Franciaországban a szerzetesek és a szerzetes nővérek a bezártság igazi szakértői. Szabadon, a körülmények ismeretében választották ezt az életformát. Itt az idő, hogy tanácsokat kérjünk egyiküktől, hogy könnyebben tudjuk átélni ezt a soha nem látott időszakot, amely nem a tehetetlenséget, hanem a fegyelmet kell felidézze bennünk.
A Szent Wandrille apátságban is bezárkóztak. Nem működik a kegytárgybolt, az utolsó látogatók is elmentek már, a szerzetesek pedig a közös imánál egy-egy stallumot üresen hagyva ülnek egymástól, előttük és mögöttük senki, hanem átlós alakzatban foglalnak helyet, ráadásul nem két sorban, hanem négy sorra széthúzódva. Harmincra tehető a közösségben élő testvérek száma, koruk 24 és 93 év között van, és jelenleg nincs közöttük egyetlen beteg sem. És amint egyikük nyomban be is vallja: „Nem sok minden változik a mi számunkra, legfeljebb csak ami a Nagyböjt félidejénél végzett, kerítésen kívüli sétát illeti”. „Egy monostorban minden ott, a helyszínen történik, Szent Benedek szabályzata mindenről gondoskodik még az elzártságban is. 14 hektárnyi területünk van, hosszú folyosóink, fenséges ebédlőnk … Úgyhogy nem nehéz betartani az „egy méteres” távolságot.”
Fegyelemre van szükség
Az elzártságban folyó élet második pillére a fegyelem. „Van itt egy ellentmondás. A bezártság arra is lehetőséget ad, hogy szétszórtak és nyugtalanok legyünk, különösen manapság, az annyira időigényes társadalmi hálózatok, kapcsolatok idején”. A szerzetes, aki tíz éve él a világtól elvágva, világosan és nagy hozzáértéssel magyarázza, milyen sokan pocsékoljuk az időnket a Facebook-on, a Twitteren és az Instagramon. „A belső szabadságot megsemmisítheti az internet üressége és a fegyelem hiánya.” Meg kell tehát állapítani egy fontossági sorrendet, és otthagyni mindent, ami eltérítene bennünket. Az embernek önmaga urának kell maradnia, el kell fogadnia a gyengeségét, de uralkodnia is kell magán. Ami pedig a képernyőt illeti, ami annyira szükséges, hogy ne legyünk elvágva a világtól, hát persze szabad használni, de okosan és jó célra.” Ha a Pápával együtt, élőben imádkozzuk a rózsafüzért a Vatikán honlapján, az nem kárbaveszett idő! De csak 30 perc, szemben azzal a 3 órával, amit a Twitter oldalunk aktualizálására szánunk…”
Az időhöz való viszonyulás jelenti tehát a bezártság valódi kihívását. Napjaink folyásában találjunk egy napirendet, valamire konkrétan szánt időintervallumokat, amit előre meghatározunk, és így alakítsuk ki napjaink ritmusát. „A bezártság alkalom lehet arra, hogy valamit másként csináljunk, újra átgondoljuk, hogy melyek az életünkben a prioritások.” És hogy jó kérdéseket tegyünk fel magunknak: „Mi az, amit nem szoktam csinálni, de most megcsinálhatok?”
Maradjunk kapcsolatban másokkal
A másik olyan szükséglet, amelyre a bezártság rámutat, az embereknek a közösségben, kapcsolatban élés iránti szükséglete. „A bezártság érinti a társaság iránti vágyunkat, szociális voltunkat, amit szintén nem hanyagolhatunk el.” Semmi nem ér annyit, mint az emberi kapcsolat. Inkább telefonon érintkezzünk másokkal, az emberi hang többet kommunikál, mint egy internetes társadalmi hálózat! Szomszédok, a plébánia területén lakó hívek nagyon leleményes kezdeményezésekkel bizonyítják ezt. Ha még mindig nem hiszik, ha még mindig szükség van valami érvre a meggyőzésükhöz, gondoljanak arra, hogy még a remeték is előírnak maguknak valamiféle fegyelmet a mindennapi életükben. Ami pedig a többiekhez való kapcsolódást illeti, az imádkozásban történő egyesülésben élik ezt meg. Ez a titka annak, hogy igenis élhetünk másokkal közösségben, még ha távol is vannak. Vagy gondoljanak azokra, akik kétszeresen szenvednek, mint például a hajléktalanok. „Sose feledkezzünk meg az ima erejéről és a szentek közösségéről” – zárja tanácsait a normandiai szerzetes.
Forrás: Aleteia
Fordította: Solymosi Judit