Lépj kapcsolatba velünk

Ferenc pápa

Ferenc pápa úrnapján: Az eucharisztia istenhordozókká alakít bennünket!

Közzétéve

Június 14-én, úrnapján az emlékezés lényegi fontosságáról és az eucharisztiának az emlékezetünket gyógyító hatásáról elmélkedett a Szentatya a Szent Péter-bazilikában délelőtt bemutatott misén. Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

„Emlékezz az egész útra, amelyen az Úr, a te Istened negyven éven át vezetett a pusztában” (MTörv 8,2). Emlékezz: Mózesnek ezzel a felhívásával nyílik ki ma előttünk Isten igéje. Röviddel ezután Mózes újra hangsúlyozza: „Ne felejtsd el az Urat, a te Istenedet” (vö. MTörv 8,14). Az Írást az Istenről való megfeledkezés legyőzésére kaptuk. Mennyire fontos emlékeznünk rá, amikor imádkozunk! Ahogy a zsoltár tanítja, mely azt mondja: „Emlékezem az Úr csodáira, igen, emlékezem csodatetteire” (Zsolt 77,12). Azokra a csodákra és csodatettekre is, amelyeket az Úr a saját életünkben végbevitt!

Lényegi fontosságú, hogy a kapott jóra emlékezzünk: emlékezés nélkül elidegenedünk önmagunktól, elhibázzuk a voltaképpeni létezést; emlékezés nélkül kitépjük gyökereinket a tápláló termőföldből, és hagyjuk, hogy szélfútta levelekként sodródjunk. Ezzel szemben az emlékezés visszakapcsol bennünket a legerősebb kötelékekbe, általa egy történet részének érezzük magunkat, együtt lélegzünk egy néppel. Az emlékezés nem magándolog, hanem az az út, amely összekapcsol bennünket Istennel és a többi emberrel. Ez az oka annak, hogy a Bibliában az Úrra való emlékezést át kell adni nemzedékről nemzedékre, el kell azt mondani apáról fiúra, ahogy egy gyönyörű szakasz mondja: „Ha majd megkérdezi a fiad: »Mit jelentenek ezek a parancsok […], amelyeket az Úr, a mi Istenünk adott nektek«, akkor így válaszolj fiadnak: „Rabszolgák voltunk […] – itt a rabszolgaság egész történetéről van szó –, de az Úr […] a szemünk láttára nagy és félelmetes jeleket és csodákat vitt végbe” (MTörv 6,20–22). Tehát add át a megemlékezést a fiadnak!

De van egy probléma: mi történik, ha megszakad az emlékek továbbadásának láncolata? Aztán az is nehézség: hogyan tudunk emlékezni arra, amit csak hallottunk, anélkül, hogy saját tapasztalatunk lenne róla? Isten tudja, milyen nehéz ez, tudja, milyen feledékenyek vagyunk, s ezért egy hallatlan dolgot tett értünk: emlékeztetőt hagyott ránk. Nem csak szavakat hagyott ránk, mert könnyű elfelejteni, amit hallottunk. Nem csak az Írást hagyta ránk, mert könnyű elfelejteni, amit olvasunk. Nem csak jeleket hagyott ránk, mert azt is könnyen elfelejthetjük, amit látunk. Ételt adott nekünk, egy ízt pedig nehéz elfelejteni.

Kenyeret hagyott ránk, amelyben ő van, elevenen és igazán, szeretetének egész ízével.

Amikor megkapjuk, mondhatjuk: „Az Úr az, megemlékezik rólam!” Jézus ezért kérte tőlünk: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (1Kor 11,24). Cselekedjétek: az eucharisztia nem egyszerűen emlékezés, hanem cselekvés: az értünk újra élő Úr húsvétja. A misében ott van előttünk Jézus halála és feltámadása. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre:

gyűljetek össze közösségként, népként, családként, ünnepeljétek meg az eucharisztiát, hogy emlékezzetek rám!

Nem mondhatunk le erről, ez Isten emlékeztetője. Gyógyítja sebzett emlékezetünket.

Először is gyógyítja árva emlékezetünket. Nagy árvaság korszakában élünk. Gyógyítja árva emlékezetünket. Sokak emlékezetében az él, hogy nem kapott szeretetet, és fájdalmasan csalódott olyasvalakiben, akinek szeretetet kellett volna adnia, ehelyett árván hagyta mások szívét. Szeretnénk visszatérni és megváltoztatni a múltat, de nem lehet. Isten azonban be tudja gyógyítani ezeket a sebeket azáltal, hogy egy nagyobb szeretetet ültet emlékezetünkbe: az övét. Az eucharisztia elhozza nekünk az Atya hűséges szeretetét, mely gyógyítja árvaságunkat. Nekünk adja Jézus szeretetét, aki a sírt érkezési pontból kiindulási ponttá változtatta, és ugyanúgy meg tudja változtatni életünket. Belénk árasztja a Szentlélek szeretetét, aki vigasztal, mert sosem hagy magunkra, és gyógyítgatja sebeinket.

Az eucharisztiával az Úr gyógyítja negatív emlékezetünket is, azt a negativitást, amely oly sokszor befészkeli magát szívünkbe. Az Úr gyógyítja ezt a negatív emlékezetet, amely mindig felszínre hozza a rosszul működő dolgokat, és azt a szomorú elképzelést tömi a fejünkbe, hogy semmire sem vagyunk jók, hogy csak hibákat követünk el, hogy „elhibázottak” vagyunk. Jézus elmondja nekünk, hogy nem így van. Örül, hogy meghitten belénk költözhet, és

valahányszor magunkhoz vesszük őt, emlékeztet bennünket, hogy értékesek vagyunk: meghívottak vagyunk az ő lakodalmára, vacsoravendégek, akire vágyik.

Nemcsak azért, mert ő nagylelkű, hanem mert valóban szerelmes bennünk: látja és szereti, amilyen szépek és jók vagyunk. Az Úr tudja, hogy a rossz és a bűn nem tartozik identitásunkhoz, hanem azok betegségek, fertőzések. És jön, hogy gyógyítsa őket az eucharisztiával, amelyben benne vannak az antitestek negativitásban betegeskedő emlékezetünkre. Jézussal immunissá tehetjük magunkat a szomorúsággal szemben. Mindig szemünk előtt lesznek bukásaink, erőfeszítéseink, az otthoni és a munkahelyi problémák, a nem teljesült álmok. De súlyuk nem fog agyonnyomni bennünket, mert még mélyebben ott van Jézus, aki bátorít bennünket szeretetével. Ilyen az eucharisztia ereje, mely istenhordozókká alakít bennünket: öröm- és nem negativitáshordozókká.

Megkérdezhetjük magunktól, hogy mi, akik misére járunk, mit viszünk a világnak. Saját szomorúságainkat, keserűségeinket vagy az Úr örömét?

Áldozáshoz járulunk, aztán pedig panaszkodunk, kritizálunk és siránkozunk? Ám ez semmit sem tesz jobbá, az Úr öröme azonban megváltoztatja az életet.

Végül az eucharisztia gyógyítja zárt emlékezetünket. A belül hordozott sebek nemcsak nekünk, hanem másoknak is problémát okoznak. Félénkké és gyanakvóvá tesznek bennünket: először zárkózóvá, hosszú távon pedig cinikussá és közömbössé. Arra indítanak, hogy távolságtartóan és arrogánsan viselkedjünk másokkal, elhitetve magunkkal, hogy így ellenőrzésünk alatt tudjuk tartani a helyzetet. De ez önbecsapás:

csak a szeretet tépi ki gyökerestől a félelmet és szabadít meg a rabságban tartó bezárkózástól.

Ezt teszi Jézus, amikor édesen elénk jön az ostya fegyvertelen törékenységében; ezt teszi Jézus, a megtört kenyér, hogy feltörje önzőségünk burkát; ezt teszi Jézus, aki önmagát adja, hogy elmondja nekünk: csak megnyílva szabadulunk meg a belső gátlásainktól, szívünk bénultságától.

Amikor az Úr egyszerűen kenyérként kínálja magát, arra szólít fel, hogy ne pazaroljuk el életünket ezernyi hasztalan dolog után futkosva, melyek függőséget okoznak és ürességet hagynak bensőnkben.

Az eucharisztia megszünteti bennünk a dolgok utáni éhezést, és felszítja a szolgálat vágyát. Felállít kényelmes, ülő életmódunkból, emlékeztet, hogy nemcsak táplálandó szájak vagyunk, hanem mások táplálására szolgáló kezek is. Most sürgősen gondjainkba kell vennünk azokat, akik ételre és méltóságra éheznek, akik nem dolgoznak és nehezen boldogulnak. És ezt megfogható módon kell tennünk, ahogyan megfogható a kenyér, amelyet Jézus nekünk ad. Valódi közelségre, valódi szolidaritási láncolatokra van szükség! Jézus az eucharisztiában közel jön hozzánk: ne hagyjuk magukra a közelünkben élőket!

Kedves testvérek, továbbra is ünnepeljük az emlékeztetőt, mely gyógyítja emlékezetünket – ne felejtsük: gyógyítja az emlékezetet, bensőnk emlékezését –,

ez az emlékeztető a mise. Olyan kincs ez, amelyet első helyre kell tennünk az Egyházban és az életben. Ugyanakkor az is fontos, hogy újra felfedezzük a szentségimádást, amely folytatja a mise munkáját bennünk.

Jót tesz nekünk, gyógyítja bensőnket. Különösen mostanság, amikor igazán szükségünk van rá.

Forrás: Magyar Kurír

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű