Lépj kapcsolatba velünk

Ferenc pápa

Ferenc pápa katekézise: Ne éljünk és ne imádkozzunk úgy, mintha szegények nem léteznének!

Közzétéve

Fotó: Vatican Media

Október 21-én a Szentatya a múlt héthez hasonlóan a zsoltárok imádkozásáról tartotta katekézisét a szerda délelőtti szokásos kihallgatáson a VI. Pál csarnokban. Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó napot kívánok!

Ma a koronavírus miatt kicsit változtatnunk kell a kihallgatás lebonyolításán. Ti el vagytok választva, kicsit a védőmaszkkal is, én pedig kicsit távol vagyok tőletek. Nem tudom azt tenni, amit mindig is teszek, nem tudok közel kerülni hozzátok, mert valahányszor közelebb megyek, valamennyien összeseregletek, lecsökken a köztetek lévő távolság, és fennáll a fertőzés veszélye. Sajnálom, hogy így kell cselekednem, de a ti biztonságotokat szolgálja. Ahelyett, hogy közel mennék hozzátok, és kezet fognánk, távolról köszöntjük egymást, de tudnotok kell, hogy szívemmel közel vagyok hozzátok. Remélem, értitek, miért teszem ezt. Aztán amikor a felolvasók a bibliai szöveget olvasták, felfigyeltem arra a csecsemőre, aki sírt. És láttam, ahogy az édesanyja simogatta és megszoptatta a babát, és arra gondoltam: „Isten is így tesz velünk, mint ez az édesanya.” Milyen gyengéden próbálta ringatni és szoptatni a kisbabát. Gyönyörű képek ezek! És amikor templomban történik ez, amikor egy gyermek sír, akkor tudjuk, hogy jelen van egy édesanya gyengédsége, mint ma, jelen van egy édesanya gyengédsége, aki Isten irántunk tanúsított gyengédségének szimbóluma. Sose hallgattassátok el a templomban síró gyermeket, sose, mert az a hang Isten gyengédségét vonzza. Köszönöm a tanúságtételedet!

Ma befejezzük a Zsoltárok könyvének imáiról szóló katekézist. Először is megjegyezzük, hogy a zsoltárokban gyakran megjelenik egy negatív alak, az „istentelené”, vagyis aki úgy él, mintha Isten nem létezne. Az a személy, akinek semmi kapcsolata a transzcendenssel, aki arroganciájának minden korlátozása nélkül él, akit nem érdekel, hogyan ítéli meg Isten azt, amit gondol és amit csinál.

Ezért a Zsoltárok könyve az imát az élet alapvető valóságaként mutatja be. Az abszolútra és a transzcendensre való hivatkozás – melyet az aszketika mesterei „szent istenfélelemnek” neveznek – az, ami teljesen emberivé tesz bennünket, ez az a határ, amely megment minket önmagunktól, megakadályozva, hogy mohón és harácsolva csapjunk le erre az életre.

Az ima az emberi lény megmenekülése.

Természetesen létezik hamis ima is, olyan ima, amelyet csak azért végzünk, hogy mások megcsodáljanak. Azok, akik csak azért mennek misére, hogy mutassák, hogy katolikusok, vagy hogy bemutassák a legújabb ruhamodellt, amelyet vásároltak, vagy hogy jótékony emberként tetszelegjenek, azok hamis imára mennek. Jézus erős figyelmeztetést fogalmazott meg erről (vö. Mt 6,5–6; Lk 9,14). De amikor az imádság igazi szellemét őszintén befogadjuk és az leszáll a szívünkbe, akkor arra késztet bennünket, hogy Isten szemével nézzük a valóságot.

Amikor imádkozunk, minden dolog „vastagságot” kap. Érdekes ez az imádságban: talán egy jelentéktelen dologgal kezdjük, de az imádságban ez a dolog vastagságot kap, súlyt kap, mintha Isten kézbe venné és átalakítaná.

A legrosszabb szolgálat, amelyet Istennek és az embereknek nyújthatunk, ha fáradtan, megszokásból imádkozunk.

Ha papagáj módjára imádkozunk. Nem! Szívvel kell imádkozni! Az ima az élet középpontja. Ha van ima, akkor a testvér is, sőt az ellenség is fontossá válik. Az első keresztény szerzetesek egyik ősi mondása így szól: „Boldog az a szerzetes, aki Isten után minden emberre úgy néz, mint Istenre” (Evagriosz Pontikosz: Traktátus az imáról, 123.). Aki imádja Istent, az szereti az ő gyermekeit. Aki tiszteli Istent, az tiszteli az embereket.

Ezért az ima nem egy nyugtató tabletta az élet miatti szorongás enyhítésére; vagy mindenesetre egy ilyen ima biztosan nem keresztény.

Az ima inkább mindnyájunkat felelőssé tesz. Világosan látjuk a Miatyánkban, amelyet Jézus tanított tanítványainak.

Ahhoz, hogy megtanuljunk így imádkozni, a zsoltárok gyűjteménye nagyszerű iskolát jelent. Láttuk, hogy a zsoltárok nem mindig használnak finomkodó és kedves szavakat, és gyakran magukon hordják az emberi létezés sebhelyeit. Mindenesetre ezeket az imákat először a jeruzsálemi templomban, majd a zsinagógákban használták; a legmeghittebbeket és legszemélyesebbeket is. A Katolikus Egyház katekizmusa így fogalmaz: „A zsoltárok imádságának sokféle kifejezése egyszerre ölt formát a Templom liturgiájában és az ember szívében” (2588). És így a személyes imádság először Izrael népének, aztán az Egyház népének imájából merít és táplálkozik.

Az egyes szám első személyben íródott zsoltárok is, melyek az egyén legmeghittebb gondolatait és nehézségeit tárják fel, kollektív örökséget jelentenek, arra szolgálnak, hogy mindenki és mindenkiért imádkozhassa.

A keresztények imádságában ez a „lélegzés”, ez a lelki „feszültség” van jelen, mely egyben tartja a templomot és a világot.

Az ima elindulhat a templomhajó félhomályában, de aztán a város utcáin fejezi be futását. És megfordítva, kicsírázhat a mindennapi elfoglaltságok során, és beteljesedést találhat a liturgiában. A templomok kapui nem akadályok, hanem áteresztő „membránok”, melyek készek egybegyűjteni minden ember kiáltását.

A zsoltárok imádságában a világ mindig jelen van. A zsoltárok például hangot adnak a megmentés isteni ígéretének, mely a leggyengébbeknek szól: „A szűkölködők nyomora és a szegények sóhaja miatt fölkelek – mondja az Úr –, és megszabadítom a megvetettet” (Zsolt 12,6). Vagy figyelmeztetnek a világi gazdagság veszélyére, mert „a jólétben élő ember nem ért, olyan, mint az állat, melyre pusztulás vár” (Zsolt 49,21). Vagy kitágítják a horizontot Isten történelemre irányuló tekintetére: „Az Úr keresztülhúzza a nemzetek számításait, meghiúsítja a népek terveit. De az Úr terve mindörökre megmarad, szívének szándékai nemzedékről nemzedékre” (Zsolt 33,10–11).

Összefoglalva, ahol Isten van, ott kell az embernek is lennie. A Szentírás kategorikusan kijelenti: „Mi azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket. – Ő mindig előttünk jár. Ő mindig vár bennünket, mert előbb szeret, előbb néz, előbb ért meg bennünket. Ő mindig ránk vár. – Ha valaki azt állítja, hogy: »Szeretem az Istent«, de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent sem, akit nem lát. Ezt a parancsot kaptuk tőle: Aki Istent szereti, szeresse testvérét is” (1Jn 4,19–21). A Szentírás ismeri annak az embernek az esetét, aki bár őszintén keresi Istent, sosem sikerül rátalálnia; de azt is állítja, hogy sosem szabad semmibe venni a szegények könnyeit, különben nem találjuk meg Istent. Isten nem tűri azok „ateizmusát”, akik megtagadják Isten minden emberbe vésett képét. A mindennapok ateizmusa: „Hiszek Istenben, de elutasítom a többi embert, megengedem magamnak, hogy utáljam a többieket.” Ez gyakorlati ateizmus.

Ha valaki nem ismeri el az emberi személyt Isten képmásaként, az szentségtörés, gyalázat, a legsúlyosabb vétség, melyet a templom és az oltár ellen el lehet követni.

Kedves testvérek! A zsoltárok imádkozása segítsen bennünket abban, hogy ne essünk az „istentelenség” kísértésébe, vagyis hogy úgy éljünk, és esetleg úgy imádkozzunk, mintha Isten nem létezne, és mintha a szegények nem léteznének.

Forrás: Magyar Kurír

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű