Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Hazavándorlók

Közzétéve

Illusztráció - Fotó: SHAUN CURRY / AFP FILES / AFP

Mozgásban a világ. Mobilis lett a román társadalom (is). Az erdélyi magyar szintúgy. Exodus, kivándorlás, migránsok. Ezek a fő címek a médiában. Aki csak teheti, az elhúz innen, mint ősszel a vadlúdak, jobb életszínvonal, magasabb bérek, kiszámíthatóbb jövő reményében. Csak Angliában a legóvatosabb becslések is háromszázötvenezerre teszik az ottani magyarok számát. A legújabb statisztikák szerint csak tavaly mintegy 130 ezren hagyták el az országot, zömében 18 és 44 év közöttiek. Száz magyar munkavállalóból 55 férfi. Csak Londonban 2017-ben 28 ezer magyar munkavállalót regisztráltak hivatalosan. Lenne okunk keseregni, volna is amiért. De minek. Azzal nem szolgáljuk sem közösségünk javát sem Isten akaratát.

A média által gerjesztett világunk azért a valóságban sokkal árnyaltabb. És reménykeltőbb. Hiszen bár nincs hírértéke, de vannak sokan olyan magyarok vagy külföldiek is, akik visszajönnekHazajöttek. Talán a nagyszüleiket űzte el a világháború, talán az 56-os forradalom miatt, talán a kommunizmus elől disszidáltak, de mostanra elegük lett a kolbásszal kerített Nyugatból, és hazajöttek. Felmenőik hazáját választották, immár évtizedek óta. Itt vannak itthon, és nem bánták meg egy percig sem, hogy otthagyták a kánaánt őseik földjéért. Ahogy egy nemrég kezembe került tanulságos könyv címe[1] jelzi: visszidáltak. Ők a visszidensek… Nincsenek százezren, de száznál biztos többen. Visszajöttek, hazavándoroltak, vagy éppen Magyarországon, neadjisten Erdélyben találtak új, befogadó hazát. Nem színes bőrű, fehér talpúak ők, hanem a mieink, véreink. Akik őseink hamuban sült pogácsájával felvértezve talentumaikat kamatoztatták és hazajöttek. Hogy együtt, itthon maradt és rekedt kalandvágyó honfitársaikkal építsék az új hazát. Visszaadják nekünk az életbe vetett hitünket, kilátásainkat megvilágosítják, megerősítenek sokat becsmérelt értékeinkben, igazságunkban, hitünkben.

Az ő példájuk jelzi, hogy ez nem afféle fehér holló-jelenség, hanem erjesztő, élesztő, tudatébresztő tendencia. Érdemes lenne jobban figyelni rájuk, hiszen bár számuk arányaiban nem tűnik számottevőnek, mégis, az „elmenni innen, mindenáron” – életunt, megkeseredett, kiégett, vagy éppen csak pislákoló, nosztalgiázó, de semmit önerőből mozdítani nem képes fiainkkal-lányainkkal ellentétben, nem a megcsömörlött, hazától szabadulni akaró szemléletet sugározzák, hanem a reménnyel teli, pozitív gondolkodást, érett hitet, bátorságot, életkedve és életerőt mutatják fel számunkra. Legtöbben azt vallják, ők csak ideiglenesen voltak kint, így az emigráns szó nem is találó, nem is fontos, nem is igaz. Többnyire másod-vagy harmadgenerációs magyarok, akikben szüleik, őseik, anyaszentegyházunk – pl. az amerikai cserkészeten vagy a nyugati szerzetesiskolákon keresztül – még az emigráció nyomása alatt is elültették a magyar öntudatot, azt a lelki-szellemi-kulturális többletet, amivel felvértezve nem kellett beolvadniuk, nem volt szükség arra, hogy asszimilálódjanak, felszívódjanak a semmiben, az arctalan tömegben.

Az imént említett könyv ezeknek a magyaroknak életútját követte nyomon és szedte csokorba, tucatnyi interjú formájában. Felüdülés volt olvasni.

Van köztük perui, argentinai, venezuelai, braziliai, Egyesült Államokbeli, kanadai magyar, hollandból lett magyar. Tudós, mérnök, katona, orvos, táncházszervező, hegedűművész, – többnyire értelmiségi, jó magyar emberek. Lett belőlük itthon privatizációs miniszter, wasshingtoni nagykövet, utazási irodavezető, vállalatmenedzser, gyermekorvos, akinek Jókai Mór a nagyapja nagyapja volt, de akad olyan is, aki a Nemzeti Bank élére került.

Legtöbbjük oroszlánrészt vállalt a 89-ben felszabadult Magyarország nemzetközi kapcsolatainak kiépítésében, legyen szó diplomáciáról, gazdaságról, kulturális szolgálatról. Mondhatni ők voltak az ország, a nemzet jószolgálati követei. Hazatértüket vagy Magyarországra költözésüket kegyelmi állapotnak fogták fel, élték meg, és nem az számított, milyen a fogadtatás, vagy, hogy „bezzeg, milyen előbbre vannak nyugaton”… Tenni akartak valamit a hazáért, s itthon tudták ezt a legjobban. Nemcsak külföldön öregbítették hazánk hírnevét, hanem bármivel foglalkoztak, a magyarság tiszteletét, a befogadó állam megbecsülését vívták ki, és ezt itthon gyümölcsöztették. A háborúk, a menekülések, a kommunizmus, de a kapitalizmus sem törte meg őket. Nem nyavalyognak, nem, azt nézik, hogy mit nem lehet, hanem azt, hogy hogyan kell másként hozzáállni, hogy itt, most, ilyen körülmények közt is előbbre lépjen a nemzet.

Minden kommentár nélkül, kóstolóként megidézem néhányukat.

Habsburg György:

Nem azért dobog másként a szívem, mert azt gondolom, hogy ez az enyém, hanem mert tudom, hogy itt van a korona, és tudom, hogy ez mindannyiunk számára fontos. […] Mert ha valaki kastélyban lakik, az a legrosszabb, ami csak történhet vele. Néhány nappal ezelőtt meglátogattam az egyik nagybácsit, akinek kastélya van Németországban, és tizenegy hektár méretű a tető. […] A Schönbrunni kastélyban soha nem éreztem, hogy ott kéne lakni, […] nincsenek bennem olyan érzések, hogy ezeket birtokoljam. Egyetlen dolgot nem teszek meg elvi okokból: én nem veszek belépőt a Schönbrunni kastélyba. […] Egy Habsburg mikor ismer egy országot? Amikor nemcsak a politikusokat ismeri, hanem azok édesapját. Amikor édesapám élt, (Habsburg Ottó, szerk. megj.) ő nemcsak az apát, hanem a nagyapát is ismerte. Én ma már abban a helyzetben vagyok, hogy nemcsak a politikusokat, hanem az édesapjukat is ismerem. Ezáltal jobban megismerem ezt az országot is.”

Jókay Kinga, gyermekorvos:

Megálltuk a helyünket, de amerikai magyarként. Nem is próbáltunk »beilleszkedni«. Ha valami annyira nem tetszett valakinek, az az ő baja, nem az enyém. […] Burg Kastl-ban egészen más hozzáállással találkoztam, mert Európában főleg akkor másként tanítottak. Sokkal nagyobbra nyílt a szemem. A szobában aludtunk, volt egy svájci, holland, argentin, én, mint amerikai, délvidéki, és két német diák. Csakhogy mindenki magyar volt. Ez is multikulturalizmus. […] Az első menyasszonyi ruhára, amit felpróbáltam, rávágtam, hogy ez az. Az első pasi, akivel találkoztam, ez az. Az első pálya, amit kitaláltam, az orvosi volt, és meg is maradtam ennél […] Itt (Magyarországon, szerk. megj.) sokkal kevesebbet keresek, de jobban élek, mert ami számomra fontos, az itt jobban elérhető, mint Amerikában. Ott az emberek inkább azzal foglalkoznak, hogy két autó legyen, meg nagy autó és garázs, meg tizenöt farmernadrág. Nekem nem a tárgyak a fontosak, hanem az élmények. Itt például sokkal könnyebben és olcsóbban lehet színházba, koncertekre járni, vagy utazni. […] Chicagóban az ember beül az autóba, és csak vezet és vezet. Már hat órát mentem, jobb oldalon kukorica, baloldalon kukorica, és két óra múlva ugyanez a látvány. Itt annyival színesebb, szélesebb spektrumú a kulturális élet, hogy össze sem lehet hasonlítani.”

Kraft Péter, az első Orbán-kormány turisztikai h. államtitkára, volt perui nagykövet:

Szüleim nem emigráltak, hanem számkivetettek voltak, épp úgy, mint Kossuth, vagy Rókóczi. Nem másik hazát kerestek, hanem olyan helyet, ahol ideiglenesen élhetnek, addig, amíg ők vagy leszármazottaik visszajöhetnek. […] Számomra életem legnagyobb szomorúsága, hogy nem Magyarországon születtem. Édesapám háromhetes hajóút után érkezett Buenos Airesbe. Csak magyarok voltak a hajón. Úgy saccolják, hogy akkor nagyságrendileg 3000 család jutott el Argentínába, ez közel 10 000 ember. Érkezésükkor, 1948 decemberében, semmijük nem volt. A kikötő mellett volt egy emigrációs szálló, ott helyezték el őket. Három héten keresztül kaptak ellátást, majd útjukra bocsátották őket. […] Édesapám katolikus ember volt, vasárnap elment a déli magyar misére, ott látott egy hölgyet, Edit nénit, akit Budapestről ismert. Edit néni egy fiatal hölggyel beszélgetett, […] megkérdezte mivel foglalkozik. Azt felelte: varrónő. Ez fantasztikus, válaszolta, mert éppen most vásárolt három inget, amelyeknek fel kellene tűrni az ujját. […] Álom nagy szerelem keveredett. […] Az 56-os emigráció más volt, mint az 1948-49-es. […] Ez olyan, mint amikor valaki esőben felvesz egy esőkabátot. Nem ázik meg, de azért átszivárognak a cseppek. Akik éveket töltöttek el a kommunizmus legrosszabb éveiben, azok már mások, mint akik előtte kijöttek. […] Miközben a nemzeti emigráció úgy gondolta, van egy remény arra, hogy valamikor visszamenjenek, bizonyos 56-osok inkább úgy voltak ezzel, hogy ők már annyit szenvedtek otthon, hogy most, miután kijutottak, az új hazájukban szeretnének karriert befutni. Leszámoltak Magyarországgal. Sok ilyennel találkoztam később az Egyesült Államokban is, voltak akik még gyerekeikkel is angolul beszéltek…

Miska János, író, újságíró, könyvtáros:

Kanadában a skandinávokhoz, a szlávokhoz, a germánokhoz viszonyítva rólunk, magyarokról szinte semmit sem tudnak. Én ezen megdöbbentem, mert szerintem nagyon fontos, hogy a befogadó ország ismerje, milyen nemzetek tagjait fogadja be, és azoknak milyen a kultúrája. […] A magyarok már 1886–87-ben templomot építettek Kanadában. Kultúrházak voltak, magyar nyelvű újságokat adtak ki, volt magyar nyelvű rádió, társaságok jöttek létre […] és ott voltak a festők, képzőművészek is. Nem volt Kanadában olyan egyetem, ahol ne lett volna legalább egy magyar. Úgy éreztem, ezt tudatni kell nemcsak a kanadaiakkal, hanem a magyarokkal is. Victoriában élt egy csomó nyugalomba vonult erdőmérnök (az 1956-ban kollektívan Magyarországot elhagyó soproni évfolyam, szerk. megj.). Írtam róluk a Magyar tavasz Kanadában című könyvben. Volt egy méhész, Szabó Tibor, aki korszakalkotót hozott létre. Albertában a kemény fagyok miatt a méhészek késő ősszel legyilkolták a méheiket, és tavasszal hozattak újakat Kaliforniából. Ez az ember olyan méheket tenyésztett ki, amelyek túlélték a telet. Egy másik a szút vizsgálta, ő is híres tudós lett. […] Összegyűjtöttem, hogy milyen országokból, kik élnek Kanadában. 67 nemzetiség 75 nyelvű irodalmát dolgoztam fel. […] Megmondtam, a kanadaiaknak is, hogy magyar vagyok. Szeretem ezt az országot, hálás vagyok, amiért befogadott, de én magyar maradok. És ezt szerették bennem. Voltak, akik lebecsülték a befogadó nép előtt hazájukat, rosszat mondtak róla, és a kanadaiak nem szerették ezt, mert tudták, hogy az ilyen emberekben nem lehet megbízni…

Papp Keve, veterán katona:

Nagyanyám nem tanult meg angolul. Konyhanyelven beszélt, így tudott egy kicsit kommunikálni.. Ennek ellenére egy gyerekmegőrzőt szervezett, vigyázott a pelenkás csecsemőkre, de kisdiákok is betértek hozzá leckét írni. Az élet furcsasága, hogy miközben nem beszélt angolul, egy-két gyerek megtanult magyarul, ugyanis magyar énekeket tanított nekik. […] Háromnyelvűek vagyunk. […] Számomra az az anyanyelv, amelyiken a szülőkkel beszélek. Ilyen értelemben a magyar az anyanyelvem, ugyanakkor angolból jobb a helyesírásom, franciából pedig szebb a kiejtésem. A három nyelv között nincs erősorrend. Béla öcsémmel például angolul beszélek, bár ez mindig attól függ, hogy éppen milyen témáról van szó. […] Számomra a magyar, az angol és a francia egyforma, mindhárom nyelven vakon gépelek, és ha olykor nem jut eszembe egy szó, általában beugrik valamelyik más nyelven. […] Tízévesen még az ember nincs tisztában az állampolgársággal, a kulturális és nemzeti identitás közötti átjárhatósággal. Szóval amerikai állampolgár vagyok, és most már magyar is. Kulturális értelemben francia vagyok, és kicsit magyar, de a magyart csak otthonról kaptam. Egyszer olyan büntetést adtak, hogy a magyar ábécé minden betűjéhez írnom kellett egy-egy szót. Az alma, a béka még ment, de a hosszú magánhangzókkal küzdöttem, mert az angolban ilyen nincs, így erre a tulajdonképpen egyszerű feladatra ráment az egész délutánom. […] Négy különböző ország, három különböző nyelv, és hét különböző iskola. […] Nekem minden iskolába be kellett illeszkednem. Mindig, mindenhol én voltam az új. […] El tudtam mondani, hogy én bezzeg harmadikban Lenint éltettem, a második világháborúban pedig a nevelőapám a te apádat lőhette. Ilyenkor csak néztek rám és azt mondták: Menj vissza az országodba! Erre büszkén replikáztam: Én is amerikai vagyok, mert itt születtem, ugyanúgy lehetek az Egyesült Államok elnöke, mint te. Nekem nem kellett kérnem az amerikai állampolgárságot, szóval milyen országba menjek vissza, ha egyszer itthon vagyok?! Ez a válasz mindig hatásosan véget vetett a vitáknak. […] Nagyon sajnálom, hogy a nagymama nem érhette meg, amikor a dédunokája megszületett. […] A nagymama elment a gyermekeivel, az unoka visszajött, a dédunokája pedig már itt született,– úgy éreztem, hogy a kör bezárult. […] Úgy látom, hogy a magyarok többsége a problémákon keresztül közelít meg egy-egy feladatot. Számukra az elérendő feladat egy problémahalmaz. […]Ez azonban negatív gondolkodást eredményez, mert az ilyen ember mindig a problémákkal foglalkozik. Az amerikai szerint egy feladatot azért végzünk el, hogy legyen valami hozzáadott érték – vagyis az eredmény pozitív üzenetet hordoz. […] Én mindig hazamegyek, és mindig ott van a haza, ahol éppen nem vagyok. Most az USA-ba nem megyek haza. Édesanyám meghalt… Amikor nála voltam, éreztem, ideje hazajönnöm, vagyis vissza Budapestre. Mikor mentek haza? Kérdezte édesanyám, és akkor Magyarországról beszélt…”

 

[1] Gyuricza Péter: Visszidensek, Magyarország Barátai Alapítvány, Budapest, 2017.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Római katolikus pap, a marosvásárhelyi Szent Imre templom plébánosa. Önéletrajza itt olvasható.

Reflexió

Jöjjön Szentatya, várjuk! – Sebestyén Péter atya gondolatai a pápalátogatást ellenzőknek

Közzétéve

Sebestyén Péter atya a csíksomlyói búcsúban - Fotó: Sebestyén Péter személyes képtára - peterpater.com

Még meg sem száradt a festék a vatikáni Államtitkárság levelén, máris elkezdődtek a károgások szerte Erdélyországban. Az összetartó magyar szokása szerint, a vallásszabadság jegyében, a vérmes nemzetféltés és román-utálat ködébe burkolózva, attól elvakítva néhány embernek semmi sem jó. Az sem, ha a római pápa Erdélybe látogat, az sem, ha épp a csíksomlyói kegyhelyet keresi fel. Mert hát ’miért sárga, kék és piros’, ’miért menjünk együtt’…, miért nincs összecsapva a csíksomlyói búcsúval, ugye megint a ’csentenárt akarja ezzel legitimizálni’…, miért nem hagyja, hogy az erdélyi katolikusság is nemzeti egyház legyen, mint a kínai, meg ehhez hasonlók.

Pedig már közgazdász szakemberek is kiszámították, hogy egy olimpia rendezése, vagy egy világbajnokság szervezése mennyire előmozdítja a nemzetgazdaságot, a társadalmi kohéziót, micsoda többlet energiákat szabadít fel, mennyire összekovácsolhat egy országot, egy nemzetet. Hát akkor, amikor Jézus Krisztus földi helytartója, a római pápa látogat el személyesen, ahová még sosem járt. S ha arra gondolunk, hetente hány államfő, püspöki kar hívja meg őt hazájába, akkor döbbenünk rá: a lassú víz partot mos, Isten a mi imánkat is meghallgatta. Ezeréves ittlétünket, az apostoli királyságot egy római pápa a helyszínen áldja meg és szentesíti, ezzel mintegy evangéliumi távlatba helyezve és küldetésében is lelkesítve.

Sebestyén Péter atya híveivel Csíksomlyóra zarándokol – Fotó: Sebestyén Péter személyes képtára – peterpater.com

Még államfők is ritkán teszik nálunk tiszteletüket, hát akkor hogy ne értékelődne fel, amikor  a Vatikán államfője, Szent Péter  utóda tisztel meg bennünket. Micsoda lelki erőmű, micsoda felhajtó erő lehet és lesz is, ha nyitott szívvel, imádságos izgalommal, fegyelmezetten és örömmel állunk ill. megyünk elébe.

Nem ellenőrzésbe jön, nem azért kell készülnünk fogadására, hogy a szebbik arcunkat mutassuk. Inkább azért kell ünneplőbe öltöztessük magunkat, mint közösséget, mint Isten katolikus és magyar népét, mert általa a Szentlélek új kincsekkel akar megajándékozni. Többletenergiákat, rejtett tartalékokat akar felszabadítani, melyekkel életszagúbb, örömtelibb, termékenyebb lesz egyéni és társadalmi életünk egyaránt. A Szentatya jelenléte azt akarja kihozni belőlünk, amitől érdemeseb embernek, kereszténynek lenni, ami átíveli a különbözőségeket, átölei az egymásnak feszülőket,  ami Jézus egyetemes szeretetére utal. Hiszen a mennyországban is együtt leszünk: zsidók és arabok, magyarok és románok, fehérek és színesbőrúek egyaránt…

A kilencvenes évek elején  a Castel Gandolfói nyaralóból épp felszálló, az azóta szentté avatott II. János Pál pápa  helikopterét csak megmegpillantottam, néhány évre rá Benedek pápa épp a Vatikánvárost hagyta el autókonvojával, amikor  közelről megláttam fehér pápai öltözékét egy közeli utcasarokról. Évfolyamtársaimmal pedig huszadik szentelésünket köszöntük meg Istennek Ferenc pápa közelében, de néhány széksor elválasztott tőle a szerdai általános kihallgatáson. Teréz anyával életemben kétszer is szemközt ülhettem és beszélgethettem, – Roger testvérrel és Jean Vanier-el is –, ráadásul utóbbival épp Csíksomlyón.

Milyen  csodálatosa az Úr kegyelme: Most Ferenc pápa személyében a Szentatya jön el hozzánk, értünk, hogy velünk imádkozzék, megerősítsen kisebbségi, keresztény sorsunkban. Isten ilyen szelíd, de erőteljes jelekkel üzen, hogy úgy a legjobb, ahogy ő akarja. S ő azt akarja, hogy életünk legyen, és bőségben legyen.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Reflexió

Milyen üldözött kereszténynek lenni? – Husam Francis Banno, egy iraki keresztény vallomása

Közzétéve

Szerző:

Névjegy: Banno a magyar állam által meghirdetett keresztény fiataloknak szóló ösztöndíjprogram keretein belül érkezett Magyarországra. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai és Bionikai Kar hallgatója. Tanúságot tett a 2017-ben Budapesten szervezett  keresztényüldözésről szóló konferencián, amelyen magas rangú politikusok mellett Orbán Viktor miniszterelnök úr is részt vett. (A konferenciáról a Magyar Kurír is írt, cikkük ide kattintva érhető el.) Itt Banno megismerkedett Hölvényi György európai parlamenti képviselővel, aki meghívta egy egy hónapos gyakornoki programra Brüsszelbe. A meghívásnak Banno 2018-ban eleget is tett.

A továbbiakban Husam Francis Banno tanúságtételét olvashatják:

Napjainkban senki sem akarja, hogy üldözött legyen és sok szervezet próbálja eltüntetni a világról a jelenséget, ám senki sem járt még sikerrel.

Más lenni, mint a többség a szülőföldeden nagy valószínűséggel üldöztetést fog maga után vonni, mert könnyen az állam ellenségévé válhatsz: pusztán azért, mert másként gondolkodsz.

Hogy milyen üldözöttnek lenni? Én mint keresztény teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy üldözött leszek mindig is, hiszen Jézus ezt előre megmondta nekünk. Emellett maga az üldözés volt az, amely hitemet erőssé tette. Paradox módon megértettem, hogy az üldözésen keresztül tapasztalhatom meg, hogy Isten mennyire megóv minket a rossztól, hiszen jómagam is több bombatámadást és az életem elleni merényletet  éltem túl.

Nagyon büszke vagyok arra, hogy keresztény vagyok, és üldözött. Nem félek hitemet megmutatni másoknak. Látom a másik vallást, amelyben nagyon büszkék saját vallásukra, de amikor elkezdem olvasni a történelmüket, azt látom, hogy a próféta vallása tele van háborúval. Ennek ellenére a próféta követői büszkék, és nagyon örülnek neki.

Husam Francis Banno és társai Ferenc pápánál – Fotó: Husam Francis Banno Facebook oldala

Ahhoz képest, hogy Európa keresztény földrész, az itteni keresztények szégyellik önnön hitüket, és inkább elrejtik azt. A hazámban templomba megyünk, pedig mindig fennáll a veszélye, hogy netalán ezért megölnek. Európában nincs ilyen veszély, mégis üresek a templomok.

2005-ben történt, hogy édesanyámmal és testvéreimmel misére készültünk. Édesapám felhívta édesanyámat, hogy nem fog időben hazaérni, ezért menjünk egy közelebbi helyre, ahova biztosan elérünk. Később megtudtuk, hogy a templom ahova eredetileg mentünk volna, egy pokolgép áldozata lett. Sok más esetben is megmentett minket a Szűzanya, hiszen a háború alatt többször menekültünk meg bombázások elől. Az ember ilyenkor felteszi magának a kérdést, hogy miért is hagyta Isten, hogy túléljem? Nekem az a válaszom, hogy küldetésem van.

Engem az üldöztetés vitt rá arra, hogy az igazságról beszéljek. A nem keresztények sok embert meggyőztek arról, hogy új időket élünk, ahol nem számít a hit. Azonban az igazság szabaddá tesz (Jn. 8:32).

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Reflexió

A betűk a helyükön vannak – Egy pap gondolatai az új évben, az új évről…

Közzétéve

Ködben a Széchenyi lánchíd Budapesten - Fotó: loveandroad.com
Sebestyén Péter atya egy évvel ezelőtt született cikkét közöljük. Az idők sokat nem változtak, Péter atya “betűi” most is aktuálisak.
Ismerőseim közül többen rám kérdeztek az elmúlt napokban: miért nem írsz, elfogytak a betűk? Nem jön az ihlet? Kifogytál a témából? Lemerült az akku?…

Valahol mindegyikben van részigazság, de megnyugtatom őket: nem a ceruza hegye törött ki, nem a billentyűk betűi fogytak el. Inkább amolyan ünnepek utáni regenerálódás, a „való világ” hétköznapi feladatainak elintézése, no meg a lelkipásztori kötelezettségek töltik ki mostanság napjaimat. Bár kétségtelen, jólesik az érdeklődes. Azt jelzi, fontos az olvasóknak, követik lelki/szellemi rezdüléseimet, már hiányzik a friss eligazítás, az evangélium mai üzenete. Mi tagadás, a tragumúrák és akasztásos elszólások, a migránsok, valamint a jeruzsálemi, meg washingtoni események éppúgy foglalkoztatnak most is, mint szűkebb hazám és egyházam gondjai/örömei, sőt, néha szét is feszítik lelkemet, gondolkodásomat egyaránt. Csak legyen elég időm az elcsendesedésre, az erjedésre, hogy a világ külső történéseiből, vagy a bennem zajló folyamatokból másokat is megpöccintő írások szülessenek…

Látom a diagnózist társadalmunkban, érzékelem a sok panaszt, betegséget, fájdalmat, letargiát és beletörődést, közönyt, de az óvatos optimizmust is. A házszentelések sora is jó alkalom volt arra, hogy érzékeljem, mi foglalkoztatja a híveket, mik az örömeik, hol apadt a lelkesedés, milyen kérdések gyötrik őket valójában. Házak épülnek, új autókkal, beltelkekkel gyarapodnak, többen engedhetnek meg – évente kétszer is  – külföldi kirándulást maguknak, nőnek a gyerekek, érdekli az embereket a saját sorsuk. Gyarapszik a zarándokok száma Rómába, Lourdesbe, Máriazellbe, autóbusszal és gyalogosan egyaránt. Élni akarunk: dolgozni, alkotni, jobb-szebb világot teremteni magunk körül, táplálni lelkünket, gazdagítani személyes ismereteinket, ápolni kultúránkat.

Látom a remény, a boldogság jeleit, a hit szikrájának tovaharapódzását is, ami ugyan nem látványos, de néha kitör, fellángol, megperzsel sokakat, máskor meg szelíden, diszkréten, csendesen adja az éltető erőt, és általa buzog, fejlődik az élet, mint a magzaté, az anyaméhben. Egyéni és közösségi kezdeményezések, kreatív ötletek, lelkiségi gyümölcsök érnek be, válnak sikerekké, lesznek mindenki javára fordítható, elérhető közös kincstárrá. Milyen jó erről hallani. Sok helyen várják-vállalják harmadik, negyedik gyermeküket, magasztosabb, nemesebb célokat tűznek ki maguk elé, és többet tesznek a közösbe, valósággá válik a közteherviselés.

Látom fiataljainkat, amint keresnek, kísérleteznek, aztán eltűnnek a jobb jövő reményében, hátha „odakinn”, ahol szerencsét próbálnak, többet fizetnek egy beteg megmosdatásáért, mint itthon maradt szüleik gondozásáért. Közben sokan elvesznek, lemorzsolódnak, meghúzódnak vagy leállnak félúton és begubóznak, várva a külső segítséget. Látom, ahogy szakadozik a társadalmi háló, a 4 kereszteléshez hogyan viszonyul a 27 temetés és az 5 esküvő, hogyan tűnnek el az ismerős arcok a templomból Karácsony harmadnapjára, hogyan veszi át az uralmat a kütyük és az elektromos-onlájn média eszköztára, mit sem ér a szülői szigor, nevelés, értékrend és elvhűség. A középnemzedéknek lassan az írmagja is kivesz a templomból. Aki húz, dolgozik, annak nincs ideje vallásosnak lenni, s így végleg leszakad a hitélettől, a nagy rohanásban stresszessé válik, kimerül, és már semmi sem boldogítja, csak a munkamánia, a pénz, a szerzés mohósága mindenáron…

Látom, hogyan nyílik a „csipája” a világnak a sok információtól, hogyan akar leválni, szabadulni, önállósulni az egyháztól, az anyától, az ún. civil társadalom példájára, ahol magunk között eldöntjük mi a jó. A kényelemindex, a komfortzóna mindenekfölött. Ez határozza meg az ingerküszöböt… Mi etikus, helyes, üdvözítő, mi erény és mi nem bűn, e szerint szavazzuk meg, demokratikus többséggel. Közben meg a kisebbségek kisebbségei is jogokkal, újabb jogkövetelésekkel állnak elő és törtetnek, egyenrangúak szeretnének lenni a többséggel. Legtöbbször csak azért, hogy devianciájuk normalitásnak tűnjék. Szekuláris világunkban már kormányokat is döntünk, miért ne lehetne egyházat is, vagy ha azt ma még nem is, akkor legalább a saját fejünk, ízlésünk szerint alakítani, mintegy dirigálva Jézusnak, itt segíts, itt ne segíts! Itt jó, ha velünk vagy, ebbe meg ne szólj bele, mi jobban tudjuk, ez a 21.- század. A te igéid már elavultak. Újra kell fordítani, mit fordítani: fogalmazni a Bibliát. Legyen nőiesebb, alkalmazkodjék a jelen kihívásaihoz és trendjeihez, ne legyen avítt, áporodott, elavult, tele a férfitársadalomra hajazó csökevényekkel.

Látom, amint a papokat kinézik maguk közül a felvilágosult nemzedékek, már skatulyába sem teszik, inkább úgy veszik, mintha nem is lenne szükség rájuk, hiszen a tudomány, a pszichológia, a pénz mindent megold. Nemrég, az izlandi fiatalok közül már senki sem hitte, hogy Isten teremtette a világot…

De azért, ha baj van, csak eljutunk a paphoz, csak kérünk lelki segélyt, vagy temetést. És mekkora botrány, ha nem dicséri fel a halottat temetéskor. Hálás szerep, igaz?

A Kossuth rádió múlt vasárnapi adásában (2018. január 14., szerk. megj.) megszólaltatták Székelyhidi László matematikust, az idei Leibniz-díjas magyar professzort, aki úgy fogalmazott, hogy az emberek a mai világban azt tartják fontosnak a tudományban is, ami azonnal hasznosítható a gyakorlatban, vagyis pénzben kifejezhető haszonnal kecsegtet. A matematika nem ilyen. A teológia sem. Mondanám én. De nélküle elvész életünk alapképlete. Megszűnik indítéka és célja. Ezért volna jó minden fenntartható fejlődésünk közepette, újra és újra visszatérnünk életünk ősforrásához. A létet adó Istenhez. S ezt nemcsak olvasóimnak, keresztényeknek ajánlom figyelmébe, így a víg farsangi napok közepette, hanem a kultúránk, értékrendünk, felfogásunk és köztudatunk alakítóinak, a média elkötelezett szakembereinek is. Ennek legyen hírértéke, ami ma is érvényes, igazi szenzáció. Ehhez viszonyítsanak minden hírt. Ehhez képest ne legyenek semlegesek, ők sem…

Mert a rossz, a bűn, a gonoszság jobboldalról is az, és baloldalról is…

Istennek pedig nincsenek politikai oldalai. Ő „csak” szeret.

Van-e még Örá érzékünk?

peterpater.com

Kövesd a Katolikus.mát a Facebookon is!

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű