Lépj kapcsolatba velünk

Ferenc pápa

Ferenc pápa úrnapján: Az Egyház mindenkit befogadó terem, nem a tökéletesek zárt köre!

Közzétéve

Június 6-án, Krisztus testének és vérének ünnepén a Szentatya az eucharisztia ünneplésének helyéről, az emberek éhségét és szomját oltani hivatott Egyház küldetéséről beszélt a Szent Péter-bazilikában bemutatott esti miséjében.

Ferenc pápa teljes úrnapi homíliájának fordítását közreadjuk.

Jézus elküldi tanítványait, hogy menjenek és készítsék elő a helyet, ahol a húsvéti vacsorát elkölthetik. Ők azok, akik megkérdezik: „Mester, mit akarsz, hová menjünk, hogy elkészítsük számodra a húsvéti vacsorát?” (Mk 14,12). Miközben szemléljük és imádjuk az Úr jelenlétét az eucharisztikus kenyérben, nekünk is fel kell tennünk magunknak a kérdést: milyen „helyen” akarjuk elkészíteni az Úr húsvéti vacsoráját?

Melyek azok a „helyek” életünkben, ahol Isten szeretne vendégként megszállni nálunk?

Ezekre a kérdésekre úgy szeretnék válaszolni, hogy elidőzöm a hallott evangélium (Mk 14,12–16.22–26) három képénél.

Az első kép a vizeskorsót cipelő férfié (vö. Mk 14,13). Olyan részlet ez, amely feleslegesnek tűnhet, de ez a teljesen névtelen ember lesz a tanítványok vezetője, akik azt a helyet keresik, melyet később felső teremnek, cenaculumnak neveznek el. A vizeskorsó pedig az ismertetőjel: ez a jel a szomjas emberiségre emlékeztet, amely mindig vízforrást keres, hogy oltsa szomját és megújuljon.

Mindannyian korsóval a kezünkben járjuk életünk útját: mindannyian szomjazunk a szeretetre, az örömre, a sikeres életre egy emberibb világban.

És ezt a szomjúságot a világi dolgok vize nem oltja, mert ez egy mélyebb szomjúság, melyet csak Isten tud kielégíteni.

Kövessük még ezt a szimbolikus „jelet”. Jézus azt mondja a tanítványainak, hogy ahová ez a vizeskorsót vivő ember vezeti őket, ott kell megünnepelni a húsvéti vacsorát. Az eucharisztia ünnepléséhez tehát mindenekelőtt fel kell ismernünk Isten iránti szomjúságunkat: éreznünk kell, hogy szükségünk van rá, vágynunk kell az ő jelenlétére és szeretetére, tudatosítanunk kell, hogy egyedül nem boldogulunk, hanem szükségünk van az örök élet ételére és italára, melyek fenntartanak bennünket utunkon.

A mai kor drámája – mondhatjuk – az, hogy sok esetben a szomjúságot már kioltották. Az Istennel kapcsolatos kérdések megritkultak, a rá való vágyakozás legyengült, egyre kevesebben vannak, akik keresik Istent.

Isten nem vonz többé, mert már nem tudatosítjuk legmélyebb szomjunkat. De csak ott, ahol vizeskorsós férfi vagy nő van – gondoljunk például a szamariai asszonyra (vö. Jn 4,5–30) –, ott tud az Úr úgy megmutatkozni, mint aki új életet ad, aki megbízható reménnyel táplálja álmainkat és törekvéseinket, aki szerető jelenlétével értelmet és irányt ad földi zarándoklásunknak.

Amint már említettük, a korsós ember az, aki a tanítványokat elvezeti abba a terembe, ahol Jézus megalapítja az eucharisztiát. Az Isten iránti szomjúság vezet minket az oltárhoz. Ha a szomjúság hiányzik, szertartásaink kiszáradnak. Ezért Egyházként sem lehet elég a megszokott embereknek az a kis csoportja, akik összegyűlnek az eucharisztia ünneplésére; ki kell mennünk a városba, találkoznunk kell az emberekkel,

meg kell tanulnunk felismerni és felébreszteni az Isten iránti szomjat és az evangélium utáni vágyat.

A második kép az emeleti nagy teremé (vö. Mk 14,15). Jézus és követői ott fogják elkölteni a húsvéti vacsorát, és ez a terem egy olyan személy házában van, aki vendégül látja őket. Primo Mazzolari atya azt mondta: „Íme, egy névtelen ember, egy házigazda, aki a legszebb szobáját adja oda neki. […] A legnagyobbat adta, mert a nagy szentség körül mindennek nagynak kell lennie, szobának és szívnek, szavaknak és gesztusoknak” (La Pasqua, La Locusta, 1964, 46–48).

Nagy terem egy kis darab kenyérért.

Isten olyan kicsivé teszi magát, mint egy darab kenyér, s éppen ezért nagy szívre van szükség ahhoz, hogy felismerjük, imádjuk és befogadjuk őt.

Isten jelenléte olyan alázatos, rejtett, néha láthatatlan, hogy felismeréséhez felkészült, éber és befogadó szívre van szükség. Ha viszont szívünk nagy terem helyett kamrához hasonlít, ahol siránkozva a régi dolgokat tartjuk; ha padláshoz hasonlít, ahová már régen felpakoltuk lelkesedésünket és álmainkat; ha szűk szobához, sötét szobához hasonlít, mert problémáinkkal és keserűségeinkkel csak magunk lakunk benne, akkor lehetetlen lesz felismerni Istennek ezt a csendes és alázatos jelenlétét. Nagy helyiségre van szükség!

Ki kell tágítanunk a szívünket! Ki kell lépnünk egónk kicsiny szobájából, és be kell lépnünk az ámulat és imádat nagy terébe! És ez nagyon hiányzik belőlünk!

Ez hiányzik sok programból, melyet azért rendezünk, hogy találkozzunk, összegyűljünk, együtt gondolkodjunk a lelkipásztorkodásról… De ha ez hiányzik, ha hiányzik az ámulat és az imádat, akkor nincs út, mely az Úrhoz vezet. A zsinat sem lesz ilyen, semmi! Ez az Eucharisztia előtti magatartás, erre van szükségünk: imádásra. Az Egyháznak is nagy teremnek kell lennie. Nem egy kicsiny és zárt körnek, hanem szélesre tárt karú közösségnek, mely mindenkit befogad. Tegyük fel magunknak a kérdést: amikor odajön hozzánk valaki, aki sérült, aki hibázott, aki más életutat járt be, vajon az Egyház, ez az Egyház, egy nagy terem, mely befogadja őt és elvezeti a Krisztussal való találkozás öröméhez? Az Eucharisztia azokat akarja táplálni, akik elfáradtak és megéheztek az úton! Ezt ne felejtsük el!

A tökéletesek és tiszták Egyháza olyan szoba, amelyben senki számára nincs hely; a nyitott kapukkal rendelkező, Krisztus körül ünneplő Egyház ezzel szemben olyan nagy terem, ahová mindenki beléphet – mindenki, igazak és bűnösök egyaránt!

Végül a harmadik kép, a kenyeret megtörő Jézus képe. Ez a par excellence eucharisztikus mozdulat, a hitünk identitását adó gesztus, az Úrral való találkozásunk helye, aki feláldozza magát, hogy új életre szüljön bennünket. Ez a mozdulat is megdöbbentő: mindaddig bárányokat öltek le és áldoztak Istennek, most viszont Jézus az, aki báránnyá teszi és feláldozza magát, hogy életet adjon nekünk. Az eucharisztiában a szeretet Istenét szemléljük és imádjuk.

Az Úr senkit nem tör meg, önmagát töri meg! Az Úr nem áldozatokat követel, hanem önmagát áldozza fel. Az Úr semmit sem kér, hanem mindent ad.

Az eucharisztiát akkor tudjuk ünnepelni és megélni, ha mi is megéljük ezt a szeretetet. Mert nem törheted meg a vasárnapi Kenyeret, ha szíved el van zárva testvéreid elől. Nem eheted ezt a Kenyeret, ha nem adsz kenyeret az éhezőnek. Nem osztozhatsz ebből a Kenyérből, ha nem osztozol a rászorulók szenvedésében. Mindennek a végén, ünnepélyes eucharisztikus liturgiáinknak a végén is, csak a szeretet marad meg. És eucharisztiáink már most is olyan mértékben alakítják át a világot, amennyire engedjük, hogy mi magunk is átalakuljunk és megtört kenyérré váljunk mások számára.

Testvérek, hol kell „elkészíteni az Úr vacsoráját” ma is? A körmenet az Oltáriszentséggel – mely úrnapjának a jellegzetessége, de amelyet még nem tarthatunk meg – arra emlékeztet bennünket, hogy ki kell mennünk, el kell vinnünk Jézust. Lelkesen ki kell mennünk és el kell vinnünk Krisztust azoknak, akikkel a mindennapi életben találkozunk.

Váljunk korsót vivő Egyházzá, mely felébreszti a szomjúságot és vizet visz!

Tárjuk ki szívünket szeretetben, hogy mi legyünk a tágas és vendégszerető terem, ahová mindenki beléphet, hogy találkozzon az Úrral! Törjük meg életünket a másokkal való együttérzésben és szolidaritásban, hogy a világ rajtunk keresztül meglássa Isten szeretetének nagyságát! És akkor eljön az Úr, újfent meglep bennünket, és a világnak életet adó eledellé teszi magát. És örökre jóllakat bennünket, egészen addig a napig, amikor a mennyei lakomán az ő arcát szemléljük és vég nélkül örvendezünk.

Forrás: Magyar Kurír

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű