Bill Peckman atya (Missouri, USA) április 19-én, az Isteni Irgalmasság vasárnapján üzenetet tett közzé Facebook oldalán. Úgy véljük, néhány gondolatát érdemes megosztanunk olvasóinkkal.
Sokan teszik manapság közzé a (nem ritkán vitriolos) véleményüket arról, milyen is a helyzet országunkban a Covid-19 járvány idején.
Tehetnék én is néhány megjegyzést?
Az Amerikai Egyesült Államok 9,83 millió négyzetkilométeres területén több mint 320 millió ember él. Vannak nagyon sűrűn lakott és vannak nagyon ritkán lakott területek. A Covid-19 fertőzés nem egyenletesen terjed ezen a 9,83 millió négyzetkilométeren. A Bostontól Washingtonig terjedő szakaszon vannak olyan helyek, amelyek sokkal inkább szenvednek, mint a nagy síkságok vidéki területei.
Ez a 320 millió ember rengeteg különféle politikai, vallási, pszichológiai, műveltségi stb. csoportba tartozik. Gazdag ország vagyunk, a társadalmi-gazdasági létra alsó 20%-a is többet fogyaszt, mint egyes fejlett országokban a középosztályok, hozzá vagyunk tehát szokva ahhoz, hogy mindig megkapjuk azt, amit akarunk, amikor csak akarjuk, és ahogyan csak akarjuk.
A legtöbben mindenről alaposan bevésődött, megrögzült meggyőződéssel rendelkezünk. Serény, dolgos társadalom vagyunk. A karanténban töltött idő sokunknak szobafogságnak tűnik.
A média a félelem témáját futtatja. A megrémült, aggódó emberek csüggenek minden szavukon, akármennyire ellentmondásosak is azok. A rémült emberek pedig rossz döntéseket hoznak. Próbálják elképzelni, hogy egy nemzetet vagy egy államot épp most kell kormányozniuk. Nincs egyetlen olyan helyes lépés sem, amellyel az embereket meg lehetne óvni a fájdalomtól.
Hogy a helyzet még rosszabb legyen, országunkat olyan sok politikai és ideológiai törésvonal osztja meg, hogy alig van valamiféle tér, amelyben földindulás veszélye nélkül lehetni mozogni. És mindenféle egészségügyi információt ezeken a prizmákon át értelmezünk.
És még valami, hogy a helyzet még ennél is rosszabb legyen. Mivel a vallást a társadalomban egy kisebbséget leszámítva szinte mindenki bírálja és elveti, az általa kínált, megnyugvást hozó remény is eltűnt, és félelem és reménytelenség lépett a helyébe.
Ehhez még adjuk hozzá azt, amit ez a járvány hozott, és amit nagyon kevés más esemény okozott eddig: a legtöbb ember életében eltűnt minden normális, megszokott mozzanat, bezárták a templomokat, az üzleteket, az iskolákat, a munkahelyeket, a parkokat és az élet legtöbb normális színhelyét. Nem csoda, hogy a feszültség fokozódik, és az indulatok fellángolnak. Különösen, amikor 320 millió emberre egyetlen, „azonos méretre szabott” mentalitást próbálnak ráerőltetni.
Miért írom mindezeket?
Először is azért, hogy mindenki vegyen be egy erős nyugtatót, aztán lépjen ki a saját véleményének a fogságából, és próbálja megérteni, miért látják az emberek ugyanazt a dolgot különbözőképpen. Ha valaki egy olyan gócpontban lakik, mint New York, akkor nyilván egészen másképpen látja a dolgokat, mint valaki más, aki valahol vidéken él, ahol egyetlen diagnosztizált eset sincsen. Különböző kérdéseket fognak feltenni és másféle frusztrációjuk lesz. Ezt, kérem, értsék meg. Az emberek meg vannak riadva attól, hogy anyagilag milyen jövő vár rájuk, egészségesek maradnak-e, stb. Van, aki úgy látja, hogy a kormány túllépi a hatáskörét ott, ahol valaki más szerint csupán intézkedik. Kérem, értsék meg. Sokkal könnyebben jutnánk keresztül mindezen, ha megpróbálnánk nem megszégyeníteni, nem megfenyíteni, nem megbüntetni egymást.
Végezetül azt szeretném elmondani: annak idején, szeptember 11. után mi amerikaiak körülbelül egy hétig elfelejtettük minden különbözőségünket, és egységet alkottunk. Abba kell most hagyjuk ideológiai különbségeink táplálgatását, és össze kell fogjunk a szeretetben és az irgalmasságban. Ez pedig valószínűleg azzal jár, hogy meg kell mondjuk az országos médiának, hagyjanak már minket békén.
Forrás: romancatholicman.com
Fordította: Solymosi Judit
