fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Ferenc pápa

Ferenc pápa katekézise: Imádkozni nem könnyű dolog, s ezért menekülünk előle!

Közzétéve

Fotó: Vatican Media

Május 12-én a Szentatya ismét a hívők jelenlétében, az Apostoli Palota Szent Damasus udvarában tartotta meg a szerda délelőtti általános kihallgatást. Olasz nyelvű beszédében folytatta az imáról szóló katekézissorozatát, az imáról mint harcról, küzdelemről elmélkedett.

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó napot kívánok!

Örülök, hogy újra személyesen találkozhatunk, mert egy dolgot elárulok: nem jó a semmi előtt, egy kamera előtt beszélni. Nem jó. És most, sok hónap után, hála Sapienza atya bátorságának – aki azt mondta: „Nem, ott tartsuk meg” –, itt gyűltünk össze. Bravó, Sapienza atya! Öröm tölt el, hogy láthatom az embereket, találkozhatom veletek! Mindegyikteknek megvan a maga története, mindenhonnan jöttök, Olaszországból, az Egyesült Államokból, Kolumbiából… Aztán az a négy svájci testvérből álló kis focicsapat, azt hiszem, ott vannak, négyen, csak a kishúguk hiányzik, reméljük, ő is megérkezik… Öröm tölt el, hogy láthatlak benneteket, mert mindannyian testvérek vagyunk az Úrban, és ha látjuk egymást, az segít, hogy imádkozzunk egymásért. Olyan emberekről is szó van, akik távol vannak, de mindig közel jönnek. A mindig itt lévő Geneviève nővér, aki [az ostiai] Luna Parkból érkezik, a dolgozó emberek: sokan vannak, és mind itt vannak. Köszönöm jelenléteteket és látogatásotokat! Vigyétek el a pápa üzenetét mindenkihez! A pápa üzenete az, hogy imádkozom mindenkiért, és kérem, hogy imádkozzanak értem. Legyünk egyek az imádságban!

A keresztény ima, az egész keresztény élethez hasonlóan, nem „sétagalopp”. A nagy imádkozók közül, akikkel a Bibliában és az Egyház történetében találkozunk, egyiknek sem volt „kényelmes” imája. Igaz, lehet úgy imádkozni, mint a papagájok – bla, bla, bla –, de ez nem ima. Nyilvánvaló, hogy az ima nagy békét ad, de belső, néha kemény küzdelmen keresztül, mely akár hosszú életszakaszokat is kísérhet. Imádkozni nem könnyű dolog, s ezért menekülünk előle. Valahányszor imádkozni akarunk, azonnal sok más tevékenység jut eszünkbe, melyek abban a pillanatban fontosabbnak és sürgősebbnek tűnnek. Ez velem is megtörténik: „Megyek, imádkozom egy kicsit…, jaj, de mégse, meg kell csinálnom ezt is, azt is…” Menekülünk az ima elől…, nem tudom, miért, de így van. Szinte mindig, miután elhalasztottuk az imádkozást, rájövünk, hogy azok a dolgok egyáltalán nem voltak lényegesek, és hogy talán csak az időnket vesztegettük. Így csap be minket az Ellenség.

Isten minden embere – férfiak és nők egyaránt – nemcsak az imádság öröméről számol be, hanem arról is, milyen kellemetlenséggel és fáradtsággal járhat: időnként kemény küzdelem az imádság idejének és módjának betartása. Egyes szentek évekig folytatták az imádságot anélkül, hogy érezték volna az ízét, anélkül, hogy érzékelték volna hasznosságát. Az elcsendesedés, az ima, az összpontosítás – mind nehéz gyakorlat, és néha az emberi természet lázad. Szívesebben lennénk bárhol máshol a világon, de nem ott, abban a templomi padban, imádkozva. Azoknak, akik imádkozni akarnak, nem szabad elfelejteniük, hogy a hit nem könnyű, és néha szinte teljes sötétségben, tájékozódási pontok nélkül haladunk előre. Vannak hitéletünknek sötét időszakai, melyeket egyes szentek „sötét éjszakának” hívnak, mert ilyenkor semmit sem érzünk. Mégis folytatom az imát.

A Katekizmus hosszú listát sorol fel az imádság ellenségeiről, melyek megnehezítik az imát, melyek nehézséget támasztanak (vö. KEK 2726–2728). Egyesek kételkednek abban, hogy az ima valóban elérheti a Mindenhatót: miért hallgat Isten? Ha Isten mindenható, mondhatna két szót, és véget vethetne a történelemnek. Az isteni megragadhatatlanságával szembesülve mások azt gyanítják, hogy az imádság pusztán pszichológiai művelet; valami, ami hasznos lehet, de ami nem igaz és nem is szükséges: valaki akár anélkül is gyakorolhatja, hogy hívő lenne. És így tovább, sokféle magyarázattal állnak elő.

Az imádság legnagyobb ellenségei azonban bennünk vannak. A Katekizmus így nevezi őket: „a szárazságunkból fakadó elkedvetlenedés; a szomorúság amiatt, hogy nem adtunk oda Istennek mindent, mert »nagy vagyonunk van«; a csalódás amiatt, hogy nem saját akaratunk szerint nyerünk meghallgatást; a bűnös méltatlanságunkon túllépni nem tudó sértett büszkeségünk; az, hogy nem bírjuk elviselni az imádság ingyenességét” (KEK 2728). Ez egyértelműen egy összefoglaló lista, melyet még folytathatnánk.

Mit tegyünk a kísértés idején, amikor minden inogni látszik? Ha fellapozzuk a spiritualitás történetét, azonnal láthatjuk, hogy a lélek mesterei nagyon is tisztában voltak az általunk leírt helyzettel. A vele való megküzdéshez mindegyikük felkínált valamit: egy-egy bölcs mondást vagy javaslatot a nehézségekkel teli időszakokkal való megküzdéshez. Nem íróasztalnál kitalált elméletekről van szó, hanem tapasztalatból született tanácsokról, melyek a szembeszállásnak és az imában való kitartásnak a fontosságára mutatnak rá.

Érdekes lenne legalább néhány ilyen tanácsot áttekinteni, mert mindegyik megérdemli, hogy alaposan tanulmányozzuk. Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatai például egy nagy bölcsességű könyvecske, amely arra tanít, hogyan tegyünk rendet az életünkben. Megérteti velünk, hogy a keresztény hivatás „harcias tevékenység”, döntés amellett, hogy Jézus Krisztus zászlaja alatt állunk, nem pedig az ördög zászlaja alatt, és igyekszünk jót tenni akkor is, ha ez nehézzé válik.

A megpróbáltatások idején jó emlékezni arra, hogy nem vagyunk egyedül, hogy valaki vigyáz ránk és védelmez bennünket. Szent Antal apátnak, a keresztény (egyiptomi) szerzetesség alapítójának is félelmetes pillanatokat kellett megélnie, amikor az imádság kemény küzdelemmé vált. Életrajzírója, Szent Atanáz, Alexandria püspöke elbeszéli, hogy az egyik legnehezebb epizódra a remete szent harmincöt éves kora körül került sor, abban az életközépi korban, amely sok ember számára válsággal jár. Antalt felzaklatta ez a próbatétel, de ellenállt. Amikor végre visszatért a derűs nyugalom, szinte szemrehányó hangon fordult Urához: „Hol voltál? Miért nem jöttél azonnal, hogy véget vess szenvedéseimnek?” Jézus így válaszolt: „Antal, én itt voltam, de vártam, hogy lássam, hogyan harcolsz” (Antal élete, 10).

Harcolni az imádságban. Az ima sokszor küzdelem. Eszembe jut egy esemény, melyet testközelből éltem meg, amikor a másik egyházmegyében voltam. Egy házaspárnak volt egy kilencéves kislánya, akinek olyan betegsége volt, amelyről nem tudták az orvosok, mi az. Végül a kórházban az orvos azt mondta az anyának: „Asszonyom, hívja ide a férjét.” A férj dolgozott; munkások voltak, mindennap dolgoztak. És azt mondta az apának: „A kislány nem fogja megérni a reggelt. Ez egy fertőzés, nem tehetünk semmit.” Ez az ember talán nem járt minden vasárnap misére, de nagy hite volt. Sírva ment ki, otthagyta feleségét a gyermekkel a kórházban, vonatra szállt, és hetven kilométert utazott a Lujáni Szűzanyának, Argentína védőszentjének bazilikájáig. És ott – a bazilika már zárva volt, majdnem este tíz óra volt – a bazilika rácsaiba kapaszkodott, és egész éjjel imádkozott a Szűzanyához, küzdött lánya egészségéért. Ez nem képzelgés, én láttam! Megéltem ezt. Láttam harcolni azt az embert ott. Végül reggel hat órakor kinyitották a templomot, ő pedig bement, hogy köszöntse a Szűzanyát. Egész éjjel „harcolt”, aztán hazament. Amikor megérkezett, kereste a feleségét, de nem találta, és azt gondolta: „Elment.” „Nem, a Szűzanya nem teheti ezt velem!” Aztán megtalálta, s a felesége mosolyogva újságolta neki: „Nem tudom, mi történt, az orvosok azt mondják, hogy változott a helyzet, és a lányunk meggyógyult.” Ez az imádsággal harcoló férfi elnyerte a Szűzanya kegyét. A Szűzanya meghallgatta őt. És ezt én láttam: az ima csodákat tesz, mert az ima Isten gyengédségének szíve közepéig ér, aki apaként szeret bennünket. És amikor nem adja meg nekünk a kegyelmet, akkor ad egy másikat, melyet majd idővel felismerünk. De mindig harcolnunk kell az imában, hogy kérjük a kegyelmet. Igaz, néha kérjük a kegyelmet, amelyre szükségünk van, de csak ímmel-ámmal, akarás nélkül, harc nélkül…, de komoly dolgokat nem így kell kérni!

Az ima harc, és az Úr mindig velünk van. Ha a vakság egy-egy pillanatában nem is vagyunk képesek érzékelni jelenlétét, a jövőben sikerülni fog. Velünk is megtörténhet, hogy megismételjük ugyanazt a mondatot, amelyet Jákob pátriárka mondott egy napon: „Valóban az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam” (Ter 28,16). Életünk végén visszatekintve mi is elmondhatjuk majd: „Azt hittem, egyedül vagyok, de nem, nem voltam egyedül: Jézus velem volt.” Mindnyájan elmondhatnánk ezt!

Forrás: Magyar Kurír

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű