak elképzelni engedik ezeket az imádságos párbeszédeket. Egyértelműen tanúskodnak azonban arról, hogy

Jézus akkor sem hanyagolta el az Atyával folytatott meghitt párbeszédet, amikor legtöbb idejét a szegényekkel és betegekkel töltötte. Minél jobban elmerült az emberek szükségleteiben, annál inkább szükségét érezte annak, hogy megpihenjen a szentháromságos közösségben,

hogy visszatérjen az Atyával és a Lélekkel való együttlétbe.

Jézus életében tehát van egy titok, rejtve az emberi szemek elől, mely mindennek az alapját jelenti. Jézus imája titokzatos valóság, melyből csak sejtünk valamit, de amely lehetővé teszi, hogy megfelelő perspektívában értelmezzük egész küldetését. Azokban a magányos órákban – hajnal előtt vagy éjszaka – Jézus elmerül az Atyával való meghitt együttlétben, vagyis abban a Szeretetben, amelyre minden lélek szomjazik. Ez derül ki nyilvános szolgálatának első napjaitól kezdve.

Szombaton például Kafarnaum városa „tábori kórházzá” változik: napnyugta után minden beteget Jézushoz visznek, ő pedig meggyógyítja őket. Hajnal előtt azonban Jézus eltűnik: elvonul egy magányos helyre, és imádkozik. Simon és a többiek keresik, amikor pedig megtalálják, azt mondják: „Mindenki téged keres!” Mit válaszol Jézus? „Más falvakba kell mennem prédikálni, hiszen ezért jöttem” (vö. Mk 1,35–38). Jézus mindig egy kicsit távolabb van, távolabb az Atyával való imádságban, távolabbi falvakba megy, távolabbi horizontokra figyel, hogy prédikálni menjen távolabbi népekhez.

Az imádság a kormánylapát, mely kijelöli Jézus útirányát. Küldetésének szakaszait nem a sikerek, nem az elfogadottság diktálja, de még nem is a „mindenki téged keres” csábító mondat. Jézus működését a kevésbé kényelmes út szabja meg, ez viszont engedelmeskedés az Atya sugalmazásának, melyet Jézus meghall és befogad magányos imájában.

A katekizmus kijelenti: „Jézus már akkor tanít imádkozni bennünket, amikor ő maga imádkozik” (KEK 2607.). Ezért Jézus példájából levezethetjük a keresztény ima néhány jellemzőjét.

Először is, az imának elsőbbsége van: ez a nap első vágya, olyasmi, amit hajnalban gyakorlunk, még mielőtt a világ felébredne. Az ima visszaadja a lelkét annak, ami különben lélegzet nélkül maradna. Félő, hogy egy ima nélkül megélt nap kellemetlen vagy unalmas élménnyé válik: minden, ami velünk történik, rosszul viselt, vak sorssá válhat számunkra. Ehelyett Jézus a valóság iránti engedelmességre, tehát a hallgatásra tanít. Az ima mindenekelőtt hallgatás és találkozás Istennel. Ekkor a napi nehézségek nem akadállyá válnak, hanem magától Istentől kapott felhívássá, hogy meghalljuk azt, aki előttünk áll, és hogy találkozzunk vele. Az élet megpróbáltatásai így alkalmakká válnak a hitben és szeretetben való növekedésre. A mindennapok megélése, beleértve a nehézségeket, a „hivatás” perspektíváját kapja. Az imának megvan az ereje ahhoz, hogy jóvá alakítsa azt, ami egyébként csapás lenne az életben!

Az imának megvan a képessége arra, hogy széles horizontot nyisson elménk előtt és kitágítsa szívünket!

Másodszor, az ima olyan művészet, amelyet kitartóan kell gyakorolni. Maga Jézus mondja nekünk: kopogjatok, kopogjatok, kopogjatok! Mindannyian képesek vagyunk epizodikus imákra, amelyek a pillanatnyi érzelmekből fakadnak; de Jézus egy más típusú imádságra tanít bennünket: olyanra, amely ismeri a fegyelmet, a gyakorlást, és amelyet beillesztünk életünk rendszeres keretei közé. Az állhatatos ima fokozatos átalakulást eredményez, megerősít a megpróbáltatások idején, megadja azt a kegyelmet, hogy annak támogatását élvezzük, aki mindig szeret és védelmez bennünket.

Jézus imájának egy további jellemzője a magány. Aki imádkozik, nem menekül a világtól, mégis az elhagyatott helyeket kedveli. Ott, a csendben, sok olyan hang felhangzik, amelyet rejtegetünk magunkban: a legelfojtottabb vágyak, a letagadni próbált igazságok és így tovább. A csendben mindenekelőtt Isten szólal meg. Minden embernek szüksége van egy önmagának fenntartott térre, ahol ápolhatja saját belső életét, ahol cselekedetei értelmet nyernek. Belső élet nélkül felszínessé, zaklatottá, szorongóvá válunk – mennyit árt nekünk a szorongás! Ezért az imához folyamodnunk. Belső élet nélkül menekülünk a valóság elől, és önmagunk elől is, menekülőben lévő férfiak és nők vagyunk!

Végül Jézus imája az a hely, ahol észleljük, hogy minden Istentől származik és hozzá tér vissza. Előfordul, hogy mi, emberek mindenek urának hisszük magunkat, vagy épp ellenkezőleg, elveszítjük minden önbecsülésünket, a ló egyik oldaláról a másikra esünk. Az ima segít megtalálni a megfelelő dimenziót, kapcsolatunkban Istennel, a mi Atyánkkal és az egész teremtett világgal. Végül Jézus imája ráhagyatkozás az Atyára, ahogy Jézus tette az olajfák hegyének kertjében, szorongó gyötrődésben: „Atyám, ha lehetséges…, de a te akaratod teljesüljön!” Ráhagyatkozás az Atyára. Olyan jó, amikor zaklatottak, egy kissé aggodalmaskodók vagyunk, és a Szentlélek belülről átalakít bennünket, és arra indít, hogy teljesen az Atyára hagyatkozzunk: „Atyám, legyen meg a te akaratod!”

Kedves testvérek!

Fedezzük fel újra az evangéliumban Jézus Krisztust mint az ima tanítómesterét, és járjunk az ő iskolájába!

Biztosítlak benneteket, hogy örömre és békére lelünk nála!

Forrás: Magyar Kurír

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ferenc pápa

Az öregek bölcsessége és humora segít leküzdeni a fáradságot: Ferenc pápa szerdai katekézise

Közzétéve

Szerző:

Ne fáradjunk bele az élet értelmének keresésébe, az igazság, a jó és a rossz megkülönböztetése akkor is fontos, ha úgy érezzük, hogy nincs mindig hatásunk a világ folyására. Tanuljuk meg az idősektől az igazságosság iránti szenvedélyt, mert akkor van remény a szeretet és a hit számára is.

A Prédikátor könyvéből vett idézettel kezdődött a szerdai pápai audiencia, amelyen immár 11. alkalommal elmélkedett a Szentatya az öregkor tanulságairól.

„Meggyűlöltem az életet, mert bosszantónak találtam azt a fáradozást, ami a nap alatt folyik. Igen, minden hiábavalóság és szélkergetés! Meggyűlöltem minden művemet, amit létrehoztam a földön, hiszen az utódomra kell hagynom. (…) Vége a beszédnek. Mindent hallottál. Féld az Istent, és tartsd meg a parancsait! Mert ez minden embernek a kötelessége.  Mivelhogy Isten minden tettet ítélőszéke elé visz, és lát minden rejtett dolgot, akár jó volt, akár rossz.” (Préd 2,17-18; 12,13-14)

Ferenc pápa felolvassa beszédét
Ferenc pápa felolvassa beszédét

A Biblia egyik ékkövének nevezte a pápa a Prédikátor könyvét, amelynek híres mondata: minden hiábavalóság. Minden csak köd és füst, üresség. Valójában ez a folytonos ingadozás az értelem és az értelmetlenség között egyfajta ironikus ábrázolása az élet ismeretének, mely elszakad az igazságosság iránti szenvedélytől, amelynek Isten ítélete ad biztosítékot. A Prédikátor könyve megmutatja a kiutat a próbatételből: Féld az Istent, és tartsd meg a parancsait! Mert ez minden embernek a kötelessége. Olykor úgy tűnhet nekünk, hogyegyedül a közöny óvhat meg minket a fájdalmas csalódásoktól. Fölmerül bennünk, hogy erőfeszítéseinkkel meg tudtuk-e változtatni a világot? Vagy sikerült-e valakinek a helyes és a helytelen közötti különbséget érvényre juttatni? Minden haszontalannak tűnik, akkor hát minek erőlködjünk?

Ez a fajta negatív érzés az élet bármely időszakában felütheti a fejét, de kétségtelenül az öregkorban jelentkezik legnyilvánvalóbban a kiábrándultság. Ebből adódóan döntő fontosságú az, hogy az idősek ellenálljanak a kiábrándultság demoralizáló hatásainak – figyelmeztetett a pápa. Ha az öregek, akik már szinte mindent láttak, épen megőrzik szenvedélyüket az igazságosság iránt, akkor van remény a szeretetre és a hitre is. A mai világ számára életbevágó kilábalni ebből a válságól, mert az a kultúra, amelyik mindent számszerűsít és manipulál, végül demoralizálja az értelem, a szeretet és a jó kollektív felfogását. A cinikus érvelés, mely egyesíti a tudást és a felelőtlenséget rendkívül veszélyes, mert az erkölcstől való elszakadás bár először nagy szabadságnak és energiaforrásnak tűnik, hamar megbénítja a lelket.

A pápa köszönti a híveket
A pápa köszönti a híveket

Nem szabad a restség bűnébe esnünk, ez mindenkit megkísért, az öregeket is. És itt nem pusztán lustaságról vagy depresszióról van szó, hanem a lélek tunyaságáról, amikor már nem érdekel minket az igazság, a hit és az erkölcs és az abból fakadó cselekedetek. Elveszi a jó erejét, és megnyitja a rossz erőinek kapuját. Az őrületig fokozott és a túlzott ideológia által cinikussá tett ész erejét szabadítja a világra. A végén pedig nagy fáradságot érzünk, az egész társadalom elfásul. Az érzelemmentes és felelőtlen ész diadala elveszi az energiánkat attól, hogy megismerjük az igazságot. Nem véletlen, hogy most éljük az álhírek, a kollektív babonák, az áltudományos igazságok korát. Az idősek a Prédikátorhoz hasonlóan megtaníthatják nekünk az ironikus bölcsességet, amivel megmentik a fiatalokat a szomorú és értelmetlen élet kísértésétől. „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.” (Mt 5,6)

Forrás: Vatican News

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Ferenc pápa

A Szentlélek erejével legyünk a béke munkásai – Ferenc pápa Regina Coeli imája

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Vatican Media

Húsvét hatodik vasárnapján, délben, a Regina Coeli elimádkozása előtt mondott beszédében Ferenc pápa Jézus békéjéről elmélkedett. Ha szívünkben nincs béke, mi sem tudunk másoknak békét ajándékozni – fejtette ki beszédében.

A pápa arra mutatott rá, hogy a békesség, amit Jézus ránk hagyott és amelyet a világ nem ismer, maga a Szentlélek. Minden nap kérjük az Úrtól a Szentlélek ajándékát, hiszen saját erőnkből nem vagyunk képesek a kísértések leküzdésére, a viszályok felszámolására, a megbocsátásra. Ferenc pápa arra buzdított, hogy felebarátaink és a nemzetek felelősei számára is kérjük a Szentlélek békéjének adományát.

A vasárnapi evangéliumi szakaszban Jézus, amikor búcsút vesz tanítványaitól az utolsó vacsorán, egyfajta végrendeletként mondja: „Békességet hagyok rátok” és azonnal hozzáteszi: „az én békémet adom nektek” (Jn 14,27) – kezdte beszédét Ferenc pápa, majd Jézus szavaihoz fűzte gondolatait.

Mindenekelőtt a „békességet hagyok rátok” mondatot elemezte. Jézus szeretetet és derűt kifejező szavakkal búcsúzik egy olyan pillanatban, amely egyáltalán nem békés. Júdás már eltávozott, hogy elárulja, Péter hamarosan megtagadja és csaknem minden tanítványa magára fogja hagyni: az Úr tudja ezt és mégsem tesz szemrehányást, nem használ szigorú szavakat, nem mond kemény beszédeket. Ahelyett, hogy felindultságot mutatna, a végsőkig kedves marad – mutatott rá Ferenc pápa majd idézett egy közmondást, miszerint úgy halunk meg, ahogy éltünk. Jézus utolsó órái valóban olyanok, mint egész életének esszenciája. Félelmet és fájdalmat érez, de nem ad teret a neheztelésnek, a tiltakozásnak. Nem adja át magát a keserűségnek, nem panaszkodik, nem nyugtalan. Béke honol benne és ez a béke szelíd szívéből fakad, amelyben bizalom lakozik. És innen fakad a béke, amelyet Jézus ránk hagy. Mert nem hagyhatunk békét másokra, ha bennünk nincs béke. Nem adhatunk békét, ha bennünk nincs béke – hangsúlyozta Ferenc pápa. 

Békességet hagyok rátok – mondja Jézus és megmutatja, hogy a szelídség lehetséges. Ő éppen a legnehezebb pillanatban testesítette ezt meg és azt kívánja, hogy viselkedjünk így mi is, akik békességének örökösei vagyunk. Azt kívánja, hogy legyünk szelídek, nyitottak, készségesek mások meghallgatására, képesek arra, hogy feloldjuk a viszályokat és szőjünk egyetértést. Ez jelenti azt, hogy tanúságot teszünk Jézusról és ez többet ér ezer szónál és olyan sok prédikációnál. Ez tanúskodás a békéről – fejtette ki a pápa, majd a következőket javasolta: tegyük fel magunknak a kérdést, hogy mi, Jézus tanítványai, ott, ahol élünk, így viselkedünk-e: enyhítjük-e a feszültségeket, feloldjuk-e a konfliktusokat? Vagy mi is villongunk valakivel, mindig készen arra, hogy visszaszóljunk, hogy felrobbanjunk vagy tudunk erőszak nélkül válaszolni, a béke gesztusaival és szavaival? Én hogyan reagálok? – mindenki tegye fel magának ezt a kérdést – buzdított rá Ferenc pápa.

Majd megállapította, hogy természetesen nem könnyű ez a szelídség. Utalt rá, hogy nagy fáradságba kerül minden szinten a konfliktusok semlegesítése. Itt segítségünkre jön Jézus mondatának második része: „az én békémet adom nektek”. Jézus ugyanis tudja, hogy egyedül nem vagyunk képesek a béke megőrzésére, szükségünk van segítségre, egy ajándékra. A béke, a mi elkötelezettségünk, mindenekelőtt Isten ajándéka. Jézus ugyanis ezt mondja: „Békességet hagyok rátok. Én nem úgy adom nektek, amint a világ adja”. A pápa most arra a kérdésre válaszolt, hogy mi ez a béke, amelyet a világ nem ismer és amelyet az Úr nekünk adományoz? Ez a béke a Szentlélek, magának Jézusnak a Lelke. Isten jelenléte bennünk, Isten „békességének az ereje”. Ő, a Szentlélek az, aki lefegyverzi és derűvel tölti el szívünket. Ő, a Szentlélek az, aki feloldja a merevségeket és kioltja a kísértéseket, hogy másokat megtámadjunk. Ő, a Szentlélek az, aki arra emlékeztet bennünket, hogy mellettünk sok fivérünk és nővérünk él, nem pedig akadályok és ellenségek. És Ő, a Szentlélek az, aki erőt ad, hogy megbocsássunk, hogy újra kezdjünk, hogy újra elinduljunk, mert saját erőnkből nem vagyunk rá képesek.

Ferenc pápa arra buzdított, hogy semmilyen bűn, semmilyen kudarc, semmilyen harag ne bátortalanítson el bennünket attól, hogy szüntelenül kérjük a Szentlélek ajándékát, aki békét ad nekünk. Minél jobban érezzük, hogy szívünk izgatott, minél inkább idegességet, szenvedést, mérget észlelünk szívünkben, annál inkább kérnünk kell az Úrtól a béke Lelkét. Tanuljuk meg, hogy minden nap elmondjuk: „Uram, add meg nekem a te békédet, add meg nekem a Szentlelket”. Ez egy szép ima – mondta a pápa, arra kérve a híveket, hogy vele együtt mondják el: „Uram, add meg nekem a békédet, add meg nekem a Szentlelket”. Majd hozzátette: nem jól hallottam, mondjuk el még egyszer: „Uram, add meg nekem a békédet, add meg nekem a Szentlelket” – ismételték a hívek Ferenc pápával, aki hozzátette: „És kérjük őt azoknak a számára is, akik mellettünk élnek, akikkel minden nap találkozunk, és a nemzetek felelőseiért is”, majd a következő fohásszal zárta beszédét:

„Szűz Mária segítsen bennünket, hogy befogadjuk a Szentlelket és a béke munkásai legyünk”.

Forrás: Vatican News

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Ferenc pápa

Isten őszinteségünket értékeli, hagyjuk a képmutatást! – Ferenc pápa szerdai katekézise

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Vatican Media

Ne féljünk olykor megosztani az Úrral kételyeinket, haragunkat, Ő mindig gyöngéden meghallgat bennünket. A hideg szívvel mondott, képmutató szavak helyett válasszuk az őszinteséget, melyben sok idős ember példa lehet előttünk – buzdított katekézisében a pápa, immár tizedik alkalommal elmélkedve az öregkorról.

„Jób válaszolt az Úrnak, s így szólt: Most már tudom, hogy akármit megtehetsz, nincs gondolat, amely neked lehetetlen. Én borítottam tervedet homályba, olyan szavakkal, amelyekből hiányzik a tudás. Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent és megbánok, porban és hamuban! (…) Jób életének következő szakaszát az Úr jobban megáldotta, mint a korábbit. (…) Ezután Jób még száznegyven évig élt, és látta fiait és unokáit negyedíziglen.” (Jób 42,1-6.12.16)

A bibliai történetben az idős Jóbbal találkozunk, aki kitart a hitben, de tiltakozik az őt ért sok csapás miatt. Végül pedig Isten válaszol neki és fölfedi előtte arcát. Nem tapossa el, hanem gyöngéden felemeli őt. Előítéletek, közhelyek nélkül olvassuk el ezt a történetet, jót fog tenni nekünk: segít legyőzni a kísértést, hogy moralizálni kezdjünk, amikor csapások érnek minket. Jób valóban elveszített mindent, vagyont, családot, gyermeket, egészséget, és ott marad a barátaival beszélgetni. Isten megdicséri Jóbot, mert nem áll be a többi közé, aki azt hiszi, mindent tud Istenről, hanem nyitott marad, és valóban megérti a gyengédség misztériumát, mely hallgatása mögött rejlik. Isten mentsen minket a kegyes és öntelt képmutatástól, amivel Jóbot vigasztalják barátai, akik aztán végül ítélkeznek fölötte. Ez a moralizáló vallásosság, az előírások betartása miatt érzett beképzeltség farizeussá és képmutatóvá tesz – fűzte hozzá a Szentatya.

Ezzel szemben Jób helyesen cselekedett, amikor bár haragosan szólt Istenhez, nem volt hajlandó üldözőként tekinteni rá. Jutalomként Isten kétszeresen adja vissza Jóbnak elveszett vagyonát, miután megkéri, hogy imádkozzon gonosz barátaiért. A hit megtérésének fordulata, amikor Jób kifakad: Tudom jól, él ügyem szószólója, ő lép majd föl utoljára a földön. Hogyha fölébredek, maga mellé állít, és meglátom még testemből az Istent. Látni fogom, s ő a pártomon lesz, kit szemem lát, az nem lesz majd idegen. (19,25-27) Gyönyörű ez a szakasz, Händel Messiás oratóriumának vége jut eszembe róla, amikor az Alleluja ünnepe után a szoprán lassan, békésen így énekel: Tudom, hogy él az én Megváltóm – mondta a pápa. Vagyis tudom, Istenem, hogy te nem üldözöl engem, hanem igazságot szolgáltatsz nekem. Ez az Isten feltámadásába vetett hit, amikor hiszünk Jézus Krisztusban és abban, hogy az Úr mindig vár minket és el fog jönni.

Jób könyvének példája drámaian és példaértékűen megmutatja azt, ami a való életben történik. Amikor egy személyt, családot vagy népet túl nagy súlyok gyötörnek, aránytalanul nagy próbatételeket kell kiállniuk az emberi lét kicsinységéhez és törékenységéhez mérten. Ezt úgy mondjuk: még az ág is húzza szegényt. Van sok ember, akinek látszólag túlzott és igazságtalan mennyiségű rosszat kell kiállnia. Mindannyian ismerünk ilyeneket. Egyfelől megdöbbent minket kiáltásuk, másfelől csodáljuk állhatatos hitüket és szeretetüket, mellyel csöndben kitartanak. Gondoljunk a súlyos fogyatékkal élő gyermekek szüleire, vagy azokra, akiket állandó betegség gyötör, vagy ilyen családtagot ápolnak. Ezeket a helyzeteket gyakran tovább nehezítik a szűkös anyagiak. A történelem bizonyos korszakaiban úgy tűnik, hogy összeadódnak ezek a csapások: ilyen volt az elmúlt években a Covid-járvány, és ilyen a most Ukrajnában zajló háború.

Az áldozatnak joga van a tiltakozáshoz, a gonosz misztériumával szemben. Ferenc pápa hozzátette: olykor jönnek hozzám emberek, akik elmondják, hogy tiltakoztak Istennél ügyes-bajos dolgaik miatt. Erre én azt válaszolom: Tudod, barátom, a tiltakozás is az imádság egy formája ilyenkor. Mint a gyermekek, akik tiltakoznak a szüleikkel szemben, hogy felhívják magukra a figyelmet, hogy foglalkozzanak velük. Ha van egy seb a szívedben, valamilyen fájdalom és úgy érzed, tiltakoznod kell ellene akár Istennel szemben is, ő meghallgat téged. Isten Atya, ő nem ijed meg tiltakozó imánktól. Megért minket. Légy szabad, imádkozz szabadon, ne zárd előítéletek börtönébe az imádat. Fohászkodj spontán, mint gyermek az apjához, aki mindent elmond neki, ami eszébe jut, mert ő megérti.

Isten csöndje, hallgatása a dráma pillanatában ezt jelenti. Hagyja, hogy Jób kifakadjon, tiltakozzon, Isten meghallgatja őt. Ezt a tiszteletet és gyöngédséget meg kellene tanulnunk tőle. És Istennek nem tetszenek a mi végeláthatatlan magyarázkodásaink, mint ahogy Jób barátai beszéltek. Ez a fajta vallásosság, ami szóval mindent megmagyaráz, miközben a szív hidegen marad. Ezt nem szereti Isten. Inkább választja Jób tiltakozását vagy hallgatását – hangsúlyozta Ferenc pápa. Jób hitvallása végül egy szinte misztikus tapasztalásra jut el: „Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak.” (42,5) Hány emberrel történik ez, miután rossz élmények érték, hogy jobban megérti Istent. Időskorban ez a tanúságtétel még hitelesebb, mert az öregek már annyi mindent megértek életükben. Az esendőség, a veszteségek nőnek az idő előrehaladtával, megtapasztalják az emberi állhatatlanságot. A törvény, a tudomány, sőt a vallás emberei is olykor összekeverik az üldözőt az áldozattal, és őt hibáztatják fájdalmáért. Ez hiba! Tekintsünk az öregekre szeretettel, nézzük élettapasztalatukat. Tanuljuk meg tőlük, hogy Máriához hasonlóan egyesülve imádkozzunk, kitartóan várakozva Istenre. A hívők tekintete ez, mely a Feszületre szegeződik. Az idősek sokat szenvedtek, sokat tanultak életük során, de a végén meglelik ezt a szinte misztikus békét, mely az Istennel való találkozásból fakad, mint amikor Isten Fia a kereszten ráhagyatkozik Atyja akaratára.

Forrás: Vatican News

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű