Ha rendszerint egy-egy helyzetben csak a lehető legrosszabb kimenetel jut az eszedbe, három dolog segíthet rajtad.
Évekkel ezelőtt éppen a klinikai pszichológiai doktori képzésem utolsó évét fejeztem be. Néhány hónappal a gyakornoki időm megkezdése után szédülés, mellkasi szorítás és fejfájások kezdtek gyötörni. Bár eleinte a stressznek tulajdonítottam, később fokozatosan az vált meggyőződésemmé, hogy a háttérben valami szív- vagy neurológiai jellegű dolog húzódik meg.
Egy csomó tesztem negatív eredményt mutatott, de még ezután sem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a fizikális tüneteim valami életveszélyes állapotból fakadnak. Hónapoknak, sőt éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy elfogadjam, hogy amit tapasztalok, az részben az életmódommal (kevés testmozgás, helytelen táplálkozás) és a stresszkezeléssel, elsősorban a pánikolásommal függ össze. Képzésben részesülő pszichológusként megalázó volt felismernem, hogy milyen nagy hatással lehet rám az a hozzáállás, hogy a legrosszabbat hiszem.
Évtizedek teltek el, de sok más emberhez hasonlóan még mindig érzem ennek a legrosszabb fajta aggodalmaskodásnak a vonzását. Van, amikor egy apró csípés vagy kellemetlenség után azonnal aggodalmaskodni kezdek, hogy valami nagyon rossz fog bekövetkezni; máskor pedig egy kisebb társadalmi vagy érzelmi körülmény dönt végső kétségbeesésbe.
Egy korszakalkotó tanulmány
1995-ben a SPINE (Gerinc) című folyóiratban megjelent egy nagy jelentőségű tanulmány, amely kimutatta, milyen hatással vannak a különböző pszichoszociális változók a hátfájással küzdő emberekre. Az egyik pszichológiai tényező – a pánikolás mértéke – majdnem hétszer jobban előre jelezte a megrokkanást, mint bármelyik másik klinikai vagy kórtörténeti változó.
A pánikolás a kognitív torzítás egyik típusa, egy irracionális gondolkodási minta. Időnként mindannyiunkkal előfordulnak kognitív torzítások, de minél gyakoribbak, annál nagyobb a kockázata számos negatív fizikai és pszichológiai következménynek.
Amikor pánikolunk, hajlamosak vagyunk csak a lehető legrosszabb kimenetelét látni egy helyzetnek. Akut hátfájdalmak esetén előfordulhat, hogy valaki a fájdalom intenzitása, gyakorisága és/vagy időtartama miatt esik pánikba, például azt hiszi, hogy a fájdalom soha nem fog megszűnni, hosszú távon megmarad, képtelenné teszi őt a normális tevékenységhez való visszatérésre vagy teljesen ellehetetleníti azt.
Végre kezdjük felismerni, hogy milyen erős az elménk, amikor nem csupán fizikai tapasztalatainkról, hanem az egész létezésünkről van szó. Sok fájdalom- és kényelmetlenségérzetnek tényleg van fizikai oka, de amikor azt hisszük, hogy valami biztosan nem stimmel, akkor a kellemetlen érzésért nagyon gyakran a szemléletünk és a viselkedésünk felelős leginkább.
Mivel sokszor a legjobb tanító az idő, a kíváncsiság és a tapasztalat, megtanultam, hogy van néhány alapvetően fontos tényező, amivel a pánikolás valószínűségét és hatásait csökkenthetjük.
Először is, sokat számít, hogy mit „fogyasztunk”.
Meg kell értenünk, hogy minél több médiát/technológiát és beszélgetést fogyasztunk a „legrosszabb fajtából” (azaz olyan rossz dolgokra és a róluk szóló véleményekre figyelünk, amelyek éppen történnek), annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy pánikba esünk. Ha drámai dolgokkal, horrorral és szívfájdító hírekkel vesszük körül magunkat, akkor felkészítjük magunkat arra, hogy elhiggyük, a katasztrófa mindig itt leselkedik ránk.
Másodszor, a belső hangunk irányítható.
Lehet, hogy „zsigerileg”úgy érezzük, itt a katasztrófa, de az erre adott belső válaszunk mindig irányítható. Így is hangozhat: „Hát, lehetséges, hogy szörnyű betegségem van, de amíg nincsenek bővebb információim, addig nem segít, ha agyongondolkodom magam rajta”. Vagy egy másik példa: „Gondolj arra, hogy ezen már elég sokszor aggódtál, és nem vált valóra”. A lényeg itt az, hogy a belső hangod legyen realista és pozitív, így tudja leküzdeni az irreális és negatív érzéseket és gondolatokat.
Végül pedig tarts megfelelő távolságot.
Ha minden egyéb kudarcot vall, jusson eszedbe, hogy ha pánikolsz, az azt jelenti, hogy elég tudatos és eleven vagy ahhoz, hogy egyáltalán így aggódjál. A halottaknak nincs lehetőségük aggódni. Ami azt jelenti, hogy a lehetőség, hogy éljünk, sőt jól éljünk, még mindig nyitva áll előttünk. Bár ez egyesek számára talán elcsépeltnek tűnik, vagy úgy hangzik, mintha Polyanna (Eleanor H. Porter regényének kisleány főszereplője, aki mindenben a szépet és az örömtelit látja meg) mondta volna, személyes tapasztalatból állíthatom, hogy ez a megközelítés, megtoldva egy imával Ahhoz, akitől az életemet kaptam, igazi isteni ajándék volt.
Pánikolós hangulatunk néha egy éppen időben érkező riasztás, hogy azonnal mozgósítsunk. De csaknem mindig inkább emlékeztető arra, hogy figyeljünk és használjuk azt a belső hangot, amelyet Isten adott nekünk, és mondjunk köszönetet mindazért, amink van, és amiért egyáltalán aggódhatunk.
Írta: Jim Schroeder író, atléta, gyermekpszichológus
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia
