fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Háború és erkölcs

Közzétéve

Fotó: AFP

Blinken amerikai külügyminiszter nem érti, mi van Putyin fejében, Klicsko kijevi polgármester szerint az oroszok háborújának semmi értelme, Zelenszkij kész a párbeszédre Putyinnal. Csak néhány szalagcím, ami a lényegen nem változtat. Háború volt és lesz. Ilyen az emberi természet. A hatalmasabb maga alá akarja gyűrni a gyengébbet. A pénz meg mindkettőnek jól jön. Abból jut háborúra is, békére is. Fegyverekre is, a kényelmes jólét szinten tartására is. Közben megy a diverzió keményen. A média az ördögi karmester. Mert csak az alapján szentenciázunk, amit elénk tol.

Haditudósító a helyszínen alig. Minden fél a maga szempontjai szerint vágja össze a képsorokat, legtöbbször csak napokkal a megtörtént vagy meg nem történt események után. Utólag mindenki okosabb. De csodák csodája: pontosan akkor állt meg a vírus terjedése is. A liberális porhintés magasabb fokozatba kapcsolt. Mostantól egyéb rettegés kell a tömegnek. Eddig a bolygó halt ki a fosszilis energiafogyasztás miatt, most hirtelen a zöldek átalakultak energiabiztonsági szakértővé, átstartoltak a szankciókhoz, hadd ijesszük meg az orosz medvét, ha már nem merjük megtámadni. És bőszen kivonulunk kólástól, adidászostól, mesterkártyástól, hátha térdre kényszerítjük az agresszort. A fészbukterror pedig egyből fel is osztja a tömeget putyinpincsikre és ukránpártoló nyugati hazafiakra. Egy hete még mindenki oltáspárti szeretett volna lenni, nehogy kilógjon a sorból.

Igazságos háborúról, szent háborúról most nincs értelme beszélni. Annál is inkább, mert keresztények között zajlik. Keletiek mindketten. Az ukrán és az orosz testvérnép. A kozákok voltak az oroszok legkíméletlenebb hadra fogható partnerei mindig is. Igaz, önálló országlás nem nagyon ment nekik a nagy testvér árnyékában. De hagyjuk a politikát. Vagyis mégse. Pszichológusok teli szájjal hangoztatják, hogy a fenyegetés, a büntetés, a szeretetelvonás nem jó eszköz a gyermeknevelésben. De még a felnőttében sem. A rossz rosszat szül. Hessel nem lehet verebet fogni. Csak közben az emberi természet ma is ugyanolyan befolyásolható, kiállhatatlan, mint évezredekkel ezelőtt.

A Paradicsomból kiűzettünk. Van szenvedés, halál. Nem vagyunk patyolattiszták. Szükségünk van az önfegyelmezésre, az aszkézisre, vágyaink, indulataink kordában tartására… Szükségünk van az irgalmas szeretetre. Könnyű a billentyűk mögül ítélkezni, de legalább most szembesültünk azzal: bizony nyugati kereszténységünk is kudarcot vallott, ha nem sikerült megelőznünk, megakadályoznunk a mélyben eddig is dúló orosz-ukrán szembefeszülést. Arról már szót sem érdemes ejteni, mennyivel egyszerűbb lett volna a háború második napján minden felelős vezető, – még Zelenszkij számára is –, hogy elmenjen Putyinhoz s jussanak egyezségre. Őszintén, keménykedés, kémkedés, fenyegetőzés, alakoskodás nélkül. Ha igazi hazafiak, miért nem merték bőrüket a vásárra vinni népükért? Nem ez lenne egy államférfi feladata? Úgy tűnik, ebben a demokráciát mímelő világban a sátánnak is és Jézusnak is ugyanannyi szavazata van. És nem is biztos, hogy mindkettőét egyformán veszi figyelembe az ember…

Keresztény kultúránk, lelkiségünk meg egyenesen a hősies, önfeláldozó szeretetre sarkall. A katonaszentek pedig az egyháztörténelem pozitív példái, még akkor is, ha harcoltak. A misztikusok szerint pedig az igazi harc önmagunkban van. A sátán csapdáit, a bennünk levő gonoszságot kellene legyőznünk a Lélek fegyverzetében. A francia forradalom után a háború már a civil társadalom törvényes eszközévé vált, most már nemcsak az elitkatonáké, hanem mindenkié. A képernyőkön keresztül is. Élőben. Még élvezzük is. Feldobja az adrenalint, kizökkent a béke nyomasztó, puhány és sivár unalmából. Mai technologizált világunkban sokak számára már csak ez a kiút a békéből, hogy kibírhassák a jólétet. Még hivatásos katonákat is megkísértett, lásd az angol hadsereg tagjait vagy a horvát, ukrán idegenlégiósokat, akik elszöktek jó zsoldot fizető hadseregükből, hogy önkéntesként jelentkezzenek az ukránok oldalán. Hirtelen a haza védelme is fontos lett sokaknak, és morális igazolásként is helytálló volt. Mindez ideig.

Dé Jézus azt mondja: „senkinek sincs nagyobb szeretete, mint aki életét adja barátaiért.” (Jn 15, 15) A háborúban az erőszak, az erő dominál. Lám az igazságosság helyreállításához, a rend fenntartásához, a béke megteremtéséhez, az önvédelemhez, a jog igazának kivívásához is erőszak kell. De: „aki kardot ránt kard által vész el.”; Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.”; „Nem veheti el tőlem senki az életemet, önként adom oda” – mondja a mi Urunk. (Mt 26, 52; Mt 5, 5; Jn 10, 17)

Ami két katonát összeköt, az nem mindig az ügy, a hovatartozás, hanem a bajtársias emberi kötelék izgalma és ereje. Egymást erősítik még a vér láttán, a veszélyérzet megnövekedése idején is.

Nagyböjt elején járunk, az orosz-ukrán háború végkifejletére várva. Talán nem is annyira a drukkolás, a másik fél gyűlölete kellene, hogy foglalkoztasson, mint inkább az a fájdalmas valóság, amire minket, posztmodern nyugati keresztényeket is ráébresztett ez a dráma: még mindig ott tartunk, hogy sem a technika, sem a pénz, sem a túlharsogott médianyilvánosság hatalma nem pótolja a személyes kibékülést, megbocsájtást, a gonoszságaink okainak felszámolását. A gonoszságot nem lehet még több gonoszsággal elrettenteni. A béke hiányát pedig nem pótolja az a megelégedettség, hogy a fegyvergyárak munkásainak megélhetése megoldódott… Mint látjuk, ha a szép szó nem használ, a diplomácia, a szankciók, az üzengetés, de a sunyi lapulás tévútja sem járható, mert az ösztönös, nyers erő megmutatkozása még mindig azt jelzi: nem tudtuk gyakorlatba ültetni a megváltás hatásait. Holott csak ez lenne a megoldás.

Balázs Zoltán professzor szerint (in. Balázs Zoltán – Homérosz napja, Bp. Gondolat, 2018): az erőszak és a háború nem ugyanaz, de mindkettő az emberi természetben gyökerezik: „az egyik, mint bűn, a másik, mint büntetés. A büntetés azonban igazolásra szorul, a háborút szabad és kell is számon kérni… (…) Az erkölcsi igazolás fáradságos és távolról sem hibamentes folyamat, maga a büntetés része, az az út, amelyen a jóért is fizetnünk kell, s amelyet a rosszal való folyamatos hadakozás során érhetünk csak el. Erre azonban sem az ész, sem a filozófia sem a teológia nem ad garanciát. Arra csak a kegyelem képes.”

A joutube videomegosztón, az egyik háborús beszélgetés alatti hozzászóló pedig így fogalmaz:

 „Fiatal Ukrán, és Orosz katonák véres háborúja dúl, ölni mennek, és mindkét fél ismeri az igazságot. Az igaz gazságot. Ki, kik is a világ ura, urai? Hát a hatalmasok erősek, hiszen ez a világunk törvénye: az erősebb, erősebbek eltapossák a gyengéket. Ez az igazság a világ igazsága. Mostanában imádkozni szoktam Szent Brigitta imáját minden szenvedő gyermekért, feleségért, anyáért, apáért, testvérért… és önmagamért, a lelkemért, amiben lépten-nyomon felvélni találom a bűn, gyűlölet csíráját. Miért? Hát, mert az igazságom sértették. Imádkozom, hogy soha ne kerüljön a kezembe úgy fegyver, hogy jogosnak, igaznak véljem a használatát. Helyette bízzak Istenben és higgyek. Higgyek, hogy egyetlen és leghatalmasabb diadalmas királyunk az Úr Jézus Krisztus.”

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

peterpater.com | Római katolikus pap, a marosvásárhelyi Szent Imre templom plébánosa. Önéletrajza itt olvasható.

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
3 hozzászólás

3 Comments

  1. Báthori Anna

    2022-03-10 at 16:34

    Az igaz, hogy az erősek, mindenkor igyekeznek maguk alá gyűrni a gyengébbet. Mindkettő jól jár, mert ott van az a bizonyos ezüst pénz, ez megcsörren a zsebekben és ellágyítja az esedező szívet. A vásár megtörténik, de marad még elég ezüst pénz az újabb (meg)vásárlásra. Ennek se vége, se hossza! Sajnos, hogy a porhintés is feloszható oldalakra, mindig a másik portáját kémlelve akarjuk elhitetni magunkkal, hogy a kincs a másik földjében van elrejtve, holott itt van mellettünk, csak le kellene nyúlni érte!

  2. racsmány mihály

    2022-03-10 at 18:24

    Bizony! Így igaz! Zelenszkij és Klicskó a hibás! Miért nem mentek az elején Moszkvába megegyezni! Biztos sikerült volna! Kossuth is mehetett volna Miklós cárhoz. A lengyel miniszterelnök is Hitlerhez. Maléter Pál is a szovjet parancsnokhoz.(Ja,jut eszembe,Ő ment is. Skerült is.) A megvert asszonynak is mondhatjuk ájtatosan: Leányom, nem kellett volna részegen hazatérő uradnak és parancsolónak beszólni. Gratulálok Sebestyén úr.

  3. sebestyén péter

    2022-03-11 at 18:40

    Kedves Mihály úr, köszönöm.

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Reflexió

Telt évek – 50 éves a marosvásárhelyi Szent Imre templom

Közzétéve

50 évvel ezelőtt 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. A templom a főtéren lebontott ferences templom utódaként, az új negyed hívő közösségének készült -ezzel kapcsolatban Márton Áron püspök levele itt olvasható. A továbbiakban Sebestyén Péter atya megemlékező írását olvashatják.

Közel két nemzedéknyi idő telt el. Akik ma ötvenévesek, életük majdnem felét még a dicső szocializmusban élték. Van tehát összehasonlítási alapjuk. Van élettapasztalatuk. Kijutott nekik már mindenből. Európának ebben a felében ugyan a 68’-as, és az azt követő nemzedéke katona volt és pionír, de már nem éltette az elvtársakat, nem akart kommunizmusban élni, mert a felnőtteken látta, hogy a rendszer mit művelt.

Kivette ugyan részét a sorban állásból, a gyertyafénynél olvasásból, a fizikai munkából, az üres polcú üzletekből, az egypártrendszerből, a besúgás és állampárti erőszak miatti félelemből, de ugyanakkor örökölt is szüleitől egy stabil értékrendet, egy biztos keresztény-nemzeti összetartást, hitet, erkölcsiséget. Megtanulta megbecsülni a sok munkával megkeresett mindennapi kenyeret, népi hagyományaink és egyházias hitünk, ünnepeink össze- és megtartó erejét is megtapasztalva. A mai ötvenévesek akkor sem éltek nagy lábon, és talán a szűk keretek is edzést adtak a későbbiekre. Téglát-téglára rakva építkeztek, saját erőből, összefogásból, kitartással. Nem hitelből, nem pazarolva. Úri huncutságokra kevésbé voltak kaphatók.

Nehezen épültek akkorban a templomok, az iskolák, a kórházak. Magántulajdonról nem nagyon is lehetett szó. Ami volt, azt is elrekvirálta az állam. Kollektivizálással, a kulákok padlásának lesöprésével, a beszolgáltatásokkal, az erőltetett államosítással alig maradt jussa a vallási közösségeknek is. A templomépítés is ritkaságszámba ment. De ahol volt, ott a templom menedék, oázis és otthon volt egyszerre. Ott még az elvtársak is letérdeltek.

Marosvásárhely katolikus magyarsága is szorítóba került, mert az ateista kor műszaki kádereinek, az akkoriban divatos, nagy terekkel operáló szocreál igényeinek a Lázár Ödön-park, valamint a ferencesek kolostora és temploma is útjában állt. Zavarta a kilátást.  

Cserét ajánlottak fel Márton Áron püspöknek, ígérve, hogy az Ady-negyedben, az egyre terebélyesedő nyugati városrészben a Munkás-mozit átalakítják és az állami sofőriskola mellett telket biztosítanak. A nagy püspök nem bízott nagyon az elvtársakban, így az 1968. május 4-én az állami hatóságokkal aláírt protokollban kikötötte, hogy garanciákat kér. Ezek között szerepelnek az új papi kinevezések engedélyezései, a torony műemlékként való meghagyása és állami gondozása, valamint az is, hogy addig nem bonthatják le a régi templomot, míg az újat fel nem szentelik, és át nem adják az egyház használatára. Így aztán a kolostort ugyan már lebontották 1971-ben, de a templom lebontásához csak 1972 májusa után foghattak hozzá. 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal (N.B. Az ő szentelésének is 50 éve az idén, 1972. február 13. Róma, VI. Pál pápa) segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. Az új templom kapujában Léstyán Ferenc akkori főesperes-plébános fogadta a főpásztort, és többek között ezeket mondta:

„Nagyméltóságú Püspök Úr! Ritka és rendkívüli esemény hozta közénk, marosvásárhelyi hívei közé. Ritka esemény, mert katolikus templomot Marosvásárhelyen 1750. október 4-én szenteltek utoljára. Rendkívüli azért, mert ezért a templomért, a templom körzetében létesített plébániáért két évszázadot meghaladó múltra tekintő templomot áldoztunk föl.” Majd a Bibliai Aggeus próféta alakját idézte, aki azzal vigasztalta népét, hogy nagyobb lesz az új templom dicsősége az elsőnél, mert látni fogja a messiási idők békességét… Beszédének végén pedig bizakodásának adott hangot: „Bár megértenék híveink, mily roppant nagy érték forog kockán, amikor a lélek üdvéért Jézus saját testének templomát kész feláldozni, hogy újat nyithasson azok számára, akik távol esnek az atyai háztól.”

Márton Áron püspököt ábrázoló üvegablak a Szent Imre templomban

Ennek a templomszentelésnek az 50. évfordulóját ünnepli nemsokára hívő közösségünk, és ad hálát az Úrnak érte.

A templom és a hozzá tartózó Plébánia szolgálatára akkor több mint 3000 lelket bízott a püspök. Az akkori ferences közösség egészen 2006-ig látta el lelkipásztori szolgálatát. Azóta a rend a plébániát az Főegyházmegye gondjaira bízta.

Orgonakoncerttel, szentségimádással, ifjúsági szentmisével, archív fotó-kiállítással, népdalénekléssel, jubilánsok megáldásával, történelmi vetélkedővel, emléktábla avatással, „ferences városnéző”-túrával emlékezünk az 50 évvel ezelőtti eseményekre, köszönjük meg Isten áldását, köszöntjük ötven éves templomunkat és közösségünket.

Az ötven a Biblia szerint a teljesség száma.

Az ószövetségi zsidóság a hagyomány szerint 49 évig vándorolt a pusztában, mígnem az 50. évben elértek a Sínai-hegy lábához, ahol Isten a tíz szóban, a tíz erkölcsi parancsban kinyilatkoztatta magát, mintegy jutalmul hűségükért, kitartásukért. Ő adta a szabadulást, ő jutalmaz meg a pusztai vándorlás vállalásáért is. Ábrahámról azt tartja az írás: „mikor betöltötte napjait”… Nem azt írja, hogy megöregedett. Az évek száma, számolása azt is jelenti, hogy megtöltjük életünk napjait, éveit tartalommal, örömmel, munkával, áldozattal. Azzal, hogy számoljuk, számon tartjuk, azt is jelezzük, hogy minden percét fontosnak tartjuk. Értékessé tesszük az időt, amely folyik, telik, de amellyel megéri jól sáfárkodni. Hogy legyenek tele az éveink, legyen tele csordultig életünk Isten kegyelmével. A jubileum, a jóbel év, az 50-ik év megállásra késztette a Biblia emberét. Megfújták a kos szarvából készült kürtöt (jóbel), a földeket pihenni hagyták, a rabszolgákat felszabadították, az adósságokat elengedték – elérkezett az Úr kegyelmi esztendeje. Urunk feltámadása után is 50. napra ünnepeljük a Pünkösdöt, a Szentlélek eljövetelét.

Erre való ez a jubileum is. Megállunk, összegzünk, értékelünk és erőt gyűjtünk a következő feladatokhoz. Töltsük meg hát mi is éveinket, hogy teli legyenek élettel. Mint ahogy őseink is tették, és örökségüket ránk hagyták, hogy éltessük és továbbadjuk. A négynapos ünnepségsorozatunk egyfajta Lélek-hívás, könyörgés a mindent betöltő, életerőnket megsokszorozó Lélekért. Erre hívunk ezúton is minden jó szándékú hívőt, érdeklődőt, kicsit és nagyot. Adjunk hálát az Úrnak az Ő jóságáért, fürödjünk meg ingyenes szeretetében, öltözzünk bele kegyelmébe, örvendjünk hálás szívvel áldásainak, melyekkel, mint földi-szellemi-lelki jókkal elhalmozott minket.

Csak így lesz erőnk győzni, tovább haladni az üdvösség útján.

Deo gratias!


Az évfordulóra az alábbi ünnepségsorozattal készül a plébánia:

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

A közömbösség bűne

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Benoist de Sinety atya, a Lille központjában található St Eubert plébánia plébánosa szerint azért a csendért, amely az abortuszhelyzet súlyosbodását és a migránsok sorsát övezi, a közömbösség bűnét okolhatjuk. A testvérünkre vigyázás azzal kezdődik, hogy észrevesszük, ha bajba került.

Van-e mód arra, hogy ne szokjunk hozzá a közönyhöz? Nemrégiben a francia Nemzetgyűlés elfogadta azt a törvényjavaslatot, miszerint az abortusz megszabott határideje kitolható. 79-en szavaztak mellette: az érdektelenségre vall, hogy ilyen alacsony többség elég az elfogadáshoz. Igen, 2021 januárjában a Szenátus visszadobta ezt a törvényt, amelyet pedig már megszavaztak a képviselők. Igen, valószínűleg megint visszadobja, és magas helyeken azt ígérik nekünk, hogy ez is „megy a levesbe”. Ám semmiben sem lehetünk biztosak: a jövő dolgában az előrejelzők gyakran tévednek! De akkor is: nem zavarba ejtő, hogy ez a kérdés, miszerint lehetséges-e vagy sem kiterjeszteni egy ilyen határidőt 12-ről 14 hétre, csak igen keveseket késztet vitára?

Nem történik semmi

Odáig jutottunk volna, hogy már hozzászoktunk ahhoz, hogy az abortusz egy normális helyzet, és a tragédia, amelyet okoz, nem hat már senkire? Annyira érzéketlenek lettünk, hogy nem borzadunk el attól, hogy a 14. hétre a kicsi ember annyira kifejlődött már édesanyja méhében, hogy szét kell zúzni a koponyacsontját, hogy elérjük a célunkat? De nem, nem történik semmi…

Cipruson a pápa szava hangja mindenkit emlékeztetett arra a kötelességre, hogy fel kell lázadni a migránsoknak szánt sors ellen: már hozzászoktunk ahhoz, hogy nap, mint nap halljuk, hogy egyesek meghaltak, mások eltűntek. Csónakok süllyednek el, itt nálunk Franciaországban csecsemők alszanak a szabad ég alatt, és sátrakat hasogatnak fel, hogy használhatatlanok legyenek télvíz idején… Embereket vetnek meg és rekesztenek ki, a legszörnyűbb bűnökkel vádolják, az egyik hivatalból a másikba lökdösik őket, míg valaki méltóztatik foglalkozni velük. De nem, semmi sem történik…

A gyógyulás elutasítása

Mindez megszokássá vált, a közömbösség bűnévé. Széttárt karokkal, látható megoldás nélkül elnézünk másfelé, remélve, hogy mindez elmúlik. Kicsit úgy, mint az egyszeri ember, aki tudja, hogy nincs pénz a számláján, és inkább nem bontja fel a bankjától érkezett leveleket, vagy mint a beteg, aki megsejti, hogy veszélyes daganat alakult ki nála, de nem megy el semmilyen vizsgálatra, nehogy kiderüljön. Azt hisszük, ezzel megvédjük magunkat, de csak azt érjük el, hogy gyorsabban halunk meg. Ugyanis ha nem akarjuk felismerni azt, ami rossz, ami miatt erkölcsileg és emberileg szegénységi bizonyítványt állítunk ki magunkról, arra ítéljük magunkat, hogy nem tudunk belőle kigyógyulni.

De leginkább az fenyegeti kollektív és személyes üdvözülésünket, hogy azt gondoljuk, ilyen viselkedés mellett is Jézus tanítványai lehetünk. Számos jó okot találunk arra, hogy ne kiáltsunk, ne tiltakozzunk vagy ne cselekedjünk, az uralkodó «egykedvűségbe» menekülve. «Mit tehetek én róla?» «Egy fecske nem csinál nyarat!» Telve jószándékkal, mégis megannyiszor átvesszük Káin szavait «Talán őrzője vagyok a testvéremnek?»

Ott, ahol vagyunk

Könnyű ráfogni a világméretű problémákra és a nehéz időkre, hogy ölbe tett kézzel ülünk. Senki nem várja el tőlünk, hogy megoldjuk a háború és béke, az éhínség vagy a javak elosztásának kérdéseit világszinten. És ezen nem változtat az a tény sem, hogy az ebben illetékesek nem végzik mindig megfelelően a munkájukat. De elvárható tőlünk, hogy ott, ahol vagyunk, ahol élünk, körülöttünk, a mi szintünkön, foglalkozzunk a béke és a háború, az elosztás és a befogadás kérdésével. És ebben a várakozási időben az, Aki ezt kéri tőlünk, biztosít bennünket arról, hogy Ő a mi oldalunkon áll, erőt és képességet ad ahhoz, hogy mindezt véghez is vigyük.

Lehet vajon, hogy ennek a Lélek elleni jól ismert véteknek, ami az Evangéliumban is szóba kerül, valami köze van ahhoz, hogy hozzászoktunk a gonoszhoz, nyugodt közönnyel fogadjuk, hogy munkálkodik bennünk, és meg vagyunk győződve arról, hogy nem tehetünk másként?

Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

Az igazi világjárvány

Közzétéve

Szerző:

A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa terjed. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés.

Nemrég megfigyelhettük, ahogy egy újabb járvány alakul ki körülöttünk csendben és titokban, miközben a koronavírus szinte teljesen eluralkodott rajtunk. Mert bizony nem csak ez utóbbi járvány van jelen, hanem az önzés, a hatalomvágy vírusa is, amely a lehető legrosszabb arcát mutatja. A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés. Lesz-e valaha is olyan igazolás, amely megerősíti, hogy már átestünk ezen a víruson, és immunisak vagyunk? Hogy beoltattuk magunkat ez ellen a vírus ellen, és ezért már semmi sem fenyeget minket? Keressük-e egyáltalán ennek a vírusnak a gyógymódját, mivel úgy tűnik, hogy minden korábbi gyógymód kudarcot vallott?

Nemrég találtam egy idézetet Don Boscótól, amely ugyan elég régi, mégis tökéletesen ráillik a mai helyzetünkre:

“A lélek betegségei legalább annyi kezelést kívánnak, mint a testé.”

És valóban, kétségtelenül a beteg lélekből ered, ha az ember ember ellen támad. Ahogy a Covid is szerényen és csak helyben kezdődött, úgy a nagy háborúk is kicsiben kezdődnek, mégpedig az emberi szívben:

„A szívből törnek elő a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás. Ezek szennyezik be az embert. Az, hogy mosatlan kézzel eszik, nem szennyezi be az embert.”

(Mt 15,19-20)

Mennyire aktuálisak ma is az evangélium e szavai! Milyen folyamatosan elhanyagoljuk a szívünket… még az elmúlt hónapokban is, amikor olyannyira a testi egészségünkre koncentráltunk, közben pedig az üdvösségünk a háttérbe szorult, és közülünk alig valaki vette észre, hogy a gyűlölet járványa mennyire terjed. A testi nyomorúságtól való puszta félelmünkből nemcsak hogy kerültük a templomot és a gyóntatószéket, de egyenesen be is zártuk őket, megkurtítottuk a másokkal való kapcsolatainkat, az ismerőseinktől talán teljesen el is szakadtunk, mert a test épségét helyeztük minden egyéb fölé, ami pedig addig oly értékes volt számunkra. A világjárvány nagyon is kimutatta a hitünk állapotát, és hogy milyen gyorsan hajlandóak vagyunk lemondani az igaz életről is a földi “életünkért” cserébe.

Néha tényleg maszkot kellene viselnünk. De nem a másoktól, hanem az önmagunktól való védelem érdekében. Hogy ne mondjunk ki olyan szavakat, amelyek másoknak fájdalmat okoznak. Mert

„ami kimegy az emberből, az teszi tisztátalanná az embert”.

(Mk 7,20)

Szerencsénkre azonban a megelőzésre létezik gyógyszer, és súlyos esetben is van elég gyógymód a lélek betegségei ellen.

Olyan oltásra van szükségünk, amely szeretettel tölti tele a szívünket, és immunissá tesz minket minden kísértéssel szemben. Mindennapi vitaminokra van szükségünk az Istennel való jó és szilárd kapcsolat, az imádság, az Eucharisztia, a Szentírás formájában, hogy minden külső hatással szemben fel legyünk vértezve, és hogy a járvány idején új reményt tudjunk vinni a magukba zárkózó embertársainknak. A béke egy mosollyal kezdődik, mondta Teréz anya, a háború pedig a tisztátalan szívből ered. Néha el sem tudjuk képzelni, hogy milyen mértékben függhet egy másik ember, egy egész nép, de akár az egész világ sorsa a szívünktől.

Fordította: Frick József
Forrás: kath.net

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű