Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Halálos magány

Közzétéve

Fotó: Pixabay

« Beteg voltam, és meglátogattatok. » (Mt 25,36)

A mi társadalmunk nem szereti az életet. Nem szereti sem fogantatása előtt, sem az anyaméhben, sem akkor, amikor leáldozóban van, és főleg akkor sem, amikor a végéhez ér. Nem szereti a gyermekek életét, akiket ezer ajándékkal kényeztet el, nem szereti a kamaszokét, akiket ezer ígérettel csal meg, és még kevésbé a felnőttekét, akiket ezer gonddal tesz tönkre. A mi társadalmunk nem szereti az életet.

Meg ne mondjátok a társadalomnak, hogy én ezt mondtam! Régimódinak és hazugnak fognak nevezni. Azt fogják állítani, hogy igenis szeretik az életet, mindennél jobban szeretik, még nálam is jobban szeretik. De az az élet, amelyet a társadalom szeret – és ezt talán nem is tudja -, felszínes, virtuális és hazug élet. Olyan élet, amelyben az ember mindig fiatal, mindig szép, mindig gazdag, mindig szeretik, mindig jó egészségnek örvend, mindig mozgásban van … azaz olyan élet, amilyen nincs is.

Az igazi élet csak a mélység szépségeit, a tartós és valódi örömet ismeri. Az igazi életet a fáradt munkás arcán láthatjuk meg, vagy annak az éneklő gyermeknek az arcán, aki nincs a képernyőhöz szögezve, vagy a nap végére elfáradt édesanya arcán, vagy a szegény ember arcán, akinek segítettünk, az idegen arcán, akire rámosolyogtunk, a rab arcán, akit meglátogattunk, és a beteg arcán, akinek fogjuk a kezét. A társadalom nehezen ismeri fel az ilyen életet.

Térjünk vissza a beteghez, aki a végét járja. A világ szemében az élet már elszállt belőle, vagy éppen elszállóban van. Az egészséggel és ifjúsággal teljes társadalom és az ismeretségi kör elmenekül tőle, még nálunk is. Hamarosan nincs már mellette senki, vagy csak nagyon kevesen. Némely ágyhoz kötött beteg mellett már nincs is más, csak a bekapcsolt televízió, hogy a gyógyszerszagú szobácskában mégis legyen valami élet.

Mintha nem is látnánk a nyugati társadalmak katasztrofális példáját! Az elszigeteltség falába zárjuk be az időseket, a betegeket, a gyengéket. Azok, akikre régen felnéztek, csak elhanyagolható kis mennyiségekké válnak. Ez a csapdahelyzet mindannyiunk számára rettenetesen sötét jövőt vetít előre, jelenünket pedig a carpe diem (élvezd a mát) életvitel kétségbeesett szorongásai közé löki. „Együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk” (Kor 1: 15, 32).

A sötétség civilizációjának nihilista gondolkodói már régóta megtanították a családoknak, hogy egyre kevesebb gyermekük legyen, hogy egyre jobban el tudják őket kényeztetni. Igen ám, de nézzük csak, a nagyanyáink „öregségi minimuma” még néhány tucat unoka volt, ők továbbadták az életet, élő, eleven öregkorukban, még betegen is, még az utolsó pillanatukban is. A mi nemzedékünk viszont szép nyugdíjjal, kellő gondoskodás mellett, de család nélkül, halálos magányban kíván öregedni. Választás kérdése.

Tegyük még ehhez hozzá, hogy a magány – a tervezettnél tolakodóbban – már nem is várja meg életünkben az öregséget vagy a betegséget: a szétköltözések, a válások, a családok megosztása, a széteső élet vagy egész egyszerűen a mindent betöltő karrier nagyon kedvez annak, hogy a csapás már korán elérjen bennünket. És még azt mondjuk, hogy a világ úgy hiszi, szereti az életet!

És mi van akkor, ha éppen ellenkezőleg, nem a különféle estélyek és ünnepségek, hanem pont azok tudnának tartós enyhülést hozni gyötrő szorongásainkra, akik az élet és a halál mezsgyéjén vannak, azok, akik kitartanak még, noha egészségük hanyatlik vagy megalázó fogyatékkal élnek? Ahányszor csak családoknál vagy intézményekben, otthonokban jártam, tucatszámra találkoztam szenvedő emberekkel, akiket legyengített az életkor vagy a betegség… Nem fogják kitalálni, mennyi energiát és életet kapok tőlük. Semmi nem ad több erőt, mint ha valaki nem tékozolgatja el a maradék egészségét, hanem arra mozgósítja, hogy szeressen, éljen … és végső soron megmutassa Jézust.

Ez tehát az egyik titkos gyógyszer az elszigetelődés bajára: ajánljuk fel testvéri jelenlétünket egy beteg vagy egyedülálló embernek. Lehet, hogy köszönetet kapunk érte, de ez ne csapjon be bennünket: kettőnk közül nem ő gyógyul meg, nem belé áramlik új élet, nem ő töltődik fel gyengédséggel, hanem mi.

Mi lenne, ha a Martinique-i társadalom és plébániáink egyik projektje a most következő években az lenne, hogy ne legyenek többé egyedülálló, család nélküli idősek és betegek? Gondoljunk erre!

David Macaire OP
Saint-Pierre és Fort-de-France érseke

Forrás: catholique.fr

Ezt a cikket Solymosi Judit önkéntes fordítónknak köszönhetően olvashattad el magyarul. Ha fordítóként te is csatlakoznál a Katolikus.ma médiamisszióhoz, akkor várjuk jelentkezésedet a Kapcsolat oldalon keresztül.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
1 Hozzászólás

1 Hozzászólás

  1. páter

    2019-11-02 at 20:37

    Szenzációs látlelet. Friss, bátor, egyenes és mellbevágó, kijózanító szembesítés az evangéliummal. Igazi prófétai, főpásztori szavak. Le a kalappal+!pp
    u.i. Köszönjük a fordítást!!!

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerű