Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Higgyünk abban, hogy a történelemnek van értelme?

Közzétéve

Fotó: Pixabay

Bizonyos állítólagos jogok, melyeket egyszer már megszerzett és lebonthatatlan vívmányoknak tartanak, valójában a hatalommal való álcázott visszaélések. Szerencsére semmi sem visszafordíthatatlan.

Sokan azért emlegetik a haladást és a történelem értelmét, hogy legitimáljanak vele mindenféle olyan új jogszabályt, amelyeket aztán „előrelépésként” mutatnak be. Kitolják az abortusz végrehajthatóságának határidejét, hogy minél előrehaladottabb állapotban levő asszonyokon is elvégezhető legyen? Ez előrelépés. Törvényt hoznak az aktív eutanáziáról vagy az orvosilag segített öngyilkosságról? Bizony, ez is előrelépés. A mesterséges megtermékenyítés és béranyaság tetszés szerinti használata? Ez már maga a haladás, mindenki számára.

Nehéz közbeavatkozni anélkül, hogy az embert ne tekintsék valami ódivatú lúzernek, javíthatatlan reakciósnak, szerencsétlen idiótának, aki nem érti, sőt elutasítja a kort, amelyben él. Úgy tűnik, a társadalmi időszámítást egy megfordíthatatlan irányú nyíl mutatja: egy szerzett jogot véglegesen megszerzettnek kell tekinteni, bármiféle visszafordulás a múlt felé lehetetlen és elképzelhetetlen. Éppen ezért az USA-beli Arkansasban az abortusz betiltásáról hozott közelmúltbeli döntésről is úgy beszélnek, mint a nők jogainak területén mutatkozó sajnálatos visszalépésről.

A haladás nem tesz jobbá

A történelem ilyenfajta értelmezése nagyon rövidlátó. A történelem hosszú távon éppen ellenkezőleg arra tanít bennünket, hogy számos legitim vagy kevésbé legitim előjogot, kiváltságot bizony megkérdőjeleztek. A családfői státuszt és a belőle következő jogokat 1970-ben szüntették meg, a nők szavazati jogát a francia forradalom vette el (korábban a családfő asszonyok, például az özvegyek gyakorolhatták a férfiak politikai jogait), majd 1944-ben állították vissza. Nincs tehát olyan törvény, amely szerint visszaútra nincs lehetőség. Egyszerűen csak arról van szó, hogy noha bizonyos jogok az emberek alapvető szükségleteiben gyökereznek, mégis fáradhatatlanul védeni kell őket, ilyen például a férfiak és nők egyenlő bánásmódjának a kérdése. És azt is megtanulhatjuk, hogy bizonyos állítólagos jogok, melyeket már megszerzett és lebonthatatlan vívmányoknak tartanak, valójában álcázott visszaélések a hatalommal. Reméljük, hogy a történelem is így fogja megítélni állítólagos társadalmi haladásunkat.

A történelemnek ez a naiv olvasata azon az elképzelésen alapul, hogy az évszázadról évszázadra követhető tagadhatatlan technikai fejlődés az emberi faj általános erkölcsi nemesedésével járt együtt. A 20. század meghazudtolta ezt az elavult gondolatot, amely a 18. század filozófiai irányzataiból nőtt ki. Két világháború és egynéhány népirtás végül meggyőzött minket, hogy a technikai fejlődés az ártani tudásunkat is megerősítette. Az új technológiák nem tettek bennünket jobbá, és a jelenlegi nemzedékek nem feltétlenül nyitottabb szellemiségűek, mint elődeik, akárhogyan is vélekednek erről. Gondoljanak csak azokra a felnőttekre, akik a hetvenes években meztelenül mászkáltak saját vagy mások gyerekei előtt, azzal dicsekedtek, hogy ők milyen menők, és fütyültek arra, hogy mennyire zavarba hozzák a gyerekeket. Aki pedig vonakodott, akinek ez nem tetszett, azt földhözragadtnak, prűdnek vagy ünneprontónak kiáltották ki. Ma viszont ők azok, akik vádolják és elítélik ezt a féktelen nemzedéket, amely meggyőződéssel vallja, hogy egy visszafordíthatatlan folyamat előörse volt.

Az emberi élet méltósága megmarad

Ebből két következtetést lehet levonni: egyfelől nem szabad feladnunk azt a harcot, amelyet azért vívunk, hogy az emberi test és lélek alapvető szükségleteit elismerjék és tiszteletben tartsák. Ebben rejlik a valódi ügy: megvédeni és tiszteletben tartani az életet, minden emberi életet, hiszen ez minden ember legfontosabb, első számú java. Meg kell védeni és tiszteletben kell tartani minden egyéb olyan javát is, amely lehetővé teszi, hogy méltósággal tudja élni életét: az egészséget, a test tiszteletét, az oktatást, a munkát, a tulajdont. Ez viszont arra kényszerít bennünket, hogy belássuk, a (bármilyen) jogok védelme nem valami önmagáért létező cél. Egy élet egyoldalú kioltásának lehetősége nem jog, hanem a hatalommal való visszaélés. Egy olyan régi, barbár gyakorlat újjáéledése, egy adag demokratikus szósszal nyakon öntve, amely nem érdemli meg a haladás nevet. Hasonlóképpen gondolkodunk a bioetikai törvényekről is, amelyek azt tervezik, hogy szándékosan megfosztanak egy emberi lényt attól a lehetőségtől, hogy a saját biológiai szülei neveljék fel. Ha egy árvákat gyártó üzemet a szivárvány összes színével befestünk, a falakról akkor is árad a nyomorúság.

Másfelől, ha a történelmet hosszú távon tekintjük, mégis csak bízhatunk harcunk sikerében, ugyanis semmi sem visszafordíthatatlan. Visszafelé ugyan nem haladunk, mert ami elmúlt, az elmúlt, de el lehet érni, és mindig tenni is kell érte, hogy eljöjjön egy olyan világ, amelyben a legelesettebbeket figyelembe veszik, szeretik és védik. Ehhez bátorságra és hitre van szükség, valamint arra, hogy folyamatosan törekedjünk a szellemi fejlődésre: ezek a legjobb eszközök, amelyek rendelkezésünkre állnak.

Írta: Jeanne Larghero
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű