fbpx
Lépj kapcsolatba velünk

Reflexió

Honnan ered a viszálykodás?

Közzétéve

Fotó: Pixabay

Itt a keményen hangzó válasz, és három mód arra, hogy változtassunk ezen.

“Honnan vannak háborúságok és veszekedések köztetek?” – kérdezi Jakab apostol levelében. (Jak 4, 1)

Gyakran idézik azt a régi történetet, amelyben a híres londoni újság, a The Times újságírókat és kommentátorokat kért meg, hogy válaszoljanak a kérdésre: „Mi a baj a világgal?” Az egyik szerző rövid, szellemes és mély választ adott:

Kedves Uram!

Én vagyok.

Tisztelettel: G. K. Chesterton

Annak ellenére, hogy a The Times archívumában nincs bizonyíték a levélre, az anekdota jól jellemzi Chesterton alázatosságát és bölcsességét.

Úgy tűnik azonban, ha tényleg írt a The Times-nak, több mondandója is volt a kérdésről. Valójában Chesterton egész könyvet szentelt a témának, mely 1910-ben jelent meg ezzel a címmel: Mi a baj a világgal? És az íróra jellemző módon azonnal jön a világos és felkavaró válasz. Az első rész első fejezetének végén így ír: A könyvnek a „Mi a baj a világgal?” címet adtam, és a címből könnyen és világosan következik a válasz. Az a baj, hogy azt nem kérdezzük meg, mi a jó.”

Abban könnyű egyetérteni, hogy mi a rossz. A COVID-19 világjárványt le kell győzni. A Közel-Keleten és a csendes-óceáni térségben legyen béke. A legsötétebb nyomort fel kell számolni. A papok legyenek hitelesek és ne okozzanak botrányt. Senki ne szenvedjen el igazságtalanságot a faji megkülönböztetés miatt. Melyik épelméjű ember ne értene egyet mindezzel?

Hasonlóan azonban az orvosokhoz, akik a kezelés módjáról vitáznak, a gyógyszer kérdése az, amely habozásra késztet minket.

Úgyhogy ismét a kiindulóponton találjuk magunkat. Mert bár az intézmények vagy a célkitűzések fontosak, a keresztény ember számára – vagyis az Atya minden fogadott gyermeke számára – a szívem az, ami a legfontosabb.

Jakab apostol levelében felállítja a diagnózist: „Honnan vannak háborúságok és veszekedések köztetek?” – kérdezi a Szentírás. És a válasz így szól: „Nemde onnét, hogy bűnös vágyak csatáznak tagjaitokban?” (Jak 4, 1)

Tehát a keresztény életnek ebben a harcában, ahol a háborúk és támadások az én szívemből bújnak elő, hogyan teszem jobbá a világot? Mit tehetek, hogy békességet hozzak?

  1. Mondjunk hálaimát! A hála erényének gyakorlása segít bennünket abban, hogy meglássuk Isten munkálkodását az életünkben. Könnyű azt érezni, hogy elhagyatottak, elveszettek vagyunk. Vajon Isten nem tud ezen segíteni? Nem érti meg ezt? De mi gyakran arra összpontosítunk, hogy úgy érezzük, Isten távol van, és eközben átsiklunk afelett, amit tesz. A hála segít felismernünk Isten munkálkodását, és pallérozza a szív hajlamát, így könnyebben vehetjük azt észre.
  2. Ne mondjunk ki mindent! Nem szükséges minden érzelmet néven nevezni. Úgy tűnik nekem, hogy a közösségi média és a szöveges üzenetek feltüzelik azt a vágyat, hogy minden érzésnek, minden múló gondolatnak azonnal hangot adjunk. Vannak azonban olyan érzések és gondolatok, amelyek bűnösek. Bizonyos dolgokat nem kellene kimondani. Jakab ez mondja: „A nyelvet senki emberfia nem képes megszelídíteni, az nyugtalan gonosz, tele van halálos méreggel.” (Jak 3, 8) Ezt komolyan kell vennünk.
  3. Ne hasonlítgassunk! Nagy a kísértés, hogy magunkat állandóan másokhoz hasonlítsuk. Ez vagy az csinosabb … Ennek vagy annak több barátja van… Ez vagy az sikeresebb… Szerencsére Isten nem hibázott, amikor megteremtett minket. Pontosan olyannak teremtett minket, amilyennek Ő akart minket. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell a tökéletességre törekednünk, épp ellenkezőleg, jól kell sáfárkodnunk ajándékainkkal és tehetségünkkel, mert azok Istentől valók. De pontosan azért, mert Tőle kaptuk, ne irigyeljük azt, ami másoké, és elégedjünk meg azzal, amit jónak látott nekünk adni.

Ha elkötelezzük magunkat az ilyen és ehhez hasonló erények mellett, helyet készítünk szívünkben Krisztusnak. Ha együttműködünk az Isteni kegyelemmel, akkor alávetjük magunkat az Úr akaratának, és szívünk hasonlatosabbá válik az Ő szent szívéhez.

Chesterton így fejezi be könyvét: „Ahogy az a mai vitákban gyakori, az egész vita sarkalatos pontját nem mondjuk ki.” Senki nem akarja meghallani a változásra hívó szót. Sokkal könnyebb azt hinni, hogy a gond valahol máshol, rajtunk kívül keresendő.

Megint csak itt volnánk! Csak Jézus Krisztus és szent keresztje kegyelmével lehetséges gyökeresen kiirtani a szívünk mélyén rejtőző sötét dolgokat. Legyünk őszinték! Ha megkérdezik tőlünk, „Honnan erednek a háborúk és a veszekedések?”, minden keresztény mondja azt: az én szívemből.

Írta: Fr. Patrick Briscoe, OP
Fordította: Eiben Ingeborg
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Hírdetés Támogasd a Katolikus.ma médiamissziót!
2 hozzászólás

2 Comments

  1. Kapisztrán

    2021-11-21 at 17:44

    Sajnos az egyértelmű és hiteles választ az utóbbi évtizedekben, konkrétak száz éve, felcserélték a mellébeszéléssel! Mert valójában az angyalok lázadásával kezdődött a viszálykodás, mégpedig a teremtmények kezdeményével, akik megtagadták az engedelmességet a Teremtőjük iránt. És az ősszülőket is sikeresen belerántották az általuk előidézett lázadásba! Egyébként a cikk szerzője is már fejtegetéseivel az “ők” szekértolójává vált! De hála Istennek már nemsokára, Urunk dicsőséges visszajövetelével az egész “pereputty” vissza lesz zsuppolva birodalmukba, amelyet lázadásukkal hoztak létre, a pokolba, mégpedig ezer évig! És innen ered az igazi viszálykodás máma is, papok-papokkal, hívek hívekkel, és tágabb értelemben az Egyház és igazi tagjai a világgal mivel a két ellentétes tábor, két Urrnak szolgál. A különbség elsősorban az, hogy a kettő közül csak az egyik az igazi ÚR, Teremtő és ISTEN, AKINEK NINCS PÁRJA, másik a legragyogóbb teremtményi szintről zuhant a legnyomorultabb állapotában, és oda rántotta cinkos társait az angyali karokból és innen közülünk a Földről, akiket sikerül behálóznia! És akik szívét sikerül ördögi suggallataival megfertőznie, azokat ügynökeiként használta, használja mind a mai napig! Marana Tha!

  2. Bodó Imre

    2021-11-24 at 19:51

    Megkapott a Kapisztrán hozzászólása.A két tábor két Istent szolgál kijelentést azzal szeretném kiegészíteni, hogy az “egyház” mindkét Istent próbálja szolgálni, de ez a Jézus kijelentése szerint lehetetlen, mert vagy az egyiket szereti, s a másikat gyűlőli, vagy az egyikhez ragaszkodik, s a másikat megveti.”A világ barátsága Isten ellenségévé teszi az embert.” “AZ én országom nem e világból való” – jelentette ki Krisztus Urunk.
    Az egyháznak a világi hatalommal való szövetsége, Istennel szembeni hűtlenségének a jele. Nem lehet egyszerre a világi hatalmakkal is és Istennel is hűséges viszonyban lenni. Ez félrejárás, az igaz élő Isten becsapása, megcsalása, paráznaság. Jézus menyasszonya meg kell őrizze a tisztaságát.
    Aki a világhatalommal szövetkezett, az szajha. A szajhák helye a kénköves tüzes tóban van.
    Sajnos a hatalmi egyház magával viszi a híveit is, ez azonban addig sajnos, amíg felismerik az “egyház által elhitetettek, hogy a vezetőjük a kénköves tüzes tóba vezeti őket. Ha felismerték, s továbbra is a megsemmisőlésbe vivőt szolgálják, akkor attól kezdve rajtuk a felelősség, nem sajnálatra méltók. Úgy, hogy a világgal barátkozók a világ szellemét hordozzák magukban, ami a viszálykodás.
    Első dolog, megszűntetni a világgal való barátságot.Ez azt jelenti, hogy meg kell szakítani azzal az intézménnyel a kapcsolatot, amely a világi hatalmakkal szövetséges viszonyt folytat. A kapcsolatot idejében meg kell szakítani, amíg nem késő.
    Utána Jézus Krisztushoz kell csatlakozni, nem közvetítőkön keresztül, mert “sok bába közt elvesz a gyermek”.
    Jézus hívó szavára kell hallgatni:Jöjjetek énhozzám mindnyájan akik terheket hordoztok és én megenyhítelek titeket. Tanuljatok tőlem, mert én szelíd és alázatos szívű vagyok és nyugalmat találtok a lelketeknek.Vegyétek magatokra az én igámat, mert az én terhem könnyű, és az én igám gyönyörűséges.” Mt 12:28-30)
    “Az ajtó előtt állok és zörgetek, aki meghallja a hangomat és ajtót nyit, vele vacsorázok és ő énvelem.’ (Je 3:20)
    Az aki ajtót nyit, azzal Jézus együtt vacsorázik. A vacsora menúje az Isten szava. “Nemcsak kenyérrel kell élnie az embernek, hanem minden Isten szájából való kijelentéssel is” (Mt 4:4)
    “Az az én anyám és az én testváreim, akik hallgatnak az én szavamra.” Nem a világ szavára, hanem a Isten szavára való hallgatásra buzdította Jézus a tanítványait.
    A hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által. (Ró 10:17)
    Jézus, a szavát hallgató Máriának, a Márta és Lázár nővérének azt akijelentést tette, amely szerint: “Mára a jobbik részt válaztotta, amelyet nem vesznek el tőle”
    A hallgatóinak Jézus kijelentette: “Ha megtartjátok a szavamat, tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot és az igazság szabaddá tesz titeket.” (Jn 8:31.32)
    Ezzel a kijelentésével Jézus arra hívta fel a hallgatósága figyelmét s a mienket is, hogy nem elég csak hallgatni az Isten szavát, a hallgatás szakaszán túl kell lépni, megtartója, cselekvője kell lenni az isten szavának.
    Jézus azt mondta a farizeusoknak, hogy azért nem szeretik az igazságot, mert nem a Jézus Atyjától vannak. Jézus azonosította az írástudók és farizeusok atyját: “Ti az ördög atyátoktól valók vagytok, ő embergyilkos volt kezdettől fogva, hazug ő és hazugság atyja, mindent amit szól a sajátjából szólja.” (Jn 8:44)
    Az ördög atya az, akivel az egyház szövetségre lépett, ugyanaz, mint akivel azonosította Jézus a farizeusok és írástudók istenét.

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Reflexió

Telt évek – 50 éves a marosvásárhelyi Szent Imre templom

Közzétéve

50 évvel ezelőtt 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. A templom a főtéren lebontott ferences templom utódaként, az új negyed hívő közösségének készült -ezzel kapcsolatban Márton Áron püspök levele itt olvasható. A továbbiakban Sebestyén Péter atya megemlékező írását olvashatják.

Közel két nemzedéknyi idő telt el. Akik ma ötvenévesek, életük majdnem felét még a dicső szocializmusban élték. Van tehát összehasonlítási alapjuk. Van élettapasztalatuk. Kijutott nekik már mindenből. Európának ebben a felében ugyan a 68’-as, és az azt követő nemzedéke katona volt és pionír, de már nem éltette az elvtársakat, nem akart kommunizmusban élni, mert a felnőtteken látta, hogy a rendszer mit művelt.

Kivette ugyan részét a sorban állásból, a gyertyafénynél olvasásból, a fizikai munkából, az üres polcú üzletekből, az egypártrendszerből, a besúgás és állampárti erőszak miatti félelemből, de ugyanakkor örökölt is szüleitől egy stabil értékrendet, egy biztos keresztény-nemzeti összetartást, hitet, erkölcsiséget. Megtanulta megbecsülni a sok munkával megkeresett mindennapi kenyeret, népi hagyományaink és egyházias hitünk, ünnepeink össze- és megtartó erejét is megtapasztalva. A mai ötvenévesek akkor sem éltek nagy lábon, és talán a szűk keretek is edzést adtak a későbbiekre. Téglát-téglára rakva építkeztek, saját erőből, összefogásból, kitartással. Nem hitelből, nem pazarolva. Úri huncutságokra kevésbé voltak kaphatók.

Nehezen épültek akkorban a templomok, az iskolák, a kórházak. Magántulajdonról nem nagyon is lehetett szó. Ami volt, azt is elrekvirálta az állam. Kollektivizálással, a kulákok padlásának lesöprésével, a beszolgáltatásokkal, az erőltetett államosítással alig maradt jussa a vallási közösségeknek is. A templomépítés is ritkaságszámba ment. De ahol volt, ott a templom menedék, oázis és otthon volt egyszerre. Ott még az elvtársak is letérdeltek.

Marosvásárhely katolikus magyarsága is szorítóba került, mert az ateista kor műszaki kádereinek, az akkoriban divatos, nagy terekkel operáló szocreál igényeinek a Lázár Ödön-park, valamint a ferencesek kolostora és temploma is útjában állt. Zavarta a kilátást.  

Cserét ajánlottak fel Márton Áron püspöknek, ígérve, hogy az Ady-negyedben, az egyre terebélyesedő nyugati városrészben a Munkás-mozit átalakítják és az állami sofőriskola mellett telket biztosítanak. A nagy püspök nem bízott nagyon az elvtársakban, így az 1968. május 4-én az állami hatóságokkal aláírt protokollban kikötötte, hogy garanciákat kér. Ezek között szerepelnek az új papi kinevezések engedélyezései, a torony műemlékként való meghagyása és állami gondozása, valamint az is, hogy addig nem bonthatják le a régi templomot, míg az újat fel nem szentelik, és át nem adják az egyház használatára. Így aztán a kolostort ugyan már lebontották 1971-ben, de a templom lebontásához csak 1972 májusa után foghattak hozzá. 1972. május 28-án szentelte fel Márton Áron püspök az akkor már újonnan kinevezett és felszentelt Jakab Antal (N.B. Az ő szentelésének is 50 éve az idén, 1972. február 13. Róma, VI. Pál pápa) segédpüspök és számos pap, hívő sokaság jelenlétében a Szabadság utcába nyíló Szent Imre-templomot. Az új templom kapujában Léstyán Ferenc akkori főesperes-plébános fogadta a főpásztort, és többek között ezeket mondta:

„Nagyméltóságú Püspök Úr! Ritka és rendkívüli esemény hozta közénk, marosvásárhelyi hívei közé. Ritka esemény, mert katolikus templomot Marosvásárhelyen 1750. október 4-én szenteltek utoljára. Rendkívüli azért, mert ezért a templomért, a templom körzetében létesített plébániáért két évszázadot meghaladó múltra tekintő templomot áldoztunk föl.” Majd a Bibliai Aggeus próféta alakját idézte, aki azzal vigasztalta népét, hogy nagyobb lesz az új templom dicsősége az elsőnél, mert látni fogja a messiási idők békességét… Beszédének végén pedig bizakodásának adott hangot: „Bár megértenék híveink, mily roppant nagy érték forog kockán, amikor a lélek üdvéért Jézus saját testének templomát kész feláldozni, hogy újat nyithasson azok számára, akik távol esnek az atyai háztól.”

Márton Áron püspököt ábrázoló üvegablak a Szent Imre templomban

Ennek a templomszentelésnek az 50. évfordulóját ünnepli nemsokára hívő közösségünk, és ad hálát az Úrnak érte.

A templom és a hozzá tartózó Plébánia szolgálatára akkor több mint 3000 lelket bízott a püspök. Az akkori ferences közösség egészen 2006-ig látta el lelkipásztori szolgálatát. Azóta a rend a plébániát az Főegyházmegye gondjaira bízta.

Orgonakoncerttel, szentségimádással, ifjúsági szentmisével, archív fotó-kiállítással, népdalénekléssel, jubilánsok megáldásával, történelmi vetélkedővel, emléktábla avatással, „ferences városnéző”-túrával emlékezünk az 50 évvel ezelőtti eseményekre, köszönjük meg Isten áldását, köszöntjük ötven éves templomunkat és közösségünket.

Az ötven a Biblia szerint a teljesség száma.

Az ószövetségi zsidóság a hagyomány szerint 49 évig vándorolt a pusztában, mígnem az 50. évben elértek a Sínai-hegy lábához, ahol Isten a tíz szóban, a tíz erkölcsi parancsban kinyilatkoztatta magát, mintegy jutalmul hűségükért, kitartásukért. Ő adta a szabadulást, ő jutalmaz meg a pusztai vándorlás vállalásáért is. Ábrahámról azt tartja az írás: „mikor betöltötte napjait”… Nem azt írja, hogy megöregedett. Az évek száma, számolása azt is jelenti, hogy megtöltjük életünk napjait, éveit tartalommal, örömmel, munkával, áldozattal. Azzal, hogy számoljuk, számon tartjuk, azt is jelezzük, hogy minden percét fontosnak tartjuk. Értékessé tesszük az időt, amely folyik, telik, de amellyel megéri jól sáfárkodni. Hogy legyenek tele az éveink, legyen tele csordultig életünk Isten kegyelmével. A jubileum, a jóbel év, az 50-ik év megállásra késztette a Biblia emberét. Megfújták a kos szarvából készült kürtöt (jóbel), a földeket pihenni hagyták, a rabszolgákat felszabadították, az adósságokat elengedték – elérkezett az Úr kegyelmi esztendeje. Urunk feltámadása után is 50. napra ünnepeljük a Pünkösdöt, a Szentlélek eljövetelét.

Erre való ez a jubileum is. Megállunk, összegzünk, értékelünk és erőt gyűjtünk a következő feladatokhoz. Töltsük meg hát mi is éveinket, hogy teli legyenek élettel. Mint ahogy őseink is tették, és örökségüket ránk hagyták, hogy éltessük és továbbadjuk. A négynapos ünnepségsorozatunk egyfajta Lélek-hívás, könyörgés a mindent betöltő, életerőnket megsokszorozó Lélekért. Erre hívunk ezúton is minden jó szándékú hívőt, érdeklődőt, kicsit és nagyot. Adjunk hálát az Úrnak az Ő jóságáért, fürödjünk meg ingyenes szeretetében, öltözzünk bele kegyelmébe, örvendjünk hálás szívvel áldásainak, melyekkel, mint földi-szellemi-lelki jókkal elhalmozott minket.

Csak így lesz erőnk győzni, tovább haladni az üdvösség útján.

Deo gratias!


Az évfordulóra az alábbi ünnepségsorozattal készül a plébánia:

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

A közömbösség bűne

Közzétéve

Szerző:

Fotó: Shutterstock

Benoist de Sinety atya, a Lille központjában található St Eubert plébánia plébánosa szerint azért a csendért, amely az abortuszhelyzet súlyosbodását és a migránsok sorsát övezi, a közömbösség bűnét okolhatjuk. A testvérünkre vigyázás azzal kezdődik, hogy észrevesszük, ha bajba került.

Van-e mód arra, hogy ne szokjunk hozzá a közönyhöz? Nemrégiben a francia Nemzetgyűlés elfogadta azt a törvényjavaslatot, miszerint az abortusz megszabott határideje kitolható. 79-en szavaztak mellette: az érdektelenségre vall, hogy ilyen alacsony többség elég az elfogadáshoz. Igen, 2021 januárjában a Szenátus visszadobta ezt a törvényt, amelyet pedig már megszavaztak a képviselők. Igen, valószínűleg megint visszadobja, és magas helyeken azt ígérik nekünk, hogy ez is „megy a levesbe”. Ám semmiben sem lehetünk biztosak: a jövő dolgában az előrejelzők gyakran tévednek! De akkor is: nem zavarba ejtő, hogy ez a kérdés, miszerint lehetséges-e vagy sem kiterjeszteni egy ilyen határidőt 12-ről 14 hétre, csak igen keveseket késztet vitára?

Nem történik semmi

Odáig jutottunk volna, hogy már hozzászoktunk ahhoz, hogy az abortusz egy normális helyzet, és a tragédia, amelyet okoz, nem hat már senkire? Annyira érzéketlenek lettünk, hogy nem borzadunk el attól, hogy a 14. hétre a kicsi ember annyira kifejlődött már édesanyja méhében, hogy szét kell zúzni a koponyacsontját, hogy elérjük a célunkat? De nem, nem történik semmi…

Cipruson a pápa szava hangja mindenkit emlékeztetett arra a kötelességre, hogy fel kell lázadni a migránsoknak szánt sors ellen: már hozzászoktunk ahhoz, hogy nap, mint nap halljuk, hogy egyesek meghaltak, mások eltűntek. Csónakok süllyednek el, itt nálunk Franciaországban csecsemők alszanak a szabad ég alatt, és sátrakat hasogatnak fel, hogy használhatatlanok legyenek télvíz idején… Embereket vetnek meg és rekesztenek ki, a legszörnyűbb bűnökkel vádolják, az egyik hivatalból a másikba lökdösik őket, míg valaki méltóztatik foglalkozni velük. De nem, semmi sem történik…

A gyógyulás elutasítása

Mindez megszokássá vált, a közömbösség bűnévé. Széttárt karokkal, látható megoldás nélkül elnézünk másfelé, remélve, hogy mindez elmúlik. Kicsit úgy, mint az egyszeri ember, aki tudja, hogy nincs pénz a számláján, és inkább nem bontja fel a bankjától érkezett leveleket, vagy mint a beteg, aki megsejti, hogy veszélyes daganat alakult ki nála, de nem megy el semmilyen vizsgálatra, nehogy kiderüljön. Azt hisszük, ezzel megvédjük magunkat, de csak azt érjük el, hogy gyorsabban halunk meg. Ugyanis ha nem akarjuk felismerni azt, ami rossz, ami miatt erkölcsileg és emberileg szegénységi bizonyítványt állítunk ki magunkról, arra ítéljük magunkat, hogy nem tudunk belőle kigyógyulni.

De leginkább az fenyegeti kollektív és személyes üdvözülésünket, hogy azt gondoljuk, ilyen viselkedés mellett is Jézus tanítványai lehetünk. Számos jó okot találunk arra, hogy ne kiáltsunk, ne tiltakozzunk vagy ne cselekedjünk, az uralkodó «egykedvűségbe» menekülve. «Mit tehetek én róla?» «Egy fecske nem csinál nyarat!» Telve jószándékkal, mégis megannyiszor átvesszük Káin szavait «Talán őrzője vagyok a testvéremnek?»

Ott, ahol vagyunk

Könnyű ráfogni a világméretű problémákra és a nehéz időkre, hogy ölbe tett kézzel ülünk. Senki nem várja el tőlünk, hogy megoldjuk a háború és béke, az éhínség vagy a javak elosztásának kérdéseit világszinten. És ezen nem változtat az a tény sem, hogy az ebben illetékesek nem végzik mindig megfelelően a munkájukat. De elvárható tőlünk, hogy ott, ahol vagyunk, ahol élünk, körülöttünk, a mi szintünkön, foglalkozzunk a béke és a háború, az elosztás és a befogadás kérdésével. És ebben a várakozási időben az, Aki ezt kéri tőlünk, biztosít bennünket arról, hogy Ő a mi oldalunkon áll, erőt és képességet ad ahhoz, hogy mindezt véghez is vigyük.

Lehet vajon, hogy ennek a Lélek elleni jól ismert véteknek, ami az Evangéliumban is szóba kerül, valami köze van ahhoz, hogy hozzászoktunk a gonoszhoz, nyugodt közönnyel fogadjuk, hogy munkálkodik bennünk, és meg vagyunk győződve arról, hogy nem tehetünk másként?

Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: Aleteia

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Reflexió

Az igazi világjárvány

Közzétéve

Szerző:

A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa terjed. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés.

Nemrég megfigyelhettük, ahogy egy újabb járvány alakul ki körülöttünk csendben és titokban, miközben a koronavírus szinte teljesen eluralkodott rajtunk. Mert bizony nem csak ez utóbbi járvány van jelen, hanem az önzés, a hatalomvágy vírusa is, amely a lehető legrosszabb arcát mutatja. A közöny, a gyűlölet és az erőszak vírusa. Mikor találunk ez ellen gyógyírt vagy védőoltást? – merül fel a kérdés. Lesz-e valaha is olyan igazolás, amely megerősíti, hogy már átestünk ezen a víruson, és immunisak vagyunk? Hogy beoltattuk magunkat ez ellen a vírus ellen, és ezért már semmi sem fenyeget minket? Keressük-e egyáltalán ennek a vírusnak a gyógymódját, mivel úgy tűnik, hogy minden korábbi gyógymód kudarcot vallott?

Nemrég találtam egy idézetet Don Boscótól, amely ugyan elég régi, mégis tökéletesen ráillik a mai helyzetünkre:

“A lélek betegségei legalább annyi kezelést kívánnak, mint a testé.”

És valóban, kétségtelenül a beteg lélekből ered, ha az ember ember ellen támad. Ahogy a Covid is szerényen és csak helyben kezdődött, úgy a nagy háborúk is kicsiben kezdődnek, mégpedig az emberi szívben:

„A szívből törnek elő a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás. Ezek szennyezik be az embert. Az, hogy mosatlan kézzel eszik, nem szennyezi be az embert.”

(Mt 15,19-20)

Mennyire aktuálisak ma is az evangélium e szavai! Milyen folyamatosan elhanyagoljuk a szívünket… még az elmúlt hónapokban is, amikor olyannyira a testi egészségünkre koncentráltunk, közben pedig az üdvösségünk a háttérbe szorult, és közülünk alig valaki vette észre, hogy a gyűlölet járványa mennyire terjed. A testi nyomorúságtól való puszta félelmünkből nemcsak hogy kerültük a templomot és a gyóntatószéket, de egyenesen be is zártuk őket, megkurtítottuk a másokkal való kapcsolatainkat, az ismerőseinktől talán teljesen el is szakadtunk, mert a test épségét helyeztük minden egyéb fölé, ami pedig addig oly értékes volt számunkra. A világjárvány nagyon is kimutatta a hitünk állapotát, és hogy milyen gyorsan hajlandóak vagyunk lemondani az igaz életről is a földi “életünkért” cserébe.

Néha tényleg maszkot kellene viselnünk. De nem a másoktól, hanem az önmagunktól való védelem érdekében. Hogy ne mondjunk ki olyan szavakat, amelyek másoknak fájdalmat okoznak. Mert

„ami kimegy az emberből, az teszi tisztátalanná az embert”.

(Mk 7,20)

Szerencsénkre azonban a megelőzésre létezik gyógyszer, és súlyos esetben is van elég gyógymód a lélek betegségei ellen.

Olyan oltásra van szükségünk, amely szeretettel tölti tele a szívünket, és immunissá tesz minket minden kísértéssel szemben. Mindennapi vitaminokra van szükségünk az Istennel való jó és szilárd kapcsolat, az imádság, az Eucharisztia, a Szentírás formájában, hogy minden külső hatással szemben fel legyünk vértezve, és hogy a járvány idején új reményt tudjunk vinni a magukba zárkózó embertársainknak. A béke egy mosollyal kezdődik, mondta Teréz anya, a háború pedig a tisztátalan szívből ered. Néha el sem tudjuk képzelni, hogy milyen mértékben függhet egy másik ember, egy egész nép, de akár az egész világ sorsa a szívünktől.

Fordította: Frick József
Forrás: kath.net

image_pdfCsatlakozz a misszióhoz! Töltsd le és terjeszd.
Olvasás folytatása

Kövess minket Facebookon is!

Hírdetés Támogasd adód 1%-val a Katolikus.mát!

Népszerű