Lépj kapcsolatba velünk

Lelkiség

Hogyan pusztítja el a lelki szabadságot a csoporttörvény?

Közzétéve

A csoport, a tömeg viselkedésének a követése hatalmas kísértés, amely megfoszt bennünket minden lelki, szellemi igényünktől. Mint a sodródó tárgyakon megtapadó kis kacsakagyló, mi is engedjük magunkat vitetni az áramlattal…

A legtöbb esetben az ember úgy él, ahogyan tud, nem pedig úgy, ahogyan szeretne. Még ha magabiztosan állítjuk is, hogy mi irányítjuk a sorsunkat, ez az állítás kissé furcsa, ha összevetjük a bennünket megbénító belső korlátokkal és a külső események és történések erejével. Elszalad velünk a képzelet, elhiteti velünk, hogy szabadságunk korlátlan, senki és semmi nem parancsol nekünk. A hétköznapi tapasztalat azonban igen hamar megtorpedózza a teljes autonómiát célzó ambícióinkat.

Tulajdonképpen nagyon korán, már gyermekkorunkban megértettük, hogy az álmok és a valóság közt szakadék tátong, és hogy azok közül, akik új Nagy Sándorok szerettek volna lenni, senki nem fogja elérni ezt a célt. Azok az emberek szabadok valóban, akik elfogadják azt, ami van, és türelmesen, a leküzdhetetlen akadályokkal számolva, sajnálkozás és keserűség nélkül építik az életüket.

Nevet a tömeg

Korunk emberére jellemző, hogy elutasítja emberi állapotát, emberlétének feltételeit, aztán emiatt szomorúságba süpped és mindenféle követelésekkel áll elő. Ilyenkor az a legkönnyebb, ha a hozzá hasonló megsavanyodott alakokhoz csapódik, demonstrációkra, rendezvényekre jár vagy szakszervezetekbe tömörül, hogy védje azokat a jogokat, amelyek kiüresítik a feladatokat, és a többségi mozgalmakat követi, mert egyfajta hatalmi képzetet kelt az az illúzió, ha többen vannak.

1960-ban Élias Canetti egy nagyon fontos művet publikált Tömeg és Hatalom címmel. Ebben megállapította, hogy az ember fél találkozni az ismeretlennel. Ennek a fóbiának a leküzdésére az a legjobb mód, ha rábízza magát a tömegre, arra a tömör, kompakt tömegre, amely egyetlen emberként reagál, amely egységes a hisztériában, az erőszakban, a lelkesedésben. A homo festivus tud erről valamit: ez az a típus, amely képes megfeledkezni magáról a gigantikus tömegrendezvényeken, a sportban (főleg a futballrendezvényeken), az éjszakai bárokban és a vad zenei koncerteken, a túlzsúfolt strandokon (még a pestis sem tudná megállítani ezt az áradatot), a rettenetes tengerjáró hajókon, a szardíniásdobozban szervezett utazásokon, a tiltakozó felvonulásokon stb.

A közismert közhely szerint minél több a bolond, annál jobban mulatnak és kacagnak. De ez már nincs is így, az arcok nem mindig ragyognak, és az a néhány, amelyik mosolyog (egyébként is maszk mögé rejtve), elvész a deprimáló egyformaságban.

Mint egy sodródó kacsakagyló

Bolygónk minden tengerében megtalálható egy rákfajta, a kacsakagyló (Lepas anatifera), amely az állkapcsilábas rákok osztályába tartozik (elnézést a magyarázatért), és sokáig tévesen kagylónak tartották. A neve a latin anas (kacsa) és fero (hordoz) szavakból tevődik össze, mivel évszázadokon át tartotta magát az a furcsa hiedelem, hogy egy lúdnak ad életet, hiszen alakja egy kacsa nyakára és csőrére emlékeztet, és tollakra hasonlító pelyhekkel, tapogatókkal szerzi meg a táplálékát.

Ez az állat pontos képet ad saját viselkedésformáinkról. Tulajdonképpen teljesen függ a csoporttól, óriási kolóniákban tapad rá bármilyen idegen testre, ami az útjába akad, főleg hajótestekre, sziklákra vagy bármi egyéb hulladékra, ami a vízben úszkál, a faágaktól a műanyagszemétig. Tulajdonképpen tehát nem parazita, nem olyan, mint más fajok, amelyek élő lényekre telepszenek rá, hogy azokból táplálkozzanak. Megelégszik azzal, hogy rátapad valamire és viteti magát. Sodortatja magát bármilyen irányba, bármely áramlattal, szoros tömegben, mert enélkül nem tud élni. Ugyanakkor igazából nincs szüksége a többiek társaságára, akik szorosan körbeveszik és szinte fojtogatják őt, nincs rájuk szüksége, mert szaporodását tekintve hermafrodita, hímnős. Egyszerre van a tömegben és a saját buborékjában, ami ideális helyzet a számára.

A mai ember követő típus

Az ember mindig is tetszelgett abban, hogy ő „kacsakagyló”, ez nem új felfedezés, de a jelenség egyre gyorsul, és az ember egyre inkább feladja saját személyes képességeit, csakhogy ne kerüljön az elé a lehetőség elé, hogy egyedül kelljen szembenéznie a világgal.

Az ember követővé vált, aki rögtön gyámoltalan lesz, ha más véleményt kell kimondania, mint amit a többségi vonal diktál. A többségi vonalat pedig valakik megszabják, ők döntenek erről vagy arról az irányról.

Ez az ember követi az előírásokat: egyformán kell öltözködni, immár mindenütt a földgolyón, ugyanazt az ipari ételt kell enni, ugyanazoknak az értékeknek kell áldozni, ugyanazokon a hivatalos erényt ért sértéseken kell megbántódni, ugyanolyan tempóra kell örvendezni, vezényszóra kell sírni vagy tapsolni. Azokat a tömegeket, akik a Mi Urunkat követték, talán nem mindig a kizárólag spirituális éhség vezette, de láthatóan képesek voltak felismerni Benne a semmi máshoz nem fogható tekintélyt, és ebből táplálkoztak, mindenki a saját személyes életében.

Persze, bennük is megvolt a kísértés, hogy visszatérjenek a kacsakagylók életéhez, hiszen dicsőítették a Messiást a jeruzsálemi bevonuláskor, utána pedig azok is ők voltak, akik Nagypénteken leköpködték és sértegették. Minden eléggé bizonytalan tehát, könnyen ingadozunk a különböző állapotok között. Hivatalosan egy olyan korban élünk, amikor az „ember újra magára talált”, „visszatért a cselekvő alany”, de a mindennapos valóság éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítja. A ma embere nem ura a cselekedeteinek és az ízlésének sem. Kétségtelenül valamiféle többletirgalmasságra lesz szükség a Végítélet Napján azok számára, akik meg sem értették soha, mit jelent a felelősség és az egyéni kezdeményezés.

Lelki igények nélkül

Minél jobban eltelik az ember az uniformizált világ táplálékaival, annál inkább elveszti lelki, sőt szellemi igényeit. Amikor pedig a test- és egészséggondozás válik mindenek felett állóvá és szökőárként mindent elsöpör, ami az útjába kerül, az már a dekadencia nyugtalanító jele.

Ha a higiéné veszi át Isten helyét, és szigorúbban ellenőriz és büntet, mint az olümposzi istenek, nem kell nagy merészség ahhoz, hogy kijelentsük, az ember jó fizikai egészségben, de elveszített lélekkel fog meghalni. Olyanok vagyunk, mint a hemzsegő darazsak, amely a forró nyarakon csak lábukkal érintik a tócsákat, de nem mernek megállni: mi is átröpülünk minden fölött, ami megmenthetne bennünket, de más dolognak adunk elsőbbséget ebben a mi kacsakagyló rajunkban. Ez a raj annyira kényelmes, és nem vár el tőlünk semmilyen erőfeszítést, csak egyszerűen annyit, hogy hagyjuk magunkat vitetni és bízzunk a kapitányban. A probléma csupán az, hogy kapitány már nincs is, már elhagyta a hajót, mi pedig csak sodródunk… Kevés emberben van annyi bátorság, hogy elhagyja a sodródó tutajt, és józan és gyakorlatias eszére támaszkodva kiolvassa az utat az ég csillagaiból.

Elég, ha csak néhány rák ellenáll

Más kacsakagyló-emberek megpróbálják útját állni ezeknek az elkalandozóknak. Tudtukra adják elégedetlenségüket, és nyomást gyakorolnak rájuk: szolidárisnak kell lenniük, nem sodorhatják veszélybe a csoportot, ne egyénieskedjenek. Törvényeket, rendeleteket hoznak, büntetéseket szabnak, bírósággal fenyegetőznek, cenzúrázzák az írott szót és a beszédet, gúzsba kötik a gondolatok kifejezését. Rendőrségük hatékony, buzgón üldözi és gumibotozza azokat, akik továbbra is azt mondanák, hogy a csillagos égbolt az egyedüli üdvözítő út. Ugyanakkor sokkal elnézőbb azokkal a „kacsakagylókkal” szemben, akik elfoglalják, elözönlik vagy megtizedelik az útjukba kerülő más kolóniákat. De mindegy is: ahhoz, hogy a remény meg ne haljon, elég, ha van néhány olyan rákocska, amelyik ellenáll az uniformizált gondolkodásnak és cselekvésnek, és a legfőbb teológiai erényeket és az isteni parancsokat használja iránytűnek.

A Gonosz a legjobb dolgokat is ki tudja forgatni és el tudja torzítani. Ártalmas leheletére aztán ezek lesznek a legfélelmetesebb fegyverek, amelyekkel az ember eltéríthető földi hivatásától és küldetésétől. A kacsakagylónak inkább a vízbe kellene magát vetnie, mintsem a társaival együtt rátapadni véletlenszerű hordozójára. Akkor felfedezhetné, hogy a világ összes Galileai-tengerén dúló vihar közepette is elegendő az Isteni Mestert követni, hogy ne süllyedjünk el.

Írta: Jean-François Thomas atya, SJ, Manila, Fülöp-szigetek via Aleteia

Fordította: Solymosi Judit

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű