Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Hol sírjaink domborulnak – Gondolatok halálról, gyászról, az élet teljességéről

Közzétéve

Fotó: delmagyar.hu

Manapság kevés szó esik családjainkban halálról, gyászról. Keresztény közegben is gyakran a hangsúly túlzóan az életmódra és életminőségre tevődött át. A gyász a halált követő reakció, melyben feldolgozzuk azokat a negatív gondolatokat, élményeket, melyek egy szeretett személy elvesztésekor kerülnek előtérbe. A korábbi generációkban, akár csupán 20-30 évvel ezelőtt, sokkal inkább megvolt a rítusa a meghalásnak. A haldokló családtag akkoriban kevésbé volt magára hagyatva vagy távol egy öregotthonban. Legtöbbször a család körében, megbékélve távozott el a földi életből. A családtagok el tudtak egymástól búcsúzni, mintát kapva az elmúlás, a gyász természetes átéléséből. A test mosdatását, ünneplő ruhába való felöltöztetését is maguk a családtagok végezték. Ez is világossá tette szülők, gyermekek számára egyaránt, hogy a halál része az életnek. Minden történelmi kornak megvoltak a maga gyász-rítusai. Ilyen volt a speciális öltözet, szín, gyász-zászló, kendő. Ha valaki közeli családtagok vesztett el, használta ezeket a külső jelzéseket is. A család gyászmisén vett részt, de jellegzetes volt a halállal kapcsolatos családi beszélgetés is. A középpontban nem a gyászolók érzelmei álltak, hanem a halottal kapcsolatos emlékek idézése, illetve az érette mondott imádság, a halál utáni élet, az örök élet reménye.

Mindezeknek identitás erősítő, családot egybentartó és megtartó erejük is volt. Tudatosította az emberekben, hogy ez egy nehéz periódus. Abban segített, hogy mindenki magába forduljon és próbálja feldolgozni ezt a veszteséggel együtt járó hiányérzetet és fájdalmat.

Illusztráció – Fotó: bocskairadio.org

12 konkrét javaslat családoknak gyász idején:

Szent Ágoston azt mondja, ha meghal valaki közületek, hitetek legyen a feltámadás, reményetek a viszontlátás, szeretetetek pedig az emlékezés. Hogyan gyászoljon a XXI. század kereszténye, mit tegyünk, ha meghal egy családtagunk?

  • Végső küzdelemben levő családtagunkat vegyük körül szeretettel, igyekezzünk mellette lenni haldoklásában. Érintsük meg a kezét, imádkozzunk vele vagy mellette, olvassunk a Szentírásból.
  • Ősi hagyomány, hogy ha meghal közeli családtagunk, gyertyát gyújtunk és háromszor a fülébe mondjuk Jézus nevét, ahogy ez a régi szertartás-könyvekben elő volt írva.
  • Temetés szervezésénél legnagyobb hangsúlyt az egyházi szertartás, a közösen elmondott imádság és gyászmise kapjon. A családban különösen is figyelni kell arra, hogy a megrendülés mellett, igazi együttérzés, egymásra figyelés, segítőkészség legyen bennünk egymás iránt.
  • A sírás enyhíti a fájdalmat. Ha közvetlenül érintettek vagyunk, ne fojtsuk vissza a sírást. Hagyjuk, hogy érzéseink nagyon őszintén feltörjenek, adjuk ki magunkból a fájdalmat. Másoknak sem ajánlatos ilyent mondani: „Most erősnek kell lenned… most ne sírj!”. Ellenkezőleg. Álljunk meg a síró mellett, maradjunk csendben, érintsünk meg, vagy mondjuk inkább ezt: „Itt vagyunk, támogatunk, veled sírunk…”.
  • Halottal kapcsolatos hivatalos ügyintézésben vagy temetés előkészítésében (hivatalokban, plébánián, a ház körül vagy az udvarban) (ahogy hajdanán Székelyföldön a komák, távoli rokonok pontosan tudták ilyen helyzetben mi az ő teendőjük) legyünk érzékenyek a segítségnyújtásban, hogy ne a közvetlen családtagokra nehezedjen minden feladat.
  • Halál-esetben a családnak megnövekednek a kiadásai. A szélesebb rokonság és a közösség megteheti (ahol ennek hagyománya van), hogy figyel arra, hogy csupán 1-2 virágkoszorú kerüljön a sírra, a temetésen részt vevők azonban adakozhatnak belátásuk szerint, hogy azt összegyűjtve, temetés után a családnak átadják.
  • Ha meghal közeli családtagunk, összejön a család minden tagja. Éberen vigyázzunk arra, hogy szeretetben, békében és egységben maradjunk mindenben egymás között, kerüljük a vitatkozást.
  • Koporsó mellett (virrasztó imákon vagy temetés előtt) imádkozzuk a fájdalmas rózsafűzért. Olvassunk fel a Szentírásból vigasztaló Igéket, különösen Jézus feltámadásáról és az örök életről.
  • Koporsó mellett állva engedjük, hogy ott legyen bennünk a hiányérzet okozta szomorúság, a veszteség okozta félelem… ezek érzések… szabad legyenek… Ugyanakkor arra is törekedjünk, hogy helyet találjon bennünk és közöttünk a hitünk: hisszük, hogy aki meghalt, él. Csak átment „odaát”. Valljuk meg hitünket, hogy él bennünk a remény: Jézus felvette őt országába… Hogy ne gyászoljunk úgy, mint akinek nincs reménye.
  • Elkezdődik bennünk a gyászmunka. Próbáljuk meg elengedni halottainkat. Mondjuk ki: „Istenem, elfogadom, legyen meg a Te akaratod!”. Hagyjuk, hogy Isten végbevigye tervét. Bizalommal adjam át a szeretett személyt Isten örökkévaló irgalmának. Ebben legyen fokozatosság: temetés napján, hat hét után, egy éves évfordulón, esetleg elhunyt szeretteink születés- vagy névnapján jöjjünk össze a családban, kérjünk szentmisét a plébánián, imádkozzunk együtt!
  • Halottak napján keressük fel elhunyt szeretteink sírját, tisztítsuk meg a sírhantot, vigyünk virágot, gyújtsunk mécsest vagy gyertyát, de mindenekelőtt imádkozzunk az Élet Urához, aki számára nincsenek halottak, hisz Isten számára mindenki élő. Imádkozzunk gyakran a tisztítótűzben szenvedő lelkekért.
  • Halottak napja körül otthon is gyújthatunk egy esti imánál mécseseket, elhelyezhetünk egy lila kendőt, esetleg fényképeket, szerre és név szerint felidézve elhunyt családtagjainkat. Hozzátéve: „Adj, Uram, örök boldogságot neki(k)!”

Gyász – Fotó: nlcafe.hu

Gyász, továbblépés, feltámadás öröme

A gyászmunkát nem lehet megspórolni, át kell menni annak minden fázisán. A családban figyelhetünk arra, hogy tudatosítsuk egymásban: amennyiben elfogadtuk a halál tényét, lassan-lassan erőt merítünk a továbblépéshez.

Felszabadító erejű élmény volt, amikor családlátogatás alkalmával egy idős nő, aki azelőtt 4 évvel veszítette el férjét, megértette, belátta és gyakorlatba is ültette, hogy férjét nem kell hazavárnia, el lehet, sőt el kell raknia a fürdőből az ő törülközőjét és fogkeféjét. Sikerült túllépnie fájdalmán, megtalálnia az életben a következő lépést. Életének ott új szakasza kezdődött el. „Krisztus föltámadt halottaiból, legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott”. Erősen hisszük és ezért reméljük: amint Krisztus valóban föltámadt a holtak közül és örökké él, úgy haláluk után az igazak is örökké élni fognak a föltámadt Krisztussal, és Ő föltámasztja őket az utolsó napon. Hinni a halottak föltámadását a keresztény hitnek kezdeteitől fogva lényeges eleme volt.

Az Egyház buzdít minket, hogy készüljünk föl halálunk órájára („A hirtelen és készületlen haláltól, ments meg, Uram, minket” – imádkozzuk a Mindenszentek litániájában); hogy kérjük Isten Anyját, imádkozzon értünk „halálunk óráján” („Üdvözlégy Mária” imádság); s hogy bízzuk rá magunkat Szent Józsefre, a jó halál védőszentjére: „Minden cselekedetedben és gondolatodban úgy kellene viselkedned, mintha azonnal meghalnál. Ha jó volna a lelkiismereted, nem nagyon félnél a haláltól. Jobb volna a bűnöktől óvakodni, mint a halál elől futni. Ha ma nem vagy készen, hogyan leszel készen holnap?”.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)

Reflexió

Jöjjön Szentatya, várjuk! – Sebestyén Péter atya gondolatai a pápalátogatást ellenzőknek

Közzétéve

Sebestyén Péter atya a csíksomlyói búcsúban - Fotó: Sebestyén Péter személyes képtára - peterpater.com

Még meg sem száradt a festék a vatikáni Államtitkárság levelén, máris elkezdődtek a károgások szerte Erdélyországban. Az összetartó magyar szokása szerint, a vallásszabadság jegyében, a vérmes nemzetféltés és román-utálat ködébe burkolózva, attól elvakítva néhány embernek semmi sem jó. Az sem, ha a római pápa Erdélybe látogat, az sem, ha épp a csíksomlyói kegyhelyet keresi fel. Mert hát ’miért sárga, kék és piros’, ’miért menjünk együtt’…, miért nincs összecsapva a csíksomlyói búcsúval, ugye megint a ’csentenárt akarja ezzel legitimizálni’…, miért nem hagyja, hogy az erdélyi katolikusság is nemzeti egyház legyen, mint a kínai, meg ehhez hasonlók.

Pedig már közgazdász szakemberek is kiszámították, hogy egy olimpia rendezése, vagy egy világbajnokság szervezése mennyire előmozdítja a nemzetgazdaságot, a társadalmi kohéziót, micsoda többlet energiákat szabadít fel, mennyire összekovácsolhat egy országot, egy nemzetet. Hát akkor, amikor Jézus Krisztus földi helytartója, a római pápa látogat el személyesen, ahová még sosem járt. S ha arra gondolunk, hetente hány államfő, püspöki kar hívja meg őt hazájába, akkor döbbenünk rá: a lassú víz partot mos, Isten a mi imánkat is meghallgatta. Ezeréves ittlétünket, az apostoli királyságot egy római pápa a helyszínen áldja meg és szentesíti, ezzel mintegy evangéliumi távlatba helyezve és küldetésében is lelkesítve.

Sebestyén Péter atya híveivel Csíksomlyóra zarándokol – Fotó: Sebestyén Péter személyes képtára – peterpater.com

Még államfők is ritkán teszik nálunk tiszteletüket, hát akkor hogy ne értékelődne fel, amikor  a Vatikán államfője, Szent Péter  utóda tisztel meg bennünket. Micsoda lelki erőmű, micsoda felhajtó erő lehet és lesz is, ha nyitott szívvel, imádságos izgalommal, fegyelmezetten és örömmel állunk ill. megyünk elébe.

Nem ellenőrzésbe jön, nem azért kell készülnünk fogadására, hogy a szebbik arcunkat mutassuk. Inkább azért kell ünneplőbe öltöztessük magunkat, mint közösséget, mint Isten katolikus és magyar népét, mert általa a Szentlélek új kincsekkel akar megajándékozni. Többletenergiákat, rejtett tartalékokat akar felszabadítani, melyekkel életszagúbb, örömtelibb, termékenyebb lesz egyéni és társadalmi életünk egyaránt. A Szentatya jelenléte azt akarja kihozni belőlünk, amitől érdemeseb embernek, kereszténynek lenni, ami átíveli a különbözőségeket, átölei az egymásnak feszülőket,  ami Jézus egyetemes szeretetére utal. Hiszen a mennyországban is együtt leszünk: zsidók és arabok, magyarok és románok, fehérek és színesbőrúek egyaránt…

A kilencvenes évek elején  a Castel Gandolfói nyaralóból épp felszálló, az azóta szentté avatott II. János Pál pápa  helikopterét csak megmegpillantottam, néhány évre rá Benedek pápa épp a Vatikánvárost hagyta el autókonvojával, amikor  közelről megláttam fehér pápai öltözékét egy közeli utcasarokról. Évfolyamtársaimmal pedig huszadik szentelésünket köszöntük meg Istennek Ferenc pápa közelében, de néhány széksor elválasztott tőle a szerdai általános kihallgatáson. Teréz anyával életemben kétszer is szemközt ülhettem és beszélgethettem, – Roger testvérrel és Jean Vanier-el is –, ráadásul utóbbival épp Csíksomlyón.

Milyen  csodálatosa az Úr kegyelme: Most Ferenc pápa személyében a Szentatya jön el hozzánk, értünk, hogy velünk imádkozzék, megerősítsen kisebbségi, keresztény sorsunkban. Isten ilyen szelíd, de erőteljes jelekkel üzen, hogy úgy a legjobb, ahogy ő akarja. S ő azt akarja, hogy életünk legyen, és bőségben legyen.

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Reflexió

Milyen üldözött kereszténynek lenni? – Husam Francis Banno, egy iraki keresztény vallomása

Közzétéve

Szerző:

Névjegy: Banno a magyar állam által meghirdetett keresztény fiataloknak szóló ösztöndíjprogram keretein belül érkezett Magyarországra. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai és Bionikai Kar hallgatója. Tanúságot tett a 2017-ben Budapesten szervezett  keresztényüldözésről szóló konferencián, amelyen magas rangú politikusok mellett Orbán Viktor miniszterelnök úr is részt vett. (A konferenciáról a Magyar Kurír is írt, cikkük ide kattintva érhető el.) Itt Banno megismerkedett Hölvényi György európai parlamenti képviselővel, aki meghívta egy egy hónapos gyakornoki programra Brüsszelbe. A meghívásnak Banno 2018-ban eleget is tett.

A továbbiakban Husam Francis Banno tanúságtételét olvashatják:

Napjainkban senki sem akarja, hogy üldözött legyen és sok szervezet próbálja eltüntetni a világról a jelenséget, ám senki sem járt még sikerrel.

Más lenni, mint a többség a szülőföldeden nagy valószínűséggel üldöztetést fog maga után vonni, mert könnyen az állam ellenségévé válhatsz: pusztán azért, mert másként gondolkodsz.

Hogy milyen üldözöttnek lenni? Én mint keresztény teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy üldözött leszek mindig is, hiszen Jézus ezt előre megmondta nekünk. Emellett maga az üldözés volt az, amely hitemet erőssé tette. Paradox módon megértettem, hogy az üldözésen keresztül tapasztalhatom meg, hogy Isten mennyire megóv minket a rossztól, hiszen jómagam is több bombatámadást és az életem elleni merényletet  éltem túl.

Nagyon büszke vagyok arra, hogy keresztény vagyok, és üldözött. Nem félek hitemet megmutatni másoknak. Látom a másik vallást, amelyben nagyon büszkék saját vallásukra, de amikor elkezdem olvasni a történelmüket, azt látom, hogy a próféta vallása tele van háborúval. Ennek ellenére a próféta követői büszkék, és nagyon örülnek neki.

Husam Francis Banno és társai Ferenc pápánál – Fotó: Husam Francis Banno Facebook oldala

Ahhoz képest, hogy Európa keresztény földrész, az itteni keresztények szégyellik önnön hitüket, és inkább elrejtik azt. A hazámban templomba megyünk, pedig mindig fennáll a veszélye, hogy netalán ezért megölnek. Európában nincs ilyen veszély, mégis üresek a templomok.

2005-ben történt, hogy édesanyámmal és testvéreimmel misére készültünk. Édesapám felhívta édesanyámat, hogy nem fog időben hazaérni, ezért menjünk egy közelebbi helyre, ahova biztosan elérünk. Később megtudtuk, hogy a templom ahova eredetileg mentünk volna, egy pokolgép áldozata lett. Sok más esetben is megmentett minket a Szűzanya, hiszen a háború alatt többször menekültünk meg bombázások elől. Az ember ilyenkor felteszi magának a kérdést, hogy miért is hagyta Isten, hogy túléljem? Nekem az a válaszom, hogy küldetésem van.

Engem az üldöztetés vitt rá arra, hogy az igazságról beszéljek. A nem keresztények sok embert meggyőztek arról, hogy új időket élünk, ahol nem számít a hit. Azonban az igazság szabaddá tesz (Jn. 8:32).

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Reflexió

A betűk a helyükön vannak – Egy pap gondolatai az új évben, az új évről…

Közzétéve

Ködben a Széchenyi lánchíd Budapesten - Fotó: loveandroad.com
Sebestyén Péter atya egy évvel ezelőtt született cikkét közöljük. Az idők sokat nem változtak, Péter atya “betűi” most is aktuálisak.
Ismerőseim közül többen rám kérdeztek az elmúlt napokban: miért nem írsz, elfogytak a betűk? Nem jön az ihlet? Kifogytál a témából? Lemerült az akku?…

Valahol mindegyikben van részigazság, de megnyugtatom őket: nem a ceruza hegye törött ki, nem a billentyűk betűi fogytak el. Inkább amolyan ünnepek utáni regenerálódás, a „való világ” hétköznapi feladatainak elintézése, no meg a lelkipásztori kötelezettségek töltik ki mostanság napjaimat. Bár kétségtelen, jólesik az érdeklődes. Azt jelzi, fontos az olvasóknak, követik lelki/szellemi rezdüléseimet, már hiányzik a friss eligazítás, az evangélium mai üzenete. Mi tagadás, a tragumúrák és akasztásos elszólások, a migránsok, valamint a jeruzsálemi, meg washingtoni események éppúgy foglalkoztatnak most is, mint szűkebb hazám és egyházam gondjai/örömei, sőt, néha szét is feszítik lelkemet, gondolkodásomat egyaránt. Csak legyen elég időm az elcsendesedésre, az erjedésre, hogy a világ külső történéseiből, vagy a bennem zajló folyamatokból másokat is megpöccintő írások szülessenek…

Látom a diagnózist társadalmunkban, érzékelem a sok panaszt, betegséget, fájdalmat, letargiát és beletörődést, közönyt, de az óvatos optimizmust is. A házszentelések sora is jó alkalom volt arra, hogy érzékeljem, mi foglalkoztatja a híveket, mik az örömeik, hol apadt a lelkesedés, milyen kérdések gyötrik őket valójában. Házak épülnek, új autókkal, beltelkekkel gyarapodnak, többen engedhetnek meg – évente kétszer is  – külföldi kirándulást maguknak, nőnek a gyerekek, érdekli az embereket a saját sorsuk. Gyarapszik a zarándokok száma Rómába, Lourdesbe, Máriazellbe, autóbusszal és gyalogosan egyaránt. Élni akarunk: dolgozni, alkotni, jobb-szebb világot teremteni magunk körül, táplálni lelkünket, gazdagítani személyes ismereteinket, ápolni kultúránkat.

Látom a remény, a boldogság jeleit, a hit szikrájának tovaharapódzását is, ami ugyan nem látványos, de néha kitör, fellángol, megperzsel sokakat, máskor meg szelíden, diszkréten, csendesen adja az éltető erőt, és általa buzog, fejlődik az élet, mint a magzaté, az anyaméhben. Egyéni és közösségi kezdeményezések, kreatív ötletek, lelkiségi gyümölcsök érnek be, válnak sikerekké, lesznek mindenki javára fordítható, elérhető közös kincstárrá. Milyen jó erről hallani. Sok helyen várják-vállalják harmadik, negyedik gyermeküket, magasztosabb, nemesebb célokat tűznek ki maguk elé, és többet tesznek a közösbe, valósággá válik a közteherviselés.

Látom fiataljainkat, amint keresnek, kísérleteznek, aztán eltűnnek a jobb jövő reményében, hátha „odakinn”, ahol szerencsét próbálnak, többet fizetnek egy beteg megmosdatásáért, mint itthon maradt szüleik gondozásáért. Közben sokan elvesznek, lemorzsolódnak, meghúzódnak vagy leállnak félúton és begubóznak, várva a külső segítséget. Látom, ahogy szakadozik a társadalmi háló, a 4 kereszteléshez hogyan viszonyul a 27 temetés és az 5 esküvő, hogyan tűnnek el az ismerős arcok a templomból Karácsony harmadnapjára, hogyan veszi át az uralmat a kütyük és az elektromos-onlájn média eszköztára, mit sem ér a szülői szigor, nevelés, értékrend és elvhűség. A középnemzedéknek lassan az írmagja is kivesz a templomból. Aki húz, dolgozik, annak nincs ideje vallásosnak lenni, s így végleg leszakad a hitélettől, a nagy rohanásban stresszessé válik, kimerül, és már semmi sem boldogítja, csak a munkamánia, a pénz, a szerzés mohósága mindenáron…

Látom, hogyan nyílik a „csipája” a világnak a sok információtól, hogyan akar leválni, szabadulni, önállósulni az egyháztól, az anyától, az ún. civil társadalom példájára, ahol magunk között eldöntjük mi a jó. A kényelemindex, a komfortzóna mindenekfölött. Ez határozza meg az ingerküszöböt… Mi etikus, helyes, üdvözítő, mi erény és mi nem bűn, e szerint szavazzuk meg, demokratikus többséggel. Közben meg a kisebbségek kisebbségei is jogokkal, újabb jogkövetelésekkel állnak elő és törtetnek, egyenrangúak szeretnének lenni a többséggel. Legtöbbször csak azért, hogy devianciájuk normalitásnak tűnjék. Szekuláris világunkban már kormányokat is döntünk, miért ne lehetne egyházat is, vagy ha azt ma még nem is, akkor legalább a saját fejünk, ízlésünk szerint alakítani, mintegy dirigálva Jézusnak, itt segíts, itt ne segíts! Itt jó, ha velünk vagy, ebbe meg ne szólj bele, mi jobban tudjuk, ez a 21.- század. A te igéid már elavultak. Újra kell fordítani, mit fordítani: fogalmazni a Bibliát. Legyen nőiesebb, alkalmazkodjék a jelen kihívásaihoz és trendjeihez, ne legyen avítt, áporodott, elavult, tele a férfitársadalomra hajazó csökevényekkel.

Látom, amint a papokat kinézik maguk közül a felvilágosult nemzedékek, már skatulyába sem teszik, inkább úgy veszik, mintha nem is lenne szükség rájuk, hiszen a tudomány, a pszichológia, a pénz mindent megold. Nemrég, az izlandi fiatalok közül már senki sem hitte, hogy Isten teremtette a világot…

De azért, ha baj van, csak eljutunk a paphoz, csak kérünk lelki segélyt, vagy temetést. És mekkora botrány, ha nem dicséri fel a halottat temetéskor. Hálás szerep, igaz?

A Kossuth rádió múlt vasárnapi adásában (2018. január 14., szerk. megj.) megszólaltatták Székelyhidi László matematikust, az idei Leibniz-díjas magyar professzort, aki úgy fogalmazott, hogy az emberek a mai világban azt tartják fontosnak a tudományban is, ami azonnal hasznosítható a gyakorlatban, vagyis pénzben kifejezhető haszonnal kecsegtet. A matematika nem ilyen. A teológia sem. Mondanám én. De nélküle elvész életünk alapképlete. Megszűnik indítéka és célja. Ezért volna jó minden fenntartható fejlődésünk közepette, újra és újra visszatérnünk életünk ősforrásához. A létet adó Istenhez. S ezt nemcsak olvasóimnak, keresztényeknek ajánlom figyelmébe, így a víg farsangi napok közepette, hanem a kultúránk, értékrendünk, felfogásunk és köztudatunk alakítóinak, a média elkötelezett szakembereinek is. Ennek legyen hírértéke, ami ma is érvényes, igazi szenzáció. Ehhez viszonyítsanak minden hírt. Ehhez képest ne legyenek semlegesek, ők sem…

Mert a rossz, a bűn, a gonoszság jobboldalról is az, és baloldalról is…

Istennek pedig nincsenek politikai oldalai. Ő „csak” szeret.

Van-e még Örá érzékünk?

peterpater.com

Kövesd a Katolikus.mát a Facebookon is!

Mondd el a véleményedet, szólj hozzá a cikkhez. (Facebook fiók szükséges.)
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Népszerű