fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Interjú

Hit és döntés – interjú Dr. Horváth Attila alkotmánybíróval

Közzétéve

Dr. Horváth Attila - Fotó: Harasztovics Arnold | Katolikus.ma

Jogtörténész, jogász, tanár és alkotmánybíró egy személyben, közben férj és édesapa. Dr. Horváth Attila 1959-ben született, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Államtudományi és Közigazgatási Kar, Magyar Állam- és Jogtörténeti Intézet intézetvezetője, a Magyar Katolikus Jogászok Egyesületének elnökségi tagja. A magyar történeti alkotmány kutatója, Szent István és Széchenyi István munkásságának nagy ismerője. Szenvedélyes szakember és vitorlázó. 2011 óta a Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt kitüntetés birtokosa.

A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme – olvasható a példabeszédek könyvében. Mit jelent egy jogász számára a hit, milyen többletet jelent az, ha valaki számol az Isten létezésével?

Hát ez egy nagyon nehéz kérdés és nagyon összetett, és nagyon sok minden ide tartozik. Amikor 1995-ben elindult a Pázmánynak a jogi kara (katolikus egyetemként) akkor kezdtünk el ezen először gondolkodni Zlinszky János professzor úrral, aki nekem atyai jóbarátom volt – hadd mondjam így, büszkélkedve ezzel – hogy tulajdonképpen miben ad többletet egy katolikus egyetem anélkül, hogy kérkednénk, vagy azt mondanánk, hogy mi különb emberek lennénk másoknál. Ezt a végletet nem szeretném vallani. Azt ellenben igen, hogy egy általános erkölcsi értékmérőt is magunkra kötelező érvényűnek tartunk. Egy olyan tökéletes jogot és rendet, amihez megérzésünk szerint a jognak is közelednie kell. Tulajdonképpen amióta Magyarországon Szent István államvallássá tette a kereszténységet, azóta a jogászoknak és az állam vezetőinek egy állandó előírás volt az, hogy vannak egyik oldalról a világi törvények, pozitív jogszabályok, de mögötte van egy olyan természetjog, amelyhez ezeket a jogszabályokat közelíteni kell. Ilyenek például a kereszténység tanításai, a legevidensebb ezek közül a 10 parancsolat: szeresd felebarátodat úgy, mint önmagadat. Ezeket, ha valaki betartja, akkor a tulajdonképpen a világi törvényeket is betartja, de ezek még többletet adnak, mert nemcsak azért tartom be a világi törvényeket, mert én félek a büntetéstől, hanem azért mert ezeket erkölcsileg is fontosnak tartom – azaz önkéntes jogkövető vagyok. Akkor jók a világi törvények, ha az általános erkölcsi szabályoknak megfelelnek.

Azért is lehet ezt ilyen bátran mondani – anélkül, hogy nem hívő polgártársainkat megbántanánk – mert Európában és Magyarországon a középkor óta gyakorlatilag a nem hívő emberekben is ugyanazok az erkölcsi szabályok gyökereztek meg, mint ami a hívő emberekben. Volt egy többek által emlegetett mondás: Európában még a nem hívő emberek is keresztények bizonyos értelemben. Egy rendes becsületes nem hívő ember is tiszteli az embertársát, nem akar neki rosszat, nem akarja elvenni a javait. Ugyanúgy általános szabálynak tartja ezt. Az, aki hívő ember – még egyszer anélkül, hogy azt mondanánk az ilyen ember különb – az ilyen számára még erősebb a parancsolat. Nem egyszerűen a világi jogszabályok előtt kell felelnie, hanem van egy olyan tekintély is, Aki előtt szintén el kell számolni.

Lehet azt mondani, hogy az európai törvénykezésben a szabadság koncepciója egyfajta eredménye a keresztény gondolkodásnak?

Igen. Az Isten nekünk szabad akaratot adott. Az a szabadság, ami a jogban is megjelenik, voltaképpen megfelel az isteni törvényeknek is. Gyakran kérdezik, hogy miért történik annyi rossz a világban. Azért, mert szabad akaratunk van, és mi döntjük el, hogy most jót, vagy rosszat cselekszünk. Nem az Isten tehet arról, hogy előfordulhat rossz a társadalomban, hanem az az ember, aki a rossz utat választotta szabad akaratából. Az ilyen szembeszegül a világi és erkölcsi törvényekkel. A szabadságjogok tulajdonképpen levezethetők az Isteni jogból. Isten kijelenti, hogy az embert saját képmására teremtette, ez egyben jelenti azt is, hogy minden ember egyenlő. Továbbá minden ember egyedi és tiszteletre méltó, azaz tisztelni kell a másikban az embert legyen az bármilyen is. A kijelentés tehát megalapozza az emberi jogokat. Az élethez, a testi épséghez, a személyiség jogokhoz, a magántulajdonhoz stb. való jog innen származik. Ameddig az államot nem választották el az egyháztól, jellemző volt, hogy a jogot az Isteni törvényekből vezették le. Az állam laicizálódását követően nem lehetett már hivatalosan ebből levezetni a törvényeket, de ennek ellenére továbbra is kiindulópont maradt a keresztény tanítás. Később ugyan történt ettől való eltérés, de a gyökerek továbbra is megmaradtak egészen napjainkig.

Szent István a kereszténység felvételével konszolidálta Magyarország helyét Európában. Az alkotmányunk is elismeri a kereszténység nemzetmegtartó erejét. Mit jelent ez az örökség ma Magyarországon?

Sokkal többet, mint amit gondolni szoktunk, és annál is több, mint amit a tankönyvek közölnek Szent István államalapításáról. Ő az, aki rögtön fel akarja számolni a szolgaságot; ő az, aki rögtön az özvegyek, árvák és nők védelmére kel, a szentségi házasságot is bevezeti – szintén a nőket védelmezve ezzel. Ezek olyan horderejű változások, amelyek 1000 évvel ezelőtt történtek, de mindmáig meghatározóak. Mi már olyan természetesnek vesszük ezeket, hogy észre sem vesszük ezek jelentőségét. Egy példa: mindenki számára nyilvánvaló, hogy heti rendszerességgel élünk, amelyben van egy pihenőnap: a vasárnap. Szent István kijelenti, hogy vasárnap senki nem dolgozhat. Ezzel a király meghozza az első munkásvédelmi jogszabályt. Ravasznak mondható, mert kijelenti, hogy amennyiben katonák rajtakapnak valakit vasárnap dolgozni, akkor joguk van elvenni az ökrét, megsüthetik és megehetik. Ilyen módon ösztönzi a katonákat, hogy kutassák fel az ilyen eseteket. De miért dolgozik valaki vasárnap? Azért, mert a földesúr ezen a napon is kihajtja az embereit a földekre. Tehát ez a törvény jelenti az első olyan szabályt, amely a munkások védelmét szolgálja. Az, hogy mi heti rendszerességben élünk és van egy bioritmusunk, 1000 éve létezik. Ez olyannyira természetes számunkra, hogy ha ebből kizökkentenének minden felborulna. Egy negatív példával tudom a legjobban szemléltetni, hiszen olyan természetes számunkra a heti beosztás, mint a levegővétel: A Szovjetunióban egy időre bevezették a 10 napos munkahetet. Ezt azért találták ki, hogy egyrészt elveszítsék az emberek korábbi ünnepeiket és időérzéküket, másrészről csökkennek a szabadnapok számai és többet lehet dolgoztatni. Olyan káosz alakult ki emiatt a Szovjetunióban, hogy sokan nem értették mi történik. Sztálin emiatt visszaállította a hetet, tehát visszatért a Bibliai alapokra. A vasárnap újra szünnap lett, Sztálin nem volt buta ember – de gonosz és zsarnok igen – és rájött arra, hogy ez már annyira természetes része az emberiségnek, illetve olyan biológiai alapszükséglete a megfelelő időközönkénti pihenés, hogy ezt nem szabad eltörölni.

Említette, hogy kevésbé ismerjük a Szent István által hozott intézkedéseket. A Szent király törvényeiből kimutatható, hogy egy valóban Istent követni akaró uralkodója volt Magyarországnak?

Igen, egy olyan ember, aki tökéletesen ismeri a Bibliát és a teológiai elveket. Minden bizonnyal voltak olyan művelt papjai, akik tanították. Valószínűleg tudott írni és olvasni is, ami egyébként akkoriban ritka dolog volt az uralkodók körében – még Könyves Kálmán volt ilyen művelt a királyaink közül. Amiket az Intelmekben is leírt Imre herceghez, az is nagy valószínűséggel az ő elképzeléseit egy az egyben meghatározták. Jó, hogy nem ő fogalmazta meg, nem ő foglalta írásba, de az biztos, hogy teljes mértékben egyetértett ezekkel a gondolatokkal. Még hosszan lehetne sorolni: a nők megbecsülése stb. A Mária kultusznak a behozataláig a nőket sokkal rosszabb helyzetben tartották. A házasság felbonthatatlanságának bevezetése: az, hogy a nőt ennek nem lehet kitenni – mert ha kiteszik, az nagyon nehéz helyzetet teremt számára – ekkor jelent meg az állami jogban is, hiszen a keresztény tanítás szerint a házasság szent és sérthetetlen „amit Isten egybekötött azt ember el ne válassza”. Tehát megszűnik az a lehetőség, hogy valaki elbocsássa feleségét, és ezáltal nagyon kiszolgáltatottá tegye. Sőt, olyannyira, hogy korábban élt a levirátus intézménye, amely előírta, hogy ha meghalt a férj, akkor a sógor köteles volt magához venni az özvegyet, mert különben nem lehetett volna más védelme. Az első szociális gondolkodás itt jelenik meg Szent Istvánnál az özvegyek és árvák védelmében. Ez aztán évszázadokon át fennmarad és az egyháznak volt a feladata, hogy segítse azokat, akik támasz nélkül maradtak. Régen nem voltak szegény házak, szociális otthonok, hanem voltak a kolostorok és a templomok, és ott fogadták be az özvegyeket és az árvákat, illetve ott gondozták a szellemi, testi fogyatékosokat, a betegeket, az elesetteket. Tulajdonképpen, amikor kialakul a világi állam, akkor szembesült vele először, hogy ezzel a sok emberrel kellene valamit tenni. Kénytelen volt ezért az állam intézményeket építeni. Az első kórházak is a kolostorokban alakultak ki Szent István idejében. A szerzetesek rendelkeztek gyógyító tudományokkal. Nagyon érdekes a kor a munkavégzésre vonatkozó tanítása is. Ez arra ösztönöz, hogy dolgozzál (Ora et labora) de nem akárhogyan: ésszerűen dolgozzál. Folyamatosan találmányokkal, jobb munkatechnológiákkal segítsd a munkádat. A munka ne olyan legyen, amibe belerokkansz, hanem egy építő, alkotó jellegű folyamat legyen. Ugye a keresztény tanítás azt írja elő, hogy az ember nem önmagáért dolgozik, hanem azért, hogy ezzel értéket teremtsen.

Magyarországon az idők során volt valami különleges az állam és Egyház kapcsolatában, ami csak hazánkban volt jellemző?

Nagyon különleges eltérés nem volt, pontosan a kereszténység univerzalizmusa miatt. Talán annyi, hogy nálunk a királynak nagyobb befolyása volt az egyház vezetésére vonatkozóan a főkegyúri jog kapcsán, de ez nem annyira érdekes most. Pontosan Szent István örökségeként maradt meg Magyarországon. Ő volt az első egyházszervező hazánkban, akinek még arra is joga volt, hogy egyházmegyéket állítson fel és főpapokat nevezzen ki. Később ez állandó vita tárgya volt az egyházzal, ami azért is volt izgalmas meg anakronisztikus, mert amikor jön a reformáció, akkor ez náluk egyáltalán nem merül fel. De a jelenség egészen a Horthy korszakig tovább él. Sőt a szocializmus úgy operál ezzel, hogy az állam és egyházügyi hivatal, és az Elnöki Tanács veszi át azt a jogot, amit korábban a főkegyúrként a király alkalmazott. De ők ezt már az egyház életébe való beavatkozási szándékkal csinálták a káderpolitika érvényesítéseként.

A Nyugati egyházakhoz képest azt kiemelném, hogy a szocialista országokban megszokott hihetetlen nagy üldözés érte itthon is az egyházat. Ilyet Néró óta nem élt át senki sem. Magyarországon minden 4. papot és szerzetest börtönbe zárnak, tucatnyi papot halálra ítélnek, kivégeznek, megkínoznak; nagyon sokan a börtönben halnak meg. Máig hihetetlen módon halnak meg papok abban az időben. Miért van az, hogy abban az időszakban jó pár pap hírtelen öngyilkos lett, vagy felderítetlen gyilkosság áldozatául esnek? A hatóságok szándékosa nem is nyomoznak ezekben az ügyekben.

Az egyházüldözésnek nagyon sok hátránya, de előnye is volt. Lehet, hogy az előny az eléggé áttételes és első hallásra meglepő. Óriási veszteség volt az egyházi intézményeknek bezárása, a szociális intézményeknek felszámolása. Mindmáig nővérhiánnyal küszködünk, mindmáig a magyar oktatásügy nem tudta visszanyerni azt a presztízsét, amit az egyházi iskolák akkor 70-80%-ban betöltöttek. Lehetne sorolni a veszteségeket. Viszont a másik oldalról a magyar társadalom részéről – talán ez az „előny” –, hogy hihetetlen erkölcsi bátorságról tettek tanúbizonyságot és példaképként jelentek meg a papok ebben az időszakban. Gondoljunk egy Mindszenty Józsefre, Páter Kis Szalézra, Apor Vilmosra, Tabódi Istvánra vagy Lénárd Ödön atyára. Akik közül ma már többeket boldoggá is avattak, vagy folyik a boldoggá avatása, olyan papoknak, szerzeteseknek, apácáknak, akik a nehéz időkben, a vészkorszakban, a kommunizmus üldözésének idején életüket is feláldozták. Ez egy hihetetlenül nagy bizonyítéka, hogy ezek a papok, szerzetesek tényleg a hitük szerint éltek és nem csak beszéltek arról, hogy akár az életünk árán is ki kell tartani a hitünk mellett, hanem ezt a valóságban be is bizonyították. Itt, ha Magyarországon nem lett volna egy kommunista rezsim, hanem egy olyan szabad világ, mint Nyugat-Európában, akkor nem kerültek volna ilyen választás elé ezek az emberek és ők mégis vállalták a hihetetlen mártíromságot. Nehéz elképzelni, hogy milyen szenvedéseken mentek át… Nagyon sok iratot, levéltári forrást, visszaemlékezést olvastam el, hogy itt mit műveltek egyes papokkal, szerzetesekkel, apácákkal Magyarországon. A fizikai tortúrától a lelki terrorig bezárólag elképesztő borzalmakon mentek keresztül.

Az elmondottak alapján állíthatjuk, hogy az Egyház intézményként, és mint Krisztus Teste teljes létjogosultsággal folytatja munkáját a rendszerváltozás utáni magyar államban, hiszen ugyanúgy megszenvedett, mint egy meghurcolt forradalmár?

Igen. Sőt, nagyobb arányban a lakossághoz képest. Jóval nagyobb arányban szenvedett a szocializmus időszakában. Hogyha megnézzük, hogy hány pap és szerzetes volt, és annak hány százaléka szenvedett mártíromságot, és a lakosságnak hány százaléka szenvedett mártíromságot, akkor látható, hogy ők minden szempontból élen jártak és a híveikkel maradtak, őket védték és próbálták hitüket megőrizni. Persze tudjuk, hogy voltak sajnos olyanok, akik behódoltak, akik megalkudtak, akik árulókká váltak, nem minden esetben a hősök voltak többségben. Ezeket a feledés homályával büntetjük, viszont a hősöket tiszteljük és támogatjuk a boldoggá avatásukat, az emléküket, írunk róluk tanulmányokat, bemutatjuk őket – mert hosszú évtizedeken keresztül róluk hallgatni kellett. Most már nyugodtan kiállhatunk. Nézzük meg, hogy hány szobra van Mindszentynek. A mi rákosszentmihályi plébániai közösségünk állíttatta fel közadakozásból az első egész alakos bronz szobrát Mindszenty József bíboros úrnak egy köztéren, úgy, hogy körbejártuk az országot és gyűjtöttük rá a pénzt. Ezzel is duplán támogattuk Mindszentynek a kultuszát. Egyrészt előadásokat tartottunk és tartunk most is, másrészről meg ott áll a szobra, ami az örök emlékezet. Tehát egy országnak a lenyomata, ami a műholdról is látható, az a szobor. És hogy kinek állít a társadalom szobrot, az mindig az adott társadalomnak a lenyomata. Ugye egy szobor drága mulatság, tehát nem véletlen, hogy kire áldoz ennyi pénzt egy társadalom. Kit tart olyan fontosnak, hogy azt mondja, 10-15 millióért felállít egy szobrot.

Engedje meg, hogy egy picit az ön életútjára is rátérjek. Egy helyen említette, hogy nem szeretett volna jogász lenni. Ezzel kapcsolatba jutott eszembe, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Van esetleg valami érdekes története annak, hogy mégis jogász, sőt alkotmányjogász lett? Hivatásszerűen végzi munkáját?

A gimnáziumban történelem és a magyar irodalom voltak a kedvenc tárgyaim. Történelem tanár akartam lenni, de édesanyám mondta, hogy ne menjél történelem tanárnak, mert azok nagyon keveset keresnek. Az ő biztatására jelentkeztem az ELTE Jogi Karára, ahol nagyon szabad szellemben, szimpatikus történelmi felkészítőt tartottak: megtetszett. Amikor viszont bekerültem a jogi egyetemre, elbizonytalanodtam, fogalmam sem volt, hogy mi lesz velem. Nem volt semmi elképzelésem és ott jött a nagy fordulat, amikor másodévben egy évfolyamdolgozatot írtam. Megyek a folyosón és ki van írva a magyar jogtörténet tanszéken, hogy Széchenyi jogi munkássága az egyik évfolyam-dolgozati téma. Édesapám nagyon sokat mesélt nekem Széchenyiről. Ugyan apám orvos volt, de nagyon érdekelte a történelem és folyamatosan történelmi könyveket olvasott, nagyon mélyen beleásta magát a történelembe. Nekünk ott voltak a polcon Széchenyi művei. Hazamentem, levettem a polcról, és akkor elkezdtem két irányban gondolkodni: egyik, hogy nekem meg kell ismerkednem a történelemmel meg a jogtörténettel, másrészről pedig Széchenyit olvasva gondoltam végig azt, hogy ő az egész magyar társadalomért akart dolgozni. Tehát, hogy én magam hogy tudnék valamit tenni a magyar társadalomért a saját magam kis egyszerű eszközeivel. Így jött az, hogy beiratkoztam a bölcsészkarra is. Ezt követően jelentkeztem a Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszékre, hogy ott taníthassak. Úgy gondoltam, hogy ez lehet egy hivatás. Az is érdekes, hogy Széchenyinél pontosan ezek a gondolatok fogalmazódtak meg. Széchenyinek a vallásosságával nagyon keveset foglalkoztak, pedig ő egy nagyon mélyen hívő ember volt, még saját imát is írt. Ő azt a reform munkát, és a magyarságért való munkáját teljes vallási, belső meggyőződésből tette. Ő például a Hitelben a tanútlan erényről értekezik. Azt mondja, hogy nem csak akkor kell jót cselekednünk, amikor mások ezért megünnepelnek és megtapsolnak, hanem amikor csak a Mindenható látja, és senki más. Tehát saját magunkért és a Jó Istenért kell jót tennünk, nem csak a tapsokért és az elismerésekért. Ilyenekről ír, és mindig önvizsgálatot tart, hogy mennyire használta ki az idejét, mennyire tett jót, stb. Állandóan önvizsgálatot tart Széchenyi. Ez engem nagyon megfogott és így lettem jogtörténész, így lettem tanár, és azóta is ezt hivatásomnak tartom. Az alkotmánybíráskodást pedig állampolgári kötelességemnek, hogy ott szolgáljam az igazságszolgáltatást.

Gondolom ismeri Nemeskürty István munkásságát.

Igen, többször is találkoztam vele, hallgattam előadásait. Az összes művét olvastam.

Nemeskürty írja egyik könyvében: őt is az a vágy vezette, hogy a hazáját szolgálja. Ő is katolikus volt, és visszaemlékezései mutatják, hogy megtalálta az útját. Ön is úgy érzi, hogy teljesen a helyén van?

Én soha nem érzem, hogy teljesen a helyemen vagyok, már olyan értelemben, hogy én úgy tartom, hogy sose szabad hátradőlni és azt mondani: na, most már így megvagyok. Én mindig nagyon sok célt tűzök ki magam előtt, és sajnos sokszor kicsit túl sokat is, majd később derül ki, hogy az én erőm kevés hozzá… Mindenesetre bennem van egy ilyen állandó elégedetlenség, hogy na, még ezt, még azt, még amazt, mindig vannak kitűzött célok, amelyek összességében nem nagy falrengető dolgok. Például írni egy jó tankönyvet, megírni egy könyvet stb. Ilyen az is, hogy az egyetemen az oktatást magasabb szintre emelni, kitalálni ilyen, olyan projektet. Például most azon gondolkodom, hogy az egyetemen megvalósítsam a színjátszást, a zenekultúrát, hogy Ki mit tudot szervezzünk a hallgatóknak, ilyen módon is fölkészítsem őket az életre, hogy érdeklődjenek a zene, az irodalom iránt, hogy műveltek legyenek. Olyan szempontból is fölkészültek legyenek például, hogy a beszédtechnikájukat javítsuk azzal, hogy amatőr színjátszóként foglalkoztatjuk őket, mert nagyon fontos, hogy aki itt végez nálunk, vagy bármely jogi karon, azoknak jó beszédtechnikájuk legyen annak érdekében, hogy meg tudjanak győzni valakit a beszédjükkel.

Sokan mondják manapság: a világhálón minden rajta van, nem fontos a lexikális tudásra fókuszálni, a lényeg megtanítani, hogy hol lehet elérni a szükséges információt. Ugyanakkor, ha jól értem, akkor ön a klasszikus műveltségre akarja felhívni a figyelmet?

Bármely fiatal akárhova kerül nagyon fontos az általános műveltség. Mi nem szakbarbárokat akarunk képezni. Az egyetemnek ez is a lényege, hogy nem jogi praktikát, hanem jogtudományt tanítunk. A tudomány teljességét, és ami a legfontosabb, hogy szemléletet kell adni. Tehát úgy ahogy mondta, tényleg úgy van, hogy ma már az internetről minden adat leszedhető. Nem a lexikális tudást kell besulykolni az emberekbe. Ez fontos, de fontosabb az, hogy megtanulja a jogászi logikát, és hogy jó ember legyen az illető. Hiába jó szakember valaki, ha erkölcsileg nincs azon a nívón, akkor nem fog hasznot hajtani. A tudását nem biztos, hogy jó irányba és az ország érdekében fogja kamatoztatni. Nekünk ez is nagyon fontos, és például a történelem és az irodalom, a magyar zenekultúra arra ösztönzi az embereket, hogy Magyarországhoz érzelmileg is kötődjenek. Tehát ne csak azért dolgozzon vezetőként egy minisztériumban, vagy egy közigazgatási szervben, vagy polgármesterként, hogy jó fizetést kapjon és prémiuma legyen a hó végén, hanem azért is, hogy valami jót tegyen az országnak és azokon az embereken segítsen, akiket rá bíztak. Valami pluszt adjon. Bárhova kerül, ott ez az erkölcsi háttér és az általános műveltség is fontos.

Mit gondol, az irgalomról? Azt látjuk, hogy sok ország kezd felhagyni a keresztény örökséggel, ami törvények szintjén is meglátszik. Olyan jogi lépéseket tesznek, amely a keresztény értékrenddel nem mindig egyeztethető össze. Ennek árán akár az irgalom is kikerülhet a törvénykezésből. Mit gondol, mennyire fontos a jogban az irgalom? Mi a szerepe?

Pontosan az előzőekben elmondott gyökerek miatt fontos az irgalom, ugyanis, amikor a bíró az ítéletét hozza, akkor vannak enyhítő és súlyosbító körülmények, amiket figyelembe kell vennie. Ezek nagyon sokszor erkölcsi szabályok. Tehát nem feltétlenül jogi kategóriák. Lehet, hogy jog által is leírhatóak, de első sorban erkölcsi szabályok. Amikor valaki rendes becsületes életet élt, családja van, de egyszer megcsúszott, belekeveredett valamibe, elkövetett egy bűncselekményt, például egy sikkasztást a vállalatánál, akkor a bírónak figyelembe kell venni, hogy milyen előélete volt. Itt van például a kegyelem kérdése is, amikor a köztársasági elnök kegyelmet ad. Ezek is mind jogon kívüliek szoktak lenni nagyon sok esetben. Például a várandós kismama elkövetett egy bűncselekményt, de a baba ne a börtönbe szülessen meg. Most csak kiragadtam példákat, de az élet rengeteg ilyen helyzetet hoz, amiket mi nem is tudnánk megírni előre, mert ezek olyan döbbenetes történetek. Mégiscsak van irgalom, mert a kegyelmi jog is ide tartozik. Az irgalomnak a kategóriájában van. Tulajdonképpen irgalomból ad kegyelmet a köztársasági elnök. Egyébként mi másért? Nem azért, mert ártatlan, hiszen elkövette a bűncselekményt, megvan a jogerős bírói ítélet. Ám, ha odafordul a köztársasági elnökhöz, akkor ő elengedheti a büntetését.

Én alkotmánybíróként is mindig az embert nézem. Nagyon sok alkotmányjogi panasznál ott van az ember, akinek az élete függ sokszor ezektől az ügyektől. Hozzánk fordulnak szinte utolsó reménysugárként, a nyugdíjuk ügyében, a szociális segélyük ügyében, az egyéb deviza hiteles problémáival stb.  Ilyenkor egyik oldalról vizsgáljuk, hogy a jogszabályok mit tesznek lehetővé; de amikor a jogszabályokon belül van egy mozgástér, mert a jogszabály nagyon absztrakt és azt mindig egyedi esetre kell alkalmazni.  Az egyedi esetnél sokszor vannak lehetőségek a mérlegelésre, anélkül, hogy a jogszabály kereteit szétfeszítenénk, akkor például ezekre az erkölcsi elvekre gondolunk. Látnunk kell az embert, akin esetleg tudunk segíteni.

Tehát az alkotmánybíróság nem csak a parlamentben megszavazott törvényeket ellenőrzi, hanem egy akármilyen állampolgár panaszait is vizsgálja?

Ha van egy állampolgár, akinek van egy jogerős ítélete – ez az alkotmányjogi panasz, ami nem olyan régóta van az alkotmánybíróság jogkörei között – és azt Alaptörvény ellenesnek gondolja az illető állampolgár, akkor hozzánk fordulhat, és mi kimondhatjuk azt, hogy ez Alaptörvény ellenes volt. És ha megnézzük az Alaptörvényt, akkor abban számtalan erkölcsi szabályt is találhatunk. Azt lehet mondani, hogy a Nemzeti hitvallás, az Alaptörvény preambuluma tulajdonképpen egy „közjogi ima.” Ott olyan elvek találhatóak, amelyek pontosan a keresztény Európa a közös értékeiként kerültek be ebbe a szövegbe. Ezek minket is, és minden hatóságot, állampolgárt köteleznek, még hogyha ezek az elvek sokszor elvontaknak tűnnek. A hétköznapi életünkben ezek mondanak valamit, irányt mutatnak, legalábbis reméljük, hogy irányt mutatnak.

Tehát a preambulum egyfajta keretet ad, az utána következő szöveg értelmezésére?

Igen. Például ott van, hogy segítenünk kell az elesetteken. Ennél jobban hogy lehetett volna ezt megfogalmazni? Mi, amikor egy konkrét ügyet nézünk, akkor azt mondjuk, hogy segítenünk kell az elesetten, azon az emberen, aki oda került elénk és a problémáját, ami lehet, hogy első hallásra kicsinek tűnik, de neki nagy. Bíró társaimmal arra törekszünk, hogy minél előbb, próbáljunk meg még akár a megfeszített erővel is hamarabb hozni határozatot, hogy az igazsághoz jussunk és ne húzódjon-halasztódjon sokáig valakinek az ügye. Akár még túlórával, plusz munkával is adott esetben.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

A rendszerváltás után 3 évvel születtem Erdélyben. Katolikus hitem adja életem alapját. Alapszakos bölcsész vagyok, mesteri diplomámat Nemzetközi tanulmányokból fogom megszerezni. Pilinszkytől hallottam Rilke gondolatát először: "Rettenetes, hogy a tényektől sohasem tudhatjuk meg a valóságot." Ez az idézet adja meg cikkeim hangvételének és szemléletének világát. Meggyőződésem, hogy a nemzet jövője az egészséges családokon, mint a társadalom alappillérén múlik a teljes Kárpát-medencében.

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Interjú

A kereszt fényében – Szent István öröksége címmel nyílt kiállítás a Szent István-bazilikában

Közzétéve

Szerző:

Több mint ezeréves keresztény kulturális értékeinket mutatja be az a mindez ideig egyedülálló, impozáns össznemzeti kiállítás, amelyet a Kárpát-medencei Magyarság Evangelizációjáért Alapítvány, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) Alapítványa és a Józsa Judit Művészeti Alapítvány hívott életre, a XV. Ars Sacra Fesztiválhoz és az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszushoz kapcsolódóan. A Szent István-bazilika altemplomában a keresztet idéző alakban kialakított tárlaton 83 művész mintegy 200 alkotását tekintheti meg a szemlélő. A 83 szám jelképes: ennyi évvel ezelőtt rendezett először eucharisztikus kongresszust Budapest. A festő-, grafikus-, textil-, ipar-, tűzzománc-, fotó- és népművészeti munkákat, kerámia- és faragott szoboralkotásokat csokorba gyűjtő kiállítást Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere nyitotta meg szeptember 7-én a bazilika zsúfolásig telt templomterében. 

Az ünnepségen a Kárpát-medencei Magyarság Evangelizációjáért Alapítvány elnöke, Zachar Péter Krisztián is köszöntötte a megjelenteket, Petrás Mária Príma Primissima-díjas népdalénekes, a NEK hírnöke pedig – Kiss Krisztián, Szokolay Dongó Balázs, Nyíri László és Pánczél Kristó zenészbarátaival – imádságos moldvai énekeket, köztük az Ó, Szent István dicsértessél kezdetűt fűzte az ünnepi gondolatokhoz. Az áldás szavait Horváth Zoltán protonotárius kanonoktól, a Szent István-bazilika plébánosától és Makláry Ákos görögkatolikus parókustól hallhattuk. 

A kiállítás megnyitása után Józsa Judit kerámiaszobrászt, művészettörténészt, a kiállítás kurátorát, az est háziasszonyát kérdeztük, aki körbe is vezetett bennünket a kivételes tárlaton.

– Tudatos törekvése volt-e az, hogy ezt a tárlatot magáénak érezze a Kárpát-medence, az Ars Sacra Fesztivál, a NEK és a Szent István-bazilika egyaránt?

– Igen, az volt. Meggyőződésem, hogy az eklézsia alapjából kiemelkedő, kereszt formájú installációban a Kárpát-medencei keresztény magyar kortárs alkotóművészek műveiből megrendezett nagy reprezentatív kiállítás, közel 3000 négyzetméteren, csaknem 200 műtárggyal méltó a Szent István-bazilikához és Szent István szellemiségéhez, így az Ars Sacra méltán kiemelt programja, amellyel a Kárpát-medencei keresztény magyar kortárs alkotóművészek méltó módon képviselik nemzetünket a NEK idején.

Kásler Miklós és Józsa Judit

– Miben áll ennek a kiállításnak az egyedülállósága?

– Többek között abban áll, hogy a Kárpát-medencei szétszakítottságban is összetartozó kortárs magyar művészeti alkotásokon keresztül, nemzeti összetartozásunkat és több mint ezeréves keresztény kulturális értékeinket és örökségünket mutatjuk be. Az egyedülállóság az összművészeti kiállítási anyag sokszínűségében is rejlik és az egyes művészek életművéből válogatott legkiemelkedőbb alkotások magas színvonalában is.

Az installáció külső oldalán, Szent István örökségéből a legfontosabb ránk hagyott értékek közé sorolható Intelmek, azaz Országalapító Szent István királyunk Imre fiához írt Intelmei olvashatók. Ezek ezer év múltán, ma is érvényesek és mindannyiunkhoz szólnak. Légy „irgalmas”, „erős”, „alázatos”, „mértékletes”, „szelíd”, „szemérmes”, „becsületes” – ezeket a szavakat nemcsak a szent király, hanem minden magyar édesapa örökül hagyja gyermekének. Ősi kultúránk, hagyományaink, népművészetünk, erényeink a magyar örökség részét képezik, és csak úgy maradhatnak fent, ha vannak magyar családok s abban vannak gyermekek. A családban öröklődik a hagyomány, itt formálódik a lélek és a nemzettudat is. A Szent István és fia, Imre herceg közötti családi kötelék párhuzamaként a kiállításra többek között olyan alkotóművészeket is felkértünk, akik a saját családi örökségüket, művészetüket és nemzettudatukat is apáról fiúra hagyományozzák. Ez is egyedülállósága a kiállításnak. 

Mégis talán a legkiemelkedőbb egyedülállóság a Kereszt formájú installáció, amely befogadja a Kárpát-medencei keresztény magyar kortárs alkotóművészek tárlatát, így a műalkotások a kereszt fényében kelnek életre. A kiállítási tér ugyanis az eklézsián belül és annak alapjából felragyogó kereszt, amelybe a látogatónak be kell mennie és fel kell fedeznie. A kiállítást befogadó kereszt formájú installáció metszéspontjánál, a középpontba helyezve, az altemplomi lépcsőn kiemelve a tárlat névadója, Országalapító Szent István királyunk szarkofágjának múzeumi másolata látható, amely a Bazilika tulajdona. Fölötte egyik oldalon a Napba öltözött Babba Mária, másik oldalon a Szent Korona magaslik, a koronázási palást részletei Szelényi Károly 1978-as híres fotóin, Szent István kardja Vinczellér Imre festményén sejlik fel. 

– Milyen elv szerint sorakozik fel a nyolcvanhárom műalkotás?

– A teljesség igénye nélkül említve: a tárlatba belépőt Molnos Zoltán Attila és a Csodaszarvas című szürreális olajfestményei a magyar hitregék világába vezetik. Az ősvallásunk korából sétálunk át Szent István király segítségével a kereszténységbe, olvassuk Madarassy István ötvös- és szobrászművész gravírozott fémlapjain az Intelmeket, majd találkozunk Szent Lászlóval, aki elérte, hogy I. Istvánt szentté avassák. Ezek után olaj, pasztell- és táblaképek, passiójelenetek, kerámiák és Párkányi Raab Péter stációdomborművei, a keresztény ikonográfia és hitélet legcsodálatosabb kortárs alkotásai tárulnak elénk. A főbejárattal szemben Kuti Dénes erdélyi festőművész A Kereszt ígéret című olajfestménye a zöld színekből kivilágító sejtelmes Krisztus testével a reményt hordozza és a megváltást ígéri. A keresztszár egyik végében Cech Gábor életnagyságú Keresztrefeszített Krisztus szobra, a másik végében a Magyar erények keresztem látható. A külső oldalon a kereszt egyik végében Márton Áron, a másik végében a nemsokára Budapestre érkező Ferenc pápa fogadja az érkezőt Valovits László kolozsvári festőművész alkotásain. 

Egyes művészek a történelmi téma sajátos feldolgozását választották, másoknál erős a lokálpatriotizmus, mint például Duncsák Attila Az én Kassám című festményén. Egyes alkotók a szülőföld, a magyar föld szépségét, mások a trianoni magyar sorsot tárják elénk Szent István örökségében. De ott látjuk kiemelt helyen a katolikus egyház és a magyar nemzet legnagyobb alakjait: Márton Áront, Erdély püspökét, Mindszenty József hercegprímást és Eszterházy János mártírt is. Az összművészeti kiállításban a népművészeknél az istenhit mellett a szimbolikus üzenetet hordozó ősi motívumok, a népzene és a néptánc, a hagyománytisztelet is igen erős. Azt, hogy Csíksomlyón ezer székely leány találkozik, id. Józsa János korondi fazekasmester, a Népművészet Mestere nagyméretű 80 cm átmérőjű dísztálán láthatjuk. Az ifjak legényest táncolnak és halljuk a szép magyar népdalt, mint ahogy Vinczellér Imre olajfestményei révén Bartók és Kodály is hallja azt Szent István örökségében…

*

A Szent István öröksége című kiállítás meghívásos pályázat alapján és a Nemzetstratégiai Kutatóintézet együttműködésével jött létre, fővédnöke Áder János, Magyarország köztársasági elnöke. A tárlat szeptember 19-ig, 10 és 18 óra között tekinthető meg.

Fotók: Gedai Csaba és facebook.com/kasler.miklos.hivatalos 

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Interjú

Prokopp Mária: „Istenből ered minden erőforrásunk”

Közzétéve

Szerző:

Néhány nappal ezelőtt Széchenyi-díjjal tüntették ki Prokopp Mária művészettörténészt, egyetemi tanárt. Nem véletlenül kerestem meg épp az Eucharisztikus Kongresszus előtt. Köztudott, hogy a kongresszus ünnepélyes megnyitója a Hősök terén lesz – szentmise, elsőáldozással. Innen jött az ötlet: arra kérem Prokopp Máriát, elevenítse fel röviden azt a régi, gyermekkori élményt, amikor ő készült az elsőáldozásra.

Prokopp Máriához különös kapcsolat fűz hosszú évek óta. Édesanyám keresztapja s az ő, valamint családja lelkiatyja ugyanaz a pap volt: dr. Brückner József (1894-1973) esztergomi kanonok, aki 1919-1932 között a Regnum Marianum papi közösség budapesti hittanáraként működött több iskolában, utána a budapesti Központi Szeminárium spirituálisa, majd vicerektora lett, a háború idején pedig az esztergomi szeminárium rektorává nevezte ki Serédi Jusztinián hercegprímás. Brückner atya nevét manapság ritkán emlegetik. Akik ismerték és tisztelték, egyöntetűen úgy emlegetik: példás életű, hivatásának mélyen elkötelezett pap volt. „Tipegő szent” – ahogy apró lépteire utalva „elkeresztelték”. A szovjet megszállás után beköszönő új világban ő is célkeresztbe került, hiszen Mindszenty bíboros egyik jobbkeze volt. 1952-ben Hamvas Endre esztergomi apostoli adminisztrátor – az Állami Egyházügyi Hivatal utasítására – felmentette rektori tisztségéből; a nyilvános papi működéstől is eltiltották. Brückner atya ezután az esztergomi prímási palota egyik hátsó, eldugott szobájában élt, egy korabeli ügynöki jelentés szerint „senkivel nem érintkezik /…./, ha be akarnak jutni hozzá, csak hosszas zörgetés után nyit ajtót” [ÁBTL 3.1.2. – M-37113 „Tóth Péter” tmb. 37. p.]. Ugyanakkor az idézett jelentés is rögzíti, hogy mégis sok emberrel tartott kapcsolatot, gyakran utazott fel látogatás céljából Budapestre. Az esztergomi „őshonos” Prokopp Mária családjához is bensőséges kapcsolat fűzte Brückner atyát, aki 1973 tavaszán, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén halt meg. Halála napján Mindszenty bíboros Bécsből érkező küldöttével találkozott volna, de a találkozó időpontja előtt Brückner atya életét máig tisztázatlan körülmények között kioltották.

Brückner atya szellemisége alapvetően befolyásolta Prokopp Mária életét, ezért írtam róla bevezetőül néhány sort. Nem véletlen, hogy az évente megtartott Brückner-emlékmisék szervezésének a „motorja” Prokopp Mária.

Említettem, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén vesztette életét Brückner atya. Ugyanezen a Mária-ünnepen született Prokopp Mária, aki a néhány nap múlva kezdődő Eucharisztikus Kongresszus előtt így emlékezett elsőáldozására:

– Istennek hála, olyan családban születtem, vagyis Isten olyan családba küldött engem, ahol a nagyszüleim és a szüleim is Isten jelenlétében éltek; Őáltala, Ővele és Őbenne szerették egymást, Őbelőle eredt minden forrásuk. Ennek örömét és erejét igyekeztek átadni nekem és három testvéremnek a családunk lelkiatyja, dr. Brückner József esztergomi szemináriumi rektor atya segítségével. 1939-ben, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján érkeztem a földre. 1945 húsvéthétfőjén lehettem – másodmagammal – elsőáldozó az esztergomi szeminárium kápolnájában, ahol aznap volt az első szentmise a háború végeztével.

Az előkészület a családban folyt és a szeminárium pincéjében. Szüleim és Brückner atya tehát még a háború életveszélyes hónapjaiban készítettek fel, mint az életben a legfontosabb eseményre, hogy egyesülhessek Krisztussal, aki már az eszmélődésemtől kezdve, a napi közös imákban reggel-délben-este és a kis életem cselekedeteiben, már addig is az Urunk és Istenünk, barátunk, orvosunk és mesterünk volt. Tudatosan gyűjtöttük a jócselekedeteket és az imákat Karácsonyra és Húsvétra, és a szüleink, nagyszüleink ünnepeire, hogy Isten áldását kérjük rájuk. Vagyis hatodik születésnapomra már nagyon vágytam, hogy valóságosan is egyesülhessek a kenyér színében jelen lévő Jézussal, és Őt, az Ő segítségével, mindennél jobban szerethessem.

Kép az Eucharisztikus kongresszusról: 1938. május 27-én, a Hősök terén tartott éjjeli szentségimádáson készült, jobbra az első Brückner József atya (a két gyertyatartós férfi előtt). Forrás: A XXXIV. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus emlékkönyve, Bp., 1938, 180. p.

Ebben segített az első szentáldozást követően egész életemben a havi szentgyónás, és a napi szentáldozás, amely óriási erőforrást jelent, hogy közelebb, egyre közelebb kerülhessek Istenhez…

Prokopp Mária szavaihoz érdemes hozzáfűzni, hogy a szentáldozásra őt felkészítő Brückner atya már ifjú papként, a húszas évek elején foglalkozott az eucharisztikus oktatással. Egyik dolgozatában azt fejtegeti X. Szent Pius pápa nyomán, hogy már egészen kicsi korban rá kell nevelni a gyereket az Eucharisztia imádására: „Előzetes figyelmeztetéssel szoktassuk hozzá, hogy a felmutatott szentostyában pl. a pólyába takart kis Jézust lássa, és mint a pásztorok, imádja. Jézus életének valamely más mozzanatát is belevetíthetjük e fenséges jelenetbe, hogy a gyermek megszokja a bibliai oktatásból ismert jóságos Urat látni a legméltóságosabb Oltáriszentségben. Általában arra kell törekednünk, hogy az eucharisztikus Üdvözítő a gyermek számára eleven személyiség legyen, aki őt látja, hallja, aki ugyanaz a csodatevő, mint volt földi életében.” [Brückner József: Az új müncheni módszer. Katholikus Nevelés, 1921. 2. sz. 49. p.]

Mikor Prokopp Mária először járult szentáldozáshoz, a szovjet hadsereg már megszállta Magyarországot, s az egyházat néhány nap leforgása alatt nagy veszteségek érték: nagyhét szerdáján meghalt Mikes János nyugalmazott szombathelyi püspök, nagycsütörtökön szívbénulásban hirtelen elhunyt Serédi Jusztinián bíboros, nagypénteken pedig egy szovjet katona meglőtte Apor Vilmos győri püspököt, aki épp Prokopp Mária elsőáldozásának napján adta vissza lelkét a Teremtőnek. Nehéz évek jöttek. A Széchenyi-díjas tudós így emlékszik erre az időszakra:

– 1945 szeptemberétől jöttek az iskolai évek. 1948 júniusáig, vagyis a III. osztály végéig minden vasárnap az állami iskolából együtt ment minden osztály a plébániatemplomba, a közös szentmisére. A II. elemiben lehettünk tagjai a Szívgárdának, amelyben fogadalommal köteleztük el magunkat Krisztus mellett. Nagyon hálás vagyok, hogy ennek emlékét is a szívemben őrizhetem.

Majd jött az úttörőmozgalom, megszűnt a tanítás előtti és utáni ima, a diákmiséken részvevőket az úttörő-vezető tanár figyelte és megszégyenítette másnap az iskolában, stb. A hitoktatásra jelentkezőket igyekeztek lemorzsolni, a szülőknek az állásuk elvesztésével járt a hitoktatásra való jelentkezés. 1953-ra ezért az iskolai hitoktatás többnyire megszűnt a városokban. A templomi hitoktatásra járókat is figyelték, a tanárok folyamatosan megszégyenítették őket. De a bátor hitoktató atyák Krisztus erejével, az Eucharisztia és a közös szentségimádások kegyelmével, titkos lelkigyakorlatok tartásával erősítették katolikus öntudatunkat. Aztán ezek az atyák eltűntek a látókörünkből. Csak olykor kaptunk hírt az elfogatásukról, kínzatásukról, börtönbüntetésükről, halálukról. Mindez tovább acélozta sokunkban a hűséget Krisztushoz.

A gyermekkori emlékek rövid felidézése után zárásul azt kérdeztem Prokopp Máriától, mit vár a nemsokára kezdődő Eucharisztikus Kongresszustól:

– A gondviselő Isten határtalan szeretetének megnyilvánulása a járvány miatt tavaly elhalasztott, de idén megvalósuló Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus. Nagy lehetőség, hogy megerősödjünk annak tudatában és átélésében, hogy Istenből ered minden erőforrásunk – és bátorságot kapjunk, hogy az átélt, a szívünkben lévő Isten erejét és örömét elvigyük minden embertársunknak, amint ezt immár második éve kérjük Istentől naponta, a Kongresszusért mondott imánkban. Most, a Kongresszus programjai alatt, fokozottan kérem Isten segítségét: erősítse papjainkat, hogy kétezer év hős szentjeihez hasonló elszántsággal vezessék kortársainkat, azok minden korosztályát, az Eucharisztia által Isten erejének és Örömének a megélésére.

*

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmából rendezett Remény című kiállítást szeptember 9-én Prokopp Mária nyitja meg.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Interjú

EUCHARISZTIA – A funtineli boszorkány után Jézusról készített játékfilmet Poór István, az Ars Sacrán mutatják be

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Haáz Vince

2021. szeptember 7-én, kedden este, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus ideje alatt, az Ars Sacra Fesztivál keretében a Puskin Mozi Dísztermében mutatják be Poór István Eucharisztia című, Jézus életéről szóló százperces játékfilmjét. Újabb alkotását a neves filmrendező, forgatókönyvíró és filmproducer, miként négy évvel ezelőtt A funtineli boszorkányt, ezúttal is önerőből készítette. Az évtizedeken keresztül az Egyesült Államokban élt alkotót – aki szakmai ismereteire és tapasztalataira is ott tett szert és aki a rendszerváltozás után tért haza Magyarországra – a közelgő premier előtt életéről és megszokottnak kevéssé mondható témaválasztásairól kérdeztük.

– Mikor, hogyan és miért került ki az Egyesült Államokba?

– Én nem akartam disszidálni. Filmrendező szerettem volna lenni már tízéves korom óta, de a gimnázium befejezése után megmondták nekem, hogy a rossz magatartásom és a rendszerhez való negatív hozzáállásom miatt semmilyen egyetemre nem ajánlanak. Valóban, amikor jelentkeztem filmrendező szakra, kiderült, hogy esélyem sincs, oda megbízható embereket keresnek. Mindegy, hogy tehetséges vagy tehetségtelen. Ez így ment a Kádár-korszakban. A Közgazdaságtudományi Egyetemre még valahogy be lehetett jutni, jobb híján oda kértem a felvételemet. Az egyetemi évek alatt – amint írják rólam – „happeningeket szerveztem, rendszerellenes beállítottságom miatt ügynökök figyeltek”. Diploma előtt, kommunistaellenes művészeti tevékenységre, rendőrhatósági figyelmeztetésre hivatkozva kirúgtak és ezzel az egész jövőmet elvágták. Cseh Tamással volt egy zenekarunk, azt is elkezdték bomlasztani. A mai fiatalok ezt nem tudják, de a hatalom a Kádár-korszakban mindentől félt, ahol emberek jöttek össze, mert – és ezt a fasizmustól tanulta a kommunizmus – gyanakodtak, hogy ott valami rendszerellenes dolog fog történni. Teljes bizalmatlanság volt abban a besúgókkal tele világban. (Akkor még nem ismertem József Attila Világosítsd föl című versét, amelyikben fasiszta kommunizmusról ír, de a rendszert fasizmusnak tartottam. A kommunisták teljesen lemásolták a fasizmust, csak sokkal álcázottabban művelték, nem olyan nyíltan.) Én mégsem, továbbra sem akartam disszidálni, inkább elkezdtem népzenét tanulni, tárogatón és tekerőlanton játszani, még a táncházmozgalom előtt. Levizsgáztam mindkettőből, karmesteri képesítést kaptam. De a tárogatóval sem engedtek játszani. Amikor pedig a Thália Színház Rámájana előadásához zenét írtam és azt nem az én nevemen adták le, betelt a pohár.

– Mi történt azután, hogy megérkezett Amerikába?

– Tárogatózgattam, zenélgettem, és jelentkeztem a két legjobb egyetemre, a Columbiára és a New York Universityre. Mindkettőre fölvettek és én az utóbbit választottam. 1979-ben diplomáztam filmrendező szakon. Rögtön az első filmemet Oscar-díjra javasolták. Elsőéves egyetemistaként Örkény István Havas tájban két hagymakupola című egyperces novellájából csináltam meg Tájkép csizmával és gyerekkel című vizsgafilmemet, egy 9 perces filmetűdöt, ennek köszönhetően tanulhattam ösztöndíjjal. Ugyancsak a New York-i filmfőiskolán készült az Álom és éjbeomlás 26 perces rövidfilmem, amely a költészet, a vizualitás és a cselekmény egyenrangú párosítása. Kísérleti film, előre felvett zenére koreografáltam. Közben az egyetem alatt takarítottam, éjjeliőr voltam, de örömmel tettem, mert tudtam, hogy ennél csak följebb lehet jutni. 1981-ben a hollywoodi American Film Institute-on is diplomát szereztem, emellett zenei tanulmányokat folytattam. Rendezőként az Actor’s Studióban dolgoztam, majd Los Angelesben saját színiiskolámban tanítottam színészetet.

– Mindezek után mi hozta haza Magyarországra?

– Hollywoodban írtam egy forgatókönyvet, és meglepetésemre több Oscar-díjas színész is aláírta, hogy szeretne szerepelni benne. Akkor már az itthoni rendszerváltozás után voltunk és én hazahoztam ezt az anyagot Rod Steiger Oscar-díjas és John Hurt Oscar-díjra jelölt, Golden Globe-díjas színészekkel együtt és megcsináltam 1993-ban a Kölcsönkapott időt. Közben az akkori Nemzeti Színház, mai Pesti Magyar Színház meghívott tanítani és így itthon ragadtam. Első évben az osztályomból négyen is az év színészei lettek! Az amerikai módszer szerint tanítok, mert ott sajátítottam el a színészmozgatást. Tíz évig tanítottam színészmesterséget az akkori Nemzetiben, most már magánúton teszem. Nagyon szeretek színészekkel dolgozni, de engem a film érdekel. A színház is gyönyörű, olyan, mint egy templom, mint egy otthon, de én a szabadban, a filmben érzem azt a költészetet, azt a vizualitást, ami az én stílusomat jellemzi.

Poór István filmrendező

– Egyik közelmúltbeli filmje témájául Wass Albert A funtineli boszorkány nagyregényét választotta, a filmet is Erdélyben forgatta. Mi köti Erdélyhez?

– Már fiatal koromban rengeteg könyvet olvastam és hanglemezt gyűjtöttem Erdély népzenei és népköltészeti világáról. Bartók és Lajtha László óriási hatással volt rám. Lajthának a ’40-es évekbeli széki gyűjtése nekünk etalon, én ezen nőttem fel. A legmagasabb szintű magyar kulturális múlt jellemzi Erdélyt, ez adta az alapot, hogy foglalkozzam Budapesten és később New Yorkban, Los Angelesben is az erdélyi, főleg népi kultúrával. Vallásos filmtrilógiámmal, amelynek első része A funtineli boszorkány, második a most elkészült Eucharisztia, a harmadik pedig a jövőre elkészülő Márton Áron-film, visszaadok valamit az erdélyieknek. Ott még megmaradt valami, ami Magyarországon már nincs meg. Ott még háromdimenziós arcok vannak, rajta van annak az embernek a múltja, népének ezeréves múltja, a jelene és kicsit a jövője is. A fiziognómia (arcismeret) szerint is az emberi arc mindent kifejez. Mint néhány neves rendezőt, engem is elsősorban az emberi arcok érdekelnek – és a kapcsolatok. Ezt veszem körül vizualitással. A funtineli boszorkányt – az első olyan magyar filmet, amelyben vallási élmény is van – egyedül csináltam, három amatőrrel, négymillió forintnyi saját pénzből, mert soha nem kaptam egy fillért se a filmjeimre. Pedig A funtineli boszorkány forgatókönyve 300 közül első díjat kapott Hollywoodban – vagyis még Amerika is értette.

– Minden magyar filmjét eljuttatja a külföldi nézőkhöz is?

– Mindegyik megvan angol felirattal. Egy-két korábbi filmemet meg is hívták különböző fesztiválokra, de nem volt pénzem rá. Talán egyszer eljön az ideje ennek is.

– Az Erdély-tisztelethez visszatérve: ebben gyökerezik az, hogy az Eucharisztia filmet is ott forgatta, a szépséges völgyben megbúvó Maros megyei faluban, Magyarzsákodon?

– Az előbb elmondottak mellett több más okom is volt arra, hogy Erdélyben forgassak. Nagyon nagy színészekkel találkoztam ott. Ezer színészt megnéztem, mielőtt elkezdtem velük dolgozni tíz évvel ezelőtt. Végigjártam Erdély városait, kiválasztottam a legjobbakat, és persze azokat, akik hajlandóak voltak velem dolgozni. Összeállt egy nagyszerű társaság, akikkel jól érezzük magunkat. Vidáman forgatunk akkor is, ha tragédián dolgozunk. A mellett, hogy nagyon nagy színészek, óriási alázat van bennük. Boldogan jönnek és megköszönik azt a kis pénzt, amit tudok nekik adni. Látják, hogy én az ügyért az autómat is eladtam. (Nekem van a legrosszabb kocsim az egész társaságban.) Alig várják, hogy menjek és megcsináljunk együtt egy teljes filmet, amire ott nem sok példa van. Ezért is hálásak a lehetőségért.

Ott érzem jól magam. Nem mellesleg Erdély az a hely, ahol kis segítséget is kapok. Marosvásárhely segít nekem. Például van egy magyarbarát román ember, aki a felszerelésével támogat. Ez egy nagyon szép kapcsolat!

Amikor meghirdettük A funtineli marosvásárhelyi bemutatóját, félóra alatt ezer jegy elkelt. Képzelje el azt, hogy állok a Kultúrpalota színpadán és jön a vastaps a közönségtől, majd fölnézek a páholyra, és látom, hogy mosolyognak az emberek, pedig szomorú a történet vége – ez a néhány pillanat nekem megéri! Akkor is, ha anyagilag ráfizetek. Nem érdekel.

Az erdélyi Magyarzsákodon forgatták az első magyar filmet Jézus életéről

– Túl azon, amire a címe utal, miről szól az Eucharisztia?

– A film százperces, a műfaja dráma és a középpontjában az eucharisztia megértése áll. Először próbáltam valami mást csinálni, mint az eddigi Jézus-filmek. A nagy hollywoodi feldolgozásokban azt, hogy a tömeg kiabál, a tömeg rohangál, nem nagyon kedvelem, szinte már hamisnak tartom. Ebben a filmben én Jézus személyiségét mutatom be, a viselkedését, a tanítását. Meghívom a közönséget, hogy üljünk le Vele egy asztalhoz. Ezt a fajta közelséget hozzuk a filmben, nagy tömegek nélkül. Nincs szükségem a tömegekre. Közel akarok kerülni Hozzá. Ez volt a célom. A szándékom egy megelevenedett szentmisehangulat volt, élő szereplőkkel, gyönyörű női kórussal és levegős, könnyed gregorián orgonajátékkal. A film a diósdi kórus közreműködésében saját kórusműszerzeményemmel végződik.

Amikor fölajánlja magát ez az Istenember, az Isten fia, aki lejött a zsidók közé, egyetemessé téve és szeretetre változtatva vallásukat, ez a felajánlás nem egy jelkép, ez a valóság. Ő a valóságát adja át nekünk. Ez nem szimbólum. Ez valódi fölajánlás, aminek még olyan titkai is vannak, amiket még most sem értünk, de nem baj, mert a hittel tudjuk ezt pótolni. Erős hit nélkül hogyan fogható fel az, hogy van öt kenyér és két hal és egyszer csak jóllakik ötezer férfi, asszonyaikkal és gyerekeikkel együtt? Ezt csak hittel lehet megérteni, csodák pedig vannak. Mindennap történik valami csoda. Nem baj, hogy nem értjük meg. Jézus megmondta, hogy még annyi mindent tudnék nektek mondani, de képtelenek vagytok felfogni…

A forgatókönyv fele a Testamentumból merít, a másik felét én írtam János evangéliuma – számomra ez az egyik alap – és az ismeretlen szerzőtől származó, zsidókhoz írt levél alapján. (Ma már tudjuk, és én is rögtön tudtam, hogy ezt nem Pál apostol írta, egészen más a stílusa.)

A kenyérszaporítás, a borszaporítás és Jézus beszéde jelzi, hogy a bor és a kenyér magunkhoz vétele miért valóságosan és nem csak szimbolikusan az Ő testének, az Ő valóságának a velünk való egyesülése. Minden révén, amit hirdetett, ahogy viselkedett, cselekedett, mintha együtt lennénk vele. János, Mária és Magdolna együtt élve, beszélgetve feltárják a filmben az evangélium eseményeit, a zsidókhoz írt levél bölcsességével szellemi tudást is átadva, de közérthető formában, mai nyelven kissé leegyszerűsítve, lényegét megtartva. A film a mai embert szeretné megszólítani, a szereplők karizmájával és vizuális megjelenítésével, elsősorban Jézus személyes mágikus hatásával visszaadva a vallási élményt.

– „Urak, akik a világ dolgait igazítjátok: adjátok vissza a kultúránkat” – kezdi vitairatát Deák-Sárosi László, PhD, és így zárja: „Az olyan alkotásokra, mint A funtineli boszorkány adaptációja, nem jut egy fillér sem. Pedig ez a film, ahogyan az alapjául szolgáló regény is, sajátságosan erdélyi és magyar, ugyanakkor keresztény és egyetemes, ráadásul szintén díjazták Hollywoodban, csak nem a film- és ideológiaterjesztő pénzemberek Oscar-lobbiján.” Vajon az Eucharisztia után is születik majd egy ehhez hasonló vitairat?

– Jólesett, hogy az én filmemet méltatva szólt a szerző a kultúránk tönkretétele ellen. Szépen lassan megyünk lefelé, megyünk tönkre vallásilag és kulturálisan is. Minden az anyagiak körül forog. Ma az jelent óriási élményt, ha valaki az ötéves kocsiját le tudja cserélni egy újra. De arról sohasem beszélünk, hogy az a valaki spirituálisan, erkölcsileg tönkremegy. Ahogy az Ars Sacra honlapján is olvashatjuk, „viselkedésével, kinyilatkoztatásaival, bölcsességével és a belőle áradó szeretettel, transzcendentális misztikus hatalmával, a Golgota és az eucharisztia mai mondanivalójával Jézus nagyon nagy hiányt pótolna jelenlegi anyagias világunkban”.

Ezért kellett nekem ezeket a filmeket megcsinálnom. Nekem is van egy 19 éves lányom, nem mindegy, hogy mit hagyunk nekik. Ezért fejeződik be az Eucharisztia egy kisgyermek arcával és ezzel a mondattal: „Ma egy hatalmas fájdalom hasítja ketté az ég templomának kárpitját, egy már le nem születő nemzedék!” Egyre jobban borulnak össze a felhők fölöttünk, és nem biztos, hogy ezt túléljük. Nem biztos, hogy kapunk még pótvizsgát. Nagy tudósok állítják, hogy közel a világ vége. Én ehhez nem értek, de a filmem egy figyelmeztetés. Mit teszünk most le a jövő generációinak? Borzalmakat teszünk le, főleg kulturálisan. És közben dicsekszünk, hogy ez milyen jó. Ezt próbálom ellensúlyozni, emberi, erkölcsi, vallási szempontokra támaszkodva. Fillért nem kapok, mert Jézussal foglalkozó filmre Magyarországon nincs pénz. De megoldom. Valahogy megoldom.

– Ha most nem rendeznénk Eucharisztikus Kongresszust, az Eucharisztia filmet akkor is elkészítette volna?

– Természetesen. Negyven éve készülök rá. Én teljesen vallástalan voltam, a Kádár-korszakban mi nemigen tudtuk, mi az, hogy vallás. Amikor elkezdtem olvasni érdekes, vallásos könyveket, rájöttem, hogy az életben valami több van, valami több kell hogy legyen, mint a puszta anyagi világ. És akkor elindultam a transzcendentális, a spirituális felé, főleg könyvek, emberek, emberi arcok, néhány film segítségével, és ez engem nagyon erősen megfogott. Különösen az Eucharisztia története.

Jézus szerint is mindenki megkapja a talentumokat, és nem mindegy, hogy hogyan használja. Az én tehetségem egy kölcsönvett szolgai dolog, én ezt szolgálom. Semmi hencegés itt nem lehet, ez a munkám. Nincs is választásom.

– Akkor ez időbeli egybeesés, hogy pont’ az Eucharisztikus Kongresszus napjaiban lesz a premier. És hogyan került az Ars Sacra programjába a bemutató?

– Az Ars Sacra minden évben szervez egy dokumentum-, kisfilm- és játékfilmbemutatót és én szerettem volna bemutatni még a kongresszus előtt A funtineli boszorkányt. Küldtem a szervezőknek előzetest A funtineliről és az egészen új Eucharisztiáról is – így alakult az utóbbi premierje. Legalább ilyen módon kapcsolódhat a film a katolikus világeseményhez. 

– S azután? Mi lesz a film életének a folytatása?

– Egyik művészmozihálózat a jelek szerint vállalja a két filmem forgalmazását, a mozit állítólag a rendelkezésemre bocsátják.

– És az Ön munkaélete? Az hogyan folytatódik?

– Van néhány film a fiókomban, ezeket most előveszem. A kritikusoknak teljesen igazuk van: egyre pocsékabbak a magyar és a behozott nem magyar filmek. Egyre jobban hülyítik ezekkel az embereket és fertőzik meg velük a fiatalokat. A sok musicalben már nincs is emberi arc, csak ugrabugra és dallamtalan ének. Ez a divat, ez a nívó – és én ezt nem tudom követni. Én amit vallási és szellemi értelemben magyar kulturális értéknek tartok, azt szeretném a munkámmal képviselni.

Idén nyáron elkezdtem dolgozni életem első szerelmi történetén, egy Gárdonyi-filmen. Gárdonyit gyermekkorom óta nagyon nagy írónak, zseninek tartom. Közben készülök a Márton Áron-filmre, amit a jövő évben forgatunk. Márton Áron szent ember volt, nagyon nagy hőse az erdélyieknek. Ő a jézusi viselkedést folytatta: lement az emberek közé. Nem ült elefántcsonttoronyban. Ezért akarok és fogok filmet készíteni róla a kis pénzemből.

– A funtineli és az Eucharisztia színészeivel készül majd a Márton Áron-film is?

– Mindig ugyanazokkal a színészekkel dolgozom. Úgy, mint a kedvenc rendezőim, Fellini, Tarkovszkij, Bunuel, Bergman és mások mindig ugyanazokkal dolgoztak, én is ezt követem. Meg is vannak már a Márton Áron-film főszereplői.

Ma bármilyen értéket teremt az ember, azt nagyon-nagyon nehéz eljuttatnia a közönséghez. Ezek a filmek hogyan találnak utat a nézőhöz?

A funtinelinek már volt körülbelül harminc vetítése, mindig teltházzal. Háromórás a film – ezeroldalas a regény, nem lehetett összecsapni –, de egy pisszenés, egy köhintés sincs (most már szünettel vetítjük, mert rájöttem, hogy sok). Az emberek valahogy megváltoznak utána. De tudja, mit mondok? Ha Jézusnak elég volt tizenkét tanítvány, akkor nekem is elég tizenkét néző, de az olyan legyen. Magyarzsákodon vetítettem először a filmet a falusiaknak, akik segítettek a forgatás alatt. A vetítés után elsőként egy tíz év körüli gyermek jött oda hozzám és csak annyit mondott: „A bácsi nagyon szép filmet csinált!” Egy apostol már megvan.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű