fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Életmód

Hogyan lehetnénk alázatosabbak – és miért olyan fontos ez?

Világunk nem értékeli ugyan, de rendkívüli szüksége van rá

Közzétéve

Fotó: Pixabay

Most, hogy túl vagyunk újévi fogadalomtételünk szertartásán, és szinte rögtön fel is adtuk idei újévi fogadalmainkat immár sorrendben tizennyolcadszorra, talán megfontolhatnánk egy kicsit jobb önfejlesztési projektet: az alázatét. Realistábbaknak kell lennünk a változásra való képességeinkkel kapcsolatban. És ezt úgy mondom, hogy elsősorban magamról beszélek. Nem teszek újévi fogadalmakat, de folyamatosan nagy önfejlesztő gyakorlatokkal jövök elő, és ha egy kicsit alázatosabb lennék, könnyen rájönnék, hogy ez messze túl van a képességeimen.

Egész életemben arroganciával küzdöttem. Gyóntatom talán már belefáradt, hogy mindig ezt hallgatta… azt kívánom, bár ne lettek volna az ítélkező gondolataim; bár ne kezeltem volna olyan elutasítóan másokat. Az arrogancia a bölcsességet nélkülöző elme tünete. Az első lépés a bölcsesség felé, mondja Szókratész, a rácsodálkozás. Az az ember, aki rácsodálkozva tekint a világegyetemre, gyermeki elbűvöltséggel áll a misztérium előtt, amit nem képes felfogni. Egy ember, aki csodálkozik, értékeli a többi embert és álmélkodik, milyen egyediek és érdekesek.

Ez a rácsodálkozó hozzáállás azért vezet bölcsességhez, mert arra sarkall minket, hogy alázatosan hallgassunk és tanuljunk. Másfelől egy arrogáns ember azért nem bölcs, mert úgy gondolja, ő már eleget tud és nincs mit tanulnia. Ez a gőg, legalábbis amennyire én meg tudtam vizsgálni önmagamban, tulajdonképpen egy rejtett bizonytalanságérzés, egy kényszer, hogy benyomást gyakoroljunk másokra, mivel vágyunk a hízelgésükre.

Mindnyájunknak szüksége van arra, hogy folyamatosan vizsgáljuk, nem vagyunk-e arrogánsak. Ez egy olyan bűn, ami a személyes fejlődésünkben való elakadáshoz vezet, mivel az arrogáns ember vagy azt gondolja, hogy könnyű változtatni, és aztán elbukik, vagy azt nem tudja elképzelni, hogy első helyen neki kell változtatnia. A változtatás lehetséges, de nagyon, nagyon nehéz, úgyhogy sokkal sikeresebbek leszünk, ha céljainkat alázattal közelítjük meg. Ezért mondja Szt. Ágoston: „az alázat az összes erény alapja”. Minden, amit teszünk, jobban megy egy adag alázattal, szóval ezt érdemes megfontolni.

Mi az alázat? Kezdjük azzal, hogy mi nem. Az alázat nem egy ok nélküli szégyenérzet, nem alacsony önértékelés, a kockázatvállalás hiánya vagy passzivitás. Egy alázatos ember nem utasít vissza bókokat, nem utasítja vissza, hogy elfogadjon dicséretet egy munkáért, amit jól végzett el. Aquinói Szt. Tamás egy definícióban, ami egyszerű, de pontos, így fogalmaz: „Az alázat erénye abból áll, hogy korlátaink között tartjuk magunkat”. Szóval, ha alázatosak akarunk lenni, pontosan ismernünk kell magunkat, hogy lássuk a határainkat. Tudjuk, hogy mit tudunk megtenni és mit nem. Egy alázatos ember őszinte.

Sok éve, amikor kezdtem komolyan venni az alázat koncepcióját, elhatároztam, hogy őszintén megvizsgálom magam. Az első dolog, amire rádöbbentem, az volt, hogy nem tudom megállni, hogy ne legyek arrogáns, nem tudok rajta máról holnapra változtatni (nos, már az is gőg volt, hogy azt gondoltam, képes vagyok rá). Volt pár ember az életemben, aki nagy alázatot mutatott és inspirált engem. Olyan akartam lenni, mint ők, de tudtam, hogy sehol sem vagyok hozzájuk képest. Világos lett, hogy jobb szokásokat kell kialakítanom és kis lépésekkel kell elkezdenem a haladást a nagyobb cél felé.

Az alázatnak vannak szokásai, amelyeket mindnyájan képesek vagyunk kifejleszteni, még akkor is, ha nem érezzük magunkat alázatosnak, ezek fognak minket alakítani, hogy még alázatosabban viselkedjünk, és végül a kifelé irányuló változás belülről is átformál. Találtam néhány jó listát az interneten – gyakorold a nagylelkű mentalitást, ami bizalmat szavaz, mondj gyakran köszönetet, inkább a másikról beszélj, mint magadról, kérj visszajelzést, tegyél fel kérdéseket, hallgass másokra, fogadd el a visszaesést, és, ahogy már tárgyaltuk ebben a cikkben: fejlessz egy kis készséget a rácsodálkozásra!

Az alázat gyakorlása egy csomó haszonnal jár! Megnyugtatja a lelket, fejleszti a vezetőkészséget, segít az önkontrollban, növeli a munkateljesítményt és hozzájárul az egészségesebb, jobb emberi kapcsolatokhoz. Amit én megtanultam az alázat felé vezető úton, az meglehetősen egyszerű: az emberek jobban kedvelnek (és nem akarok öntelt lenni, de ez tényleg igaz!). Észrevettem, hogy értékes tanácsokat kapok, ha hajlandó vagyok figyelni másokra, még ha olyan területen is, amiről úgy tudom, hogy az én szakterületem. Az alázat gyakorlása őszintébbé tett engem, jobban értékelem a többieket, és magabiztosabb vagyok.

Sose érünk célt teljesen, soha nincs egy pillanat, amikor hátradőlhetünk és kijelenthetjük, hogy végre mindenki másnál alázatosabbak vagyunk, de a tény, hogy úton vagyunk efelé, jó hír! Azt jelenti, hogy mindig van valami új, alig egy karnyújtásnyira tőlünk. Talán az a fogadalom, hogy alázatosabbá váljunk, olyan vállalás, amit mindnyájan tehetnénk minden évben. Ha dolgozunk rajta, ki tudja, mi mindent fogunk még elérni?

Írta: Michael Rennier atya, Missouri, USA via Aleteia
Fordította: Erdős Attila atya

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Életmód

A mai generáció jelszava: „Én döntök”

Elkerülhetjük a szabad döntéssel járó aggodalmakat és csalódásokat, ha egy dolgot megtanulunk:: hálásan elfogadni azt, amit kapunk.

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Rengeteg tintát pazaroltak a nevezetes X, Y, Z vagy Alfa generációkra. Úgy is nevezték őket, hogy ők a „nekem-jogom-van-rá nemzedékek”, most pedig kialakul az „Én döntök” generáció. Kiskorukban mindenben kikérték véleményüket: milyen sütit kérnek, milyen színű legyen az új kocsi, akarnak-e egy kistestvért. Minden sorra került, vagy majdnem minden. Semmit sem volt szabad erőltetni: nem lesz a gyerekből orvos vagy pék, mint az apja vagy nagyapja volt, csak ha nagy kedve van rá. Nem keresztelik meg, csak ha egy napon úgy dönt, hogy akarja, vagy majd máskor, vagy még akkor sem. Természetes, hogy most egy olyan világra vágynak, ahol minden a szabad választásukon múlik: férfiakat vagy nőket szeressenek, katalógusból rendeljenek maguknak gyereket vagy sem, meghatározzák-e saját haláluk idejét, váltsanak-e teljes könnyedséggel az egyik nemről a másikra, inkább állatnak érezzék-e magukat, mintsem embernek. Mindenki lássa maga, hol töri át a határokat: próbáljuk meg előbb, azután majd meglátjuk.

Ismerjük el, Jean-Paul Sartre egy megvilágosodott pillanatában levonta ennek a választási szabadságnak a következményeit: ez a következmény pedig az aggodalom, a szorongás! Az „Én döntök” generációnak szembe kell néznie a saját döntés aggodalmával. Hogyan legyen képes 16 évesen komolyan dönteni egy iskolai szakosodásról, amikor, tiszteletben tartva a kötelező szabadságot, felszólítják választásra a számtalan lehetőség között? Hogyan lehetne nemet választani, férfi-e vagy nő? Mindenki tudja, hogy ez egy képtelen ötlet, nem lehet „kipróbálni” egy teljes férfi életet, majd egy nőit, vagy egy olyan életet, amelyben állandóan átjárkálunk az egyikből a másikba, és úgy gondoljuk meg és döntjük el, hogy melyik állapot a legkedvezőbb. Hogyan képes valaki meghatározni a legjobb pillanatot a meghaláshoz, amikor még él és tudja, hogy döntése visszafordíthatatlan? Hogyan lehet egy kisbabát beprogramozni? A vágy csak illúzió, a valóság kegyetlen: a meddő párok száma egyre csak növekszik…. bizonyítékául annak, hogy a gyermekek nem érkeznek parancsszóra. Nem lehet az emberi életeket egyfelől úgy kezelni, mint valami anyagot, amit kémcsövekben állítanak elő, tesztelnek és agyondiagnosztizálnak a terhesség során, mint valami kenyérpirító szerkezet prototípusát vagy mint a próbapadokon átfutó autókat, alaposan megvizsgálva a körülményeket. vajon joguk van-e meglátni a napvilágot, egy pontosan és egyoldalúan meghatározott napon … másfelől viszont álszentül abban a hitben nevelni őket, hogy igenis elősegítjük növekedésüket, amikor fáradhatatlanul avval bombázzuk őket, hogy „Te döntesz”!

Fogadjuk el mindazt, amit kaptunk

Elkerülhetik az aggódást és a csalódásokat, elkerülhetik a mélységes kifáradást mindazok, akik megtanultak egy dolgot: hálával elfogadni azt, amit kaptunk. Beleegyezni például a testünkbe, ami a sajátunk: annak alakjába, morfológiájába, színébe, nemébe. A test határai, húsból-csontból való anyagi felépítése adja meg annak állagát, nehézkességét vagy báját. Kegyelmi ajándék egy leánytestet kapni, ami asszonyi alakká válik majd, testté, ami vérét ontja, mutatván, hogy az élet mindig visszatér és egy ajándékba kapott lehetőség, olyan titok, amit egy életen át nem lehet kimeríteni. Kegyelmi ajándék férfitestet kapni, amit lüktetések hatnak át, olyan testet, amelynek pulzálása azt hirdeti, hogy az erő egy esély, lehetőség, támasz lehet: olyan titok ez is, aminek megfejtéséhez egy élet nem elég.

Mielőtt arra gondolnánk, hogy átváltoztassuk testünket, tanuljunk meg támaszkodni rá: belegyökereztet minket ebbe a világba. Határaink, korlátaink, mindaz, amit nem mi választottunk, képezik szabadságunk alapanyagát: felajánlanak nekünk egy utat, anélkül hogy előírnák sorsunkat. Tudjuk, hogy egyszer eljön a halál és úgy gyűjt be minket, mint az érett gyümölcsöt. Korainak találjuk majd? Ha a gyümölcs lehull, az azt jelenti, hogy megérett.

Az igazi szabadság

Az élet szeretete, a szabadság, az elköteleződés azt feltételezi, hogy értelmünket arra irányítjuk, hogy megértsük annak értékét, amit kaptunk. Hogy merjük bátran állítani, hogy a jót és a rosszat nem lehet összetéveszteni, és hálát adjunk azért, hogy úgy születtünk, amilyenek vagyunk ebben a világban. Meglepő módon a szabadságra való tanítás nem abban áll, hogy „Te határozol”, hanem abban, hogy minden órában fohászkodunk: ”Mondjunk köszönetet együtt az Égnek mindazért, amik vagyunk”. Az igazi szabadság abban áll, hogy rendületlenül hiszünk abban, hogy minden megélt óra lehetőség arra, hogy a legjobbat adjuk magunkból.

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné

La génération “C’est moi qui décide !” (aleteia.org)

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Életmód

Mit bánnak meg az emberek leggyakrabban a halálos ágyukon?

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Getty Images

Kevés olyan ember van, aki, ha eljön az utolsó órája, azt bánja, hogy nem töltött több időt munkával. Jóval többen vannak, akik azt sajnálják, amit tettek, vagy főleg amit nem tettek meg.

Senki nem mondja azt a halálos ágyán:, hogy «bárcsak több időt töltöttem volna a munkában». Igazából a megbánás a leggyakrabban arra vonatkozik, «amit tettem és amit elmulasztottam». Egy kolumbiai domonkos testvér, Nelson Medina listát állított össze arról, mit bántak meg a leggyakrabban azok a személyek, akik mellett ott lehetett életük utolsó szakaszában.

Biztosan ismerősen csengenek ezek a gondolatok. Akkor hát miért ne végeznénk ezek alapján a szokásostól egy kicsit eltérő lelkiismeret-vizsgálatot? Elég lenne azt követően imádkozni, és kérni azt a kegyelmet, hogy az életünk olyanná váljon, hogy ne kelljen ezt a bűnbánat-listát megismételnünk a halálunk óráján.

  1. Bánom, amikor rossz példát mutattam, és mások követték a rossz példámat.
  2. Bánom, amikor közömbös voltam a felebarátom szenvedése láttán.
  3. Bánom, amikor nem sikerült elég dicsérő, elismerő és bátorító szót mondanom azoknak, akik megérdemelték vagy szükségük volt rá.
  4. Bánom, amikor a sikereimet magamnak tulajdonítottam, de a bukásaimért a körülményeket okoltam.
  5. Bánom, amikor elmulasztottam tisztelni egy ember ártatlanságát vagy szétzúztam egy másik álmait.
  6. Bánom, amikor olyan dolgokra költöttem pénzt, amikre nem volt szükségem, és soha nem is használtam őket.
  7. Bánom, amikor túl sokáig halogattam a megbocsátást, és nem tettem elég erőfeszítést, hogy ténylegesen meg is bocsássak.
  8. Bánom, amikor kihasználtam azokat, akik szerettek, hogy önző módon valamihez jussak
  9. Bánom, amikor nem jól kormányoztam azokat, akiket a legjobb tudásom szerint kellett volna nevelnem, mielőtt még túl késő lett volna.
  10. Bánom, amikor nem látogattam eleget felebarátomat, vagy nem töltöttem elég időt vele, mert nem tartottam elég érdekesnek, okosnak vagy hasznosnak.
  11. Bánom, amikor elfecséreltem annyi időt lényegtelen dolgokra…Ez örökre elvesztegetett idő.
  12. Bánom, amikor a hízelgésben leltem örömömet, még ha tudatában voltam is, hogy az hamis.
  13. Bánom, hogy jóval gyakrabban panaszkodtam, mint köszönetet mondtam volna.
  14. Bánom, amikor gonosz, durva vagy sértő szavak hagyták el a számat.
  15. Bánom, amikor részt vettem Istent, a hitet vagy az Egyházat gúnyoló beszélgetésekben.
  16. Bánom, amikor túl sokszor távolodtam el a kereszttől.
  17. Bánom, amikor nem váltottam be az ígéreteimet.
  18. Bánom azokat az alkalmakat, amikor többet lehetett volna és kellett volna imádkoznom, és főleg jobban szeretnem.
  19. Bánom, amikor nem vettem tudomást Jézusról.
  20. Bánom, amikor fájdalmat okoztam valamilyen módon felebarátomnak.
  21. Bánom, amikor elmulasztottam szeretni. Sokkal jobban kellett volna szeretnem Istent és felebarátaimat.

Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Életmód

Útravaló évközi 29. hétre

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Denver Catholic

Elterjed a hír, hogy Teréz anya Rómába érkezik, és fogadja őt II. János Pál pápa. Nagyon sokan összegyülnek a szentmisére, de nem látják Teréz anyát a pápa mellett. Aztán kiderül, hogy Teréz anya ott van a szentmisén, de hátul áll a bejáratnál. Mindenki elől keresi, de ő hátul van. Teréz anya úgy válik ismertté, hogy a szívében élő Isten egyre nagyobb uralomra kerül. Ezért magasztalja fel őt Isten!

Jakab és János apostolok kéréssel fordulnak Jézus felé. Isten országában egyikük a jobb, másikuk a bal oldalon szeretne helyet foglalni. A többi apostol ezért neheztel rájuk. Jézus ismét tükröt tart nemcsak a két apostolnak, hanem a többi tíznek is: „nem tudjátok, mit kértek” (Mk 10,38)!

Nagyon visszataszító az, amikor valaki Isten nevét gyakran dicsőíti, sokat hivatkozik Istenre és akár hajlamos másokat ki is oktatni Isten dolgairól, közben pedig nem engedi, hogy szívét a szerető Isten uralja. Az ilyen emberre mondja Jézus Izajás prófétát idézve: „ez a nép ajkával tisztel engem, de szíve távol van tőlem” (Mk 7,6).

Isten országa nem kívül van, hanem szívben akar növekedni. Aki beengedi szívébe Őt, rátalál azokra, akik szintén beengedik szívükbe és így – egymásra találva együtt építik azt. Nem egymással versengve, hanem vállvetve és a szíveket összekapcsolva építik azt az uralmat, amelyben odaát mindannyian részesülhetünk.

Ha odateszem szívemet és vállamat…, egész lényemet!

Áldott hetet!

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű