Lépj kapcsolatba velünk

Interjú

Fülöp Szabolcs diakónus: 3 éves koromban jelentettem ki először, hogy pap szeretnék lenni

Közzétéve

Fülöp Szabolcs a Hargita megyei székely nagyközségből, Ditróból származik. Elemi tanulmányait a helybéli Siklódy Lőrinc Általános Iskolában végezte. 2007-ben felvételizett a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Teológiai Líceumba, ahol 2011-ben sikeresen érettségizett. Ezt követően a Papnevelő Intézetben kezdte felsőfokú tanulmányait, jelenleg papszentelésre váró diakónus.

– A nyáron Jakubinyi György gyulafehérvári érsek atya pappá szentel. Hét éves teológusi képzés áll mögötted. Milyen erre visszatekinteni?

Valóban gyorsléptekkel közeledik a befejezés pillanata. Kettős érzés kavarog bennem. Egyrészt egyfajta öröm, elégedettség, másrészt izgatottság, kíváncsi várakozás. Életszakaszaink lezárásakor talán mindannyian ilyen vegyes érzésekkel vagyunk. Személy szerint természetesnek élem meg ez állapotot.

2007-ben érkeztem Gyulafehérvárra, zöldfülű gyermekként, magam mögött hagyva az otthon biztonságát, megszokottságát. Sok mindent kellett megtanulnom, magamról, másokról, a világról. Jóformán nem tudtam és nem is tudhattam mire vállalkozom, de reménnyel néztem a jövő elé. Isten jelen volt mellettem a hét év folyamán, kísért és erőt adott, hogy a szürkébb hétköznapoknak is felfedezzem ajándék mivoltát és megmaradjak hivatásomban. Most, papszentelés előtt állva ugyanúgy érzem magam, mint hét évvel ezelőtt: zöldfülűnek, kicsinek a nagy munka vállalásához. Bízom benne, hogy a Gondviselés a jövőben, lelkipásztorként is, szép meglepetésekkel, értékes emberekkel és csodálatos pillanatokkal fog megajándékozni; olyanokkal, amilyenekért érdemes élni. Ennek tudatában hagyom el a Szeminárium falait.

Diakónusszentelés pillanata, leborulás az oltár előtt – Fotó: Fülöp Szabolcs személyes albuma

– Hogy merült fel benned évekkel ezelőtt a papi hivatás gondolata?

Egyszerű családból származom, szüleim munkás, szorgos emberek, sokat tanultam tőlük. Kedves kis anekdotánk szerint (még mindig mosolygunk rajta), hároméves koromban jelentettem ki először, hogy pap szeretnék lenni, persze selypítve, alig érthetően.

Gyermekkoromban sok minden szerettem volna lenni: mozdonyvezető, tolmács. építészmérnök. Hatodikos koromtól kezdve rendszeresen ministráltam, szerettem/szeretek az oltár körül lenni. Akkori plébánosom buzdítására részt vettem a „kántoriskola” felvételi vizsgáján, persze csak úgy próbából („teljen kedve 😊”), hiszen nekem kész terveim voltak jövőmet illetően. Ugyan eljátszottam a gondolattal, de eszem ágában sem volt pap lenni. Egyetlen egy tételt tanultam meg a vizsgaanyagból, én csak úgy „időtöltésből” voltam ott. Felvételin (meglepetésemre) ezt húztam ki. Meghökkentem, elgondolkodtam … komolyan vettem. Azóta számtalan ilyen eset történt már velem, ezekből épül fel hivatástudatom. Nem „vizsgáztatom” Istent, de emberileg jóleső tudat érezni jelenlétét, segítségét. A „velünk lévő” Isten … éppen ezért biztatok mindenkit, hogy nem kell nagy dolgokra várni, jelenésekre, hangokra (velem sem történt semmi ilyen), de arra igen, hogy mindennapjainkban észre vegyük az Ő csendes jelenlétét.

– Voltak-e nehézségek az elmúlt időszakban és mivel néz szembe egy kispap? Hogyan küzdötted le őket?

Persze, hogy voltak, az lenne gyanús, ha nem lettek volna. Hogy mivel néz szembe egy kispap? Évek óta figyelem, hogy első éveseinkben kb. egy hónap után valami összetörik, valami olyasmi, aminek össze is kell törnie. Egy hamis képnek. A „külvilág” sokszor úgy tekint ránk, mint a mennyország kis szeletére. Azt várnánk, hogy szentek vannak a Szemináriumban, s milyen jó is lenne. Ki kell ábrándítanom mindenkit: nem vagyunk szentek, emberek vagyunk. Emberek, akik tele vannak hibával, de törekednek az életszentségre.

Rengeteg mindennel találkoztatott ez a hét/tíz év. Önmagammal, hibáim belátásával, mások elfogadásával. A következő képpel tudnám szemléltetni: elsőév kezdetén egy „fadarab”, egy „csutak” érkezik, hatodév végén pedig remélhetően egy „alkotás” távozik. A kettő között rengeteg munka és vívódás van, néha egy-egy vésés simogató, máskor fájdalmas, de mindkettőre szükség van, csak így maradhatunk meg a valóságban.

Szemináriumbeli megbízatásaim mindig keresztet is jelentettek, mindig akadt tennivaló. Nem vagyok” egy helyben ülős” típus, tettem amit tudtam, legjobb képességem szerint.

Fülöp Szabolcs szüleivel – Fotó: Fülöp Szabolcs személyes albuma

– Hadd kérdezzem meg, milyen örömökkel -ha lehet így fogalmazni- néz szembe egy kispap képzése során?

A „valahova-tartozás” örömével – ez jut először eszembe. A közösségnek óriási megtartó ereje van. Ez talán napjainkban látszik a legerőteljesebben, amikor szinte minden elgyökértelenedik. Persze „nem fenékig tejfel az élet”, a közösségnek is kettős oldala van. Minden rajtunk múlik. Ha csak a rosszat, vagy csak a jót vesszük észre nem látjuk az egészet. Egyik lelkigyakorlatunk kísérője mondotta (valahogy ez nagyon mélyen a szívembe íródott): „azt találod, amit keresel.”

Sok minden fűz ide, közös élmények, kirándulások, munkák (szüret, kapálás), ötletelések, szervezések. Az együtt megélt imádságok, az együtt haladás pillanatai, a közös ünneplések valamilyen formában „eggyé” forrasztottak bennünket. Büszkén mondhatom, jó csapatnak voltam a tagja, sok jó barátot tudhatok magaménak.

– Ha épp nem tanulsz vagy szolgálsz, akkor mivel töltöd szívesen a szabadidődet? (Mi a hobbid?)

Talán azt illene mondanom, hogy olvasással, bár azt is nagyon szeretem, mégis a biciklizés kapcsol ki leginkább. Ezt vagy egyedül, vagy társaságban teszem.

Vonzanak a komoly, mondanivalóval is rendelkező filmek, főleg ha utánuk egy jót beszélgetni is lehet róluk.

Szeretek élni.

Fülöp Szabolcs diakónus – Fotó: Seminarium Incarnatæ Sapientiæ

– A papszentelést követően Jakubinyi György gyulafehérvári érsek atya dönt arról, hogy hol kezdődik a papi szolgálatod. Tudod már, hogy hova helyeznek?

A Jóisten már tudja… én még nem.

Papszentelésem napján, június 29-én kapom meg kihelyezésemet. Bizalommal várom …

– A pappá szentelendő diakónusuk papi jelmondattal, egy olyan gondolattal indulnak el szolgálatuk útján, amellyel azonosulni tudnak, és amely magában hordozza hivatásuk mélységét. Te kitől választottál jelmondatot és miért?

Salamon király szolgálata kezdetén mondott imájából választottam:

„adj nekem Téged hallgató szívet!”

(1Kir 3,9)

Sokat elmélkedtem a szív teológiáján, annak teljességet jelentő voltán (a szív a teljes embert jelképezi, erről tesz tanúságot a Szentírás is). Nem szeretnék csak „félszívvel” pap lenni, ugyanakkor önfejű sem szeretnék lenni, hanem Rá hallgatva tenni a dolgom. Idei nagyböjti lelkigyakorlatunkon ezt így szűrtem le magamnak: inkább „lenni”, mint „tenni”. A jelmondat „közös” döntés volt, Isten ezt helyezte szívemre, de hogy mit akar ebből kihozni, azt csak Ő tudja

Számomra a hivatás életem odaajándékozása, s határozottan gondolom, hogy csak akkor lehet hivatássá egy élet, ha teljesen odaadja magát másoknak Krisztus miatt. Házasnak lenni is így érdemes, nem? Odaadni életet, saját elképzelést egy másiknak Krisztus miatt. Krisztusban, mert másképp nem is lehet odaadni magunkat senkinek.

Papnak lenni számomra azt jelenti, hogy Jézus példájára azért lenni egymás mellett, hogy életet adjunk. Életet akarok adni szolgálatommal, nem a magamét, vagy amit magamtól tudnék adni. A Krisztustól kapott életet. Ezt egymagam nem tudom megtenni, csak ha Rá hallgatok. S ekkor már nem vagyok egyedül. Közös munka lesz.

Ez az élet, nem? Ennek a világnak örömei és nyomorúságai között is mindig biztosan tapasztalni, hogy mellettünk áll Valaki, Aki szeret minket. Jézus velem/velünk van!

– Mit üzennél azoknak a fiataloknak, akikben mocorog a papi vagy szerzetesi hivatás gondolata?

Hallgassanak a szívükre! Erich Fromm fogalmazta meg (egyik kedvenc idézetem): „szeretni valakit több, mint egy erős érzés: az döntés, ítélet és ígéret.” Nem pusztán érzés kérdése, a döntés a fontos. S azt is hiszem, hogy nem elég csak egyszer dönteni… mindennap ki kell mondani az „igen”-t.

Mit üzennék?

Imádkozzanak sokat! Tiszta szívből, őszintén! Ha akarunk valamit az Úrtól, azt kitartóan kell kérnünk. Kérjék az Ő segítségét a döntésben.

Keressenek, találkozzanak, beszélgessenek, kérjenek tanácsot! Legyen bátorságuk szembe nézni önmagukkal, s tudjanak elfogadni!

Legyenek! Legyenek jelen Isten számára! Ő majd kellő időben megmutatja akaratát.

Hallgassanak a szívükre!

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Keresztény médiaszakember, a Katolikus.ma alapító-főszerkesztője. Meggyőződése, hogy az evangéliumnak helye van a multimediális térben (is), mert a megélt istenkapcsolatot, szeretetet, örömöt terjeszteni kell az emberek között. Lásd még a Mt 5,13-at.

Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerű