fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Evangélium

Hogy lehet bejutni a szűk kapun? – Gondolatok évközi 21. vasárnapra

Közzétéve

Sebestyén Péter atya gondolatai évközi 21. vasárnapra. 
Az evangélium ide kattintva olvasható.

1. Íme, eljövök, hogy összegyűjtsek minden népet… (Iz 66–21)

Izajás könyvét ezzel a vízióval fejezi be: a pogány népek is meghódolnak az Úr előtt.

2. Akit az Úr szeret, megfenyíti (Zsid 12, 5–7. 11–13)

A fenyítés a nevelés egyik eszköze. Istennel szemben nem hivatkozhatunk „személyiségi jogainkra”.

3. Törekedjetek bemenni a szűk kapun… (Lk 13, 22–30)

Vajon hányan üdvözülnek? – teszik fel Jézusnak a szónoki vagy inkább újságírói kérdést a mai evangéliumban. A kérdezőt, az utca emberét, a bulvárt, a paprikajancsit nem az érdekli, ami a legfontosabb, hanem amit a zsigerei diktálnak. Szemtelen, mindenhová betolakodó médiája szemében semmi sem szent, semmit nem tisztel, ha botrányt szimatolhat. Kíváncsi olyasmire, ami izgalmas, ami érdekes (lehet), de igazából nem érinti őt. Hányszor koppan falnak a fejünk amiatt, hogy kíváncsiak voltunk, hogy abba próbáltunk belerondítani, ami nem ránk tartozik. Sok bajunk épp abból származik, hogy olyasmik izgatnak, olyasmik feszítik szét érdeklődésünket, amik valójában nem fontosak, nem érintenek, és amelyekben nem vagyunk illetékesek. A gonosz tudásának fájáról szednénk le gyümölcsöket, amelyeket nem mi termeltünk, nem érdemlünk meg, amelyektől nem leszünk jobbak, szentebbek, bölcsebbek. És mivel hamar megunjuk a szenzáció, a pletyka újdonságát, mindig más és más téma köti le figyelmünket. Kiállhatatlanok, izgágák leszünk, akik állandóan mások búját-baját fogyasztják. A nagy szabadságban mindig más baja lesz az érdekes, s ezzel a magunkét takargathatjuk. A szűkszavú székely, amikor azt kérdezték tőle: hová mész, ezt válaszolta: mindjárt jövök…

Jézus sem válaszol a kíváncsiskodónak, aki az üdvözültek száma felől érdeklődik, hanem azt mondja: Törekedjetek bemenni a szűk kapun! Mintha azt sugallná, hogy ne legyünk tömegemberek. Ne tolongjunk oda, ahol könnyen emészthető, fülcsiklandozó szenzációt, leszállított árú üdvösséget kínálnak. Ha a keresztény névhez méltók szeretnénk lenni – ahogyan egy gyermek is a szülőhöz szeretne hasonlítani –, törekedjünk a fáradságosabb, de tartós életmegoldásokra. Vagyis nem az a kérdés, kevesen vagy sokan vannak-e, hanem hogy én személyesen bejutok-e az üdvösségre. Ott már nem lesznek előjogai senkinek. Nem lesznek haverok, előre engedett ismerősök, protekciók és „előre levajazott” egyezségek, hátsó bejáratok, nem lehet a portást lefizetni.

Mindenkinek – a közösségben is – személyesen kell megjárnia az élet keresztútját, és bejutnia a szűk kapun. Ahogyan hegyre föl sincs autópálya, csak kijelölt turistaösvény, ahol egymásba, a korlátba kapaszkodva, és jó erőnléttel, lélekjelenléttel és bátorsággal lehet a csúcs felé haladni.

Jézus „missziós útja” Jeruzsálemen túl is folytatódik. Bennünk. Talán lehangoló, és nem ad okot derűlátása a szűk kapu képe. De ez az áldozat és a szolgálat útja. Mint az atlétikában, lelkileg is edzenünk kell magunkat – lemondásokkal, önmegtagadással, önzésünket „ráncba szedve” -, hogy bemehessünk dicsőségébe.

A többség által kitaposott út nem okvetlenül az üdvösség útja. Ehhez személyes kockázatot is kell vállalni. S ez nem mindig a könnyebbik megoldás. Sőt. De az úton végig velünk van az, aki előttünk végigjárta. Nemcsak hátba vereget és egyetért velünk, hanem kihívásokat ad, hogy növekedjünk a szeretetben. Ezért ne féljünk az erőfeszítésektől, s ne essünk kétségbe akkor sem, ha a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy szeretnénk. Isten a javunkra fordítja néha azt is, amiről már-már lemondtunk, vagy fájdalmas tapasztalatként szeretnénk mihamarabb elfelejteni.

Nemrég olvastam egy vándorkereskedőről, aki különböző árucikkekkel megrakott ládával járta a falvakat, Afrikában. Történt egyszer, hogy lakatlan vidéken lepte meg az este. Nem maradt más hátra, minthogy az erdő szélén, egy hatalmas fa lombja alatt töltse az éjszakát. Mivel az éjszaka hűvösnek ígérkezett, elővett a ládájából egy hálósapkát, és a fejére húzta. Hamarosan elaludt, és nem vette észre a fa lombjai között tanyázó majmokat. Mivel a majmok látták a sapkafeltevés műveletét, sorban lemásztak a fáról, kivettek a ládából egy-egy hálósapkát és a fejükre húzták. Reggelre meglepve látta a kereskedő, hogy valaki turkált a ládájában, és minden hálósapkáját elvitte. Először tolvajra gondolt, de amint fölpillantott a fára, meglátta a majmokat, fejükön a hálósapkával. Ezen egy jóízűt nevetett, majd dobálni kezdte az állatokat, abban a reményben, hátha visszaadják a sapkákat. A majmok ide-oda ugráltak a kövek elől, de a sapkákat nem adták vissza. Ekkor a kereskedő dühében földhöz vágta a sapkáját, és íme, a majmok is – követve utánzó hajlamukat –, földhöz vágták a sapkákat.

A kereszténység teljesen más értelemben „Krisztus-utánzás”. Nem majmolás, nem csordaszellem, hanem személyes elkötelezettség. Tudatosan engedünk a jó vonzásának. Válasz arra, hogy Krisztus megbabonázott, eljegyzett minket az ő szeretetével. Imitatio Cristi. Kövess engem! – szólít fel Urunk oly sokszor a Bibliában.

„Ő a lehető legszűkebb kapun ment be: kínzatásától a pokoljárásig.” (Czakó Gábor)

Ha szűk is a kapu, ha magas is a „bejutási küszöb”, biztos, hogy mindannyiunk számára van hely nála. Nem könnyű bejutni, nincs is nagy tolongás, de a kaput ő maga nyitja ki. És beenged.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.

peterpater.com | Római katolikus pap, a marosvásárhelyi Szent Imre templom plébánosa. Önéletrajza itt olvasható.

Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Evangélium

A régi parancs újdonsága – gondolatok húsvét 5. vasárnapjára

Közzétéve

Fotó: Pixabay

1. Pál Antióchiában (Ap Csel 14, 20b–27)

A ma idézett szentírási szakasz Szent Pál első missziós útjának befejezéséről tudósít. A szíriai Antióchiában a tanítványok megnyitották az üdvösség lehetőségét a pogányok számára. Kialakult a vezetés rendje, a hívek élére elöljárók kerültek. Ezt mindig böjt és imádság előzte meg. A már megalapított közösségekbe erőt öntöttek. Képet kapunk a tanítványok toborzásáról, a missziós munka nehézségéről és áldozatáról. Az emberséges lelkipásztorkodás ma is művészet. Állandó szentségre törekvést, az Úrra való odafigyelést igényel. A lelkipásztor csak így kerülheti el a dölyfösség, az önteltség csapdáját, és így maradhat nyitott, hogy senkit ki ne rekesszen, hanem inkább mindenkinek nyissa meg az üdvösség kapuit.

2. A menyei boldogság (Jel 21, 1–5a)

Szent János látomásában a végidőbeli „új Jeruzsálem” Isten hajléka lesz köztünk. Isten újjáalkotó Szentlelke megszüntet minden szakadást, gyászt, megosztottságot. Talán nekünk is figyelmeztetés, hogy túl díszes, funkcionális, de üres templomainkban engedjünk nagyobb teret neki, hogy jól érezze magát bennük. A templom attól válik otthonossá, hogy Isten asztaltársaságában érezhetjük magunkat.

3. Ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást…
(Jn 13, 31–33a. 34–35)

Bibliánk alcíme is új parancsként emlegeti Jézus utolsó vacsorán elmondott szeretetparancsát. De mitől, miért új ez a parancs? Hiszen az emberi együttélés szabályai egyidősek az emberiséggel… Mi ez a kétezer év a megközelítőleg 30 ezerhez képest? A tízparancsolat is valamiképpen az emberi szívbe van belevésve. Az ember mindig is tudta, érezte, hogy ha meg akar maradni, akkor nem ölnie kell a másikat, hanem összefogni, támogatni, szeretni. Így győzi le az állatot, a természet erőit. Miért új akkor a szeretet parancsa, ha az ószövetség is kifejezetten beszél róla? Mind az Isten, mind az ember szeretetéről.

Azért új parancs, mert Jézus látva a közelgő keresztet, amelyen a maga részéről megdicsőíti az Atyát és visszavezeti hozzá az embereket – kiüresíti önmagát. Odaadja életét szeretetből. Belehal az Atya iránti szeretetbe. A válasz tehát ebben a szócskában van: amint én szerettelek titeket. Ne csak úgy szeressétek egymást, hanem legyetek képesek meghalni egymásért. Szeretetünk mindig meg van jelölve a halállal. Szeretni mindhalálig, szeretni akkor is, ha belehalunk. Isten nem úgy győzi le a rosszat, hogy bosszút áll, és látványosan elnémítja, kiiktatja, hanem „kiszenvedi” belőlünk, meghal értünk. Magára veszi annak gyalázatát, átkos következményeit, és segít minket felemelni, hogy el ne vesszünk. Ez a jézusi szeretet. Ez győzi le a világot. Ilyen a keresztény szeretet. Óriási újdonság ez ma is, ha az üzleti korrektséget, a politikai, jószomszédi viszonyok és megnemtámadási szerződések kényes békéjét vesszük alapul.

De akár azért is új lehet, mert emberi természetünk ösztönösen tiltakozik ellene. Ezért magunkat is szüntelenül le kell győznünk, ahhoz hogy szeressünk. Túllépve vonzáson és szimpátián, érdeken és hasznossági szempontokon, sutba dobva az olyan kérdést, hogy: érdemes egyáltalán, megéri?

Amint én szerettelek titeket… – ez különböztessen meg titeket az átlagembertől. Mintha csak azt mondaná: ebben legyetek többek, mások, tartóra tett mécsesek. Haljatok meg mindennap önzéseteknek, haljatok bele mindennap a világ elvárásaiba, és szeressétek ki belőle az istenarcot, amelyet belerejtettem. Úgy szeressétek a másik ember, hogy mentsétek is meg. Mentsétek meg önmagától, mentsétek ki a gonosz karmaiból…

Ha meg akarjuk érteni, tanulni, mi a szeretet, nézzünk Jézus Krisztusra. Az ő földi története, a szentek élete révén beavatást nyerhetünk a titokba. És megszűnnek a kérdéseink: hogyan, miért… Nem lesz értelme akadékoskodni, és egérutat keresni: csakhogy, de hát, igen de… – hanem tetten érjük bennük a szeretet titkát. Nagypéntek és húsvét titkát. Akár már egy családban is, ahol a szeretet nem alkalmi hőstettek vagy fellángolások sorozata, nem a világnak szánt bűvészmutatványok esetleges, amatőr próbálkozásai, hanem: életet adni a másikért… megvalósulhat a krisztusi szeretet. Odaadni magunkat kölcsönösen, elégni a hűség, a bizalom és az „értelmetlen” szeretet oltárán. Jézus erre nem példa, hanem maga az alap, az erőforrás és a jutalom egyben.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Evangélium

Nyájas pásztor – gondolatok húsvét 4. vasárnapjára

Közzétéve

1. Sokan követték… (Ap Csel 13, 14. 43–52)

Az Apostolok Cselekedete a fiatal egyházról, Pál és Barnabás munkamódszeréről tudósít, ahogyan először a zsinagógákban hirdették Isten igéjét.

2. Ezután nagy sereget láttam… a Bárány előtt állni… hosszú, fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaággal (Jel 7, 9. 14b–17)

A látnok János apostol a megdicsőült, győztes Krisztust látja mint bárányt Isten jobbján. A pálmaág a győzelmet, a fehér ruha a mennyei dicsőséget jelenti.

3. Jézus a jó pásztor (Jn 10, 27–30)

A zsidó templomszentelés ünnepe – héberül hanukka –  arra az időszakra vezethető vissza, amikor a szírektől megszentségtelenített második salamoni templomot Makkabeus Júdás pap és szabadságharcos
Kr. e. 165-ben megtisztította. Meggyújtották a nyolckarú gyertyatartó, a menóra gyertyáit, és nyolc napon át ünnepelték, hogy Isten „visszaköltözhetett” házába. Ez a mi naptárunk szerint december tájékán lehetett. Ezért is jegyzi meg Szent János tömören: tél volt. A zsidók számára ez egy szabadságharc pillanatnyi győzelmét jelezte, aminek megerősítését Jézustól is elvárták volna. Ekkor beszél Jézus magáról mint jó pásztorról. Furcsa is tőle, hogy ilyen környezetben ilyen képet használ. Salamon tornácában azonban kézenfekvő a hasonlat, hisz a templom az Atya karámja, ahol a szokás szerint a gazda legbátrabb fia őrzi a juhokat, míg a béresek alszanak.

A szentmiséinkben három részben idézett „jó pásztoros” hasonlat harmadik részén elmélkedünk idén, ahol Jézus azt mondja: „Az én juhaim hallgatnak szavamra… ismerem őket… senki sem ragadhatja ki kezemből azt, amit Atyám adott…, mert én és az Atya egy vagyunk.”
A korabeli vallási vezetőknek ez már sok. Betelt a pohár. Ez a mondat
– Én és az Atya… – a biblikusok szerint a jánosi evangélium mértani közepe is. Mintha azt sugallná olvasóinak: ez a gondolkodásom, hitem szíve közepe.

Vajon nekünk lényünk centruma az Istennel való személyes kapcsolatunk? A feltámadt Krisztus lakik lelkünk templomában vagy rablók barlangjává tettük azt? Jézusnak az igazhitűekkel folytatott egyre meddőbb és elmérgesedő vitájában a jó pásztor hasonlat nagyon is kézenfekvő. A pásztornépek mindennapi tapasztalatát tükrözte, hogy a bárányok teljesen rábízzák magukat a pásztorra. Ő vigyáz rájuk, forráshoz, jó legelőre vezeti, és nem terelgeti, hanem gondjukat viseli minden tekintetben.

Önállósulni akaró, egyedeire szétbomló társadalmunkban még keresztény körökben is idegennek, idejétmúltnak tűnik Jézus pásztorképe. Vágyódunk ugyan a líderre, aki megmondja nekünk, kijárja helyettünk, elintézi, kiharcolja… – másrészt kínosan féltjük önállóságunkat, nehezünkre esik engedelmeskedni, sőt mi jobban tudnánk, hogyan vezényeljen a karmester a zenekarnak. Félünk a hatalomtól, félünk, hogy vezetőink visszaélnek bizalmunkkal, kihasználnak, egyenesen feláldoznak „érdekeik oltárán”. Holott pásztor és juhok között nem alá- és fölérendeltség van, hanem a szőlőtő és venyigék életadó, egymást átjáró viszonya.

Simone Weil szerint a jó pásztor és juhai-bárányai együttélése mindig hordoz magában valami feloldhatatlan tragikumot: a pásztor az, aki végül leöli a bárányt… Valóban, igaza lehet a múlt század kimagasló misztikus-filozófusának, ha csak a „természet” rendjét vesszük alapul. Ez a gondolat már Jézus Urunk előtt is megjelent vádként a népet kihasználó ószövetségi papok ellen. De jézusi összefüggésben teljesen másról, más gondolkodási és létbeli szintről van szó.

Ilyenkor, húsvét táján hívő tapasztalatunk ugyanis teljesen feloldja és átírja ezt a „tragikumot”. Húsvéti bárányunkat leölték, feláldozták, hogy nekünk életünk legyen. Jézus Krisztus egyszerre áldozati bárány és jó pásztor. Szent Péterre bízza nyáját: legeltesd juhaimat! Az ő áldozata nyomán nyer értelmet a pásztor és nyáj hasonlata, mert a bárány vére fehérre mosta a vértanúk ruháját.

Ez a tény kötelez ma is minden pásztort és minden juhot. A mai pásztornak is fel kell áldoznia magát a nyájért. Ez a hivatása. Van pásztorunk, aki vezet minket és gondoskodik rólunk. Minél inkább hasonlít egy lelkipásztor örök főpásztorához, minél inkább tudatosul a hívőben, hogy az összetartozás nem a keretekre (karám, bot, pásztorkutyák), hanem elsősorban a kölcsönös bizalomra támaszkodik, annál inkább eljutunk arra a felismerésre, hogy érdemes mindent feláldozni érte, és semmit sem érdemes elébe helyezni.

Így tárul fel az egyház misztériuma, ahol Péter és apostoltársai emberhalászok és pásztorok egyben, akik Jézus nevében, őt helyettesítve, akár életüket is feláldozva összefogják, vezetik és óvják minden veszélytől a rájuk bízott nyájat. A feltámadt Jézus saját magával ajándékozza meg nyáját, saját magában ad örök életet, – ami már itt a földön elkezdődik.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Evangélium

Jobban szeretsz, mint ezek? – gondolatok húsvét 3. vasárnapjára

Közzétéve

Fotó: Bible Ask

1. Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek… (Ap Csel 5, 27b–32. 40b–41)

Az induló és fejlődő egyháznak maga a Szentlélek adja az erőt, inspirációt, bátorságot és ajkára a szavakat, hogy Krisztus művét rendíthetetlen bizonyossággal terjessze.

2. A huszonnégy vén között ott áll a Bárány, mintha leölték volna… (Jel 5, 11–14)

A pathmoszi látnok, János a feltámadt Jézust, a Bárányt mutatja be, aki magán viseli a keresztrefeszítés sebeit, immár megdicsőülve, az Atya jobbján.

3. Jézus Tibériás tavánál (Jn 21, 1–19)

A negyedik evangélium utolsó fejezetében olvassuk az egyik legmegrázóbb feltámadás-beszámolót. Az első húsvét után vagyunk, de még a mennybemenetel előtt. Az apostolok nem kapva különleges utasítást, visszatérnek Galileába, eredeti foglalkozásukhoz, a halászathoz. Mint annyiszor, ezen az éjszakán sem fognak semmit. Isten nélkül valahogy nem megy… Lehet, hogy ezzel szerették volna kiverni fejükből a csalódásokat, a munkába temetkezve akartak napirendre térni a „történtek” fölött, de sehogy nem sikerült. Hajnaltájban azonban ott a Mester a parton. Füstölgő parázs, rajta hal. Odakiált nekik: vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán! És ismét megtörténik a csoda. Kivetik a hálót, és színültig megtelik, 153 nagy hal. A szám is sokatmondó.

Csupa szimbólum, mélyértelmű jelkép. A feltámadt Jézus az örök élet túlsó partján. Mennyei kenyerével vár minden szentmisén. A vendégből vendéglátó lesz, és a kenyérszaporítás emléke is megelevenedik. Milyen öröm együtt étkezni azokkal, akik egy családhoz tartoznak, egy forrásból isszák az örök élet vizét!

Most is a szeretett tanítvány az, aki elsőnek kapcsol, hamarább felismeri, de Péterben nagyobb a bizonyítási vágy. Beugrik a vízbe, és úszik a part felé. Az életéért, a Mester bizalmáért úszik. Hogy mihamarabb meggyőződjön, a (feltámadás) csodájára járjon. Mert az igazi halász,  most már ő is rájött: az Úr az! Reggeli után pedig nekiszegzik a kérdést: Péter, jobban szeretsz, mint ezek? Jézus nem Péter hitére vagy tudására kíváncsi. Azt jól ismeri. Nem az álmai, reményei felől faggatja, hanem a szeretetére kérdez rá. A hit a múltat alapozza meg, a remény a jövőre irányul, de a szeretet a „most-ra”, a jelenre vonatkozik. Itt és most: szeretsz engem? Jelen időben. Ez mutatja hitedet is. Többet kérek tőled, mint a többiektől. Hogy te erősítsd meg azokat, akik rád vannak bízva. Példát kell adnod nekik hűségben, ragaszkodásban, hitben, szeretetben. Könnyeidet elfogadtam, most feladatot bízok rád. Ez lesz az elégtétel…Tudsz jobban szeretni engem, mint magadat? Hisz csak akkor tudod jól szeretni családtagjaidat, munkádat, a teremtett világot, a bűnösebbeket, az ellenséget, a másképp gondolkodókat, mindenkit. A Mester aztán hallja az őszinte választ: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek! Most már nincs kivagyiság, oda a majd én megmutatom büszkesége, mostanra szertefoszlott a magabiztos önismeret beképzeltsége. Már nem hasonlítgatja hitét másokéhoz. A Mester jobban ismeri szívét, mint ő maga. Péter a hármas tagadást, hármas szeretetvallomással teszi jóvá. Sőt mentségére azt is felhozhatnók, hogy ezután sosem tagadta meg Jézust.

Ez a hármasság életünkben is egyfajta fokozatosságot, mélyülést, változást tükrözhet: eleinte csak tanítják, hagyomány lesz a hit. Gyermekkori kötelesség. Aztán tudatosul, amikor a szavak, fogalmak megtelnek tartalommal, és gazdagszik a hitünk, látásmódunk. Az igazi vallomás azonban az, amikor tettekre is váltjuk. Amikor képesek vagyunk szavak nélkül, minden hősködést mellőzve, szeretetünkkel alkalmazni a hétköznapokban. Amikor már magától értetődő, hogy szeretjük Jézus Krisztust, hiszen nélküle semmi sem megy. Ez a felismerés ad erőt, hogy a fogyasztói világnak, a pénzimádatra sarkalló lázadó angyalnak is nemet mondjunk, mint Péter és társai.

Legeltesd juhaimat és bárányaimat! – hallja a rehabilitációként is felfogható feladatot! Ez a péteri szolgálat lényege minden időben. A legfőbb Pásztor, a feltámadt húsvéti Bárány rábízza egyházát a gyarló emberi pásztorokra, de Lelkével velük marad. Ez a garanciája az egyház hitelességének. Munkája ezért hatékony. Pétert a Mester most iktatja be a szolgálat hatalmába, hogy helyettese legyen, míg új ég és új föld nem lesz.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű