Lépj kapcsolatba velünk

Ferenc pápa

Ferenc pápa levele a papoknak: Megtérés és őszinteség által alakítsuk a történelmet!

Közzétéve

Ferenc pápa papokat köszönt - Fotó: Antoine Mekary I.MEDIA

A Szentatya augusztus 4-ei keltezéssel levelet írt a világ valamennyi katolikus papjának, abból az alkalomból, hogy idén ünnepeljük a plébánosok védőszentje, az „arsi plébánosként” emlegetett Vianney Szent János halálának 160. évfordulóját. Ferenc pápa levelét teljes terjedelmében közreadjuk magyar fordításban.

Paptestvéreimnek

Kedves Testvérek!

Ars szent plébánosa halálának 160. évfordulójára emlékezünk, aki XI. Piusz pápa kezdeményezésére a világ összes plébánosának patrónusa. [1] Az ő ünnepén szeretném ezt a levelet nemcsak a plébánosoknak, hanem mindnyájatoknak írni, paptestvérek, akik lázadozás nélkül „mindent elhagytok”, hogy közösségeitek mindennapi életében vegyetek részt. Nektek, akik az arsi plébánoshoz hasonlóan „az árkokban” dolgoztok, vállaitokon viselitek a nap terhét és hevét (vö. Mt 20,12), és számtalan helyzetben naponta „álltok ki személyesen” – anélkül, hogy túlzott fontosságot tulajdonítanátok magatoknak – azért, hogy Isten népéről gondoskodjatok, és azt kísérjétek. Mindnyájatokhoz fordulok, akik annyiszor észrevétlenül és önfeláldozóan, fáradtan vagy fáradozva, betegségben vagy vigasztalanságban Isten és népe szolgálataként vállaljátok a küldetést, és az út minden nehézségével együtt is a papi élet legszebb lapjait írjátok.

Nemrégiben kifejeztem aggodalmamat az olasz püspököknek, hogy papjaink nem csak néhány régióban érzik úgy, hogy nevetségessé váltak és „vádlottakká” olyan bűncselekmények miatt, melyeket nem követtek el. Azt mondtam nekik, hogy ezeknek a papoknak szükségük van arra, hogy püspökükben az idősebb fivér és az apa alakjára leljenek, aki ezekben a nehéz időkben bátorítja, ösztönzi és támogatja őket az úton. [2]

Mint idősebb testvér és apa szeretnék én is közel lenni mindenekelőtt megköszönve nektek Isten hűséges, szent népe nevében mindazt, amit tőletek kap, és bátorítalak benneteket, hogy újítsátok meg azokat a szavakat, amelyeket az Úr olyan gyöngéden mondott szentelésünk napján, és amelyek számunkra az öröm forrása: „Nem nevezlek többé szolgáknak benneteket […], barátaimnak mondtalak benneteket” (Jn 15,15). [3]FÁJDALOM
„Láttam népem nyomorúságát” (Kiv 3,7)

Az utóbbi időben egyre tisztábban hallhattuk testvéreinknek, a felszentelt szolgák hatalommal, lelkiismerettel való, valamint szexuális téren elkövetett visszaélései áldozatainak gyakran néma és némaságba kényszerített kiáltását. Kétségkívül szenvedésteli időszak ez a visszaélés különféle formáit elszenvedett áldozatok életében; de családjuk és Isten egész népe számára is.

Mint tudjátok, erősen elkötelezettek vagyunk azon reformok megvalósításában, amelyek ahhoz szükségesek, hogy elősegítsenek egy, a lelkipásztori gondoskodáson alapuló kultúrát úgy, hogy a visszaélés kultúrája ne találjon teret a fejlődéshez és még kevésbé ahhoz, hogy állandósuljon. Ez nem könnyű és nem rövid távú feladat, mindenki elkötelezettségét igényli. Bár a múltban az elhallgatás válhatott reagálási formává, ma azt akarjuk, hogy a megtérés, az átláthatóság, az őszinteség és az áldozatokkal való szolidaritás által alakítsuk a történelmet, és ezek segítsenek bennünket, hogy figyelmesebbé váljunk minden emberi szenvedés iránt. [4]

Ez a fájdalom a papok számára sem közömbös. Ezt láthattam különböző lelkipásztori látogatások során akár az én egyházmegyémben, akár másutt, ahol lehetőségem volt arra, hogy papokkal találkozzam és személyesen beszélgessek velük. Közülük sokan kifejezték felháborodásukat amiatt, ami történt, és egyfajta tehetetlenséget is, mert „az odaadó erőfeszítés mellett megtapasztalták a gyanú és a kétkedés okozta károkat, amelyek többekben kétséget, félelmet és bizalmatlanságot ébresztettek”. [5] Sok levelet kaptam papoktól, akik osztoznak ebben az érzésben. Másrészt vigasztaló olyan lelkipásztorokra lelni, akik, amikor látják és megismerik az áldozatok és Isten népe szenvedését, megmozdulnak, keresik a remény szavait és útjait.

Anélkül hogy tagadnánk vagy figyelmen kívül hagynánk a néhány testvérünk által okozott kárt, igazságtalan volna, ha nem ismernénk el oly sok papot, akik szüntelenül és egészen felajánlják mások javára mindazt, akik ők maguk és amijük van (vö. 2Kor 12,15), és olyan lelki atyaságot képviselnek, amely tud együtt sírni azokkal, akik sírnak. Megszámlálhatatlanul sok pap van, aki életét az irgalom cselekedetévé teszi gyakran ellenséges, távoli vagy elhagyatott területeken és helyzetekben, akár életét is kockáztatva. Elismerésemet és köszönetemet fejezem ki bátor és állandó példátokért, mely a zavar, szégyen és fájdalom pillanataiban megmutatja nekünk, hogyan adjátok oda továbbra is önmagatokat örömmel az evangéliumért. [6]

Meg vagyok győződve arról, hogy amilyen mértékig hűségesek vagyunk Isten akaratához, annál örvendezőbbé és egyszerűbbé és egy nem túl távoli jövőben igazán gyümölcsözővé tesz minket az Egyház tisztulásának ideje, amelyet most élünk. „Ne veszítsétek el bátorságotokat! Az Úr most tisztítja meg Jegyesét és mindnyájunkat önmagához térít. Próbára tesz bennünket, hogy megértesse velünk, hogy nélküle csak por vagyunk. Megszabadít minket a képmutatástól, a látszat lelkiségétől. Kiárasztja Lelkét, hogy visszaadja házasságtörésen ért Jegyesének szépségét. Jó ma Ezekiel könyvének 16. fejezetét olvasnunk. Ez az Egyház története. Mindnyájan elmondhatjuk, hogy ez az én történetem. Végül szégyeneden keresztül is lelkipásztor maradsz. Alázatos bűnbánatunk – mely néma marad a bűn szörnyűsége és az Isten megbocsátásának mérhetetlen nagysága által fakasztott könnyek között – szentségünk kezdete.” [7]HÁLA
„Szüntelenül hálát adok értetek” (Ef 1,16)

A hivatás, mely több mint a mi választásunk, válasz az Úr ingyenes meghívására. Jó újra meg újra visszatérni azokhoz az evangéliumi szakaszokhoz, amelyek megmutatják nekünk Jézust, aki imádkozik, kiválaszt és meghív, „hogy vele legyenek, és hogy elküldje őket igét hirdetni” (Mk 3,14).

Szeretnék itt megemlékezni országom egy nagy papi életpéldájáról, Lucio Gera atyáról, aki amikor Latin-Amerikában számos próbatételt jelentő időszakban papok egy csoportjának tartott beszédet, azt mondta nekik: „mindig, de kiváltképp próbatételekben vissza kell térnünk azokhoz a világos pillanatokhoz, amelyekben megtapasztaltuk az Úr meghívását arra, hogy egész életünket az ő szolgálatának szenteljük”. Az, amit szívesen nevezek „a meghívás deuteronomikus emlékezetének”, lehetővé teszi, hogy visszatérjek „ahhoz az izzó ponthoz, amelyben Isten kegyelme megérintett engem az út kezdetén. Ez az a szikra, amelyből mára is és minden napra felszíthatom a tüzet, és meleget és fényt vihetek testvéreimnek. Ebből a szikrából alázatos öröm lobban fel, olyan öröm, amely nem sérti a fájdalmat és a vigasztalanságot, jó és gyöngéd öröm.” [8]

Egyszer kimondtunk egy „igent”, amely egy keresztény közösség ölén született és növekedett a „szomszédos szenteknek” (a Biblia eredeti nyelve és a legtöbb mai nyelv a szomszéd szót használja a mi felebarát kifejezésünkre – a szerk.[9] köszönhetően, akik egyszerű hittel mutatták fel nekünk, hogy megéri mindent odaadni az Úrért és az ő Országáért. Olyan „igent”, amelynek nem is sejtett transzcendencia volt és lesz a következménye, és amelynek sokszor el sem tudjuk képzelni mindazon javát, melyet már fakasztatott és amelyet képes fakasztani. Szép, amikor egy idős papot azok az immár felnőtt kicsinyek vesznek körül és látogatnak meg, akiket egykor megkeresztelt, és akik hálával keresik fel, hogy bemutassák neki családjukat. Ezekben a pillanatokban felfedezzük, hogy azért kentek fel minket, hogy felkenjünk másokat, az Istentől eredő felkenés pedig soha nem okoz csalódást és azt mondatja velem az apostollal együtt: „Szüntelenül hálát adok értetek” (Ef 1,16) és mindazért a jóért, amit tettetek.

A nehézségek, a törékenységek pillanataiban éppúgy, mint a gyöngeség pillanataiban és azokban a pillanatokban, amelyekben határaink megmutatkoznak, amikor a legsúlyosabb kísértés, hogy tépelődve maradjunk reménytelenségünkben [10] megtört tekintettel, ítélőképességgel és szívvel, ezekben a pillanatokban fontos – mondhatnám, kulcsfontosságú – nemcsak az, hogy ne feledkezzünk meg egészen a háláról az Úr életünkben való jelenlétéért és irgalmas tekintetéért, amellyel meghívott minket, hogy elköteleződjünk iránta és népe iránt, de az is, hogy legyen bátorságunk megvalósítani azt és a zsoltárossal együtt megalkossuk saját dicséretünket, mert „az Ő irgalma örökkévaló” (vö. Zsolt 135).

A hála mindig „erős fegyver”. Csak akkor engedjük, hogy a Lélek megajándékozzon minket azzal a friss levegővel, amely megújítja (és nem befoltozza) életünket és küldetésünket, ha képesek vagyunk szemlélni és megköszönni a szeretet, a nagylelkűség, együttérzés és bizalom minden konkrét tettét éppúgy, mint a megbocsátás, türelem, hosszú tűrés és részvét tetteit, melyeket irántunk tanúsítanak. Engedjük, mint Péter a „csodás halfogás” reggelén, hogy mindaz a jó, amit kaptunk, felébressze bennünk a rácsodálkozás és hála képességét, és arra ösztönözzön bennünket, hogy kimondjuk: „Uram, menj el tőlem, mert csak egy bűnös vagyok!” (Lk 5,8), és újra meghalljuk az Úr meghívását: „Ne félj! Ezentúl emberek halásza leszel” (Lk 5,10); mert „az Ő irgalma örökkévaló” (vö. Zsolt 135).

Testvérek! Köszönöm hűségeteket vállalt kötelezettségeitekben. Igazán jelentőségteljes, hogy egy olyan társadalomban és olyan kultúrában, mely azt, ami „gázos”, értékké tette, vannak olyan személyek, akik fogadalmat tesznek és megpróbálnak életre szóló kötelezettségeket vállalni. Lényegében azt mondjuk, hogy továbbra is hiszünk Istenben, aki soha nem törte meg szövetségét, még akkor sem, ha mi számtalanszor törtük meg azt. Ez arra késztet minket, hogy Isten hűségét ünnepeljük, aki nem szűnik meg bízni, hinni és kockáztatni határaink és bűneink ellenére sem, és meghív minket, hogy ugyanígy tegyünk. Annak ismeretében, hogy kincset hordozunk törékeny cserépedényben (vö. 2Kor 4,7), tudjuk, hogy az Úr győztesnek nyilvánul a gyöngeségben (vö. 2Kor 12,9), hogy nem szűnik meg támogatni és hívni bennünket, százannyit adva nekünk (vö. Mk 10,29–30), mert „az Ő irgalma örökkévaló”.

Köszönöm az örömöt, amellyel képesek voltatok odaadni életeteket, olyan szívről tanúskodva, mely az évek során harcolt és küzdött azért, hogy ne váljon szűkké és keserűvé, sőt, éppen ellenkezőleg, az Isten és népe iránti szeretet által nap mint nap egyre tágabb legyen; olyan szívről, amelyet a jó borhoz hasonlóan az idő nem megsavanyított, hanem egyre finomabbá tett; mert „az Ő irgalma örökkévaló”.

Köszönöm, hogy törekedtek a testvéri kötelékek és barátságok megerősítésére a papság körében és püspökötökkel, támogatva egymást, ápolva azt, aki beteg, keresve azt, aki elszigetelődött, bátorítva és bölcsességet tanulva az idősebbtől, megosztva a javakat, tudva együtt nevetni és sírni…, mennyire szükség van mindezekre! És állhatatosak és kitartók maradtatok akkor is, amikor nehéz küldetést kellett vállalnotok, vagy egy testvért kellett rávenni, hogy vállaljon felelősséget; mert „az Ő irgalma örökkévaló”.

Köszönöm a kitartást és „állhatatosságot” (hüpomoné), melyet lelkipásztori kötelességetekben tanúsítotok, és ami a pásztor szókimondásától (parrészia) [11] hajtva gyakran arra késztet bennünket, hogy az imádságban pereljünk az Úrral, mint Mózes, amikor bátran és kockázatot vállalva járt közben a népért (vö. Szám 14,13–19; Kiv 32,30–32; MTörv 9,18–21); mert „az Ő irgalma örökkévaló”.

Köszönöm, hogy naponta ünneplitek az Eucharisztiát és irgalmasan tápláltok másokat a kiengesztelődés szentségével, nem túlzott szigorral (rigorizmus), de nem is túlzott engedékenységgel (laxizmus), felvállalva az emberek terheit és kísérve őket a megtérés útján az új élet felé, melyet az Úr mindnyájunknak ad. Tudjuk, hogy az irgalom lépcsőfokain keresztül le tudunk ereszkedni az emberi állapot legmélyebb pontjához – beleértve a gyöngeséget és a bűnt –, és fel tudunk emelkedni az isteni tökéletesség legmagasabb pontjáig: „Legyetek irgalmasok, amint a ti mennyei Atyátok is irgalmas!” [12] És így vagyunk „képesek felmelegíteni az emberek szívét, velük menni éjszaka, párbeszédet folytatni és leszállni az éjszakájukba, sötétségükbe anélkül, hogy elvesznénk” [13]; mert „az Ő irgalma örökkévaló”.

Köszönöm, hogy felkentként mindenkinek lelkesen hirdetitek Jézus Krisztus evangéliumát, „akár alkalmas, akár alkalmatlan” (vö. 2Tim 4,2), és vizsgáljátok saját közösségetek szívét, „hogy keressétek, hol élő és heves az Isten utáni vágy, és azt is, hogy egy ilyen szeretetteljes párbeszédet hol fojtottak el, vagy hol nem tudott gyümölcsöt teremni” [14]; mert „az Ő irgalma örökkévaló”.

Köszönök minden alkalmat, amikor megrendülten befogadtátok az elesetteket, gyógyítottátok sebeiket, szívüket melengettétek olyan gyöngédséget és együttérzést tanúsítva, mint a példabeszéd szamaritánusa (vö. Lk 10,25–37). Semmi sem olyan fontos, mint ezek: elérhetőség, közelség, készség arra, hogy közel kerüljünk szenvedő testvérünk testéhez. Milyen jó példa egy pap, aki közeledik testvérei sebeihez, nem pedig elhúzódik azoktól! [15]Tükre az olyan lekipásztor szívének, aki megízlelte azt a lelkületet, hogy népével egynek érezze magát [16]; aki nem felejti el, hogy onnan jött és csak a népet szolgálva fogja megtalálni és lesz képes kifejezni saját legtisztább és legteljesebb identitását, ami lehetővé teszi számára egy szigorú és egyszerű életmód kialakítását anélkül, hogy olyan kiváltságokat fogadna el, amelyekben nincs benne az evangélium íze; mert „az Ő irgalma örökkévaló”.

Köszönöm az Istenhez hűséges nép szentségét is, amelynek táplálására küldettünk, és amelyen keresztül minket is táplál és gondoz az Úr annak ajándékával, hogy ezt a népet szemlélhetjük „a szülőkben, akik annyi szeretettel nevelik gyermekeiket, a férfiakban és nőkben, akik azért dolgoznak, hogy kenyeret vigyenek haza, a betegekben, a vallásos öregekben, akik továbbra is mosolyognak. Ebben a nap nap utáni állandóságban látom a küzdő Egyház szentségét” [17]. Adjunk hálát mindnyájukért és engedjük, hogy tanúságuk segítsen és bátorítson minket; mert „az Ő irgalma örökkévaló”.BÁTORSÁG
„Az a vágyam, hogy felbátorodjatok” (vö. Kol 2,2)

Másik nagy vágyam Szent Pál szavaival, hogy társatok legyek abban, hogy elsősorban a Szentlélek működésének gyümölcseként megújuljon életünkben papi bátorságunk. A fájdalmas tapasztalatokkal szemben mindnyájunknak szüksége van vigasztalásra és bátorításra. Az a küldetés, amelyre meghívást kaptunk, nem óv meg bennünket a szenvedéstől, a fájdalomtól, sőt az értetlenségtől sem. [18] Ellenkezőleg, azt igényli tőlünk, hogy nézzünk szembe azokkal és vállaljuk fel azokat azért, hogy az Úr átalakíthassa, bennünket pedig egyre inkább önmaga képmásává formálhasson. „Végső soron annak, hogy a kegyelem jobban működjön bennünk, korlátaink őszinte, megszenvedett és imádsággal kísért elismerésének hiánya az akadálya, mivel ez nem enged teret annak, hogy felébredjen az a lehetséges jó, mely része a növekedés őszinte és valódi útjának.” [19]

Lelkipásztori szívünket jól „teszteli” a kérdés, hogy miként viszonyulunk a fájdalomhoz. Gyakran megesik, hogy valaki úgy viselkedik, mint a példabeszéd levitája vagy papja, aki elfordul, és nem vesz tudomást a földön fekvő emberről (vö. Lk 10,31–32). Mások rosszul közelednek hozzá, okoskodva közhelyekbe menekülnek: „ilyen az élet”, „nem tehetünk semmit”, és ezzel teret engednek a fatalizmusnak és a csüggedésnek; vagy fenntartásokkal közelednek, és így csak magányt és kirekesztést generálnak. „Jónás prófétához hasonlóan mindig magunkban hordjuk rejtetten annak kísértését, hogy biztos helyre meneküljünk, aminek sokféle neve lehet: individualizmus, spiritualizálás, bezárkózás kis világokba…” [20]Ezek távol állnak a szívbéli megrendüléstől, és végül eltávolítanak minket saját sebeinktől, másokéitól és így Jézus sebeitől is. [21]

Ugyanebben a sorban szeretnék hangsúlyozni egy másik sekélyes és veszélyes hozzáállást, ami – amint Bernanos szívesen hangoztatta – „az ördög legértékesebb bájitala” [22], számunkra pedig, akik az Urat szeretnénk szolgálni, a legkárosabb, mert elbátortalanodást, elszigetelődést és kétségbeesést szül. [23] Csalódva a valóságban, az Egyházban vagy önmagunkban, megtapasztalhatjuk annak kísértését, hogy egy édeskés szomorúsághoz ragaszkodjunk, amit a keleti atyák jóra való restségnek neveztek. Tomáš Špidlík bíboros mondta: „Ha általában az élet, mások társasága vagy azon tény miatt, hogy egyedül vagyunk, szomorúság tör ránk, akkor mindig az Isten gondviselésébe és művébe vetett hitünkben van hiány. A szomorúság megbénítja a munkában, az imádságban való előrehaladáshoz szükséges bátorságot, ellenszenvessé teszi a hozzánk közel állókat. A monasztikus szerzők, akik hosszú leírást szentelnek ennek a víciumnak (bűnös készség – a szerk.), ezt a lelki élet legrosszabb ellenségének hívják” [24].

Ismerjük azt a szomorúságot, ami függőséghez és fokozatosan a gonoszság és az igazságtalanság természetessé válásához vezet az „ezt mindig így szokták” halk duruzsolásával. Ez az a szomorúság, ami sértettséget és ellenségességet propagálva meddővé tesz minden kísérletet a változásra és megtérésre. „Ez nem egy méltó és teljes élet választása, nem Isten értünk való akarata, nem a Lélekben való élet, ami a feltámadt Krisztus szívéből fakad”, és amelyre meghívást kaptunk. [25] Testvéreim! Amikor az fenyeget bennünket, hogy ez az édeskés szomorúság eluralja életünket vagy közösségünket, akkor félelem és aggodalom nélkül, határozottan kérjük a Lelket, hogy „jöjjön és ébresszen fel minket, rázzon fel tespedtségünkből és szabadítson meg minket tehetetlenségünktől! Dacoljunk a megszokással, nyissuk ki jól a szemünket és fülünket, de legfőképpen a szívünket, engedjük, hogy kimozdítson minket az, ami körülöttünk történik és a Feltámadott eleven és hatékony szava!” [26]

Engedjétek meg, hogy megismételjem, nehéz időkben mindnyájunknak szükségünk van Isten és a testvérek vigasztalására és erejére. Mindnyájunknak hasznára válnak Szent Pálnak a közösségeihez intézett, szívből jövő szavai: „Ezért kérlek titeket, ne veszítsétek el bátorságotokat értetek viselt szenvedéseim miatt!” (Ef 3,13); „Az a vágyam, hogy felbátorodjatok” (vö. Kol 2,2), és így megvalósulhat az a küldetés, amelyet az Úr ad nekünk minden reggel: átadni egy „nagy örömet, amelyben része lesz az egész népnek” (Lk 2,10). Azonban nem elméletként, értelmi vagy erkölcsi felismeréseként annak, hogy minek kellene lenni, hanem olyan személyekként, akik megmerültek a fájdalomban és akiket az Úr átalakított, átformált, és Jóbhoz hasonlóan eljutottak odáig, hogy kiáltsák: „Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak” (Jób 42,5). Ezen alapvető tapasztalat híján minden erőfeszítésünk kudarchoz és kiábránduláshoz vezet.

Életünk során megcsodálhattuk, hogy „Jézus Krisztussal mindig megszületik és újraszületik az öröm” [27]. Még ha ennek a tapasztalatnak különféle fázisai is vannak, tudjuk, hogy törékenységünk és bűneink ellenére Isten „olyan gyöngédséggel, mely soha nem okoz csalódást és mindig vissza tudja adni nekünk az örömet, megengedi, hogy fölemeljük a fejünket és újrakezdjünk” [28]. Ez az öröm nem akaratunk vagy értelmünk erőfeszítéséből ered, hanem abból a bizalomból születik, hogy tudjuk, Jézus Péterhez intézett szavai továbbra is tevékenyek: amikor majd „megrostálnak”, ne felejtsd el, hogy én magam „imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozzon a hited” (Lk 22,32). Az Úr az első, aki imádkozik és küzd érted és értem. És meghív, hogy egészen belépjünk az ő imádságába. Lehetnek olyan pillanatok, amikor bele kell merülnünk „a getszemáni imába, Jézus legemberibb és legdrámaibb imájába […]. Van abban könyörgés, szomorúság, fájdalom, szinte zavarodottság (Mk 14,33)”. [29]

Tudjuk, hogy nem könnyű az Úr előtt maradni és engedni, hogy áttekintse életünket, gyógyítsa sebzett szívünket és megmossa lábainkat, melyeket átitatott az út során hozzánk tapadt és járásunkat akadályozó világiasság. Az imádságban megtapasztaljuk áldott ideiglenességünket, ami emlékeztet bennünket, hogy az Úr segítségére szoruló tanítványok vagyunk, ő pedig megszabadít minket azok prométheuszi hajlamától, „akik kizárólag saját erejükre támaszkodnak és mások fölött állónak érzik magukat, mert betartanak bizonyos szabályokat” [30].

Testvéreim, Jézus mindenki másnál jobban ismeri erőfeszítéseinket és eredményeinket éppúgy, mint bukásainkat és balsikereinket. Ő az első, aki azt mondja nekünk: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket! Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, aki szelíd vagyok és alázatos szívű, és nyugalmat találtok lelketeknek!” (Mt 11,28–29)

Egy ilyen imádságban megtudjuk, hogy soha nem vagyunk egyedül. A lelkipásztor imádságában ott lakozik a Lélek, „aki azt kiáltja: Abba, Atya” (Gal 4,6), és a nép, amely rábízatott. Küldetésünket és identitásunkat e kettős kötődés világítja meg.

A lelkipásztor imádsága Isten népének szívében táplálkozik és ott ölt testet. Magán viseli népe sebeinek és örömeinek jelét, melyeket csöndben az Úr elé helyez, hogy a Szentlélek ajándékával felkentek legyenek. Ez a reménye a lelkipásztornak, aki abban bízik és azért küzd, hogy az Úr meggyógyítsa mind önmagunk, mind pedig közösségeink törékenységét. Azonban ne felejtsük el, hogy az Isten népének imádsága az, ahol a lelkipásztor szíve testet ölt és megtalálja a helyét. Ez mindnyájunkat megszabadít attól, hogy könnyű, gyors és kész válaszokra törekedjünk vagy ilyeneket kívánjunk, és megengedi az Úrnak, hogy ő legyen az (nem pedig receptjeink és prioritásaink), aki megmutatja nekünk a remény útját. Nem szabad elfelejtenünk azt a tényt, hogy az ősegyház legnehezebb pillanataiban, amint Az apostolok cselekedeteiben olvashatjuk, az imádság vált igazi főszereplővé.

Testvéreim! Igen, ismerjük el törékenységünket, de hagyjuk, hogy Jézus átalakítsa azt, és folytonosan ösztökéljen minket a misszió felé! Ne veszítsük el annak örömét, hogy „bárányoknak” érezzük magunkat, hogy tudjuk, hogy Ő a mi Urunk és Pásztorunk!

Ahhoz, hogy megőrizzük a szív bátorságát, szükséges, hogy ne hanyagoljuk el ezt a két, identitásunk részét képező kapcsolatot: elsőként kapcsolatunkat Jézussal. Minden alkalommal, amikor eloldódunk Jézustól vagy elhanyagoljuk Vele való kapcsolatunkat, elköteleződésünk lassanként kiszárad, és lámpásaink az élet megvilágítására alkalmas olaj nélkül maradnak (vö. Mt 25,1–13): „Maradjatok bennem, és én tibennetek. Miként a szőlővessző nem tud gyümölcsöt teremni önmagától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem […], mert nálam nélkül semmit sem tehettek” (Jn 15,4–5). E tekintetben arra szeretnélek bátorítani benneteket, hogy ne hanyagoljátok el a lelkivezetést, és legyen olyan testvéretek, akivel teljes bizalommal és nyíltsággal beszélhettek, megvitathatjátok és megítélhetitek saját utatokat és reflektálhattok arra; egy bölcs testvér, akivel megtapasztalhatjátok, hogy tanítványok tudtok lenni. Keressétek, találjatok rá, és élvezzétek annak örömét, hogy engeditek, hogy gondoskodjanak rólatok, hogy kísérjenek benneteket és hogy tanácsot adjanak nektek. Pótolhatatlan segítség ez ahhoz, hogy az Atya akaratát teljesítve élhessük meg szolgálatunkat (vö. Zsid 10,9), és engedjük, hogy szívünk ugyanazzal az érzéssel dobbanjon, „amely Jézus Krisztusban is megvolt” (Fil 2,5). Milyen hasznosak számunkra a Prédikátor szavai: „Jobb, ha ketten vannak együtt, mintha egy van egyedül […] Ha egyikük elesik, a másik felsegíti.” (Préd 4,9–10)

Az identitásunkat alkotó másik kötődés: erősíteni és táplálni a kapcsolatot népetekkel. Ne húzódjatok vissza népetektől és a papoktól vagy a közösségtől! Még kevésbé zárkózzatok zárt és elitista csoportokba! Ez végül elfojtja és megmérgezi a lelket. Egy bátor szolgálat mindig kifelé tartó szolgálat; a „kivonulás” azt jelenti, hogy megyünk „olykor elöl, olykor középen és olykor hátul: elöl a közösség vezetése érdekében; középen, hogy ösztönözzük és támogassuk azt; hátul, hogy együtt tartsuk, hogy senki ne maradjon le túl sokáig vagy túlságosan hátul; hogy együtt tartsuk, de más okból is: mert a nép „kiszagol” dolgokat. Orra van ahhoz, hogy új ösvényekre leljen az úthoz, él benne a „sensus fidei” [a hit érzéke – a szerk., vö. Lumen gentium 12]. Mi lehet szebb ennél?” [31] Maga Jézus a modellje ennek az evangelizációs lehetőségnek, amely a nép szívéhez vezet minket. Milyen jó számunkra, hogy őt mindenkihez közel láthatjuk! Jézus önadása a kereszten ennek, az egész életét jellemző evangelizáló stílusnak a csúcspontja.

Testvérek, annyi áldozat fájdalma, az Isten népének fájdalma és a mi fájdalmunk sem mehet veszendőbe. Maga Jézus az, aki ezeket a terheket keresztjére emelte és meghív bennünket, hogy újítsuk meg küldetésünket, hogy közel álljunk azokhoz, akik szenvednek, hogy szégyen nélkül maradjunk közel az emberi nyomorúságokhoz, sőt, éljük meg azokat úgy, mintha a sajátjaink volnának, hogy Eucharisztiává váljanak. [32] Korunk, amelyet régi és új sebek fémjeleznek, megköveteli, hogy a kapcsolat és a közösség kézművesei legyünk, nyitottak, magabiztosak, akik várják azt az újdonságot, amit Isten országa napjainkban akar ébreszteni. A bocsánatot nyert bűnösök országa, azoké, akik meghívást kaptak, hogy tanúságot tegyenek az Úr mindig eleven és tevékeny együttérzéséről; „mert az Ő irgalma örökkévaló”.DICSÉRET
„Magasztalja lelkem az Urat” (Lk 1,46)

Lehetetlen háláról és bátorításról úgy beszélni, hogy ne tekintenénk Máriára. Ő, az átszúrt szívű asszony (vö. Lk 2,35) tanít bennünket arra a dicséretre, amely képes megnyitni szemünket a jövő felé és képes helyreállítani a jelen reményét. Egész élete dicsérő énekébe sűrűsödik (vö. Lk 1,46–55). Mi is meghívottak vagyunk, hogy azt a teljesség ígéreteként énekeljük.

Valahányszor egy Mária tiszteletére emelt szentélybe látogatok, szeretek „elidőzni és hagyni, hogy a Szűzanya rám tekintsen, és kérje tőlem a gyermek, a szegény és azon egyszerű ember bizalmát, aki tudja, hogy anyja ott van, és hogy helyet könyöröghet az ő keblén. És rá tekintve újra hallja, mint az indián Juan Diego: »Mi a baj, fiam, legkisebb gyermekem? Mi szomorítja szívedet? Nem én vagyok itt talán, akié a megtiszteltetés, hogy anyád lehetek?«” [33]

Máriát szemlélni azt jelenti, hogy ismét „hiszünk a gyöngédség és a szeretet forradalmi erejében. Benne meglátjuk, hogy az alázat és gyöngédség nem a gyöngék erénye, hanem az erőseké, akiknek nem kell rosszul bánniuk másokkal ahhoz, hogy fontosak érezzék magukat” [34].

Ha olykor a tekintetünk kezd megkeményedni, vagy úgy érezzük, hogy a fásultság vagy a vigasztalanság csábító ereje akarja gyökereit szívünkbe mélyeszteni és uralma alá vonni; ha az érzés, hogy Isten népének eleven és szerves része vagyunk, kezd fárasztani minket, és úgy érezzük, hogy eltolódunk egy elitista hozzáállás irányába…, ne féljetek Máriát szemlélni és énekelni az ő dicsérő énekét!

Ha olykor megkísért bennünket, hogy visszahúzódjunk, önmagunkba és terveinkbe zárkózzunk, hogy megvédjük magunkat a történelem mindig poros utcáitól, vagy ha panasz, ellenkezés, kritika vagy irónia uralják tetteinket anélkül, hogy küzdeni, remélni és szeretni akarnánk…, tekintsünk Máriára, hogy megtisztítsa szemünket minden „szálkától”, mely megakadályozhat minket, hogy éber figyelemmel szemléljük és ünnepeljük Krisztust, aki népe között él. És ha látjuk, hogy nem vagyunk képesek egyenesen járni, és erőfeszítésünkbe kerül fenntartani megtérésre irányuló szándékainkat, akkor forduljunk Hozzá, ahogyan ő, korábbi egyházmegyém e nagyszerű plébánosa – aki egyúttal költő is –, tette, szinte cinkosan könyörögve: „Ma este, Asszonyom, ígéretem őszinte. De mindenesetre ne felejtsd el kint hagyni a kulcsot!” [35] A Miasszonyunk „olyan barát, aki mindig törődik azzal, hogy nehogy elfogyjon életünk bora. Ő az, akinek minden fájdalmat magába fogadó szívét tőr járta át. Mindenki anyjaként ő a remény jele azon népek számára, amelyek a szülés fájdalmát szenvedik mindaddig, amíg ki nem csírázik az igazságosság… Mint egy igazi anya, velünk jár, osztozik küzdelmünkben, és szüntelenül árasztja Isten szeretetének közelségét”. [36]

Testvéreim, újra „szüntelenül hálát adok értetek” (Ef 1,6), elköteleződésetekért és küldetésetekért azzal a bizonyossággal, hogy „Isten eltávolítja a legkeményebb köveket, amelyek meg akarják ingatni a reményeket és várakozásokat: a halált, a bűnt, a félelmet, a világiasságot. Az emberi történelem nem ér véget egy sírkő előtt, mert ma felfedezi az »élő követ« (vö. 1Pét 2,4): a feltámadt Jézust. Mi, az Egyház, Őrá alapozottak vagyunk, és még akkor is, amikor kedvünket vesztjük, amikor megkísért bennünket, hogy mindent kudarcaink alapján ítéljünk meg, Ő akkor is jön, hogy mindent megújítson” [37].

Engedjük, hogy a hála dicséretet ébresszen bennünk és bátorítson bennünket újra arra a küldetésre, hogy reménnyel kenjük fel testvéreinket! Olyan emberek legyünk, akik életükkel tesznek tanúságot arról az együttérzésről és irgalmasságról, amelyet csak Jézus adhat nekünk!

Az Úr Jézus áldjon és a Szent Szűz oltalmazzon benneteket! És kérlek szépen titeket, hogy ne felejtsetek el értem imádkozni!

Testvéri szeretettel:

Ferenc

Róma, a Lateráni Szent János-bazilikánál, 
2019. augusztus 4-én, az arsi szent plébános emléknapján


[1] Vö. Anno Iubilari kezdetű apostoli levél (1929. április 23.): Acta Apostolicae Sedis (AAS) 21 (1929), 312–313.
[2] Az Olasz Püspöki Konferenciának mondott beszéd (2019. május 20.). A lelki atyaság, amely arra serkenti a püspököt, hogy ne hagyja árván a papjait, nemcsak azt jelenti, hogy képes nyitott kapukkal várni minden papját, hanem hogy elmegy és megkeresi őket, hogy gondjukat viselje és kísérje őket útjukon.
[3] Vö. Szent XXIII. János, Sacerdotii nostri primordia kezdetű enciklika az arsi plébános halálának centenáriumán (1959. augusztus 1.): AAS 51 (1959), 548.
[4] Vö. Isten népéhez írott levél (2018. augusztus 20.)
[5] Találkozó a papokkal, szerzetesekkel és szerzetesnőkkel, a megszentelt életet élőkkel és a szeminaristákkal, Santiago de Chile (2018. január 16.)
[6] Vö. Levél Isten úton lévő chilei népének (2018. május 31)
[7] Találkozó a papsággal Rómában (2019. március 7.)
[8] Homília húsvét ünnepének vigíliáján (2014. április 19.)
[9] Gaudete et exsultate apostoli buzdítás, 7.
[10] Vö. Jorge Mario Bergoglio, Lettere della tribolazione (A megpróbáltatás levelei), Milánó, 2019., 18.
[11] Vö. Beszéd Róma plébánosaihoz (2014. március 6.)
[12] Papi lelkigyakorlat, első elmélkedés (2016. június 2.)
[13] Antonio Spadaro: Interjú Ferenc pápával, La Civiltà Cattolica 3918 (2013. szeptember 19.), 462.
[14] Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 137.
[15] Vö. Beszéd Róma plébánosaihoz (2014. március 6.)
[16] Vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 268.
[17] Gaudete et exsultate apostoli buzdítás, 7.
[18] Vö. Misericordia et misera apostoli levél, 13.
[19] Gaudete et exsultate apostoli buzdítás, 50.
[20] Uo., 134.
[21] Vö. Jorge Mario Bergoglio, Reflexiones en esperanza (Reflekciók a reménységről), Vatikánváros, 2013., 14.
[22] Journal d’un curé de campagne (Egy falusi plébános naplója), Párizs, 1974, 135; vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 83.
[23] Vö. Barsanufio, Epistolario (Levelek), in: Vito Cutro – Michał Tadeusz Szwemin, Bisogno di Paternità (Az atyaság szükségessége), Varsó, 2018, 124.
[24] L’arte di purificare il cuore (A szív megtisztításának művészete), Róma, 1999., 47.
[25] Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 2.
[26] Gaudete et exsultate apostoli buzdítás, 137.
[27] Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 1.
[28] Uo., 3.
[29] Jorge Mario Bergoglio, Reflexiones en esperanza (Reflekciók a reménységről), Vatikánváros, 2013., 26.
[30] Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 94.
[31] Találkozó a papsággal, a megszentelt életet élőkkel a pasztorális tanácsok tagjaival, Assisi (2013. október 4.).
[32] Vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 268–270.
[33] Vö. Nican Mopohua (a Guadalupei Szűz megjelenésének eredeti, XVI. századi története – a szerk.), 107, 118, 119.
[34] Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 288.
[35] Vö. Amelio Luis Calori, Aula Fúlgida, Buenos Aires, 1946.
[36] Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 286.
[37] Homília húsvét ünnepének vigíliáján (2019. április 20.)

Fordította: Szatmári Györgyi
Forrás: Magyar Kurír

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerű