Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Hazavándorlók

Közzétéve

Illusztráció - Fotó: SHAUN CURRY / AFP FILES / AFP

Mozgásban a világ. Mobilis lett a román társadalom (is). Az erdélyi magyar szintúgy. Exodus, kivándorlás, migránsok. Ezek a fő címek a médiában. Aki csak teheti, az elhúz innen, mint ősszel a vadlúdak, jobb életszínvonal, magasabb bérek, kiszámíthatóbb jövő reményében. Csak Angliában a legóvatosabb becslések is háromszázötvenezerre teszik az ottani magyarok számát. A legújabb statisztikák szerint csak tavaly mintegy 130 ezren hagyták el az országot, zömében 18 és 44 év közöttiek. Száz magyar munkavállalóból 55 férfi. Csak Londonban 2017-ben 28 ezer magyar munkavállalót regisztráltak hivatalosan. Lenne okunk keseregni, volna is amiért. De minek. Azzal nem szolgáljuk sem közösségünk javát sem Isten akaratát.

A média által gerjesztett világunk azért a valóságban sokkal árnyaltabb. És reménykeltőbb. Hiszen bár nincs hírértéke, de vannak sokan olyan magyarok vagy külföldiek is, akik visszajönnekHazajöttek. Talán a nagyszüleiket űzte el a világháború, talán az 56-os forradalom miatt, talán a kommunizmus elől disszidáltak, de mostanra elegük lett a kolbásszal kerített Nyugatból, és hazajöttek. Felmenőik hazáját választották, immár évtizedek óta. Itt vannak itthon, és nem bánták meg egy percig sem, hogy otthagyták a kánaánt őseik földjéért. Ahogy egy nemrég kezembe került tanulságos könyv címe[1] jelzi: visszidáltak. Ők a visszidensek… Nincsenek százezren, de száznál biztos többen. Visszajöttek, hazavándoroltak, vagy éppen Magyarországon, neadjisten Erdélyben találtak új, befogadó hazát. Nem színes bőrű, fehér talpúak ők, hanem a mieink, véreink. Akik őseink hamuban sült pogácsájával felvértezve talentumaikat kamatoztatták és hazajöttek. Hogy együtt, itthon maradt és rekedt kalandvágyó honfitársaikkal építsék az új hazát. Visszaadják nekünk az életbe vetett hitünket, kilátásainkat megvilágosítják, megerősítenek sokat becsmérelt értékeinkben, igazságunkban, hitünkben.

Az ő példájuk jelzi, hogy ez nem afféle fehér holló-jelenség, hanem erjesztő, élesztő, tudatébresztő tendencia. Érdemes lenne jobban figyelni rájuk, hiszen bár számuk arányaiban nem tűnik számottevőnek, mégis, az „elmenni innen, mindenáron” – életunt, megkeseredett, kiégett, vagy éppen csak pislákoló, nosztalgiázó, de semmit önerőből mozdítani nem képes fiainkkal-lányainkkal ellentétben, nem a megcsömörlött, hazától szabadulni akaró szemléletet sugározzák, hanem a reménnyel teli, pozitív gondolkodást, érett hitet, bátorságot, életkedve és életerőt mutatják fel számunkra. Legtöbben azt vallják, ők csak ideiglenesen voltak kint, így az emigráns szó nem is találó, nem is fontos, nem is igaz. Többnyire másod-vagy harmadgenerációs magyarok, akikben szüleik, őseik, anyaszentegyházunk – pl. az amerikai cserkészeten vagy a nyugati szerzetesiskolákon keresztül – még az emigráció nyomása alatt is elültették a magyar öntudatot, azt a lelki-szellemi-kulturális többletet, amivel felvértezve nem kellett beolvadniuk, nem volt szükség arra, hogy asszimilálódjanak, felszívódjanak a semmiben, az arctalan tömegben.

Az imént említett könyv ezeknek a magyaroknak életútját követte nyomon és szedte csokorba, tucatnyi interjú formájában. Felüdülés volt olvasni.

Van köztük perui, argentinai, venezuelai, braziliai, Egyesült Államokbeli, kanadai magyar, hollandból lett magyar. Tudós, mérnök, katona, orvos, táncházszervező, hegedűművész, – többnyire értelmiségi, jó magyar emberek. Lett belőlük itthon privatizációs miniszter, wasshingtoni nagykövet, utazási irodavezető, vállalatmenedzser, gyermekorvos, akinek Jókai Mór a nagyapja nagyapja volt, de akad olyan is, aki a Nemzeti Bank élére került.

Legtöbbjük oroszlánrészt vállalt a 89-ben felszabadult Magyarország nemzetközi kapcsolatainak kiépítésében, legyen szó diplomáciáról, gazdaságról, kulturális szolgálatról. Mondhatni ők voltak az ország, a nemzet jószolgálati követei. Hazatértüket vagy Magyarországra költözésüket kegyelmi állapotnak fogták fel, élték meg, és nem az számított, milyen a fogadtatás, vagy, hogy „bezzeg, milyen előbbre vannak nyugaton”… Tenni akartak valamit a hazáért, s itthon tudták ezt a legjobban. Nemcsak külföldön öregbítették hazánk hírnevét, hanem bármivel foglalkoztak, a magyarság tiszteletét, a befogadó állam megbecsülését vívták ki, és ezt itthon gyümölcsöztették. A háborúk, a menekülések, a kommunizmus, de a kapitalizmus sem törte meg őket. Nem nyavalyognak, nem, azt nézik, hogy mit nem lehet, hanem azt, hogy hogyan kell másként hozzáállni, hogy itt, most, ilyen körülmények közt is előbbre lépjen a nemzet.

Minden kommentár nélkül, kóstolóként megidézem néhányukat.

Habsburg György:

Nem azért dobog másként a szívem, mert azt gondolom, hogy ez az enyém, hanem mert tudom, hogy itt van a korona, és tudom, hogy ez mindannyiunk számára fontos. […] Mert ha valaki kastélyban lakik, az a legrosszabb, ami csak történhet vele. Néhány nappal ezelőtt meglátogattam az egyik nagybácsit, akinek kastélya van Németországban, és tizenegy hektár méretű a tető. […] A Schönbrunni kastélyban soha nem éreztem, hogy ott kéne lakni, […] nincsenek bennem olyan érzések, hogy ezeket birtokoljam. Egyetlen dolgot nem teszek meg elvi okokból: én nem veszek belépőt a Schönbrunni kastélyba. […] Egy Habsburg mikor ismer egy országot? Amikor nemcsak a politikusokat ismeri, hanem azok édesapját. Amikor édesapám élt, (Habsburg Ottó, szerk. megj.) ő nemcsak az apát, hanem a nagyapát is ismerte. Én ma már abban a helyzetben vagyok, hogy nemcsak a politikusokat, hanem az édesapjukat is ismerem. Ezáltal jobban megismerem ezt az országot is.”

Jókay Kinga, gyermekorvos:

Megálltuk a helyünket, de amerikai magyarként. Nem is próbáltunk »beilleszkedni«. Ha valami annyira nem tetszett valakinek, az az ő baja, nem az enyém. […] Burg Kastl-ban egészen más hozzáállással találkoztam, mert Európában főleg akkor másként tanítottak. Sokkal nagyobbra nyílt a szemem. A szobában aludtunk, volt egy svájci, holland, argentin, én, mint amerikai, délvidéki, és két német diák. Csakhogy mindenki magyar volt. Ez is multikulturalizmus. […] Az első menyasszonyi ruhára, amit felpróbáltam, rávágtam, hogy ez az. Az első pasi, akivel találkoztam, ez az. Az első pálya, amit kitaláltam, az orvosi volt, és meg is maradtam ennél […] Itt (Magyarországon, szerk. megj.) sokkal kevesebbet keresek, de jobban élek, mert ami számomra fontos, az itt jobban elérhető, mint Amerikában. Ott az emberek inkább azzal foglalkoznak, hogy két autó legyen, meg nagy autó és garázs, meg tizenöt farmernadrág. Nekem nem a tárgyak a fontosak, hanem az élmények. Itt például sokkal könnyebben és olcsóbban lehet színházba, koncertekre járni, vagy utazni. […] Chicagóban az ember beül az autóba, és csak vezet és vezet. Már hat órát mentem, jobb oldalon kukorica, baloldalon kukorica, és két óra múlva ugyanez a látvány. Itt annyival színesebb, szélesebb spektrumú a kulturális élet, hogy össze sem lehet hasonlítani.”

Kraft Péter, az első Orbán-kormány turisztikai h. államtitkára, volt perui nagykövet:

Szüleim nem emigráltak, hanem számkivetettek voltak, épp úgy, mint Kossuth, vagy Rókóczi. Nem másik hazát kerestek, hanem olyan helyet, ahol ideiglenesen élhetnek, addig, amíg ők vagy leszármazottaik visszajöhetnek. […] Számomra életem legnagyobb szomorúsága, hogy nem Magyarországon születtem. Édesapám háromhetes hajóút után érkezett Buenos Airesbe. Csak magyarok voltak a hajón. Úgy saccolják, hogy akkor nagyságrendileg 3000 család jutott el Argentínába, ez közel 10 000 ember. Érkezésükkor, 1948 decemberében, semmijük nem volt. A kikötő mellett volt egy emigrációs szálló, ott helyezték el őket. Három héten keresztül kaptak ellátást, majd útjukra bocsátották őket. […] Édesapám katolikus ember volt, vasárnap elment a déli magyar misére, ott látott egy hölgyet, Edit nénit, akit Budapestről ismert. Edit néni egy fiatal hölggyel beszélgetett, […] megkérdezte mivel foglalkozik. Azt felelte: varrónő. Ez fantasztikus, válaszolta, mert éppen most vásárolt három inget, amelyeknek fel kellene tűrni az ujját. […] Álom nagy szerelem keveredett. […] Az 56-os emigráció más volt, mint az 1948-49-es. […] Ez olyan, mint amikor valaki esőben felvesz egy esőkabátot. Nem ázik meg, de azért átszivárognak a cseppek. Akik éveket töltöttek el a kommunizmus legrosszabb éveiben, azok már mások, mint akik előtte kijöttek. […] Miközben a nemzeti emigráció úgy gondolta, van egy remény arra, hogy valamikor visszamenjenek, bizonyos 56-osok inkább úgy voltak ezzel, hogy ők már annyit szenvedtek otthon, hogy most, miután kijutottak, az új hazájukban szeretnének karriert befutni. Leszámoltak Magyarországgal. Sok ilyennel találkoztam később az Egyesült Államokban is, voltak akik még gyerekeikkel is angolul beszéltek…

Miska János, író, újságíró, könyvtáros:

Kanadában a skandinávokhoz, a szlávokhoz, a germánokhoz viszonyítva rólunk, magyarokról szinte semmit sem tudnak. Én ezen megdöbbentem, mert szerintem nagyon fontos, hogy a befogadó ország ismerje, milyen nemzetek tagjait fogadja be, és azoknak milyen a kultúrája. […] A magyarok már 1886–87-ben templomot építettek Kanadában. Kultúrházak voltak, magyar nyelvű újságokat adtak ki, volt magyar nyelvű rádió, társaságok jöttek létre […] és ott voltak a festők, képzőművészek is. Nem volt Kanadában olyan egyetem, ahol ne lett volna legalább egy magyar. Úgy éreztem, ezt tudatni kell nemcsak a kanadaiakkal, hanem a magyarokkal is. Victoriában élt egy csomó nyugalomba vonult erdőmérnök (az 1956-ban kollektívan Magyarországot elhagyó soproni évfolyam, szerk. megj.). Írtam róluk a Magyar tavasz Kanadában című könyvben. Volt egy méhész, Szabó Tibor, aki korszakalkotót hozott létre. Albertában a kemény fagyok miatt a méhészek késő ősszel legyilkolták a méheiket, és tavasszal hozattak újakat Kaliforniából. Ez az ember olyan méheket tenyésztett ki, amelyek túlélték a telet. Egy másik a szút vizsgálta, ő is híres tudós lett. […] Összegyűjtöttem, hogy milyen országokból, kik élnek Kanadában. 67 nemzetiség 75 nyelvű irodalmát dolgoztam fel. […] Megmondtam, a kanadaiaknak is, hogy magyar vagyok. Szeretem ezt az országot, hálás vagyok, amiért befogadott, de én magyar maradok. És ezt szerették bennem. Voltak, akik lebecsülték a befogadó nép előtt hazájukat, rosszat mondtak róla, és a kanadaiak nem szerették ezt, mert tudták, hogy az ilyen emberekben nem lehet megbízni…

Papp Keve, veterán katona:

Nagyanyám nem tanult meg angolul. Konyhanyelven beszélt, így tudott egy kicsit kommunikálni.. Ennek ellenére egy gyerekmegőrzőt szervezett, vigyázott a pelenkás csecsemőkre, de kisdiákok is betértek hozzá leckét írni. Az élet furcsasága, hogy miközben nem beszélt angolul, egy-két gyerek megtanult magyarul, ugyanis magyar énekeket tanított nekik. […] Háromnyelvűek vagyunk. […] Számomra az az anyanyelv, amelyiken a szülőkkel beszélek. Ilyen értelemben a magyar az anyanyelvem, ugyanakkor angolból jobb a helyesírásom, franciából pedig szebb a kiejtésem. A három nyelv között nincs erősorrend. Béla öcsémmel például angolul beszélek, bár ez mindig attól függ, hogy éppen milyen témáról van szó. […] Számomra a magyar, az angol és a francia egyforma, mindhárom nyelven vakon gépelek, és ha olykor nem jut eszembe egy szó, általában beugrik valamelyik más nyelven. […] Tízévesen még az ember nincs tisztában az állampolgársággal, a kulturális és nemzeti identitás közötti átjárhatósággal. Szóval amerikai állampolgár vagyok, és most már magyar is. Kulturális értelemben francia vagyok, és kicsit magyar, de a magyart csak otthonról kaptam. Egyszer olyan büntetést adtak, hogy a magyar ábécé minden betűjéhez írnom kellett egy-egy szót. Az alma, a béka még ment, de a hosszú magánhangzókkal küzdöttem, mert az angolban ilyen nincs, így erre a tulajdonképpen egyszerű feladatra ráment az egész délutánom. […] Négy különböző ország, három különböző nyelv, és hét különböző iskola. […] Nekem minden iskolába be kellett illeszkednem. Mindig, mindenhol én voltam az új. […] El tudtam mondani, hogy én bezzeg harmadikban Lenint éltettem, a második világháborúban pedig a nevelőapám a te apádat lőhette. Ilyenkor csak néztek rám és azt mondták: Menj vissza az országodba! Erre büszkén replikáztam: Én is amerikai vagyok, mert itt születtem, ugyanúgy lehetek az Egyesült Államok elnöke, mint te. Nekem nem kellett kérnem az amerikai állampolgárságot, szóval milyen országba menjek vissza, ha egyszer itthon vagyok?! Ez a válasz mindig hatásosan véget vetett a vitáknak. […] Nagyon sajnálom, hogy a nagymama nem érhette meg, amikor a dédunokája megszületett. […] A nagymama elment a gyermekeivel, az unoka visszajött, a dédunokája pedig már itt született,– úgy éreztem, hogy a kör bezárult. […] Úgy látom, hogy a magyarok többsége a problémákon keresztül közelít meg egy-egy feladatot. Számukra az elérendő feladat egy problémahalmaz. […]Ez azonban negatív gondolkodást eredményez, mert az ilyen ember mindig a problémákkal foglalkozik. Az amerikai szerint egy feladatot azért végzünk el, hogy legyen valami hozzáadott érték – vagyis az eredmény pozitív üzenetet hordoz. […] Én mindig hazamegyek, és mindig ott van a haza, ahol éppen nem vagyok. Most az USA-ba nem megyek haza. Édesanyám meghalt… Amikor nála voltam, éreztem, ideje hazajönnöm, vagyis vissza Budapestre. Mikor mentek haza? Kérdezte édesanyám, és akkor Magyarországról beszélt…”

 

[1] Gyuricza Péter: Visszidensek, Magyarország Barátai Alapítvány, Budapest, 2017.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Ha tetszett ez a cikk oszd meg te is...

Római katolikus pap, a marosvásárhelyi Szent Imre templom plébánosa. Önéletrajza itt olvasható.

Reflexió

Magyarországra látogat Ferenc pápa?!

Közzétéve

Szerző:

Illusztráció - Fotó: EFE - El Litoral

„Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!”Ezt hallva annyira meglepődtek, hogy otthagyták és eloldalogtak.” (Szt. Máté evangéliuma 22. 21-22.) 

A 2020-as Eucharisztikus Világkongresszusra készül lelkileg a kárpát-medencei katolikus magyarság. Ez egy jelentős esemény lesz a nemzet életében, mert végre valami nem a pénzről, nem a politikáról fog szólni, hanem a lélekről. A magyar kormány fáradozik azon, hogy a Szentatyának megteremtse a feltételeket ahhoz, hogy hazánkba látogasson. Kitűnik ez abból, hogy Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes ez év október 8-án látogatást tett a Szentszéknél, Parolin bíborossal – az államtitkárság vezetőjével – folytatott beszélgetést. A magyar kormány hivatalos honlapján találjuk a tájékoztatást erről a találkozóról, Semjén Zsolt elbeszélése alapján. Sajnos egyelőre nem tudunk arról, hogy a Szentszék miként értékelte a megbeszélést, mert tudósítás erről nem jelent meg.

Ugyanakkor Magyarország Szentszéknél akkreditált nagykövete, Habsburg-Lotharingiai Eduard is azon fáradozik, hogy a pápalátogatás megvalósuljon a Kárpát-medencébe: „A legjelentősebb eredménynek persze azt tartanám, ha a szentatya ellátogatna Magyarországra.” – mondja a nagykövet a 2016.02.28-án megjelent interjúban, amelyet az Új Ember közölt. A Kárpát-medence kifejezést nem véletlenül használom Magyarország vagy Budapest helyett. Ezzel szeretném hangsúlyozni, hogy a Szentatya látogatásának jelentősége átlépi a csonka ország határait, és elér egészen az 1000 éves határokig. Visszatérve a nagykövetre: mindjárt feltűnhetett a kedves olvasónak, hogy egy Habsburg felelős a Magyar – Szentszék közötti diplomáciai kapcsolatokért. Bár első hallásra meglepő lehet, a magyar kormány választása voltaképpen jogos: a Vatikánban hagyománya van annak, hogy régi elkötelezett katolikus és nemesi származású családok segédkeznek a diplomácia ügyeiben. A magyar kormány tehát azzal a reménnyel kérhette fel a hat gyermekes édesapát, Habsburg-Lotharingiai Eduardot, mert személye révén hiteles és hatásos módon képviselheti magát Magyarország a pápai udvarban.

A kérdés azonban továbbra is él: eljön a kongresszusra a Szentatya? Jelenleg minden arra mutat, hogy nincs ennek akadálya. De milyen akadályok lehetnek? Egy pápalátogatásnak nagyon sok vonzata és szimbolikus értelme van. Azt hiszem, sokat kell imádkoznunk az ügyért. Nagyon fontos lenne, hogy a Ferenc pápa látogatását meg kellene hagyni semleges eseménynek politikai szempontból. Amennyiben a kormány saját sikerének és érdemének fogja láttatni a pápa látogatását, úgy minden bizonnyal elmarad. Miért? Mert a Szentatya nem politikai okokból jön ide, hanem mint pásztor a nyájhoz. Ferenc pápa hozzánk hívekhez, Egyházhoz jön, nem a politikusokhoz. Természetesen ez nem zárja ki a diplomáciában oly szükséges találkozásokat a kormánnyal, de nem lehet ez a központban. Reménykeltő, hogy a Katolikus Ifjúsági Világtalálkozóra, amelyet 2016-ban rendeztek Krakkóban (Lengyelország sok tekintetben hasonló hazánkhoz), a pápa gond nélkül részt tudott venni. Itt tiszta volt ugyanis, hogy látogatása nem dicsérő, vagy jóváhagyó szándékú a lengyel kormánnyal, politikával szemben, hanem ő egyszerűen a világtalálkozóra érkezik, hogy a fiatalokkal találkozzon.

Itt feltevődik a kérdés, hogy egy olyan kormány, amely sokat hangsúlyozza a keresztény értékek fontosságát Európában, talán nem érdemli meg, hogy a Pápa egy látogatás gesztusával kifejezze: nemes az út, amelyen Magyarország halad? Azt hiszem, ez egy rendkívül fontos, és jó kérdés. Ám nem szabad elfeledni: a Szentatya az Egyházért felelős, Krisztus testért, a hívek üdvösségéért. Tehát az Egyház Krisztusra mutat mindenkor, nem politikusokra. Az országok kormányai azért felelősek, hogy a közjót szolgálják, a nemzet „csinosodását,” ahogyan Kármán József mondaná. Itt két különböző dologról van szó, amelyeknek egyetlen jogos metszéspontja az, ha a politikus, tehát a közjó szolgája, egyben szolgája Krisztusnak is.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Ha tetszett ez a cikk oszd meg te is...
Olvasás folytatása

Reflexió

Kína, avagy az abortusz mellékhatásai

Közzétéve

Szerző:

Shanghai, látkép a kínai nemzeti ünnepen - Fotó: ChinaFotoPress / via Getty Images

Kínában nincs nyugdíjrendszer. Sokan dicsérik, és ámulnak e keleti nép képességein, mert gyorsan fel tudtak emelkedni gazdaságilag. Mindenesetre elfelejtjük modern világunkban, hogy a nemzetgazdaság a népért van, és nem fordítva. Ennek ellenére teljesítményorientált világunkban hajlamosak vagyunk azon mérni egy adott nemzet értékét – tán becsességét – hogy milyen felhalmozott vagyona van, mennyire nagyok, és persze híresek a gyáraik.

Nem kétséges, a kínaiak letettek az asztalra sokat. Az éhező országból egy olyan hatalom lett, amely most Amerikával verseng. Azonban ennek volt egy óriási ára. Erről nem beszélnek azok, akiknek beszélnie kellene erről. Itt gondolok az olyan aktivistákra, akik például az abortusz legalizálásáért kampányoltak Írországban. Tehát, a kínai helyzet jelenleg az, hogy

 az abortuszok miatt jelenleg hiányzik 30 millió nő.

És miért tapasztalja ez az ország ezt a hiányt? Mert Kínában nincs nyugdíjrendszer. A fiú feladata, hogy szüleiről gondoskodjon. A lányt elveszik feleségül, ő neki nem feladata ezt megtenni. Erre rájön az is, hogy sokáig érvényben volt a törvény, amely egy gyereket engedett meg családonként. Természetesen, ha már az embernek egy gyereke lehet, jobb, ha fiú. Jelenleg demográfiai válság készül Kínában. Meglehet, hogy a gyorsan emelkedő Kína vesztét nem amerikai tankok, vagy éppen rakéták fogják okozni, hanem egyszerűen a saját maguk ellen elkövetett hiba: az abortusz.

Természetesen sokan lesznek, akik elolvasván ezt a cikket, rögtön arra fognak gondolni, hogy az e sorok írója nem járt Kínában, nem érthetem az ottani emberek gondolkodásmódját stb. Természetesen jómagam nem vagyok kínai. Ezért a tényeket érdemes megismerni, ezek magukért beszélnek. Legfőbb kérdés azonban az, hogy ami Kínában végbement, az vár Európára is?

Amennyiben nem történik valamilyen elmozdulás a pénzéhségtől a szeretet felé, akkor Európa halálra van ítélve. A két háború utáni Európa rengeteg sebbel kell megharcoljon, hogy a normalitáshoz, az egészséges kultúrához megérkezzen. Hiszen a kultúra az, amely sok mindenben eligazít bennünket. Európának még mindig, habár próbálják eltörölni, keresztény kultúrája van. A jogrendszerűnk, gondolkodásunk a kereszténység terméke. Ha nem vigyázunk, eltűnhet a világunk. A mi Európánk, a mi Kárpát-medencénk…    

Amikor tehát Kínára figyelünk, nem csak gazdaságilag érdemes ezt tenni, hanem érdemes tanulni tőlük: ha nem vigyázunk társadalmunkra, ha mi fiatalok nem vállalunk gyerekeket, akkor más nem fogja megtenni helyettünk. Ha száműzzük Istent és feláldozzuk bálványokért, mint például a pénz, akkor magunkat pusztítjuk el. Nem annyira Istennek van szüksége Európára, mint Európának Istenre.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Ha tetszett ez a cikk oszd meg te is...
Olvasás folytatása

Reflexió

Öltözzünk be Halloweenre!

Közzétéve

Szerző:

Ez az év azon időszaka, amikor elárasztják a világhálót a különböző Halloween-álarcok ötleteivel. Mindenki a legkreatívabb, legmeghökkentőbb megoldást keresi, természetesen akad több ízléstelen és rémisztő próbálkozás is. Keresztényként, római katolikusként mi lehet a válaszunk Halloweenre?

Gyermekkoromban, három évtizeddel ezelőtt még nem volt Halloween-ünnep. Nem is nagyon hallottunk róla, csupán egy bejegyzés volt a rongyosra lapozott lexikonban. De volt vidáman vigyorgó, a gyertyák melegétől illatos töklámpás és egy kis borzongás is azokon a gyorsan sötétülő őszi estéken, amikor a kapulábra tűzve világított a faragott tök. Aztán a töklámpások hangulatát elnyomta a halottak napján gyújtott gyertyák fénye.

Mi, emberek, mindannyian vágyunk az ünnepre. Az olyan pillanatokra, mozzanatokra, amikor lelassulunk és megállunk, találkozunk és összekapaszkodunk, emlékezünk és együtt vagyunk – magunkkal, egymással és azokkal, akik előre mentek.

Az ünnep az emberi lét egyetemes értéke, ősi része, közös pontja. A keresztény ünnepek ráadásul mindig valamiért, hálaképp születnek. Harmóniát, reményt hordoznak.

Ebbe a harmóniába „tenyerel bele” évről évre a piacra törő idegen „ünnep”. Igen, így idézőjelben, mert az ünnepnek a felszabadult örömről kellene szólnia és a Halloween pont nem az.

Nem a tengerentúli változatával van bajom, több millió amerikai gyerek jól szórakozik a „Csokit vagy csínyt!” házalások során, ott már kialakult egy megszelídített változata az ünnepnek. Bár érdemes bepillantani a jópofává szelídült hagyomány kulisszái mögé és látni annak gyökereit: az európai kelták természetimádó papjai, a druidák által gyakorolt halottkultuszt, és a „halál istenének” Crom Cruach-nak szentelt időnként emberáldozatokat is követelő ősi szertartásokat.

A Halloween-hullám vidékeinken divatba jött, művérbe mártogatott, ördögálarcos horror-változata a sötét oldalt erősíti. Már több iskolában is szerveznek Halloween-osztálybulikat, és a „pótfarsangra” ezúttal szétroncsolt arcú, megkéselt fejű zombi-gyerekek, műbaltát lóbáló vigyorgó rémbohócok, véres arcú vámpírok érkeznek.

Az év ezen időszakában egy-egy családban komoly fejtörést okozhat, hogy milyen maskarába öltözzenek a gyerekek, még néhány keresztény szülőknek is komoly lelkiismereti problémát jelent, hogy hogyan döntsenek, mert nem szeretnék, ha csemetéjük lemaradna az osztálytársaitól.

Egy édesanya nemrég a közösségi oldalon osztotta meg az alábbi párbeszédet:

– Anya, minek öltözzek Halloweenkor?
– Miért, a többiek minek öltöznek?
– Van aki kaszás halálnak, más csontváznak, démonnak, félfejű zombinak…
– Szerintem te menj a szokásos hétköznapi öltözetedben – mondta rövid gondolkodás után az édesanya.
– Hogyhogy? S mit mondjak, mi vagyok? – kérdi meglepődve a gyerek.
– Mondjad, hogy te kereszténynek öltöztél. Te leszel a legvagányabb az egész osztályban – zárta rövidre a vitát az anyuka.

Mi a keresztény szülők, nevelők feladata ezekben a helyzetekben? Hogy ragaszkodjanak az alaphoz, Krisztushoz, a Kősziklához. Lehet, hogy megkapják érte a „maradi”, „középkori”, „fundamentalista” jelzőket, de nem baj! Mi tudjuk, kinek hiszünk!

A ruhát, a különböző öltözeteket általában hordjuk, magunkra öltjük, de közben viseljük is. Ezért bármilyen aranyosak legyenek az ördögmaskarák, vagy játékosak a vámpírálarcok, ne adjuk rá azokat a gyermekeinkre! Egyszerűen csak mondjuk azt:

mi nem ünnepeljük a sötétséget! Mi a világosság fiai vagyunk, a világosságot szeretjük, és azt ünnepeljük. Szeretjük Istent és Őt szeretnénk ünnepelni!

Úgy tűnik, hogy az emberiség elveszítette a látását és elfelejtette, hogy a sátántól és minden őt dicsőítő teremtményből származik a világ minden gonoszsága és a pusztulása.

Pál apostol így figyelmeztet:

„Ítéljétek meg tehát, mi kedves az Úrnak, és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket.” (Ef 5,10-11)

Halloweenkor és nemcsak ezen az „ünnepen” mi, keresztények is öltözzünk be! Az apostollal együtt mondjuk:

„mert nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen.” (Ef 6,12-13)

 Vegyük fel Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassunk a gonoszság erőivel szemben!

 „Úgy álljatok tehát, hogy derekatokat övezzétek fel igazságossággal, s öltsétek magatokra a megigazulás vértjét! Lábatok saruja legyen a béke evangéliumának hirdetésére való készség. Mindezekhez vegyétek a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Vegyétek fel az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, vagyis az Isten igéjét. Mindenkor esedezzetek a Lélekben, minden imádságban és könyörgésben, s őbenne virrasszatok teljes állhatatossággal könyörögve az összes szentért.” (Ef 6,14-18)

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Ha tetszett ez a cikk oszd meg te is...
Olvasás folytatása

Népszerű