“Soha nem felejtem el, milyen figyelmes volt. A legkisebb dolgokat is észrevette, és azonnal cselekedett, még mielőtt egyáltalán rájöttem volna, hogy valami baj van.”
Amikor temetéseken azt hallgatjuk, hogyan emlékeznek a résztvevők az elhunytra, szép, lélekgyógyító élményben van részünk. Rájövünk, hány ember élete is kapcsolódik a miénkhez. Talán soha nem is jut az eszünkbe, hogy amikor egyszer azon a régi nyáron áthívtuk a szomszédot egy vacsorára, mennyire jobbra fordult ettől az ő élete. Vagy hogy mennyire örömteli, életre szóló emlékeket szereztünk az unokaöcséinknek, amikor számolatlan órákon keresztül szánkóztunk velük. De éppen azért, mert a másokkal való interakcióink annyira hatással vannak ránk és alakítanak bennünket, sokaknak lehet majd életük vége felé sajnálkozni valójuk a kapcsolataik miatt.
Egy ápolónő, Bonnie Ware, aki gyógyíthatatlan betegeket gondoz, mesélte, milyen sok ilyen esettel találkozott. Gyakran hallotta ugyanazt a sajnálkozó panaszt: „Bárcsak kapcsolatban maradtam volna a barátaimmal”. Az Illinois-i Egyetemen készült tanulmány szintén bebizonyította, hogy a felnőttek sajnálkozásainak nagy része a kapcsolataikkal függ össze. Tekintettel minderre, hogyan vegyük számba mai kapcsolatainkat? Nem kellene időt és energiát szánnunk arra, hogy javítsuk kapcsolatainkat azokkal az emberekkel, akik közel állnak hozzánk?
Van néhány kérdés, amit érdemes feltennünk magunknak, hogy aztán ne kelljen semmin sem bánkódnunk majd életünk vége felé.
1. Ki most a legfontosabb az életünkben?
Készítsünk egy listát azokról, akik közel állnak hozzánk. Gondoljuk végig: házastársunk, gyermekeink, közeli családtagjaink, közeli barátaink. Hogyan bánunk velük? Több időt és energiát szánunk rájuk, mint más ügyeinkre? Ha nem, hogyan adhatnánk nekik elsőbbséget? Itt gondoljunk olyan gyakorlatias dolgokra, mint hogy hetente egyszer menjünk el enni valahova a fiunkkal együtt. Írjuk be a naptárunkba is. Másik példa: válasszunk, hogy inkább azt csináljuk meg, amire a jövő vasárnap meglátogatandó nagynéni kért bennünket, vagy inkább azt, amit mi magunk akarunk csinálni.
2. Kivel állunk rendszeres kapcsolatban?
Például munkatársainkkal, szomszédainkkal, a kávézónk pultosával, a szokásos élelmiszerboltunk pénztárosával stb. Hogyan bánunk velük? Adhatnánk nekik több megbecsülést? Pozitív a kölcsönös kapcsolatunk? Milyen gyakran mondunk nekik köszönetet? Milyen gyakran mondunk nekik valami kedveset, vagy kérdezünk meg valamit róluk, az életükről?
3. Kivel szakadt meg a kapcsolatunk? Mely kapcsolatok felelevenítéséért kellene valamit tennünk? Vannak olyan emberek, akiknek meg kellene bocsátanunk? Van valaki, aki most éppen nehéz időket él át, és meg kellene keresnünk, noha egy ideje már nem is beszéltünk vele?
Előfordulhat, hogy valamilyen múltbéli sérelem miatt nem vágyunk egy bizonyos kapcsolat megjavítására. Kezdjük azzal, hogy imádkozunk azért a kegyelemért, hogy akarjunk megbocsátani. Még ha nem is fogunk minőségi időt tölteni valakivel, aki megbántott minket, pusztán a megbékélés és lezárás érzése (még ha gyakran egyoldalú is) nagyon áldásos.
Ha ötletekre van szükségünk ahhoz, hogy hogyan erősítsük kapcsolatainkat, gondoljunk arra, mi magunk milyennek éreztük azt, amikor a legjobban szerettek bennünket a múltban. Ki volt az az életünkben, akitől a legtöbb szeretetet kaptuk? Mi szépet és jót mondanánk róluk a temetésükön? Hogyan tehetnénk mi is ilyen jót másokkal?
Ha estére el tudjuk érni, hogy a megbocsátás és a nagylelkűség elsőbbséget élvezzen barátaink, családunk és ismerőseink felé, akkor jó irányba léptünk. Végezzünk egy kis önvizsgálatot, és időről időre értékeljük a kapcsolatainkat. És akkor életünk végén megnyugtató lesz arra emlékeznünk, milyen aktívan törekedtünk mások szeretetére.
Forrás: Aleteia
Ezt a cikket Solymosi Judit önkéntes fordítónknak köszönhetően olvashattad el magyarul. Ha fordítóként te is csatlakoznál a Katolikus.ma médiamisszióhoz, akkor várjuk jelentkezésedet a Kapcsolat oldalon keresztül.
