Két nagy szentről is közismert, hogy az állatok nagy barátja volt. A háziállatok védőszentje Remete Szent Antal, akinek az ünnepét január 17-én tartja a katolikus Egyház. Assisi Szent Ferenc, a ferences rend alapítója pedig a legenda szerint értett az állatok nyelvén, és tudott velük beszélgetni. Sokan ismerhetik a Gubbio vidékén garázdálkodó farkas híres történetét is, aki Szent Ferenc megszólított, beszélt vele és megszelídítette. VI. Pál pápa Assisi Szent Ferencet a környezetvédők védőszentjévé is avatta. Nem véletlen tehát, hogy az ő októberi ünnepén, október 4-én van 1931 óta az Állatok Világnapja.
Mindkét szent ünnepéhez kapcsolódva előfordul, hogy az állatokat a papok megáldják. A Bonum TV műsora szerint az ilyen szertartásra leginkább a templom melletti parkolókban kerül sor. Tavaly októberben például a győri Szent Imre plébánia kertjébe hozták el a hívek kutyáikat, cicáikat, tengerimalacaikat, sőt a legkisebbek még a plüssállataikat is. Rómában viszont minden évben Szent Antal januári ünnepéhez kapcsolódva, a Sant’Eusebio all’Esquilino templom előtti téren áldják meg a házi kedvenceket a misét követően. Ezek a szertartások is azt mutatják, hogy sokan szeretik az állatokat.
Van azért ennek a kérdésnek egy másik oldala is. Az egyesült államokbeli Alabama államban szolgáló Stephen Vrazel atya Szent Ferenc ünnepe után kifakadt és közölte, nem fogja megáldani hívei kedvenc kis háziállatait. A Páli Szent Vince templomba és a hozzá tartozó iskolába járó családok részéről nagy számban merült fel ez az igény, és a hívek eget-földet megmozgattak, hogy elhozhassák áldásra Szent Ferenc napján az állatkáikat a templomba. A pap azonban a szemükre vetette: „Mindent megtennének, hogy kedvenceik áldást kapjanak, de a gyerekeiket következetesen nem hozzák el a vasárnapi misére”.
Vrazel atya üzenete a plébánia híveihez így hangzott:
„Sokan kérdezték tőlem, megáldjuk-e a kedvenc kisállataikat a Páli Szent Vince templomban október 4-én, pénteken, Szent Ferenc ünnepén.
Hát nem, nem áldjuk meg. Hadd magyarázzam el, miért nem.
Nem érzem úgy, hogy a mi plébániánknak vagy iskolánknak feladata lenne megszervezni egy olyan eseményt, amelyre a családok kezüket-lábukat törve elhozzák állataikat, még ha munkanapra is esik, miközben ugyanezek a családok rendszeresen nem hozzák el a gyerekeiket a vasárnapi misére.
A ti állatkáitok Isten szép teremtményei, de nem megváltásra váró bűnösök, és nem tagjai az Egyháznak. Nincs szükségük arra, hogy Isten szavát hallják, vagy magukhoz vegyék az Eucharistia lelki táplálékát. Az állatkák nagyon jól meglesznek áldás nélkül. De a ti gyerekeitek nem.
Tudom, hogy nem könnyű elhozni a gyerekeket a misére. Tudom, hogy sok időbe telik, amíg megtanulják, hogyan kell viselkedni a templomi padban. Azt is tudom, hogy esetleg ti magatok is úgy érzitek, nektek sem olyan fontos a mise, vagy valaki megbántott benneteket az Egyházban. Ennek ellenére, a gyermekeiteknek szüksége van Jézusra, éppúgy, mint nektek. Isten azzal az elvárással adta nektek gyermekeiteket, hogy nem csak fizikai szükségleteikről fogtok gondoskodni, hanem a lelkiekről is.
Épp ma reggel az iskolaelőkészítőre járó 4-5 éves gyerekek jöttek misére, mint minden csütörtökön, és nagyon jól viselkedtek. Egy kicsit izegtek-mozogtak a vége felé, de egész rendben volt minden, nagyon figyeltek és válaszolgattak. Gyakorolni kell a gyerekekkel, de meg tudják tanulni, hogyan kell csöndben ülni és figyelni.
Egy olyan világban, ahol a gyerekeinknek alig van esélyük arra, hogy valahol egy kicsit csendben legyenek, remélem, ti is belátjátok, milyen értéket jelent, ha adunk nekik néhány nyugodt percet az Úr színe előtt. Ugyanez rólunk, felnőttekről is elmondható.
A diákjainknak megmondjuk, hogy a vasárnapi mise elmulasztása halálos bűn. Nem azt mondjuk nekik, hogy ők a hibásak, ha elmulasztják a misét – nem ébresztünk bennük bűnbánatot valamiért, ami nem az ő hibájuk. De ahogy őket is tanítjuk, titeket is tanítani akarlak: ha elmulasztjátok elhozni a gyermekeiteket a misére, akkor az a halálos bűnötök, amit áldozás előtt meg kell gyónni. A gyerekeknek van mentsége: a szülők nem hozzák el őket. De nektek nincs mentségetek.
Lehetnek persze mindenféle kifogások, amelyek akadályoznak benneteket a vasárnapi misén való részvételben. (Némelyik talán valóban jogos is.) De arra kérlek benneteket, hogy inkább azokat az érveket keresgéljétek, amelyek arra ösztökélnek benneteket, hogy eljöjjetek, és ne azokat, amelyek miatt távol maradtok.
Krisztus valami csodálatos és hatalmas dologra hív meg benneteket és családotokat. Ha valamilyen törés van a családban, a misére járás segít abban, hogy ne fájjon. Az első hét, amelyen újra eljöttök, talán még nem lesz egyszerű, de ne engedjetek a szándékból. Nem fogjátok megbánni.”
