Hagyjuk valóban a holtakra, hogy temessék halottaikat?
A temetési szertartásokra vonatkozó korlátozások mély sebek forrásai lehetnek. De sohasem késő semmi, erre tanít Bruno Valentin püspök atya: a mai naptól kezdve tegyük feladatunkká a holtakért való imát, csatlakozva az egész Anyaszentegyház közbenjáró imáihoz.
Marc atya 75. évéhez közeledett, ami a papság számára a nyugdíjkorhatár elérésének időpontja, elsősorban a nagyobb felelősségű beosztásban lévőké. Marc atya azonban mindenképpen ragaszkodott ahhoz, hogy még egy évvel tovább maradhasson plébánosi megbízásában. Tevékenyen, még a munkakörében szerette volna megünnepelni papságának 50. évfordulóját, és erre egészségi állapota is reményt nyújtott. A múlt héten azonban Marc atya elhunyt, ő is a koronavírus áldozata lett, csupán 49 évi papi szolgálat után, ami alatt 32 évig plébánosként szolgált Yvelines különböző plébániáin.
Temetési szertartások korlátozása
Harminckét éven át gondoskodott híveiről, nem tűnt tehát túlzottnak, hogy két híve még a megszorítások idején is elkísérhesse utolsó útjára, a családja temetkezési helyére, a szomszédos megyébe. Ilyen értelmű kérést nyújtottam tehát be a prefektúrára. A visszautasítás sajnálattal teli, de határozott volt. Az érvényben lévő előírás által megszabott keretek igen világosan fogalmaznak. Csak a legközelebbi családtagok vehetnek rész a temetésen, legföljebb húsz személyig. Marc atya temetését tehát családja hat tagjának jelenlétében celebráltam, akik el tudtak jönni. De mellettem lehetett két egyházmegyebeli paptársam, akiknek engedélyük volt a többieket is képviselni, „halaszthatatlan hivatalos utazások jogcímén”.
Ez a temetés végül is hasonló sok ezer másik megholt temetéséhez Franciaországban manapság. Néhány nappal korábban egyházmegyénk másik papja temette el édesapját, teljesen egyedül a templomban, szemben a koporsóval.
Mióta ember él a földön
A rendkívüli egészségügyi válság, mely ránk zúdult, számtalan következménnyel fog járni, amiknek súlyát még nem is fogjuk föl. De már világosan mutatkozik, hogy a temetési szertartásokkal kapcsolatos megszorítások mély sebek forrásai lesznek. Feltámad a fájdalom, a harag, sőt az értetlenség is. Ott van a hosszú időre megmaradó, felkavaró emléke annak, hogy nem lehettünk ott a végső búcsúvételkor. Ezt tovább súlyosbítja, amikor egyáltalán nincsen mód bármilyen szertartás elvégzésére. Sajnos a megszorítások sokszor fokozódnak, egyik a másik után. Ez gyakran zavart kelt és az eljárások különbözőségére vezet. A hatóságok által megállapított kereteket gyakran logisztikai megszorítások, egészségügyi elővigyázatossági intézkedések és itt-ott fokozott, az óvatosság elve nevében hozott követelmények nehezítik.
Különböző figyelmeztetések hangzanak el máris, rámutatva a lehetséges veszélyek komolyságára: pszichológusok, pszichiáterek, szociológusok és antropológusok emlékeztetnek mind gyakrabban arra, hogy temetkezési szertartások mindig is voltak, mióta az emberiség létezik. Ezek a gyász meghatározó kifejezései. Nem lehet ezeket egyszerű egészségügyi-adminisztrációs eljárásokká lefokozni, mert az súlyos károsodásokkal jár.
„Tiszteld atyádat és anyádat”
A Biblia szintén ezt mondja nekünk, a halottakról való gondoskodást szent kötelességként írva elő. Fokozottan vonatkozik ez tulajdon szüleinkre, ami határozott megerősítése a parancsolatnak: „Tisztelt apádat és anyádat” (Kiv. 20-12). A Tízparancsolat ötödik parancsa ez, mely kiemelkedik a többi közül, mert egy ígéret kötődik hozzá, amint ezt Szent Pál megemlíti: „hogy jó dolgod legyen, és hosszú életű légy a földön” (Ef 6, 2-3).
A bibliai nagyformátumú személyiségek között az idős Tobit az, aki leginkább személyesíti meg ezt a belső kényszert, amikor törvénytisztelői hírneve fölé helyezi ragaszkodását ahhoz, hogy méltó módon temethesse el a halottakat, bármi áron is. Szembeszegül Asszíria királyának, Szancheribnek a tilalmával, nem törődik szomszédjai gúnyolódásával, nem fél életét kockáztatni, hogy eltemethessen minden szabadon hagyott halottat, akiről tudomást szerez. (vö.: Tob 1-2).
Később az Egyház hagyománya beiktatja a halottak eltemetését az irgalmasság testi cselekedetei közé, párhuzamba állítva az irgalmasság lelki cselekedeteinek hetedik ajánlásával, az élőkért és a halottakért való imával. XVI. Benedek pápa a Spe salvi c. enciklikájában különösen ebben az imában a keresztény reménység lényeges megfogalmazását látja meg: „Reményünk lényegileg mindig másokra irányuló remény is; csak így igazi a remény számomra is”. (Spe salvi, 48. fejezet)
„Hagyd a halottakat, hadd temessék el halottaikat”
Van egy hang ebben az egyöntetű együttesben, amely először disszonánsnak tűnik, és ez magának Jézusnak a hangja. A tanítványai közül az egyik azt kérte tőle: „Uram, engedd meg nekem, hogy előbb elmenjek, és eltemessem az apámat.” De Jézus azt felelte neki: „Kövess engem, hagyd a holtakra, hogy eltemessék halottaikat”. (Mt 8, 21-22). A válasz kemény! Az én elöljáróm legalább kifejezte a sajnálatát, hogy nem engedélyezheti az egyházmegyéből való papoknak, hogy részt vegyenek Marc atya temetésén.
Már Órigenész megpróbálta világossá tenni számunkra ezt az első hallásra embertelennek tűnő megfogalmazást, a következőképpen: „Jézus nem ellenzi a halottak eltemetését, de többre értékeli azt, aki az embereknek életet ad”. Életet adni lényegesebb, mint halottakat temetni. Nem helytelen tehát lemondani a jelenlétről, ha az élet védelméről van szó, kezdve mindenki egészségének megvédéséről.
A szövegkörnyezet, amelyben Jézus szava megjelenik, távolról sem egészségügyi értelmű. A Lukács evangéliumban adott párbeszédben Jézus pontosít: „Hagyd a halottakra, hadd temessék halottaikat, te meg menj, és hirdesd az Isten országát” (Lk, 9, 60). Ezzel megnyit egy, az életet felülmúló távlatot, amely a mindenek felett álló feladatnál, a halottak eltemetésének kötelességénél is erősebb, és amely Isten Királyságának a követelménye. Még a halottak méltó módon történő végső elhelyezésének kötelességénél is erősebb abszolútum, hogy halottainkat Isten életébe kapcsoljuk. Az a tény, hogy az előbbit nem vagyunk képesek úgy teljesíteni, ahogyan szeretnénk, nem akadályoz meg minket a második elérésében. Milyen módon?
Soha sincsen túl későn
Elsősorban az Egyház anyai mivoltára támaszkodunk: az Egyház teljes egésze azt a célt szolgálja, hogy mindenkit, férfit és nőt egyaránt, Isten életébe kapcsoljon be. Ez létezésének oka, ez a szerepe létünk végéig. A keresztelési és a temetési szertartások közötti szimmetria mutatja, a víz, a fény vagy a kereszt jele azt közli velünk, hogy az Egyház, amikor a halottakért imádkozik, segíti őket az örök életre születni, amelyre a keresztség segítségével világra hozta őket. Még húsz ember jelenléte sem szükséges a temetéseken ahhoz, hogy ez az életre születés végbe menjen: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18.20). Ezt ígéri nekünk az, aki maga az Élet (vö.: Jel 1.18).
Ez a cselekvés kívül áll az időn és a téren. A Szentek Egyessége semmibe veszi a karanténbeli bezártságot! Megint csak XVI. Benedek pápát idézzük: „Kapcsolatban vagyunk egymással és sokszoros hatással vagyunk összekötve. Senki sem él egyedül. Senki nem vétkezik egyedül. Senki sem üdvözül egyedül. Az én életembe állandóan beleszövődik a mások élete: abba, amit gondolok, mondok, teszek, művelek. És megfordítva, az én életem is beleszövődik a másokéba: rosszba és jóba egyaránt. Így a másikért mondott kérésem az ő számára nem idegen, nem külsődleges a halál után sem. A lét egybefonódásában a neki szóló hálám, az érte mondott imádságom az ő tisztulásának egy részét jelentheti. És ehhez nem kell a földi időnket átszámítani az isteni időre: a lelkek közösségében átlépjük a földi időt. Soha nem késő és nem hiábavaló a másik ember szívét megérinteni”. (Spe salvi, 48. fejezet).
Soha nem késő: már a mai naptól életem feladatává tehetem a halottakért való közbenjárást. Nem csupán az én halottaimért, hanem azokért is, akikre senki sem gondol, egyesülve, bárhol vagyok, az egész Egyház értük mondott közbenjáró imájával. Majd amikor a bezártság ideje lejárt, lesz idő összejönni és megemlékezni róluk az Eucharisztia megünneplésekor. Nem, soha nincsen késő.
Nézd a csillagot
Ma is, holnap is biztos támaszt találunk Máriában reménységünkre, mi, akik a viharban evezünk, valamint halottaink is, akik már megérkeztek útjuk végére. (Spe salvi 49. fejezet.).
Ave maris stella. Az ember élete egy út. Milyen vég felé? Hogyan találjuk meg az utat? Az élet olyan, mint egy utazás a történelem tengerén, mely gyakran sötét és viharos, és mi csak a csillagokat keressük, amelyek mutatják az utat. Életünk valódi csillagai azok a személyek, akik képesek voltak a helyes utat megtartani. Ők a reménység világosságai. Jézus Krisztus maga a világosság, ő a nap, aki felkél a történelem minden sötétsége felett. Mégis ahhoz, hogy elérjünk Hozzá, szükségünk van közelebbi fényekre is – olyan személyekre, akik Őbelőle merítve fényt adnak, és ezáltal irányt mutatnak vándorlásunk céljának eléréséhez. És ki lehetne kiválóbb, mint Mária, reménységünk csillaga?
Írta: Bruno Valentin püspök | Aleteia
Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
