fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Gyengülő hit, hanyatló vallásgyakorlás Franciaországban – Megállítható ez a folyamat?

Közzétéve

notre dame torony ledölése
2019. április 15-én a tűzeset következtében ledölt a Notre Dame huszártornya - Fotó: AP

Érdekes elemzést olvashatunk a franciaországi katolikusok jelenlegi helyzetéről Jean-Michel Castaing tollából A franciaországi katolikusok háromszoros fájdalma címmel. A fájdalmas megpróbáltatásoknak kitett híveknek a megbélyegzett kisebbség státuszát kell átélniük egy ellenséges társadalomban. Szent Pálhoz hasonlóan ugyanakkor ők is tudják, hogy „amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős” (2 Kor 12, 10).

Általános nézet, hogy a katolicizmus helyzete Franciaországban kevésbé viruló, mint negyven évvel ezelőtt, és a hanyatlás súlyos tendenciája megállíthatatlannak látszik. Fogyatkozik az emberek hite – de ezen kívül három más lényeges oka is van ennek a gyengélkedésnek.

Az első ok azzal kapcsolatos, hogy a katolikusok kisebbségbe kerültek, ami az ország történetében még sohasem fordult elő. A második abból adódik, hogy a katolikusokat nem övezi az a pozitív aura, amely a többi „kisebbséget” körülveszi. A többiek rendelkeznek egyfajta „többletértékkel”, jobban érvényre juttathatják magukat azáltal, hogy ők „áldozatok”. A gyengélkedés harmadik oka pedig az a fojtott gyűlölet, amellyel a még a politikai iszlamizmus iránt is több elnézést tanúsító szélsőbal viseltetik az Egyház iránt.

Klodvig király révén Franciaország volt az első európai nemzet, amely hivatalosan magáévá tette a katolikus vallást. Úgy tűnt, hogy az ország, az Egyház legidősebb leánya, örök egyezményt kötött Rómával. Még a Forradalom rettenetes közjátéka sem kérdőjelezte meg ezt. Franciaország volt a 19. században az az ország, amely a legtöbb misszionáriust adta a világnak. A katolicizmus, évszázadok hivatalos vallása, most hirtelen a többi kisebbséggel került egy sorba.

Erre a helyzetre háromféle válaszreakció van kialakulóban. Az első tudomásul veszi ezt az új kisebbségi státuszt, és átmeneti bezárkózással, befelé fordulással próbálja meg a hit erejét mozgósítani, hogy amikor majd ismét eléggé eleven lesz, akkor képes legyen kifelé is sugározni és újraevangelizálni környezetét. A második megoldás lényege az, hogy intenzívebbé kell tenni a külvilággal való kapcsolatokat, derűs nyugalommal el kell fogadni az aktív kisebbség pozícióját, és óvakodni kell a túlságosan erős, megmerevedett identitás kialakulásától. A harmadik út azt hangsúlyozza, hogy a gyengeség éppen esélyt kínál a szolgáló Krisztus megjelenítésére.

A franciaországi katolikusok semmilyen előnyt nem tudnak húzni új kisebbségi helyzetükből. Az ilyen helyzet rendszerint áldozatként láttatja a benne élőket, és ebből esetleg még valamilyen kompenzációra való jogosultság is fakadhat. A katolicizmust viszont sokan azokkal a régi hatalmakkal kapcsolják össze, , amelyek annak idején diszkriminálták a szexuális, vallási és etnikai kisebbségeket. Egy ilyen vallás a gondolkodás új mesterei szerint nem tarthat igényt arra, hogy áldozatnak állítsa be magát. Egy ilyen előnyös beállítás a számára tilos. A Nyugat igenis lakoljon meg a múltjáért.

Hiába csökken a befolyásuk, a katolikusok mégsem kapnak több megértést és elnézést bizonyos véleményvezér gondolkodóktól. A többi kisebbség lehet kritikus a fennálló renddel szemben, de a liberalizmus katolikus szempontú kritikáját nem fogadja el senki. Tőlük megtagadják azt az irigyelt kritikusi szerepet, amelyet 1968 májusa teremtett meg a tiltakozás abszolút követendő modelljének tekintett rebellisek nyomán.

Azért a katolikusok sem nézik ölbetett kézzel a hanyatlást. Pápai szentbeszédek, utazások, főpapi buzdítások, képzések, híradások, publikációk, interjúk ösztönzik, bátorítják a híveket. Ferenc pápa missziós, evangelizációs tevékenységéről sokat tudunk, ezért itt most két másik üzenetet ragadunk ki. James Mallon kanadai atya könyvei, segédanyagai közül igen ismertté vált a „Plébániák Túlélési Kézikönyve”. Legújabb műve pedig, az „Ébresztő, Plébániák!” azt hangsúlyozza, hogy nagy szükség van a vezetők támogatására. Egy vele készült interjúban Mallon atya elmondta, hogy úgy látja, a plébániák nagy veszélyben vannak. Még mindig a szerint a régi keresztény modell szerint léteznek, amely nem tartja lényegesnek a missziós feladatot. A plébániák arra várnak, hogy az emberek menjenek oda hozzájuk. Holott egy misszionáriusnak át kell lépnie a kulturális akadályokon, neki kell elmennie másokhoz. Egy nemzedék múlva már csak azok a plébániák léteznek majd, amelyek ilyen missziós tevékenységet végeznek – jósolja James Mallon. Az imádkozó közösség alapvetően fontos, de nem elegendő. Az imának cselekvéshez kell vezetnie. Másrészt a cselekvés önmagában, ima nélkül nem működik. Mindkettőre szükség van.

Hasonló véleményen van a nagynevű Robert Sarah bíboros is. A guineai főpapot 2010-ben XVI. Benedek nevezte ki bíborosnak. 2014 óta az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció prefektusa, 2015 óta pedig Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Pápai Bizottságának tagja. A Római Kúria kiemelkedő személyisége; a hagyományos katolikus tanítás erőteljes képviselője és támogatója. Említsük meg róla, hogy két könyve is megjelent magyar nyelven: az Isten vagy a Semmi, és A csönd ereje. 2019-ben elnyerte a teológiai kategóriában a Szent István Társulat és a Stephanus Alapítvány által közösen alapított Stephanus díjat, amelyet várhatóan egy későbbi időpontban személyesen vesz majd át hazánkban.

Ezek a könyvek felhívják a figyelmet arra, milyen veszélyt jelent, ha elsekélyesedik Isten és a keresztények kapcsolata. „Ettől kezdve az egyház eljelentéktelenedik, elvilágiasodik és megromlik egészen addig, hogy elveszíti eredeti természetét. Valójában egy, a magunk képére alkotott egyházat teremtünk kis szükségleteink, érzéseink és ellenérzéseink szerint.” „Ha a Nyugat nem tér meg Krisztushoz, azzal végzi, hogy elpogányosítja az egész világot.”

A mai Egyház nagy gyengesége a félelem” címmel áprilisban interjú jelent meg a bíborossal, aki megerősítette, hogy a Nyugat olyan mély válságban van, mint még soha a történelem folyamán. „Nem hiszem, hogy korábban bármikor a maihoz hasonló vádakkal illették, és akár börtönbüntetésre is ítélték volna bíborosainkat, püspökeinket, papjainkat. Nem tudom, melyik civilizáció legalizálta korábban az abortuszt, az eutanáziát, zúzta össze ennyire a családot és rombolta le a házasságot. Pedig ezek az emberi élet lényegi aspektusai. Nehéz helyzetben vagyunk, és a válság súlyos és mély.”

A bíboros kemény ítéletet mond Franciaországról, amely „lemondott keresztény gyökereiről. Istennek már nincs helye az Önök társadalmában. Az egyetlen hely, ahol megtűrik, a magánszféra. Az ember foglalta el Isten helyét. Isten és a természet törvényeivel szemben álló törvényeket fogad el. Mindenki a halálbüntetés ellen van, de a megszületendő gyermekek meggyilkolása legális. Küzdenek a nemi szerveket megcsonkító műtétek ellen, de a nemüket megváltoztatni akarók műtéteit legalizálják. Milyen ördögi ellentmondások ezek!”

Sarah bíboros nem csupán a problémákról beszélt, hanem arról is, hogyan újulhatunk meg lelkileg, és hogyan fordulhatunk Isten felé. Próbáljuk meg az apostolok példáját követni, javasolja a főpap. Egy napon, amikor Jézus és a tanítványok a Tibériás-tengeren hajóztak, „nagy vihar támadt a tengeren, úgyhogy a hajót elborították a hullámok. Ő pedig aludt.” Mit tettek a tanítványok a veszély láttán? Szilárdan, erősen tartották a hajót, nehogy felboruljon, erősen fogták a kormányt, nehogy a vad szélben felforduljanak. Értették a mesterségüket. De egyidőben azzal, hogy ügyesen és óvatosan eveztek és kormányoztak, Mesterüktől is segítséget kértek, mondván: „Uram, ments meg minket, elveszünk!” (Máté 8, 23-25)

Robert Sarah bíboros azt üzeni: minekünk is az a dolgunk, hogy erős kézzel tartsuk a bárkát, szilárdan tartsuk magunkat Egyházunk tanításához és imádkozzunk. Nem imádkozunk eleget. A papok túlságosan elfoglaltak, és ha saját erőnkből, csupán strukturális reformokkal akarjuk megváltoztatni az Egyházat, lényegében egyszerű aktivisták leszünk. Csak bensőséges, forró és kitartó imádkozással kapjuk meg azt a kegyelmet, amire szükségünk van.

„Ne engedjük, hogy megzavarjanak bennünket mindazzal, amit a bíborosokról, püspökökről és papokról írnak. Olvassuk az Evangéliumokat, és függesszük tekintetünket Krisztusra, aki a záloga annak, hogy nem tévesztjük el az utat. Szeressük és szolgáljuk az Egyházat, függetlenül attól, hogy mit mondanak róla. Ő a mi tiszta és makulátlan anyánk, az orcáján látható foltok a mi hibáink! Gyermekei válságban vannak, de az Egyház nincs válságban. Térjünk meg először mi magunk, majd legyünk misszionáriusok, és próbáljuk meg barátainkat is Krisztushoz vezetni!” – tanácsolja a bíboros.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

Francia-orosz szakos bölcsészdiplomával, német, angol nyelvvizsgával egész életemben a nemzetközi kapcsolatok terén dolgoztam. Néhány éve nyugdíjasként boldog nagymama vagyok. Nagyon szeretek fordítani, írni, tájékoztatni, ismereteket átadni.

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Reflexió

Ima vagy oltás?

Közzétéve

Fotó: Pixabay

Azt a címet is adhattam volna: „amikor ég a ház,” „a tudomány csődje,” vagy „antivaxerek kíméljenek!”

Mert amikor ég a ház, akkor nem elég filozofálni, bűnbakot keresni, hanem menteni kell a menthetőt.

Már nem bizalmi kérdés ez, hanem közegészségügyi. Olthatod magad ötször is, ha a többség nem hajlandó. Mert a vírus pimasz. Csak azért is támad, pláne ott, ahol rést talál.  És te oltva is továbbadod, ha van kinek. Mert a szervezeted elkényelmesedett. A tápos városi életmódban nagy a nyüzsgés, sok az interakció, jobban terjednek a mérgek, a mérgezők is.

A falusi csendes idill esetleg hétvégére jó, de már zavar a harangszó, a kakaskukorékolás, a trágyaszag, a poros mellékutca, a kinti vécé, a csorda kolompja. Persze marha se lesz mihamarabb, mert már nem éri meg. De sebaj, majd lesz importból.  És majd a futár hozza a petrezselymet, mert se friss nincs a kertben, se szárított a kamrában. Minek?  Minek? Úgyis kapsz étrendkiegészítőt a patikában.

Mondják: bűnbak az egyház is, mert tudatlanságban tartja híveit. Bűnbakok az oltatlanok, mert ellehetetlenítik az „egészségesek” mozgását, jogait.  Hibásak az oltottak, mert nem voltak eléggé meggyőzőek a kommunikációban.

De a tudomány nem kér bocsánatot. S a gyógyszerbiznisz sem. Olvasom, hogy a mai felnőtt nemzedék megszületésének éveiben, úgy kb. 60 évvel ezelőtt történt meg az orvostudomány legmegrázóbb tévedése. 1958 és 1962 között egy németországi gyógyszergyártó mintegy 15 tonna gyógyszert adott el, hogy csökkentsék a várandós édesanyák émelygés-tüneteit. Ennek eredményeképpen több mint 10 ezer torzszülött látott napvilágot és mind a mai napig szenvednek tőle. A Contergan tablettát a gyártó mégsem vonta ki forgalomból csak átkeresztelte, és pozitív hatásait a lepra illetve a rákkezelésben hasznosítják. A gyártó  a botrány miatt ugyan nem tudta törzskönyveztetni a gyógyszert, de később, más néven, Amerikában azóta is gyártják. Sem bírósági döntés nem született, sem bocsánatot nem kért senki. A cég is csupán csak – holmi filantróp szándékkal – egy közös alapba csurgatott néhány millió dollárt. Az Egészségügyi Világszervezet meg finoman felhívta az Európai Gyógyszerügynökség figyelmét, hogy alkalmazáskor majd jól olvassák el az apróbetűs részeket a mellékhatásokról…

Az egyház többször bocsánatot kért a bűneiért, a „civil” társadalom, a politika soha. A „hivatalos” média úgy semleges, hogy mikor egyik, mikor másik álláspontot szajkózza. Mert nincs egyetértés. Nincs összhang, nincs konszenzus. Minek is – hiszen demokrácia van. Egyébként is mindenki azt olvas, amit akar. Majd eldönti, mi az igaz. A nyolc osztályos szakmunkás szavazata is annyit ér, mint a frissen doktorált filozófusé.

Közben ekkora nyomás alatt az egészségügyi rendszer a szemünk láttára omlik össze. Nyilván, ez fáj a hatalomnak, nem az egyén élete, helyettesíthetetlen méltósága, örök értéke.

Talán az utóbbi hetek legszimpatikusabb érve: azért nem oltatják magukat az emberek, mert előbb imádkoznak, mint orvoshoz menjenek. Pedig hát az orvosok is Isten gyermekei. Feladatuk, hivatásuk a gyógyítás. A baj az, ha ők is megbetegszenek. Főként, ha nincs annyi kórház, hogy a lakosságnak legalább a fele elférjen benne, ha a szükség úgy hozza. És pénz sincs erre, mert a biztosító sem fizeti ki a teljes autót, akármekkora a kár a balesetnél.

Vagyis eljutottunk a pénzhez.

Hogy mindent ki lehet számítani pénzben: megéri, vagy nem? Ráfizetős vagy nyereséges? Az élet pedig… Háát, ennyi volt. Meghaltál, eltemetnek, három napig tart a csoda. Ha nem támadtál fel, jön a következő hír, ember, esemény, cunámi, járvány, kormány, mozgalom, s megy az élet tovább, nélküled.

Te mennyit érsz? Mert annyit biztosan nem, mint amennyit a nagy focisták a nagy kluboknál. Mert nincs annyi nyereség utánad. Még az adód sem fedezi az egészséged, életed értékét.

Pénz vagy élet?

Úgy tűnik, inkább a pénz?! Hiszen azt lehet csak számszerűsíteni. A halálod, csak a pénzzel való rossz gazdálkodás mellékterméke. Sima biológia, így aztán simán mész a süllyesztőbe, csak majd talán a rokonaid, barátaid emlékeznek rád, amíg élnek, hiszen te is úgy vagy velük, mint ők veled.

Igen, az ember testbe zárt halhatatlan lélek. De ez az Isten Lelke által átlelkesített test is üdvösségre van teremtve. Felruházva értelemmel és szabad akarattal. S most kiderült, hogy a tudományt, civilizációt, gazdaságot istenítettük, és mégis milyen törékeny. Múlandó. Mert a testet elszakította a spiritualitástól. Elidegenítette az embert önmagától. Így aztán könnyebben lerongyolódott és sebezhetővé vált. A legjobb „szakit”, a sátánt kérte fel, hogy segítsen belerondítani Isten tervébe, segítsen meghekkelni a jó szándékot, segíteni akarást, hiszen csatolt áruként kapta vele a kapzsiságot, a hataloméhséget, a becsvágyat is.

Az evilág elért a saját határaihoz.

Ha kiölte az emberből a halhatatlan isteni csírát, már istenként viselkedne, de megállítja őt saját keze alkotása. A torzszülött fattyú, amit a tudás gőgjével produkált.

És akkor keresi a bűnbakot. Hirtelen áldozati pózban kezdi sajnáltatni magát, s mindenütt tolvajt kiált. Pedig egyszerűen csak hisztizik, mert saját magát fojtotta meg, levágta magáról az isteni lélegeztetést.

Önállóan akart lélegezni, s kiderült, hogy Isten lehelete nélkül csak remeg, s aztán összerogyik. Jó lenne, ha az Istenbe vetett személyes és közösségi hitünk-vallásosságunk segítene megtartani józan eszünket, hívő szívünket.

Jó lenne, ha az embernek, ebben a végső kapkodásban, még lenne ereje legalább az imában Isten után nyúlni és mélyet szippantani Belőle.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

A fájdalmam – papként

Közzétéve

Szerző:

Egy pap számára nagy fájdalmat jelent az egyházon belül elkövetett szörnyű bűnök súlyosságának felfedezése – vallja az Aleteia cikkírója, Vivarès atya, a párizsi Saint-Paul templom plébánosa. Ha vállaljuk, hogy hordozzuk ezt a keresztet, az azt is jelenti, hogy hisszük: az egyház nem önmagában létezik.

Október 5-én, kedden időt szántam arra, hogy megnézzem a KTO televízióban a CIASE-bizottság jelentése (az előterjesztő elnök neve alapján másképpen Sauvé-jelentés) benyújtásáról szóló híradást. Aztán gondosan elolvastam magát a jelentést, mint ahogyan egy beteg felkészül egy fájdalmas, de szükséges műtétre, mint ahogy az ember elmegy a fogorvoshoz, hogy kihúzassa a korhadt fogát, de közben tudja, hogy milyen fájdalom fog rá várni. Ezt a fájdalmat már megéltem Írországban, amikor 1996-ban teológushallgató voltam, és lavinaként hetente követték egymást a médiában a különböző történetek, egyik borzalmasabb, mint a másik, anélkül, hogy el lehetett volna fordítani a tekintetünket.

Ezt a fájdalmat átéltem 2000-ben is, Pican püspök ügyében, aki épp akkor helyezett át egy papot, aki maga is beismerte, hogy éveken át pedofil bűncselekményeket követett el, s akit ezután tizennyolc évnyi börtönbüntetésre ítéltek. Ugyanezt a fájdalmat tapasztaltam meg a Preynat-ügy felpereseivel együtt 2016-tól 2020-ig, amikor megtudtuk, hogy három lyoni bíboros érsek – Barbarin atya kivételével – tizenöt éven át nem tett semmit. És ott voltak még a nemzetközi ügyek Chilében, a Krisztus Légiósainak ügyei és még sok minden más.

Hol van az én egyszerű helyem, mint emberé?

Egyesek talán nem találják helyénvalónak, hogy Krisztushoz hűséges papként megosztom a fájdalmamat, és úgy gondolják, csak az áldozatok fájdalmáról, az összetört életekről, a felnőtté vált gyerekek öngyilkosságairól kellene szólnom, ezekről a gyerekekről, akik olyan terhet cipelnek, amelyet senki sem tud levenni róluk. Nem kívánom azonban a politikailag korrekt vagy a médiában megkövetelt magatartást és beszédet követni, nem kívánom megítélni, hogy mit illik vagy mit nem illik mondani, és ma este szívesen vállalom, hogy ne az Aleteia rendszeres krónikásaként nyilvánuljak meg, hanem egyszerű emberként foglaljam el a helyemet.

A kitüntetésnél, csodálatnál, utánzásnál vagy jutalmazásnál is jobban, mindenekelőtt azt szeretnénk, ha tisztelnének bennünket. Akármi legyen is a foglalkozásunk, a társadalomban elfoglalt helyünk, családi vagy társadalmi funkciónk, mindenekelőtt arra a tiszteletre törekszünk, amelyet egyszerű emberi mivoltunknak köszönhetünk, arra a tiszteletre, amelyet mindennapi cselekedeteink egyszerű erkölcsisége kell kiváltson. Huszonöt éven keresztül féltem attól, és ma még inkább félek, hogy nem fognak majd emberként tisztelni, csupán annál az oknál fogva, hogy pap vagyok. Attól féltem, hogy papi állapotom lesz az erősebb ok a megítélésemben, nem pedig emberi méltóságom, egy olyan emberé, aki csak azért felelős, amit meg tudott tenni. „Jézus csak ennyit mondott: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat. Ha meg jól, akkor miért ütsz?” (Jn 18, 23) Nos, a tanítvány nem nagyobb a mesterénél, és ha a Krisztusnak mint embernek kijáró tiszteletet sárba tiporták, noha ő Isten, akkor ugyan én, bűnös ember, milyen tiszteletet követelhetek?

Mindent elfogadni

Azonban az utcán a római galléromra vetett tekintet, a misén rám vetett tekintet, amikor papi kötelességeimet teljesítem, a gondolatok, amelyek akkor ébrednek bennem, amikor elolvasom az aláírásomat az e-mailjeim végén: “Pierre Vivarès atya, a Saint-Paul – Paris IV plébánosa” – mindez felkelti benne a tisztelet hiányától való félelmet. Igen, attól félek, hogy a szabadon elfogadott és megélt papi állapotom összemosódik azok jogos elítélésével, akik – hozzám hasonlóan, papi állapotban – bűnöket követtek el.

Ha értelmesen végiggondolom, könnyű lenne azzal győzködnöm magamat: “Dehát azok ők, és nem én vagyok”, – de ha az ember egy testhez tartozik, akkor az értelem nem tud az évtizedes azonosulás érzésének helyébe lépni. Könnyű lenne azt mondanom, hogy elöljáróink vallottak kudarcot, és olyan reformokat szorgalmaznom, amelyek végrehajtásához sem küldetést nem érzek, sem képességeim nincsenek. Gyáva dolog lenne letámadni és főbe lőni az egyházat, amely szintén emberi intézmény, de amely az anyám, és amelynek az életemet, növekedésemet és mai létemet köszönhetem. Mindent el kell fogadnom.

A keresztre feszítettség állapotában

Talán éppen ez az egyház misztériuma. Nincs olyan emberi intézmény, legyen az politikai, mint a köztársaság vagy a monarchia, filozófiai, mint a gondolkodás vagy a tudomány iskolái, legyen az családi intézmény vagy társulás, közülük egyetlen egy sem hordozza, nem foglalja magában az őt alkotók bűneinek súlyát és egyúttal a megszabadulást attól, ami bennünket terhel.

Könnyű elhagyni egy olyan emberi intézményt, amelynek csak önmaga jelenti létezésének az alapelvét. Nem így áll a helyzet az egyházzal, amely Istentől származik és Istenhez vezet. „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” (Jn 6, 68). Ez keresztre feszít minket, és mivel megfeszít, felismerem itt Annak az örök gesztusát, aki megmentett minket. Krisztusét, akit az emberek elárultak, és akit Isten megmentett. Mindez engem is a megfeszítettség állapotába helyez. De én a Reményben akarok élni és halni, hordozván ennek a keresztnek a súlyát, és ha ezzel a kereszttel enyhíthetem az áldozatok szenvedését, akkor szívesen felajánlom nekik.

Írta: Père Pierre Vivarès
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

Áremelkedés! Útban a hiányok felé

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutteerstock

Gáz, villany, kőolaj, zöldségfélék, hús, gabonafélék … a nyersanyagok árai folyamatos inflációs emelkedést mutatnak, ami együtt jár hiányokkal is. Oka ennek a gazdaság újraindulása két évi lelassulás után, amit részben a lezárások, de bizonyos szektorokban a strukturális problémák is okoztak.

Senki nem ússza meg az inflációt, ami a világ összes nyersanyagára vonatkozik, és világméretekben jelentkezik. A tisztán konjunkturális tényezőkhöz járulnak a strukturális tényezők, köztük nem utolsó helyen az Európai Központi Bank pénzügyi politikája. A lezárások, amiket a föld csaknem minden országa elrendelt, 2020 márciusa óta búra alá helyezték és leállították a termelést. Most, hogy a kereskedelemre megint van mód, a gazdaság újraindul.

Ez jó dolog, de idő kell arra, hogy az üzemek és a világ logisztikája újra rátaláljon szokásos működésére. A kereslet nagyobb, mint a kínálat, a hiányok megmutatkoznak, ami az árak emelkedését okozza. Ez a túlfűtött állapot időleges kell legyen, amíg a gazdaság szereplői újra megtalálják a munka ritmusát, de addig is megakadályozza a világ kereskedelmének megfelelő újraindulását, és blokkolja egyes termelési láncok működését.

A sajtót például érinti a papírhiány, ez emeli ennek az elsődleges fontosságú cikknek árát, és egy már amúgy is sérülékeny iparág teherbíró képességének határait súrolja. Szűkösség mutatkozik az élelmiszerek terén, amit fokoz, hogy Európa-szerte nagyon esős volt a tavasz és a nyár. A gabonafélék hozama Franciaországban nem mutatkozik valami jónak, ami hátrányt jelent mindazok számára, akik a francia termelőktől vásárolnak gabonát.

Stratégiai zsákutca

Ehhez a konjunkturális áremelkedéshez hozzájárul még, erősen aggasztó módon, egy strukturális hiányosságok által okozott infláció is. Ez pedig az energia esete, különösen az áramé. Az egyes európai országok által választott megoldás – az atomenergiával termelt áram mennyiségének csökkentése – az áramtermelés visszaesését okozza, amit a szélkerekek képtelenek pótolni. Németország az orosz gázra számít, mint elsődleges energiaforrásra, amit részben szélenergiával akar kiegészíteni. Azonkívül, hogy ez magával hozza az Oroszországtól való függést, a nukleárisan termelt energia kiesését még nem pótolja a moszkvai gáz. Az Északi Áramlat 2 gázvezeték még nem működőképes, pedig a Gazprom a munkák befejezését szeptember 10-én már bejelentette. Olaszország is nagy hiányokkal néz szembe. Október 1-jével a gázárak 15 %-kal, az áramárak 30 %-kal fognak emelkedni. Rossz hír ez a magánszemélyek számára, de az egész termelői lánc, különösen az ipar számára is.

Franciaország ugyanezekkel a nehézségekkel szembesül. A fessenheimi erőmű bezárását még nem kompenzálták. Az országnak Németországtól kell majd gázt vásárolnia, hogy ezt a termeléskiesést ideiglenesen áthidalja, ami Moszkvától és Berlintől való függőséget eredményez. Még akkor is, ha az áramszüneteltetést éppen csak hogy sikerült elkerülni 2020-2021 telén, nem biztos, hogy ez sikerülni fog ebben az évben. A gazdasági tevékenység újraindítására vonatkozó összefogás, amelyhez az energiatermelés csökkentése társul, a téli időszak során zavarok fellépését vetíti előre. A zavarok annál is valószínűbbek, mivel a gázzal és szélerőművekkel termelt áram drágább, mint a nukleáris úton történő előállítás, annak ellenére, hogy a szélerőművek jelentős támogatásokat kapnak. Az energiahiányt viszont a gazdaság egész termelési láncolata megsínyli. A mezőgazdaság, az ipar, a kórházak, a szolgáltatások, mind érintettek. A generátorok telepítése csak növelni fogja az energiaszámlájukat.

Pénzügyi infláció

Hogy megkísérelje a gazdaságot lendületbe hozni, az Európai Központi Bank olyan monetáris politikába kezdett, amelyben a kamatlábak csökkentésével kívánja bátorítani a hitelfelvételt és növelni a forgalomban levő pénz mennyiségét. Jelenleg hatalmas mennyiségű pénz van forgalomban, ami rövid távon boldoggá teszi a beruházókat, akik készek olyan tervekbe belemenni, melyek egy része nem állja meg a helyét. De ez is hozzájárul az infláció emelkedéséhez. A könnyelmű komolytalan beruházási tervek, amelyek azonnali hozama magas, igen csábítóak, míg a komoly és költséges, távoli hozamot ígérő befektetések nehézségekkel küzdenek. Pedig ezek a komoly ipari beruházások, akár az energiatermelés vagy az informatika területén, nélkülözhetetlenek a jövő termelése számára.

A kamatlábak alacsony volta az ingatlanok árának érzékelhető emelkedését vonja maga után Franciaországban. Ez persze jó olyanok számára, akik el kívánják adni lakásukat, sokkal kellemetlenebb azoknak, akik be akarnak lépni az ingatlanpiacra. A világ nagyvárosai versenyben vannak a nagy befektetések tekintetében, ez a jelenség európai és nyugati viszonylatban egyaránt megfigyelhető. Jelenleg a hiányok és az áremelkedések még nem járnak komoly nehézségekkel a mindennapi életben és a gazdaság működésében, de nehézségekre lehet számítani egyrészt a téli hónapok érkeztével, másrészt a normális gazdasági működésre való visszatéréssel. A gazdaság távolról sem dematerializált és nem valami felhőben (cloud) létezik, hanem valóban valamiféle anyagi dolog, ami kézzelfogható dolgokon alapul, és olyan eseményektől függhet, amelyek más országokban történhetnek. Energia, élelmiszer, feldolgozóanyagok, mindezek nélkülözhetetlenek a társadalmak működéséhez.

Írta Jean-Baptiste Noé történész, geopolitikus
Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű