fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Tanítás

Francia érsek: Nem adjuk fel!

Közzétéve

Steve Cutts grafikája a boldogság útjáról

„Neveletlenek”, „koszosak”, „udvariatlanok” … ilyen és ehhez hasonló dorgálások értek minket néha ifjúkorunkban, de ezek a szavak legalább azt bizonyították, hogy az idősebb nemzedékek folyamatosan törődtek azzal, hogy a gyermekeik jó nevelést kapjanak. Hiszen az volt a terv, hogy jól nevelt, tiszta, udvarias. Minden szempontból kifogástalan férfiakat és nőket neveljenek, nemde?

Más szavakkal: anélkül, hogy ennek tudatában lettek volna, szüleinket egy közös nevelési projekt vezette. Minden házban, minden családban, minden közegben többé-kevésbé a közösségi élet ugyanazon elvei uralkodtak a társadalmat, az emberek közötti kapcsolatokat, a javak és a személyek tiszteletben tartását, az önmagunk (saját testünk) iránti tiszteletet, egy bizonyos fokú szemérmet stb. illetően. Létezett egy cél, és létezett egy mód ennek a célnak az elérésére. A projekt hordozói egyébként nem kizárólag a szülők voltak. Általánosságban minden felnőtt egyetértett ugyanazokban az elvekben és ugyanazon megvalósítási módokban, az iskolában, az utcán, a sportklubokban, a politika világában és persze az Egyházban is.

Ez a közös múltbéli kultúra természetesen nem volt tökéletes, és néha egész nyilvánvalóan tartalmazott kritizálható elemeket is, volt benne például társadalmi nyomásgyakorlás, hierarchia, szexizmus, kirekesztés, rasszizmus, promiszkuitás, erőszak, diszkrimináció, ökológiai tudatlanság, babona… Nem kell ezt a kultúrát a mennyekbe dicsérnünk. De végül is annyi a javára írható, hogy ez a kultúra kovácsolt minket össze egy néppé, egy családdá, és ez adott át egy közös örökséget nemzedékről nemzedékre… Hiszen minden korszaknak aztán a maga feladata az, hogy tisztogassa az elődeitől kapott kultúrát!

Mi azonban csődöt mondtunk: a háború utáni és a 60-as évekbeli nemzedék úgy döntött (vagy jobban mondva, úgy döntöttek helyette Párizsban!), hogy kihajítja az ablakon azt a közösségi nevelést, amit kapott, inkább felcseréli egy individualista és fogyasztói életmóddal. A következmények katasztrofálisak. Már nem vagyunk olyan nép, amelyet egybeforraszt a neveltetése, az életmódja és a társadalmi viszonyokra vonatkozó nagy alapelvei. Már nem vagyunk önmagunk, a többieket utánozzuk. Jobban alá vagyunk vetve, gyarmatosítottabbak vagyunk, mint valaha. Eladtak és megvásároltak bennünket. Csak éppen most a lelkünket adták el; kevés számú, immár a képernyő által „nevelt” gyermekünk engedi, hogy más világok megvásárolják őt, és menekülnek a mi világunktól.

Az Egyház megpróbál ellenállni. Az Egyháznak ellen kell állnia. Nincs más választása. A mi katolikus Egyházunk itt Martinique-on azt a nagyigényű, ellenforradalmi és látnoki küldetést kapta az Úrtól, hogy egybeolvassza ezt a széttöredezett népet, békét hozzon a megosztott családokba, nevelést nyújtson a mindent szabadjára engedés helyett, áhítatot kínáljon a szétesett lelkeknek, másokkal való megosztást ajánljon az egoizmussal szemben, egyszerűséget a bonyolult életek, bizalmat a társadalmi pánik, derűt és jóságot az erőszak, valódi találkozásokat a virtuális kapcsolatok helyett. Mostantól ez a szülők, a családok, a nevelők, Egyházunk és egész kiválasztott nemzedékünk „Mission impossible” feladata, a lehetetlen, de izgalmas küldetés: olyan koherens nevelést nyújtani a martinique-i fiatalságnak, amelynek alapja az oktatás, a testvériség, a szolgálat, az Evangélium és az ima.

Önmagunk visszaszerzésének prófétikus és történelmi megnyilvánulását láthattuk most június 9-én, az először megrendezett Családok Pünkösdjén. Mert mit láttunk a zsúfolásig megtelt stadionban? Hitközösséget, egyetértést, áhítatot, testvériséget, egyszerűséget, hitet, jóságot, és egy olyan nép erejét és hatalmát, amelynek egymást kézen fogó, álló tagjait nem a képernyő forrasztja egybe, hanem a Szentlélek. De nem minden család jött el, főleg nem minden olyan család, ahol a gyermek hitoktatásra jár. Ez azt jelenti, hogy a feladat még csak most kezdődik! Ismétlem Önöknek: nem adjuk fel!

+ fr David Macaire
Saint-Pierre és Fort-de-France érseke

Forrás: catholique.fr

Ezt a homíliát Solymosi Judit önkéntes fordítónknak köszönhetően olvashattad el magyarul. Ha fordítóként te is csatlakoznál a Katolikus.ma médiamisszióhoz, akkor várjuk jelentkezésedet a Kapcsolat oldalon keresztül.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Tanítás

Krisztus feltámadása-e a történelem legjelentősebb eseménye?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Lancrey-Javal atya, a párizsi Könyörületes Szűz templom plébánosa magyarázza Húsvét vasárnapjának evangéliumát (Jn 20, 1-9). Krisztus feltámadása volt az az esemény, amely Isten szerető arcának felfedésével megváltoztatta az egész világot, de életünknek a Krisztussal való találkozás ad értelmet.

Egy nagyapa, sőt dédapa, akinek – hasonlóan a százhúsz éves Mózeshez – „szeme sem tört meg, frissessége megmaradt”, (MTörv 34, 7), a minap megkérdezte már felnőtt, 25-30 éves unokáitól, hogy mi volt az az esemény, amely (jelenleg) a leginkább kihatott az életükre? E megkeresztelt emberek közül egyikük sem válaszolta azt, hogy „a Feltámadás”, és ez bizony sajnálatos Húsvét napján. Mindnyájan a Covidot jelölték meg. Ugyanezt a kérdést tettem fel barátoknak a templom előtti téren. Két dologban állapodtak meg, egyforma hangsúllyal. Az egyik a New York-i ikertornyok elleni 2001. szeptember 11-i támadás. A látvány rémisztő és hihetetlen volt! Ugyan ki hitte volna, hogy a tornyoknak ütköző két repülőgép az összeomlásukat okozza? A másik, más módon megdöbbentő lökőhullám a mi amerikanizált európai generációink számára a berlini fal leomlása volt 1989. november 9-én.

A történelem során voltak még talán nagyobb visszhangot kiváltó események is: a jeruzsálemi templom két lerombolása: az első alkalommal Kr. e. 587-ben a babilóniaiak által, második alkalommal pedig Kr. u. 70-ben, amelynél már jelen voltak az első keresztények, akik visszaemlékeztek Jézusnak a templomot csodálókhoz intézett figyelmeztetésére:

„Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, nem hagynak követ kövön, mind lerombolják.”

(Lk 21, 6)

E szavak vezetik be az evangéliumban azt az apokaliptikus beszédet, amelyben Jézus bejelenti visszajövetelét a dicsőségben:

„Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik és megállhassatok az Emberfiának színe előtt.”

(Lk. 21, 36)

A Templom pusztulása elképzelhetetlen lelki megrázkódtatást okozott, annál is inkább, mivel az elsőt követte a babiloni fogság, míg a második után még ennél is szörnyűbb megpróbáltatás következett: Isten hallgatása. Egyetlen próféta sem szólt azóta Isten megbízásából, ami számunkra keresztények számára logikus, hiszen a Kinyilatkoztatás Jézus Krisztusban valósult meg: Ő jelenti a Kinyilatkoztatás teljességét azzal, hogy feltámadt és felment a mennybe, ahol az Atya jobbján ül.

Hogyan lehetséges tehát az, hogy Krisztus feltámadását nem annak látjuk, ami valójában, hogy nem tűnik számunkra még a történelem legfontosabb eseményénél is nagyobb horderejű történésnek: olyan eseménynek, amely értelmet ad a történelemnek, olyan eseménynek, amely még ma is aktuális és amelyet megjelenítünk minden egyes szentmisén?  Valóban feltámadt! A Feltámadás által válaszolható meg az emberiségnek a saját identitására, eredetére és céljára vonatkozó három kérdése: Kik vagyunk? Honnan jövünk? Hová tartunk? Húsvét napja ezekre más módon ad sokkal biztosabb válaszokat, mint Paul Gauguin képe, amely többé-kevésbé ugyanezt a címet viseli, de módosított sorrendben, hogy megfeleljen a Szentháromságnak. „Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová tartunk?” – ezt a címet adta Gauguin, aki tudta, hogy az Atyától jövünk, a Fiú testvérei vagyunk, és elfogadjuk a Lélek vezetését.

Kik vagyunk? Isten gyermekei, örökbefogadott fiai mindazok számára, akik hiszik, hogy Jézus Krisztus az Isten fia, az élet, teremtésünk és üdvösségünk szerzője. Honnan jövünk? A hazugság sötétségéből mindazok számára, akik látták a fényt, éppúgy, mint az a szent Mária Magdolna Húsvét napján, akit Jézus megszabadított démonjaitól. Hova tartunk? Az Atya házába, amelyhez Krisztus a kapu és az út. A Királyság kapuit annak a Krisztusnak a feltámadása és mennybemenetele nyitotta meg, aki a mennyország kulcsait, a bűnök megbocsátásának kulcsait egyházára bízta.

Találkozás Krisztussal

Krisztus feltámadása ad értelmet a történelemnek. Ez az esemény változtatta meg az egész világot azzal, hogy felfedte Krisztus szeretetének arcát, de életünk értelmét a Krisztussal való találkozás adja meg. Jézus az, akihez tanítványai eljönnek a sírhoz, ő az, az élő és feltámadt Jézus, aki megmutatja magát nekik, szenvedésének dicsőséges nyomait viselve. Kapcsolatunk Krisztussal szívünk tüze, Isten szeretetének tüze, amely lángol bennünk, mint az égő csipkebokor, anélkül, hogy felemésztene. „Ti szomjazók, gyertek a vizekre mind, és bár nincsen pénzetek, siessetek ide! Vegyetek ingyen gabonát és egyetek, vegyetek pénz nélkül bort és tejet.” (Iz 55, 1) „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket.” (Mt 11, 28)

Én vagyok a világ világossága, mondja Jézus. „A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban.” (Mt 5, 14-15) El voltunk veszve. Krisztus eljött, hogy teljes valónkban feltárja nekünk emberségünket és életünk értelmét: élni Isten szeretetéből, isteni, örökkévaló és legszentebb Háromságában. Minden alkalommal, amikor keresztet rajzolunk magunkra, a szeretetnek ez a kiáltása lángol bennünk: feltámadt! Azért, hogy Isten szeretetének tüzéből élhessünk.

Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Tanítás

Elitista nárcizmus – Korunk nagy betegsége

Közzétéve

Szerző:

Miért tűnik úgy, hogy politizálok? Mert valóban azt teszem. Úgy hívják ezt, hogy „működöm a rendszerben”. És a rendszer, amelytől országunk helyzete függ, az nagyrészt a politika. Ha a politika nem szól bele a hitembe, akkor majd én is távol tartom magam a politikától. Önök törvényessé akarják tenni a gyermekgyilkosságot? Akkor „Kezdődjék a műsor!”

Nos, ne értsenek félre. Természetesen Isten hatalma és mély hitünk az egyedüli hatalom, hogy legyőzzük a gonoszt. És én mindent megteszek, amit tudok, hogy szoros kapcsolatban maradjak Istennel, és mindent megteszek azért, hogy segítsek másoknak is ugyanígy tenni. IGEN, az imádsággal kell kezdenünk. De nem ám akármilyennel, hanem olyan imával, amely azt kiáltja Istennek: „Mi nagyon komolyan gondoljuk ezt!”

Nagy Szent Vazul így írt:

„Ha néha kértél és nem kaptál, az azért van, mert rosszul kértél, következetlenül, vagy túl könnyedén, vagy olyasmit kértél, ami nem lett volna neked jó, vagy azért, mert felhagytál a kéréssel.”

Ezért hiszek az Egyesült Államokban működő “Ima Hadtestben” és segédkezem annak vezetésében. Egyszerűen szólni kell Istenhez a lehető legnagyobb buzgósággal, hogy gyógyítsa meg országunkat (lásd Jónás és Ninive történetét).

Az imádságon kívül azonban van komoly „munka” itt a földön is, mégpedig a rendszeren belül. Számomra ez nem azt jelenti, hogy a választási irodákban dolgozom, vagy reklámtáblákat állítok. Számomra, úgy hiszem, azt jelenti, hogy kihívom a gonoszt, és mindent megteszek azért, hogy mindannyiunkat arra motiváljam, hogy „szavazzuk ki a gonoszt a hatalomból”.

Ezért akarok nagy erővel rávilágítani arra a legnagyobb gonoszságra, amellyel korunkban szembenézünk. Ez a gonosz minden gonoszak közül a legrégebbi, és a leginkább jellemző magára a Sátánra: a zavaros büszkeség, az önelégültség, vagy más szóval az elitista nárcizmus.

Elitista nárcizmus – önelégültség

Már kisgyermekkorban felfedezi az ember azt, amit én „játszótéri politikának” nevezek. Gyakran viccelődöm ezzel, amikor egy társadalmi eseményen csatlakozom a felnőttek egy csoportjához. Valami ilyesmit mondok: „a laza srácokkal akarok lógni”. Gyakorlatilag nincs olyan játszótér vagy iskolai aula, amely immunis lenne azoknak a fiataloknak a csoportjától, akik a „laza srácok” közé vágynak tartozni. És melyik gyermek ne tapasztalta volna meg egyszer-egyszer a kirekesztettség érzését, vagy azt, hogy kilóg a népszerűek csoportjából? Talán csak a népszerű gyerekek nem élték ezt át.

Ezzel azt akarom mondani, hogy a „játszótéri politika” annyira mindennapi, hogy sokan már természetesnek veszik, valami olyasminek, mint az „erősebbek fennmaradása”. Ez a fajta kirekesztés azonban sokaknál neurózishoz vezet.

Ugorjunk a gyerekkorból a felnőttkorba. Mindannyian tudjuk, hogy ugyanaz a játszma zajlik a felnőttek körében is, mint ami a gyermekkorban kialakult – csak másképp hívjuk: „elitista nárcizmus”. Túl sokan akarnak a népszerűek, a „bennfentesek” csoportjába tartozni.

Az ALPF Medical Research honlapja az „elitista nárcizmust” így írja le:

„ … ezek az egyének hamis képet alakítanak ki magukról, olyat, amely még tovább erősíti amúgy is felsőbbrendű énképüket, nem pedig olyat, amely kompenzálná a komoly kisebbségi érzésüket. A félelmük nem az, hogy alkalmatlannak találják őket, hanem hogy átlagosnak. Sokan annyira lenézik a hétköznapi embereket, hogy az már a szadista ember személyiségjegyeire utal. Míg az elitista nárcisztikus személy azt is élvezi, ha a hatalmát fitogtathatja, durván és exhibicionista módon kérkedhet intellektuális képességeivel is, vagy a felhalmozott javaiból adódó előjogaival. Sokféleképpen lehet agresszív magabiztosságtól felfuvalkodni. Ezek az egyének a legnevesebb iskolákba és egyetemekre járnak, exkluzív klubok tagjai, és csak a saját társadalmi osztályukkal barátkoznak.”

Én „Kennedy-katolikusként” nőttem fel. Abban az időben ez azt jelentette, hogy együtt éltünk a „munkásosztállyal”, lojálisak voltunk az országgal, hűségesek voltunk vallásgyakorlásunkban, figyeltünk a körülöttük élők szükségleteire, különösen a szegényekére. Nem sokkal később úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal. A Demokraták teljesen beleszerelmesedtek a „mi tudjuk, mi a legjobb mindenkinek” gondolatába, üldözték a háborúból visszatért katonákat, gonosznak állították be a rendőrséget: valami olyan szocializmust erőltettek, amelyben a „kormány a főnök”, és ahogy az évek múltak, észrevettem, hogyan manipulálják a szegényeket – főleg úgy, hogy teljes függőségben tartják őket – azért, hogy az elitista Demokraták hatalomban maradhassanak. Ez undorító!

Ez lassan átalakult az „öntelt elit ideológiájává”, amely kidobta a keresztény értékeket és az Alkotmányt, valahányszor csak ebből előnye származott. Igazságügyi ideológusok, akik „jobban tudják, mint mi, szánalmas kisemberek”, annyira „haladó” gondolkodásúak lettek, hogy elhitték, hogy haladnunk kell, és az elmúlt 49 évben 60 millió ártatlant meg kell ölnünk. Most pedig újra kell értelmeznünk a házasságot a civilizáció során először, sőt, felnőtt férfiak közösen használhatnák a mosdót kislányokkal. Mi pedig, a „köznép”, csak üljünk nyugodtan, és fogjuk be a szánkat, mert az elit „jobban tudja”, mert ők ugyebár „haladók”.

Ami nekik a „haladás”, azt mi „megtérésnek” nevezzük. A különbség annyi, hogy ők – elitista nárcizmusukban, önelégültségükben, magukat felsőbbrendűnek gondolva – túllépnek az Alkotmányon, sőt még Istenen is. Amikor mi „új életre emelkedünk”, meghajolunk Teremtőnk előtt… ezt hívjuk „megtérésnek”.

A Navarrai Biblia így kommentálja a Korintusiaknak írt első levelet:

„A lelki ember Isten kegyelméből újjászületett keresztény; a kegyelem növeli képességeit, hogy olyan tetteket hajtson végre, amelyek természetfölötti értékkel bírnak – a hit, a remény és a szeretet cselekedeteit. Az az ember, aki a kegyelem állapotában van, képes érzékelni az Isteni dolgokat, mert vele van a Lélek, a krisztusi értelem és a krisztusi magatartás „Nincs választásunk,” – tanítja Szent Josemaria Escriva – „csak két lehetséges módja van a földi életnek: vagy a természetfölötti szerint élünk, vagy úgy, ahogy az állatok. Ti és én csak Isten életét élhetjük, a természetfölöttit.” (Friends of God- Isten barátai) (Részlet a Church Militant Field Manual c. könyvből – Kézikönyv terepen dolgozó egyházi aktivistáknak)

A Sátán taktikája az, hogy belénk tölti a büszkeséget; ifjúkorunk játszótéri „nárcisztikus elitizmusát”. Vannak, akik képesek eljutni a „megtéréshez”, míg mások egész életen át beleragadnak ebbe a felsőbbrendű, fennhéjázó viselkedésbe.

Mindez pedig megfertőzte a valaha (jó értelemben vett) büszke „Kennedy katolikus” pártot. Ezt a harcot vívjuk ma. Ez a kígyó feje, amiért Miasszonyunkhoz könyörgünk, hogy eltapossa.

Írta: Richard Heilman atya
Fordította: Eiben Ingeborg
Forrás: Roman Catholic Man

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Tanítás

A nőt, aki letörölte Jézus arcát, nem Veronikának hívták

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

A február 4-én ünnepelt Veronika alakja nem szerepel a bibliai szövegekben. Pedig ma Veronika szerves részét képezi Krisztus szenvedéstörténetének, hiszen megjelenik a keresztút hatodik állomásánál. De akkor kicsoda ő?

A hagyomány szerint egy jámbor, fiatal jeruzsálemi nő, telve együttérzéssel, aki dacolt a tömeggel, hogy letörölje Jézus arcát, ahogyan ment a Golgotára. Kendőjére mentette így a «Szent Arc» képét. Valójában az evangéliumok nem említik ezt az epizódot. Veronika alakja csak a VII. században jelent meg az Újszövetséggel és az azt körülvevő időszakkal kapcsolatos beszámolókban. Gyakran összekeverték a Nikodémosz (5.század) apokrif evangéliumában idézett másik szereplővel is, Berenikével, akit Krisztus vérzéseiből gyógyított meg, és akinek a neve etimológiailag ugyanaz, mint Veronikáé.

«Igaz ikon»

A 15. századtól Veronika olyan népszerűvé vált, hogy a hívek elkezdték igazán tisztelni, olyannyira, hogy beépítették a szenvedéstörténetbe, és ezáltal természetes módon a keresztút hagyományos alakjává vált. Legendás a története, legendás a neve is. Eredetileg csak «jeruzsálemi jámbor asszony» megnevezéssel említik, majd pedig «Veronikaként», hogy megkönnyítsék megnevezését. Ez a keresztnév természetesen a kendő epizódjára emlékeztet, hiszen Veronika «igaz ikont» jelent (vera icona).

A keresztény ikonográfiában Szent Veronikát általában a kendőt kezében tartva ábrázolják, amelyen Krisztus arcának lenyomata van. A világon már sokan állították, hogy ennek a kendőnek egy ereklyedarabja a birtokukban van, de a leghitelesebbnek tartott ereklyét a római Szent Péter bazilikában őrzik. IV. Szergiusz pápa említette 1011-ben, majd 1200-ban III. Ince pápa ismét megemlítette. Egyes történészek ezzel szemben a manopellói (Olaszország) kendőt látják Veronika valódi kendőjének. Ezt 1506-ban hozta volna Manoppellóba egy zarándok, aki átadta egy Leonelli nevű embernek, majd eltűnt. A kendő ezután egy évszázadig a leszármazottai kezében maradt, aztán eladták egy közjegyzőnek, majd 1638-ban átengedték a kapucinusok kolostorának, ahol még mindig őrzik.

Példakép a keresztények számára

Noha Szent Veronika létezése nem is bizonyított, minden év február 4-én ünnepelt alakja erősen szimbolikus üzenetet hordoz. Ő az, aki Krisztus létének legnehezebb pillanataiban került közel hozzá. A keresztényeket ezért arra hívják, hogy példaképet lássanak benne, hogy napról napra közelebb kerüljünk mi is a gyengékhez és a szerencsétlenekhez. Mert ahogy az Evangélium mondja:

„Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.”

(Mt 25, 35-36)

Fordította: Hegedüs Katalin
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű