fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Tanítás

Ferenc pápával nagyböjtben – Hamvazószerda – Urbán Erik OFM sorozata

Közzétéve

Ferenc pápa hamvazószerdán - Fotó: cssr.news

Hamvazószerdával kezdetét veszi a nagyböjt, Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának ünnepére készül a keresztény világ. A Katolikus.mán ebben az időszakban Urbán Erik OFM, a csíksomlyói kegytemplom igazgatójának elmélkedéssorozatával lehet lélekben is készülni az ünnepre. A Szentatya romániai látogatása kapcsán a sorozat témaköre Ferenc pápa nagyböjti üzenetei köré épül. Ha felkeltettük érdeklődésedet kérünk kövesd oldalunkat és egy megosztással segítsd cikkeink minél nagyobb körben való terjedését. Köszönjük! (a szerkesztők)

Imára, böjtre, jócselekedetekre van szükségünk, hogy ne uralkodjanak el fölöttünk a felületes dolgok. Az ami valóban számít nem a siker és a felszínesség, hanem az, amit a bensőnkben őrzünk (…) Nyíljunk meg Isten és testvéreink előtt ebben a mai világban, amelyben egyre inkább a tennivalók és a hasznosság uralkodik és amelyből anélkül, hogy észrevennénk eltávolítjuk Istent.

Miért kell visszatérnünk Istenhez, ahogy arra a Szentírás figyelmeztet minket hamvazószerdán? Van valami, ami nem helyes bennünk, a társadalomban és az egyházban. Ezért szükségünk van változásra és megtérésre. A nagyböjt emlékeztet, hogy lehetőségünk van arra, hogy megvalósítsunk magunkban és magunk körül valami újat, mert Isten hűséges és kész a megbocsátásra és arra, hogy mi mindent elölről kezdjünk.

(Ferenc pápa homíliája 2014. hamvazószerdáján.)

2014 márciusában a konklávétól valami újat vártunk. Az újat meg is kaptuk, de nem úgy, ahogy a világ várta. Az újat megkaptuk, hiszen a pápát a „világ végéről” hozták a bíboros atyák, akinek származása kifejezi az Egyház egyetemességét. A névválasztásáról az Assisi Szent Ferencet jellemező öröm és a szegények szeretete jut eszünkbe. Névválasztásával is kifejezi, hogy ahogyan Assisi Szent Ferenc, ő is „Alter Christi” szeretne lenni. Szent Ferenc a szegénység és alázat embere volt, s bár saját közössége számára se volt mindig kényelmes, mindig az Egyházzal közösségben akart Krisztus másává válni. Szent Ferencet kortársai közül se szerette mindenki, és ez ma is így van, hiszen aki az evangéliumot éli, az zavaró lehet azoknak, akik nem kötelezik el magukat Krisztus radikális követésére. Szentatyánk Szent Ferenc mintájára valóban az evangéliumot fogja élni.

Sokan azt hitték, és a média egyik oldala úgy mutatta be mint aki gyorsan új szeleket hoz az Egyházba. Akik ezt hitték, azok gyorsan csalódtak: isteni törvényeket – pl. házasság férfi és nő között, élet tisztelete a fogantatástól egészen a halálig – nem lehet megváltoztatni. Ferenc pápa Krisztustól vette át a hatalmat. Új karizmákkal, új kincsekkel Péter székébe új ember ül, akiben engem Isten kincsekkel ajándékoz meg. A Szentatya a kormányos, aki az irányt meghatározza, ennek a szándéknak Krisztus szándékát kell tükröznie. Segít abban, hogy az Úr igája szeretetre méltóvá és édessé legyen, vagyis, hogy új kapcsolat jöjjön létre Isten és ember között. Az iga, a teher az kellemetlen mindannyiunk számára. Jézus bátorító példája, alázatos és szegény élete, – ahogy Ő maga hordozta az igát, amely sokszor nehéz volt, de nem tette le, elfogadja az Atya akaratát, amely nem mindig volt összhangban a vágyaival – ösztönöz minket, hogy a „jézusi igát” ne tegyük le, hanem nőjünk fel hozzá. Ebben jár elöl számunkra Ferenc pápa, aki mint Krisztus földi helytartója megéli függőségét és alárendeltségét azzal szemben, Akitől a hatalmat közvetlenül kapta. Erre van legnagyobb szükség: magam helyett Jézusra fókuszálni. Őt visszahelyezni a középpontba és engedjem, hogy életemet alakítsa, formálja, csiszolja, akinek igája boldogító és terhe könnyű.

Illusztráció – Fotó: St. Thomas Aquinas Catholic Church

Nagyböjtnek mindig a megtérés, a megújulás vágyával indulunk neki. Jól gondoljuk, hogy tisztátalanok vagyunk, van amitől megtisztulnunk, van mit elhagynunk. Visszatérni újra és újra az Igéhez. Ahogy a testi böjttel tisztítom a testemet, annál inkább kell táplálnom a lelkemet Isten Szavával. Isten szavának elmélkedő olvasása közben megértem, amit Isten kér tőlem, nem a teljes bűntelenséget, hanem az igyekezetet, amelynek a gyümölcse a bűntelenség lesz.

Nagyböjtre ajánlom megfontolásra Ferenc pápának idézett szavait: Térjünk vissza Istenhez, az Ő igéjén keresztül. Útmutatásként ferences lelkiségből ihletett szempontok a Szentírás elmélkedő olvasásához:

  1. Előkészület – a Szentlelket hívjuk segítségül, aki egyedül képes arra, hogy Isten szavának értelmét megvilágosítsa, és képessé tegyen bennünket annak figyelmes hallgatására, hogy nyitottak legyünk arra, amit Isten mondott, és arra, amit most kíván mondani nekünk.
  2. Isten szavának olvasása és hallgatása – ezen lépes a kiválasztott szöveg egyszerű olvasását jelenti, hogy így megértsük az Igét. Ezen olvasásának kitartónak kell lenni, akár többször is olvassuk el a szent szöveget.
  3. Isten szavának elmélyítése és befogadása – a harmadik lépésben érdemes kívülről is megtanulni egy kulcsfontosságú sort, amely éppen az olvasott szakasz lényegét foglalja össze. A megtanult szó gyökeret ver bennünk, és elkísér bennünket az egész nap folyamán.
  4. A szó „visszaadása” – végül egy dicsérő, hálaadó és áldó imádságban, kérő imában vagy könyörgésben kívánatos „visszadni” a Szentlélekben kapott Igét, magának Istennek, belefoglalva mindazt, amit adott az Ige által, amelyet magunknak és közösségünknek szóló jó hírként olvastunk, és amelyet meg is oszthatunk egymással.
  5. Buzgóság, mint a jó megvalósításának szándéka – az utolsó lépésben érdemes megfogalmaznunk néhány konkrét javaslatot, amely hozzáállásunkat, választásainkat és irányultságunkat hivatottak tisztázni; amelyek az Ige hallgatásából származnak, és segítenek, hogy a jó megvalósításának vágya növekedjék bennünk.

Isten igéjéről elmélkedve magunkévá tesszük a „jó szokást”, hogy ne csak nagyböjtben, hanem az év minden napján elmélkedjünk. A befogadott Szó felkészít a Szentség vételére, ahol az Ige eléri legnagyobb hatékonyságát. Fogadjuk be a Szentírás kimeríthetetlen kincsestárát.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

Ferences szerzetes, a csíksomlyói kegytemplom igazgatója.

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Tanítás

Polak érsek: Az Egyház nem szupermarket, de még csak nem is egy civil szervezet

Közzétéve

Szerző:

„Az Egyház nem szupermarket, de nem is csak egy civil szervezet vagy pusztán egy karitatív intézmény. Az Egyháznak küldetése van, mégpedig az, hogy az evangéliumot és Jézust hozza el nekünk. Ez az Egyház lényege és ez minden egyházi közösség lényege is” – hangzott el Wojciech Polaknak, Gniezno érsekének és Lengyelország prímásának az április 30-án, a szamocini Szűz Mária-plébánia felszentelésének századik évfordulóján tartott ünnepi prédikációjában, majd az érsek egyetértően idézte Ferenc pápa szavait: “Ha megtörténne az, hogy az Egyház nem hordozza Jézust, akkor halott egyház lenne, hiszen az Egyház végül is nem önmagáért él. Mindegy, hogy valaki kicsi, nagy, gyenge vagy erős, aki Jézust hordozza, olyannak kell lennie, mint Máriának, aki a szíve alatt hordozta Jézust, és aki az angyali üzenet után elment Erzsébethez. Mária a mi IGEN-ünk édesanyja ebben az Egyházban, ő a mi IGEN-ünk édesanyja ebben a közösségben. Az ő IGEN-jét nekünk az életünkkel kell megismételni.”

“Az Egyház az hely, ahol, mint Mária is, azt hallgatjuk, amit az Isten számunkra az eseményeken keresztül mondani akar.” – folytatta az érsek. – „Készen kell állnunk és akarnunk kell, hogy meghalljuk az Isten hangját, és elfogadjuk azt, amit az Isten a számunkra mond. Nyitottnak kell lennünk azokra a távlatokra, amelyeket ő mutat meg nekünk. Észre kell vennünk azokat az utakat, amelyeken vezetni akar minket. Az egyik ilyen út manapság kétségtelenül a testvériség és a szolidaritás útja, a jóság, az igazság és az igazságosság iránti vágy. Akik az életüket nem a testvéri önzetlenség jegyében élik, azoknak olyan az életük, mint a kapzsi kereskedőé, aki mindig azt mérlegeli, hogy ha ad valamit, mit kap érte cserébe.”

A Lengyel Püspöki Konferencia honlapján olvasható homíliában az érsek Stefan Wyszyński bíboros (1901-1981) szavait is felidézte, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy „az evangélium és a kereszt nem pusztán egy emlékmű, az Egyház sem egy archívum, hanem jelenvaló élet. Ezért tartozunk mindannyian felelősséggel azért, hogy életünket az evangélium szellemében éljük, és hogy részt vegyünk az Egyház életében. Az evangéliumi szövegeket nem csak olvasmányként kellene használnunk, hanem a mindennapi életünket is az evangélium szavai szerint kellene élnünk.”

Fordította: Frick József
Forrás: Kath.net

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Tanítás

Krisztus feltámadása-e a történelem legjelentősebb eseménye?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Lancrey-Javal atya, a párizsi Könyörületes Szűz templom plébánosa magyarázza Húsvét vasárnapjának evangéliumát (Jn 20, 1-9). Krisztus feltámadása volt az az esemény, amely Isten szerető arcának felfedésével megváltoztatta az egész világot, de életünknek a Krisztussal való találkozás ad értelmet.

Egy nagyapa, sőt dédapa, akinek – hasonlóan a százhúsz éves Mózeshez – „szeme sem tört meg, frissessége megmaradt”, (MTörv 34, 7), a minap megkérdezte már felnőtt, 25-30 éves unokáitól, hogy mi volt az az esemény, amely (jelenleg) a leginkább kihatott az életükre? E megkeresztelt emberek közül egyikük sem válaszolta azt, hogy „a Feltámadás”, és ez bizony sajnálatos Húsvét napján. Mindnyájan a Covidot jelölték meg. Ugyanezt a kérdést tettem fel barátoknak a templom előtti téren. Két dologban állapodtak meg, egyforma hangsúllyal. Az egyik a New York-i ikertornyok elleni 2001. szeptember 11-i támadás. A látvány rémisztő és hihetetlen volt! Ugyan ki hitte volna, hogy a tornyoknak ütköző két repülőgép az összeomlásukat okozza? A másik, más módon megdöbbentő lökőhullám a mi amerikanizált európai generációink számára a berlini fal leomlása volt 1989. november 9-én.

A történelem során voltak még talán nagyobb visszhangot kiváltó események is: a jeruzsálemi templom két lerombolása: az első alkalommal Kr. e. 587-ben a babilóniaiak által, második alkalommal pedig Kr. u. 70-ben, amelynél már jelen voltak az első keresztények, akik visszaemlékeztek Jézusnak a templomot csodálókhoz intézett figyelmeztetésére:

„Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, nem hagynak követ kövön, mind lerombolják.”

(Lk 21, 6)

E szavak vezetik be az evangéliumban azt az apokaliptikus beszédet, amelyben Jézus bejelenti visszajövetelét a dicsőségben:

„Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik és megállhassatok az Emberfiának színe előtt.”

(Lk. 21, 36)

A Templom pusztulása elképzelhetetlen lelki megrázkódtatást okozott, annál is inkább, mivel az elsőt követte a babiloni fogság, míg a második után még ennél is szörnyűbb megpróbáltatás következett: Isten hallgatása. Egyetlen próféta sem szólt azóta Isten megbízásából, ami számunkra keresztények számára logikus, hiszen a Kinyilatkoztatás Jézus Krisztusban valósult meg: Ő jelenti a Kinyilatkoztatás teljességét azzal, hogy feltámadt és felment a mennybe, ahol az Atya jobbján ül.

Hogyan lehetséges tehát az, hogy Krisztus feltámadását nem annak látjuk, ami valójában, hogy nem tűnik számunkra még a történelem legfontosabb eseményénél is nagyobb horderejű történésnek: olyan eseménynek, amely értelmet ad a történelemnek, olyan eseménynek, amely még ma is aktuális és amelyet megjelenítünk minden egyes szentmisén?  Valóban feltámadt! A Feltámadás által válaszolható meg az emberiségnek a saját identitására, eredetére és céljára vonatkozó három kérdése: Kik vagyunk? Honnan jövünk? Hová tartunk? Húsvét napja ezekre más módon ad sokkal biztosabb válaszokat, mint Paul Gauguin képe, amely többé-kevésbé ugyanezt a címet viseli, de módosított sorrendben, hogy megfeleljen a Szentháromságnak. „Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová tartunk?” – ezt a címet adta Gauguin, aki tudta, hogy az Atyától jövünk, a Fiú testvérei vagyunk, és elfogadjuk a Lélek vezetését.

Kik vagyunk? Isten gyermekei, örökbefogadott fiai mindazok számára, akik hiszik, hogy Jézus Krisztus az Isten fia, az élet, teremtésünk és üdvösségünk szerzője. Honnan jövünk? A hazugság sötétségéből mindazok számára, akik látták a fényt, éppúgy, mint az a szent Mária Magdolna Húsvét napján, akit Jézus megszabadított démonjaitól. Hova tartunk? Az Atya házába, amelyhez Krisztus a kapu és az út. A Királyság kapuit annak a Krisztusnak a feltámadása és mennybemenetele nyitotta meg, aki a mennyország kulcsait, a bűnök megbocsátásának kulcsait egyházára bízta.

Találkozás Krisztussal

Krisztus feltámadása ad értelmet a történelemnek. Ez az esemény változtatta meg az egész világot azzal, hogy felfedte Krisztus szeretetének arcát, de életünk értelmét a Krisztussal való találkozás adja meg. Jézus az, akihez tanítványai eljönnek a sírhoz, ő az, az élő és feltámadt Jézus, aki megmutatja magát nekik, szenvedésének dicsőséges nyomait viselve. Kapcsolatunk Krisztussal szívünk tüze, Isten szeretetének tüze, amely lángol bennünk, mint az égő csipkebokor, anélkül, hogy felemésztene. „Ti szomjazók, gyertek a vizekre mind, és bár nincsen pénzetek, siessetek ide! Vegyetek ingyen gabonát és egyetek, vegyetek pénz nélkül bort és tejet.” (Iz 55, 1) „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket.” (Mt 11, 28)

Én vagyok a világ világossága, mondja Jézus. „A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban.” (Mt 5, 14-15) El voltunk veszve. Krisztus eljött, hogy teljes valónkban feltárja nekünk emberségünket és életünk értelmét: élni Isten szeretetéből, isteni, örökkévaló és legszentebb Háromságában. Minden alkalommal, amikor keresztet rajzolunk magunkra, a szeretetnek ez a kiáltása lángol bennünk: feltámadt! Azért, hogy Isten szeretetének tüzéből élhessünk.

Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Tanítás

Elitista nárcizmus – Korunk nagy betegsége

Közzétéve

Szerző:

Miért tűnik úgy, hogy politizálok? Mert valóban azt teszem. Úgy hívják ezt, hogy „működöm a rendszerben”. És a rendszer, amelytől országunk helyzete függ, az nagyrészt a politika. Ha a politika nem szól bele a hitembe, akkor majd én is távol tartom magam a politikától. Önök törvényessé akarják tenni a gyermekgyilkosságot? Akkor „Kezdődjék a műsor!”

Nos, ne értsenek félre. Természetesen Isten hatalma és mély hitünk az egyedüli hatalom, hogy legyőzzük a gonoszt. És én mindent megteszek, amit tudok, hogy szoros kapcsolatban maradjak Istennel, és mindent megteszek azért, hogy segítsek másoknak is ugyanígy tenni. IGEN, az imádsággal kell kezdenünk. De nem ám akármilyennel, hanem olyan imával, amely azt kiáltja Istennek: „Mi nagyon komolyan gondoljuk ezt!”

Nagy Szent Vazul így írt:

„Ha néha kértél és nem kaptál, az azért van, mert rosszul kértél, következetlenül, vagy túl könnyedén, vagy olyasmit kértél, ami nem lett volna neked jó, vagy azért, mert felhagytál a kéréssel.”

Ezért hiszek az Egyesült Államokban működő “Ima Hadtestben” és segédkezem annak vezetésében. Egyszerűen szólni kell Istenhez a lehető legnagyobb buzgósággal, hogy gyógyítsa meg országunkat (lásd Jónás és Ninive történetét).

Az imádságon kívül azonban van komoly „munka” itt a földön is, mégpedig a rendszeren belül. Számomra ez nem azt jelenti, hogy a választási irodákban dolgozom, vagy reklámtáblákat állítok. Számomra, úgy hiszem, azt jelenti, hogy kihívom a gonoszt, és mindent megteszek azért, hogy mindannyiunkat arra motiváljam, hogy „szavazzuk ki a gonoszt a hatalomból”.

Ezért akarok nagy erővel rávilágítani arra a legnagyobb gonoszságra, amellyel korunkban szembenézünk. Ez a gonosz minden gonoszak közül a legrégebbi, és a leginkább jellemző magára a Sátánra: a zavaros büszkeség, az önelégültség, vagy más szóval az elitista nárcizmus.

Elitista nárcizmus – önelégültség

Már kisgyermekkorban felfedezi az ember azt, amit én „játszótéri politikának” nevezek. Gyakran viccelődöm ezzel, amikor egy társadalmi eseményen csatlakozom a felnőttek egy csoportjához. Valami ilyesmit mondok: „a laza srácokkal akarok lógni”. Gyakorlatilag nincs olyan játszótér vagy iskolai aula, amely immunis lenne azoknak a fiataloknak a csoportjától, akik a „laza srácok” közé vágynak tartozni. És melyik gyermek ne tapasztalta volna meg egyszer-egyszer a kirekesztettség érzését, vagy azt, hogy kilóg a népszerűek csoportjából? Talán csak a népszerű gyerekek nem élték ezt át.

Ezzel azt akarom mondani, hogy a „játszótéri politika” annyira mindennapi, hogy sokan már természetesnek veszik, valami olyasminek, mint az „erősebbek fennmaradása”. Ez a fajta kirekesztés azonban sokaknál neurózishoz vezet.

Ugorjunk a gyerekkorból a felnőttkorba. Mindannyian tudjuk, hogy ugyanaz a játszma zajlik a felnőttek körében is, mint ami a gyermekkorban kialakult – csak másképp hívjuk: „elitista nárcizmus”. Túl sokan akarnak a népszerűek, a „bennfentesek” csoportjába tartozni.

Az ALPF Medical Research honlapja az „elitista nárcizmust” így írja le:

„ … ezek az egyének hamis képet alakítanak ki magukról, olyat, amely még tovább erősíti amúgy is felsőbbrendű énképüket, nem pedig olyat, amely kompenzálná a komoly kisebbségi érzésüket. A félelmük nem az, hogy alkalmatlannak találják őket, hanem hogy átlagosnak. Sokan annyira lenézik a hétköznapi embereket, hogy az már a szadista ember személyiségjegyeire utal. Míg az elitista nárcisztikus személy azt is élvezi, ha a hatalmát fitogtathatja, durván és exhibicionista módon kérkedhet intellektuális képességeivel is, vagy a felhalmozott javaiból adódó előjogaival. Sokféleképpen lehet agresszív magabiztosságtól felfuvalkodni. Ezek az egyének a legnevesebb iskolákba és egyetemekre járnak, exkluzív klubok tagjai, és csak a saját társadalmi osztályukkal barátkoznak.”

Én „Kennedy-katolikusként” nőttem fel. Abban az időben ez azt jelentette, hogy együtt éltünk a „munkásosztállyal”, lojálisak voltunk az országgal, hűségesek voltunk vallásgyakorlásunkban, figyeltünk a körülöttük élők szükségleteire, különösen a szegényekére. Nem sokkal később úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal. A Demokraták teljesen beleszerelmesedtek a „mi tudjuk, mi a legjobb mindenkinek” gondolatába, üldözték a háborúból visszatért katonákat, gonosznak állították be a rendőrséget: valami olyan szocializmust erőltettek, amelyben a „kormány a főnök”, és ahogy az évek múltak, észrevettem, hogyan manipulálják a szegényeket – főleg úgy, hogy teljes függőségben tartják őket – azért, hogy az elitista Demokraták hatalomban maradhassanak. Ez undorító!

Ez lassan átalakult az „öntelt elit ideológiájává”, amely kidobta a keresztény értékeket és az Alkotmányt, valahányszor csak ebből előnye származott. Igazságügyi ideológusok, akik „jobban tudják, mint mi, szánalmas kisemberek”, annyira „haladó” gondolkodásúak lettek, hogy elhitték, hogy haladnunk kell, és az elmúlt 49 évben 60 millió ártatlant meg kell ölnünk. Most pedig újra kell értelmeznünk a házasságot a civilizáció során először, sőt, felnőtt férfiak közösen használhatnák a mosdót kislányokkal. Mi pedig, a „köznép”, csak üljünk nyugodtan, és fogjuk be a szánkat, mert az elit „jobban tudja”, mert ők ugyebár „haladók”.

Ami nekik a „haladás”, azt mi „megtérésnek” nevezzük. A különbség annyi, hogy ők – elitista nárcizmusukban, önelégültségükben, magukat felsőbbrendűnek gondolva – túllépnek az Alkotmányon, sőt még Istenen is. Amikor mi „új életre emelkedünk”, meghajolunk Teremtőnk előtt… ezt hívjuk „megtérésnek”.

A Navarrai Biblia így kommentálja a Korintusiaknak írt első levelet:

„A lelki ember Isten kegyelméből újjászületett keresztény; a kegyelem növeli képességeit, hogy olyan tetteket hajtson végre, amelyek természetfölötti értékkel bírnak – a hit, a remény és a szeretet cselekedeteit. Az az ember, aki a kegyelem állapotában van, képes érzékelni az Isteni dolgokat, mert vele van a Lélek, a krisztusi értelem és a krisztusi magatartás „Nincs választásunk,” – tanítja Szent Josemaria Escriva – „csak két lehetséges módja van a földi életnek: vagy a természetfölötti szerint élünk, vagy úgy, ahogy az állatok. Ti és én csak Isten életét élhetjük, a természetfölöttit.” (Friends of God- Isten barátai) (Részlet a Church Militant Field Manual c. könyvből – Kézikönyv terepen dolgozó egyházi aktivistáknak)

A Sátán taktikája az, hogy belénk tölti a büszkeséget; ifjúkorunk játszótéri „nárcisztikus elitizmusát”. Vannak, akik képesek eljutni a „megtéréshez”, míg mások egész életen át beleragadnak ebbe a felsőbbrendű, fennhéjázó viselkedésbe.

Mindez pedig megfertőzte a valaha (jó értelemben vett) büszke „Kennedy katolikus” pártot. Ezt a harcot vívjuk ma. Ez a kígyó feje, amiért Miasszonyunkhoz könyörgünk, hogy eltapossa.

Írta: Richard Heilman atya
Fordította: Eiben Ingeborg
Forrás: Roman Catholic Man

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű