fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Szentek

Hogyan reagált Szent Pio Atya, amikor a Vatikán elhallgattatta

Közzétéve

Szent Pio Atyának megtiltották, hogy nyilvánosan misét celebráljon, sőt, attól is eltiltották, hogy híveinek lelkivezetést adjon.

Sokan szkeptikusak voltak Pio Atya csodálatos stigmáival kapcsolatban, és azt sem nézték jó szemmel, ahogyan a kolostorába özönlő zarándokok ezrei rajongtak érte.

Néhányan a Vatikánban aggódni kezdtek amiatt, hogy Pio Atya hírneve hazugságon alapszik, és így az emberek hamis prófétát követnek. Több vizsgálatot is indítottak, sőt titkos lehallgató készülékeket is bevetettek beszélgetései lehallgatására.

Az egyházi hierarchián belül voltak páran, akik elszántan dolgoztak Pio Atya lejáratásán, és meg voltak győződve arról, hogy Pio Atya mindenkit becsap, és kettős életet él. Ezen igyekezetük végül sikerrel járt, és elérték, hogy a szeretett atyát áthelyezzék egy másik kolostorba, és megtiltsák neki, hogy papi nyilvános feladatait ellássa.

A felháborodott tömeg az Atya védelmére kel

A helyiek rendkívül dühösek lettek, amikor meghallották, hogy Pio Atyát elhelyezik. A „Pio Atya: Az Igaz Történet” című életrajz így ír: „22:00 óra körül dühös tömeg lepte el a rendházat.” (A mű az Our Sunday Visitor gondozásában jelent meg).

Volt egy pap, akinek az ajtaját eltorlaszolták, mert azt hitték, ő viszi el tőlük Pio Atyát.

A tömeg nem távozott addig, amíg Pio Atya maga nem szólt hozzájuk, mondván: “Áldott gyermekeim! … Arra kérlek most benneteket, hallgassatok rám, mint mindig, térjetek vissza otthonotokba anélkül, hogy bárkinek ártanátok.”

Az egyházi felelősök számára mindebből egyértelművé vált, hogy Pio Atyát nem lehet békés eszközökkel elmozdítani. Ezért a Vatikán úgy döntött, hogy korlátozza lehetőségeit és jogait, és így zárja őt ki a közéletből.

„Pio Atyát meg kell fosztani a papi szolgálat minden gyakorlati lehetőségétől, kivéve azt az egyet, hogy szentmisét mutasson be, amit továbbra is folytathat, feltéve, hogy ezt egyedül és zártkörűen, a kolostor falai között, a belső kápolnában végzi, nem pedig nyilvánosan, a templomban.”

Ez a rendelkezés súlyos kereszt volt az Atyának, de engedelmeskedett és alávetette magát neki.

A kolostor vezetője felolvasta Pio Atyának a fenti rendelkezést, mire a szent testvér ezt válaszolta: “Legyen Isten akarata szerint … A felettesek akarata Isten akarata.”

Pio Atya az elkövetkező néhány évet csendes magányban töltötte, a szentmisét magában ünnepelte, és nem fogadott látogatókat. Még csak nem is írhatott lelki gyermekeinek.

Alázatos és engedelmes fiú

Ez idő alatt sokan keltek Pio Atya védelmére, petíciókat nyújtottak be, leveleket írtak, sőt könyveket is kiadtak.

Pio Atya megdöbbent ettől a reakciótól, és arra szólította fel őket, hogy hagyják abba, ne írjanak a helyi püspökhöz. Ezzel fejezte ki, hogy elhatárolódik tőlük.

„Meg kell ismételnem, hogy visszataszító számomra, ahogyan bizonyos hamis próféták méltatlanul viselkednek, amikor a nevemben szólnak … abba kell hagyják ezt a hamis és méltatlan propagandát, mely közben kóros fanatizmusukban követőkre találtak, nem törődve az egyház legfelsőbb tekintélyével.

Ezért én a lehető legalázatosabb és legengedelmesebb fiúként fordulok a Katolikus Egyházhoz… Mély alázattal megcsókolom szent gyűrűjét, és Excellenciás Uram legszerényebb és legengedelmesebb fiának vallom magam.”

Mindenen felülemelkedve, annak ellenére, hogy az ellene felhozott vádak hamisnak bizonyultak (és végül a korlátozások feloldásával engedték őt szolgálni), Pio Atya alávetette magát a rendelkezésnek, és csendben várt, bízva Isten gondviselő tervében.

Fordította: Kántorné Polonyi Anna

Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
Klikkelj a hozzászóláshoz

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Szentek

„..a kereszténység öröme és dicsősége” – Árpád-házi Szent Erzsébet emléknapjára

Közzétéve

Szerző:

1231. november 17-én, 24 éves korában hunyt el Árpád-házi Szent Erzsébet, II. András király leánya, IV. Lajos türingiai őrgróf felesége. Néhány nappal ezelőtt Ferenc pápa az ő életszentségére hívta föl a ferences világiak figyelmét, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia nemrég közétett körlevele pedig úgy fogalmaz: Erzsébetben „Jézusnak egy olyan követőjét tisztelhetjük, aki Mestere példája szerint mindhalálig szeretett és mindent odaadott”. A felebaráti szeretet nagy magyar szentjére – akinek liturgikus emléknapja november 19. – Prohászka Ottokár költői szépségű soraival emlékezünk.

Valamint a hegyek közt zúgó folyó majd meredek szirteket, majd árnyas erdőt vagy pázsitos, lankás lejtőket mos, fordulataival gyönyörű tájakat nyit, de egynél sem áll meg, hanem tovasiet: úgy Szent Erzsébet élete szép és fönséges távlatokat nyit; erényekben, áldozatokban, örömökben, fájdalmakban áradozik; naiv, mint a réten játszó gyermek, hősies, mint a pusztának prófétája, s amellett oly gyorsan tűnik le, siet elmenni, alig enged időt, hogy a földön magunkénak mondhassuk.

Komoly, fönséges, szinte rideg; de egyszersmind kedves, szerető és elragadó; második hazájában csak úgy nevezték: „die liebe heilige Elisabeth”. A női szív összes bájaival és vonzalmaival s a középkor mély kereszténységének szigorával; változatos fiatal élet varázsával s az égbe emelkedő erény érettségével lép elénk. Tizenhárom évvel már hitves, tizenkilenccel özvegy, huszonnégy évvel halott lett Erzsébet, a kereszténység öröme és dicsősége. A keresztény asszonyideál, Szent Ferenc „nővére”, Fra Angelico ecsetjének alakja; „spectaculum mundo et angelis”.

S mily réven lett a wartburgi leánykából a világ szentje s ünnepeltje? Mily réven hintette be az élet realizmusát az erény idealizmusával? A szerencsésen hangolt, minden jóra hajló, gyöngéd, nőies, aranyos szíve s e szívre hulló bő kegyelem által.

Az élet csodálatosan finom s a legparányibb sejtbe hat el. A legfinomabb szövetek össze nem hasonlíthatók az élet szövetével; merő durva darócok. Aki az erény életét élni kívánja, annak ily finom érzékű lélekkel kell bírnia. Finom észrevevés, hajlíthatóság, érzék kell hozzá. S az ilyen jó, szerencsés szívet a kegyelem nemesíti. Természet és kegyelem egymásba fonódva, egybenőve állítják a világba azokat a szép lelkeket, kik hitből és szeretetből élnek, kik az életet a vágyódás honának, a földet a menny lépcsőjének, a szenvedést rubint termő gyökérnek nézik, kik a nefelejcsben a Szent Szűz szemeire, a szarkalábban a Szent Szűz sarujára, a tejútban a lelkek útjára ismernek; kik a szélzúgásban a tisztítótűz lelkeinek nyögését hallják s az illatban az erény leheletét érzik. Ilyen volt Erzsébet! A hitből vett benyomások iránt csupa érzékenység, csupa lélek.

Gyermeksége óta indult ő meg e szerencsés irányban. Kisgyermek korában, midőn még olvasni nem tudott, ott térdel a templomban megfordított könyvvel; játék közben egy lábon ugrálva kerülte meg a kápolnát s úgy tett, mintha odaesett volna falához, hogy azt megcsókolhassa; zálogot kiváltani nem csókkal, hanem „Üdvözlégy”-gyel kellett. Hibáit érző szívvel teszi jóvá; ha szemeit mise közben Lajoson felejti, mindjárt a vértől csepegő Úr Jézus jön eszébe, akinek áldozatánál ő most jelen van. A templomban nem imazsámolyra, hanem a földre térdelt; leveszi fejéről a koronáját, mert megakadt szeme Krisztus Urunk töviskoronáján. Megvan benne az Isten-félelem s a hozzá való vonzódás érzéke, az Isten jelenlétének érzéke, az áhítat s a felebaráti szeretet érzéke, a könyörület s az odaadás érzéke. S ezt a finom, bensőséges életet hintette szét környezetére is a „kedves Szent Erzsébet”, sőt most is ott lebeg Erzsébet emlékével ez a hangulat Wartburg várán és vidékén. Csupasz és mohos a magas wartburgi kápolna, de mily meleg színben jelenik meg sötétlő, mohos fala lelkünkben a kis Erzsébet áhítatától. Ijesztő a régi keresztkép az eisenachi templomban; a töviskoszorúról s a véres erekről szívesen vonjuk el tekintetünket; de mily kedves előttünk e komoly szent keresztkép, ha előtte Szent Erzsébetünket mély részvétben elolvadva látjuk. Hideg ott lenn a temető; dűlt keresztjei, behorpadt sírjai, zörgő avarja nem vonzanak; de ragyogó dicsőségben látjuk minden sírból fölemelkedni Krisztusnak hithű és szerető testvéreit, ha Szent Erzsébet gondolataival megyünk végig rajta.

Emellett ez az érzékeny lélek nem szentimentális. Kemény fegyelemben tartja testét; hideget-meleget tűr; utazik lóháton hegyen-völgyön s a bűnbánat ostorát suhogatja maga fölött, ő, a fiatal jegyes s később boldog anya. Mezítláb jár a körmenetekben; szegény asszonynak öltözve látogatja nagypénteken Krisztus koporsóját. A hit ez örök poézise dacára Erzsébet mindig a földön jár; emberek körítik; anyósának nehéz a szíve rá, sok irigy s tüskés szívű ember veszi körül. Erzsébet tűrni tud s tud kedves feleség s előkelő asszony lenni. Erzsébet nem valami, a világról fogalommal nem bíró kis zárdanövendék. Egyszerűen öltözködik s az egyszerűség s kedvesség mezei virágai szebben ékesítik őt, mint a gyöngyök a „francia királynét”. Juditnak Isten ad szépséget; Szent Erzsébetnek is; mikor gyapjúruhájában megjelenik a magyar követség előtt – mert selymén és bársonyán már túladott -, elbűvöli a magyar urak lelkét.

Így élt boldogan, szíve férjén függött, háromszor lett áldott, boldog anya; de mivel hősies volt s nemcsak izzó rózsa, forró szívű feleség, hanem tiszta lélek, tehát hóvirág is volt: azért hóban, fagyban, kegyetlenkedésben, emberek részéről szívtelenségben kellett megpróbáltatnia s megnyílnia; a Wartburg-várból istállóba került, midőn kiutasíttatva, három gyermekével az eisenachi kocsmának istállójában húzta meg magát; onnan indult templomba, midőn éjféli zsolozsmára harangoztak a barátok s kérte őket, hogy e nagy kegyelemért, e Krisztus-hasonlatosságért, hogy ő Wartburgból téli éjben istállóba kerülhetett, Te Deumot zengjenek.

Szent Ferencnek köpenyét küldte el neki IX. Gergely pápa; azóta nem kellett neki II. Frigyes koronája, aki kezét kérte; ott maradt a marburgi szegényházban, melyet ő alapított; ott szolgált, ott halt meg s három év múlva kiemelték sírjából; a hét választófejedelem vitte koporsóját s II. Frigyes rátette a koporsóra azt a koronát, melyet Erzsébet elfogadni vonakodott életében.

Mit csodáljunk benne? Azt az örökszép hitéletet, mely őt a világból fölsőbb, tisztább fénybe emelte, vagy azt a fesztelen, kedves lelkületet, mely erőszak nélkül mindent eligazít, eltűr s kellemével bilincsel és győz? Azt a tökéletességet, mely a kegyelem erényében minden emberi bölcsességet megszégyenít, minden ideális alkotást elhomályosít, azt a lelket, mely a hitből él s legyőzi a világot? Mit csodáljunk benne, azt, hogy gyermek maradt végig s huszonnégy évvel már a paradicsomot s a golgotát bejárta? Azt-e, hogy Szent Ferenc köpenyét II. Frigyes koronájánál többre becsülte? Mit csodáljunk benne? Azt a Te Deumot az éjjeli, téli csöndben, vagy azt az éneket, melyet halálakor a legenda szerint Marburg vidékének éneklőmadarai zengtek a halottasház szerháján? Harmónia, glória, Te Deum az egész élet. Íme az Istennel egyesült, gazdag, fogékony léleknek élete; a tudomány szétszedi elemeit, a bölcsészet kommentálja; de azt megalkotni egyik sem képes: az Isten kertjében szokott az nőni, ott feslik, ott virul és illatozik. A magyar egyháznak nincs más emléke Szent Erzsébettől, mint egy darab szárazfa nyoszolyájából az esztergomi székesegyház kincstárában; bár virágoznék ki a hétszáz éves emlékeknek szárazfája Szent Erzsébet erényeinek követésében; bár éledne föl köztünk szelleme, a gyakorlati hit, mely az égbe néz, midőn a földön jár, mely nemcsak lát, de tesz is.

[Prohászka Ottokár: Gondolatok a századvégi hódolatnak és a magyar katholicizmus 900. jubileumának ünnepére. Bp., 1900, 74-77. p.]

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Szentek

7 lenyűgöző tény Porres Szent Mártonról, Amerika első fekete szentjéről

Közzétéve

Szerző:

Porres Szent Márton rekonstruált arcképe – a Brazil Jogi Antropológiai és Fogászati Csoport rekonstrukciója

A katolikus egyház november 3-án ünnepli a perui domonkos testvért, Porres Szent Mártont, aki alázatos, az elesetteken segítő, szolgáló életével Amerika első fekete szentje lett.

Íme 7 lenyűgöző tény erről az inspiráló szentről.

1. Apja nem volt hajlandó elismerni őt saját gyermekének. Martin de Porres 1579-ben született Limában, Peruban. Egy spanyol nemes és egykori panamai fekete rabszolganő fia volt. Apja, Don Juan de Porres nem volt hajlandó nyilvánosan elismerni a fiút sajátjának, mert Martin fekete volt, akárcsak az anyja. Martin számára életre szóló kihívást jelentett kétrasszú mivolta.

2. Már 13 éves kora előtt elkezdte gyakorolni az orvoslást. Martin tanoncként szolgált egy orvos mellett, és már 13 éves kora előtt elkezdte tanulni a gyakorlati orvoslást. Végül borbély lett, aki akkoriban olyan kisebb orvosi és sebészeti beavatkozásokat végzett, mint a foghúzás vagy a tályogok kiürítése.

3. Diszkriminációval kellett szembesülnie, mint dominikánus. Márton 1603-ban lépett be a domonkos rendbe. A domonkos testvérré válás kihívást jelentett Martin számára, mert egy akkori perui törvény megakadályozta, hogy kevert rasszú emberek csatlakozzanak vallási rendekhez. Ezért, bár együtt élt a közösséggel, fizikai munkát végzett, és a domonkosok lakrészeinek takarításában tanúsított szorgalmáért kiérdemelte a „seprű szentje” becenevet.

Végül a törvény ellenére beléphetett a rendbe, és a betegszobában tevékenykedhetett Peru betegei és szegényei javára. „Én ápolom őket, de Isten az, aki gyógyít.” – mondta Martin munka közben. Az is feladata volt, hogy kolduljon, és a közösség az alamizsnát a szegények ruházására és élelmezésére használta fel. Árvaházat is alapított, és gyümölcsöst is telepített, ahonnan a rászorulók szabadon elvihettek egy napra való gyümölcsadagot.

4. Képes volt a föld felett lebegni, és egyszerre két helyen jelen lenni. Márton mélyen imádkozott, olyannyira, hogy a testvérek közül sokan látták, amint imájában elmélyülve levitált, és átölelte a megfeszített keresztet. Martinnak állítólag a bilokáció ajándéka is megadatott: néhány kortársa azt állította, hogy a távoli Japánban találkoztak vele, miközben Limában volt. Néhányan azt állították, hogy természetfölötti módon jelent meg nekik zárt ajtók mögül előlépve, és más, egyébként természetfeletti körülmények között.

5. Nem volt hajlandó húst enni. Martin szerette az állatokat. Nem volt hajlandó húst enni, és egy állatkórházat vezetett a láthatóan segítséget igénylő beteg állatok számára. A szent ábrázolásában gyakran szerepelnek macskák, kutyák, sőt még a patkányok is, akikkel éppúgy együttérzett, mint a többi állattal.

6. Martin számos fizikai foglalkozás védőszentje. Közismert volt, hány különböző munkát látott el, s lett ezáltal a borbélyok, betegek és utcaseprők védőszentje. Porres Szent Márton szentté avatásának 50. évfordulóján Juan Anguerri atya, a St. Martin de Porres Szegények Otthonának igazgatója ezt mondta: „Ezek gyakran hálátlan feladatok voltak, de alázatos szolgáló hozzáállásával Szent Márton újra életet vitt ezekbe a szakmákba.”

7. Halála után több mint 300 évvel avatták szentté. Martin de Porres 1639. november 3-án halt meg, 60 éves korában. Szent XXIII. János pápa 1962. május 16-án avatta szentté. A szentté avatási misén XXIII. Szent János „a gondoskodó szeretet Mártonjának” nevezte.

Írta: Francesca Pollio
Fordította: Marek Éva
Forrás: Catholic News Agency

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Szentek

„…élj örökre Krisztus békéjében” – Az utolsó magyar király, Boldog IV. Károly emléknapjára

Közzétéve

Szerző:

Kültéri mellszobor idézi IV. Károly utolsó magyar király alakját Budapesten - Fotó: Adrián Zoltán / Origo

Az utolsó magyar királyt 1916. december 30-án koronázták meg a budavári Mátyás templomban. IV. Károlynak alig két éves uralkodás adatott: a Károlyi-féle forradalom után, 1918 novemberében visszavonult az államügyek intézésétől, de a trónról nem mondott le – majd családjával Svájcba költözött. 1921-ben két ízben is hazatért Magyarországra. Először március 26-án próbálkozott azzal, hogy mint koronás király újra átvegye az ország vezetését. Akkor a kormányzó és környezete meggyőzte arról, hogy a győztes hatalmak és a hazánk körül létrejött utódállamok ellenséges hozzáállása miatt ez lehetetlen, ezért április 5-én visszatért Svájcba. Száz évvel ezelőtt, 1921. október 20-án a király ismét magyar földre lépett, de második hazatérése egyben uralkodásának a végét is jelentette: a Tihanyba internált, a trónról önként való lemondást megtagadó királyt vonattal Bajára vitték, ott adták át november elsején, hajnalban egy angol monitornak. Az úti cél: a száműzetés helye, Madeira szigete. Néhány nappal később a nemzetgyűlés – a nagyhatalmak nyomására – megszavazta az 1921. évi XLVII. törvénycikket, amely kimondta IV. Károly uralkodói jogainak és a Habsburg Ház trónörökösödésének megszűntetését. Fél évvel később, 1922. április elsején Madeira szigetén, Funchalban halt meg az utolsó magyar király, akit 2004. október harmadikán avatott boldoggá Szent II. János Pál pápa. Boldog IV. Károly emléknapja nem halálának, hanem házasságkötésének a napja: október 21. Károly királynak nyolc gyermeke született (a nyolcadik a király halála után néhány héttel), az emléknap kijelölése egy példás házasságot is a reflektorfénybe állított.

IV. Károly nehéz időkben vette át a monarchia irányítását. Minden törekvése arra irányult, hogy a háborúnak véget vessen, a monarchia népei és Európa népei újra békében élhessenek. Nem rajta múlt a kudarc. Többen leírták már: ha békeidőben kerül trónra, a mélyen hívő Károly királyból jelentős uralkodó vált volna. A történelem Ura azonban másként akarta: élete így is példává lett, nem véletlenül emelte az Egyház a boldogok sorába. Mivel közeleg halálának századik évfordulója, emléknapja alkalmából a király utolsó napjait elevenítjük föl korabeli cikkek alapján.

A keresztény-legitimista szellemiségű Nemzeti Újság 1922. március 28-án, kedden, címoldalon adta hírül, hogy „Károly király spanyolbeteg”. A rövid cikk szerint betegsége március 24-én kezdődött. „Hőmérséklete a legutóbbi jelentések szerint már a 40 fokot is elérte. A betegség tünetei súlyos spanyol náthára vallanak.”

Öfelsége IV. Károly király eskütétele

Másnap a lap második oldalán azt olvassuk, hogy az angol kormány „egyáltalán nem szándékozik részt venni Károly király eltartásában”. Ez a hír azért meghökkentő, mert Európa egyik leggazdagabb uralkodóját éppen ők deportálták a messzi szigetre, éppen az antanthatalmaknak köszönhető, hogy az utolsó apostoli király és családja anyagi gondokkal küzdött.

1922. március 30-án a Nemzeti Újság címoldalon közli: „Károly király felvette a haldoklók szentségeit”. Megtudjuk, hogy a király állapota súlyos, s ezért „a király kívánságára Funchal püspöke ma ellátta őt a haldoklók szentségeivel”. A lap azt is tudatja az olvasókkal, hogy a királyi család megkérte dr. Delug bécsi orvost – aki korábban már kétszer is kezelte a spanyolnáthában megbetegedett királyt -, utazzék Madeira szigetére. „Minthogy az osztrák kormány Károly király magánvagyonát zár alá vette, az orvosprofesszor utazási költségeit, hárommillió koronát magánosok bocsátották rendelkezésére.” A lap azt írja, hogy nemcsak a király betegedett meg kétoldali tüdőgyulladásban: beteg lett Róbert főherceg és Ottó trónörökös is.

1922. március 31-én, pénteken ismét címoldalon szerepel a király állapota ezzel a címmel: „Károly király állapota változatlanul aggasztó”. A cikkben azt olvassuk, hogy „a beteg király gyógykezelésénél Funchalban /…/ nagy nehézségek merültek fel. Funchalban nincs kiváló orvos, különösen pedig nincs gyógyszertár”. A királyi család megkérte a spanyol királyt, küldjön orvost, a gyógyszereket pedig Bécsből igyekeznek beszerezni. Ezen a napon jelentik, hogy dr. Delug Hugó bécsi orvos elutazott Bécsből, s „remény van arra, hogy hétfőn délben Madeirába érkezik. Korábbi érkezése Lisszabon és Madeira rossz hajóközlekedése miatt nem lehetséges”. A lap egyik fontos megállapítása: „A paciens életét főleg azért tartják veszélyeztetettnek, mert már kétszer szenvedett spanyolnáthában és egyidejű tüdőgyulladásban. Ellenálló erejét továbbá a szokatlan éghajlat és a nyomasztó pénzügyi helyzet csökkentik.”

Ugyanezen a napon a lap vezércikke is Károly királlyal foglalkozik.

„Nagy-Magyarország imádkozik”

– ezt a címet adta az írásnak a névtelen szerző, aki cikke végén így fogalmaz:

IV. Károly király portréja

„Madeira szigetéről, ahol eddig is Nagy-Magyarország rabfiainak feltámadást ígérő reménysége őrizte a száműzött uralkodó álmait, talán utolsó gondolatát és áldását küldi ebben a pillanatban népének egy milliókért dobogó nagy szív. A beteg ágyánál, amelyen egy elvonulni készülő élet hét gyermek és egy vergődő anya szívére veti a szomorú árvaság és a vigasztalan özvegység árnyékát, a határait elért emberi tudomány az égi irgalomért könyörög.

Csonka-Magyarország magáért, Nagy-Magyarország királyáért imádkozik ezen a napon.”

A lap második oldalán terjedelmes cikk számol be a király állapotáról „Riasztó hírek Károly királyról” címmel. A cikk kiemeli: az antanthatalmak szégyene IV. Károly sorsa. Megtudjuk, hogy március 28-án Zita királyné táviratot küldött Csernoch János hercegprímásnak (ő koronázta meg Károlyt): „Kérem Eminenciád és minden hűséges magyar imádságát.” Ugyancsak a cikkben olvassuk: a királyi család barátai attól tartanak, hogy Delug bécsi orvos „már későn érkezik”. (Valóban későn érkezett.)

1922. április elsején, szombaton a Nemzeti Újság címoldalon közli, hogy „ismét rosszabbra fordult Károly király állapota”. Március 31-én este jött a hír, hogy a király állapota igen súlyos, „delírium állott be”. A lap második oldalán dr. Schager Albin, a király bizalmasa nyilatkozott a király betegségéről és a madeirai állapotokról. Schager elmondta, hogy 1919 januárjában Eckartsauban, majd 1921 januárjában a svájci Disentisben is kezelte spanyolnáthával a királyt az említett bécsi professzor, ezért hívatta őt a királyi család. Megtudjuk, hogy a király háztartásában 24 személyről kell gondoskodni (beleértve a királynét és a gyermekeket). A Nemzeti Újság közli, hogy ezen a napon – tehát április elsején – Mészáros János pesti vikárius „a lipótvárosi bazilikában” délelőtt 10 órakor szentmisét mond „Károly király mielőbbi felgyógyulásáért”, 11 órakor pedig a pesti ferenceseknél mutatnak be misét a király gyógyulásáért. (A király ezen a napon valamivel dél előtt, 11 óra 30 perckor adta vissza lelkét a Teremtőnek.)

1922. április 2-án, vasárnap a Nemzeti Újság gyászkeretes címoldallal jelent meg (a Nemzeti Újság társlapja, a KSV délutáni napilapjaként megjelenő Új Nemzedék már előző nap este rendkívüli kiadásban számolt be a király haláláról). A lap fejléce alatt ez olvasható: „Őfelsége IV. Károly Magyarország apostoli királya meghalt”. Alatta: „A mártír-király. Írta Túri Béla”.

Túri Béla kanonok, országgyűlési képviselő 1919-ig az Alkotmány, majd az annak helyébe lépő Nemzeti Újság felelős szerkesztője, a katolikus sajtó egyik legjelesebb alakja volt. Az egész oldalas írás csonkítatlan szövege:

„Isten nem ver bottal.

Pártoskodva és meghunyászkodva az első parancsszóra fogságba engedtük vinni koronás királyunkat. Elhurcolták a tihanyi várból, honnan a magyar tengeren nyugtathatta volna szemeit. A szemek most Funchalban örökre lecsukódtak. IV. Károly király szemei pedig a magyar integritás örökmécsei voltak.

Nagy nemzeti szerencsétlenség ma IV. Károly király halála, kinek fejéről Szent István koronáját az emberi erőszak nem vehette le, de leveszi most a mindennél nagyobb úr: a halál. A koronás király, a legelső magyar ember volt az utolsó élő tiltakozás a történelmi jog mellett és a trianoni Magyarország ellen. Formailag se vetette magát alá – akkor sem, midőn erre kényszeríteni akarták – az erőszak egyetlen tényének sem, mely a magyar corpus juris-ba is törvényeket írt be. A nemzeti szuverénitást és a magyar történelmi államiságot a személye képviselte, reprezentálta jobban, mint bármelyik jogait gyakorló államfő reprezentálja birodalmát. Ha reményt, erőt akartunk meríteni a megcsonkíttatásunk, a megtipratásunk közepette, ott állt a maga érinthetetlenségében a szent korona hatalmának képviselője – még a fogságban is. Tudtuk, hogy a szent koronából rászállott hatalmat nem kisebbíthette meg, nem csonkíthatta meg semmi emberi erő. Hittük, hogy a szent korona varázsereje győzedelmeskedni fog minden emberi gonoszságon, igazságtalanságon és elvakult szenvedélyen.

Most elszáll ez a titokzatos hatalom az élő emberből, a koronás apostoli királyból és a szent koronában szunnyadó misztikummá válik. A szent korona ugyan nekünk marad, ami volt, de megszűnik az élő és ható erő, mely belőle a megkoronázott királyra áradt. Ez a ható erő pedig a Kárpátoktól az Adriáig terjedt akkor, mikor egyébként magunknak egy jártányi erőnk sincs.

De valami titokzatos erő mégis meg fog maradni a fogságban, szinte nélkülözés közt halált szenvedő király poraiban. Az az erő, mely a mártírok halálából árad nemzedékekre. Károly király rövid uralkodása a mártiromságok és tragédiák sorozata volt. Lángban égett a világ, midőn trónra lépett és ő országainak békét akart hozni, mert látta pusztulásukat. A démoni erőket már nem fékezhette meg, sőt a békéért kitört forradalmak őt söpörték le trónjáról, ki a békét szolgálta.

Magyar földön külön tragédia osztályosa lőn. Ő volt az első Habsburg, ki a magyar nemzet százados törekvéseit megértette. A nemzeti élet teljességének fejedelmi elhatározásával is utat nyitott és az elvakultság, a forradalmi láz – tápot nyerve atavisztikus lelki diszpozíciótól, tőle féltette a magyar függetlenséget, melynek a világesemények és elváltozások folytán egyenesen predesztinált őre és kifejezője volt. Talán rá várt volna a történelmi hivatás is, hogy a Mohács előtti dicső korok visszahozója legyen, mikor a magyar nemzet volt nagy és hatalmas Kelet és Nyugat találkozóján.

De csak mártirja lehetett ezen magyar gondolatnak, függetlenségnek és hatalomnak. Ilyen lelket ismert és látott benne mindenki, aki Tihanyban és országából fogolyként távozni láthatta. Csak a nemzet egy része nem látta még ekkor sem, hogy királyával a nemzetet hurcolják fogságba, vetik rabigába.

De a mártírok vére kikél, mint a földbe vetett mag. Az isteni ökonómiának csodálatos törvénye és jelensége ez. Egy nemzet lelkét kell, hogy megihlesse és megerősítse az a tudat, hogy saját gyöngesége, tehetetlensége fosztotta meg attól az erőtől is, melyet koronás királyában bírhatott volna.

A közelmúltból van ilyen nemzeti mártirunk, kinek sírjából a reá váró emlékezéssel még azok is a magyar erő kisarjadását várják, kik politikában nem voltak hívei. Tisza István vértanúsága ez. Most koronás királyunk lép fel a mártirok piedesztáljára halála által a fogságban, hová a magyar nemzet feltámadásától remegők vetették.

A bécsi kapucinus-kripta nem olyan fejedelmek nyughelye, kik magyar gondolat mártirjai voltak. IV. Károly sírjának magyar földben van a helye. Ha már élve nem engedték, hogy magyarjai között maradjon, pihenjen magyar földben. Sírja legyen zarándokhely, hol a vértanui erényekre buzduljon a magyar.

Szüksége van reá.”

A Nemzeti Újságnak ebben a lapszámában terjedelmes összeállítás állít emléket az elhunyt királynak: a lap első hat oldala a gyászé. A lap kiemeli, hogy első hazatérésekor – 1921 húsvétján – kiadott proklamációjában IV. Károly hitet tett Magyarország teljes függetlensége mellett. A Nemzeti Újság felidézi, mekkora tisztelet övezte a száműzött királyt fogságában is: amikor mise után kijött a funchali templomból, a fiatalok levették kabátjaikat, s a király lábai elé terítették. Megtudjuk, hogy nem csupán a száműzetés ténye viselte meg az uralkodót: deportálása után hónapokon át – 1922 februárjáig – nem láthatta gyermekeit, végül Zita királyné könyörgő levelére „meglágyult” a győztesek szíve, és Svájcból Funchalba költözhettek a gyermek-főhercegek.

A Nemzeti Újság április másodikán megjelent számában olvassuk a politikusok nyilatkozatait is. A köztudomásúan legitimista gróf Apponyi Albert így fogalmazott: „Az első pillanatban nem lehet egyebet mondani, minthogy nemcsak a mi legitimista érzelmi világunk szempontjából, hanem országos szempontból is rettentő az a csapás, amely a nemzetet érte, s ennek talán mostan tudatára fognak ébredni azok is, akik könnyelműen eljátszották azt a tőkét, melyet koronás királyunkban bírtunk.” Apponyi gróf egyértelműen Horthy kormányzóra és szabad királyválasztó támogatóira (Gömbös Gyula stb.) célzott. Apponyi azt is leszögezte, hogy Károly király halálával Ottó a törvényes uralkodó. Ez a megjegyzés azért érdekes, mert a második „királypuccs” után Horthyék törvényben mondták ki a trónfosztást, amit Apponyiék nem fogadtak el (s ebben igazuk is volt, a trónfosztás közjogilag érvénytelen volt). Természetesen táviratban fejezte ki részvétét az özvegy királynénak a kormányzó és Bethlen miniszterelnök is. A kormány országos gyászt rendelt el: fellobogózták az épületeket, a színházak, szórakozóhelyek nem nyitották ki kapuikat.

Hétfőn nem jelentek meg akkoriban napilapok, ezért a Nemzeti Újság legközelebbi száma 1922. április 4-én, kedden került az utcákra. Az első oldalon olvassuk a hírt: a prágai kormány ellenzi, hogy az elhunyt uralkodót Magyarországon temessék el. A győztesek és csatlósaik még holtában is féltek Károlytól. A lap beszámol arról, hogy Csernoch János hercegprímás körlevelet adott ki, s elrendelte, hogy minden templomban mondjanak rekviemet. A körlevél a következő szavakkal zárult:

„Nyugodj csendesen, jámbort lélek, Te, az országnak és a szent koronának mártírja és élj örökké Krisztus békéjében”.

A Nemzeti Újság részletesen beszámol Károly király utolsó óráiról. Megtudjuk, mindvégig öntudatánál volt, utolsó szavai ezek voltak:

„Uram, történjék meg a Te akaratod. A Te kezedbe teszem le a magam életét, a feleségemét és gyermekeimét. Felajánlom Neked életemet váltságdíjul népem boldogulásáért.”

Károly király száműzői, a győztes hatalmak későn ébredtek a tudatára, mit is műveltek. A monarchia erőszakos szétverésével, Magyarország feldarabolásával, a békeszerződésnek csúfolt diktátumokkal előkészítették az utat a második világháborúhoz.

*

Néhány évvel ezelőtt az OSZK mikrofilmtárában többek között a császári és királyi 85. gyalogezred tábori lapjának, a Manilowa című újságnak 1917-es évfolyamát néztem át. Az 1917. december 25-én megjelent számban olvastam, hogy december 7-én meglátogatta az ezredet IV. Károly. Rövid részlet a tudósításból:

„Őfelsége egészen tisztán, hibátlanul, helyes kiejtéssel beszél magyarul, de amint láttuk, járatos a szláv nyelvekben is és románul is tud. Az tette a legmélyebb hatást a katonákra, hogy mindegyikkel anyanyelvén beszélt.”

IV. Károlyt magyar tábori egyenruhában ravatalozták fel. A Funchal fölötti hegyen épült Senhora do Monte (Miasszonyunk) templomban található sírja ma már zarándokhely. Öt évvel ezelőtt a Károly körút melletti Városháza parkban avatták föl a boldoggá avatott király mellszobrát.

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!
Hírdetés Adventi ráhangoló videós lelkigyakorlat

Népszerű